Kovács katáng Ferenc: Értékhalászat
Interjú Novotny Tihamér művészeti íróval,
a Kortárs folyóirat kép- és képzőművészeti rovat szerkesztőjével
Kovács katáng Ferenc: Az új, 650 oldalas köteted végére értem. Bevallom, ugráltam a három nagy fejezete között. Csak egyben voltam következetes, kezdésnek a negyediket elolvastam egyben. Ott egy különös címre kaptam fel a fejem: Nem vagyok gyűjtő.
Kezdjük talán ezzel. Ott voltam azon a bizonyos 2014-es megnyitón, ahol nekem egészen más volt a benyomásom (Novotny Tihamér gyűjteménye, Festmények, szobrok, grafikák – válogatás, Vízivárosi Galéria, 2014. március 5-27.). Valóban nem vagy műgyűjtő?
Novotny Tihamér: Magamat tudom idézni (ismételni) az Értékhalászat című kötetem emlegetett fejezetéből: „Nem vagyok gyűjtő. Legalábbis a szó klasszikus értelmében nem tartom magamat annak. Még csak szenvedélyem sincs erre. Ennek ellenére szeretem a műalkotásokat. Egyszerűen jó érzéssel tölt el emlékkeltő, inspiratív jelenlétük. Foglalkozási »ártalom«? Ez már inkább!
Értékhalászat, 2021.
Ha belegondolok, mindig is lekötötték a figyelmemet a tárgyak, fotók, képek és festmények. Gyermek- és kamaszkoromban belső vagy külső sugallattól »tüzet kapva« néha magam is rajzolgattam, faragtam, mintáztam. Eredendően hallgatag ember lévén, tetszett nekem, hogy ilyenkor nem kell beszélni. Amúgy is sokat fantáziáltam, csapongtam, szárnyaltam, röpdöstem szabadon. A fejembe zártan utaztam-lebegtem a képzelődéseim varázsszőnyegén. Vagy az érzéseim és érzelmeim csipkebokrába húzódva örömködtem, fájtam és remegtem, mint egy láthatatlanná vált néma énekesmadár. Később fiatalemberként, majd felnőtt fejjel, az egyetemi tanulmányaim alatt és után – nem utolsósorban feleségem, Lovász Erzsébet hatására, aki festőművész – már egyre többet foglalkoztatott az a kérdés, hogy az álmoknak és a vizuális jelenségeknek, illetve a kézműves termékeknek és alkotásoknak egyáltalán létezhet-e leírhatósága, megszólaltathatósága vagy tolmácsolhatósága. (…) [Művészeti íróként] ügyszerető szolgai vagy teremtő minőségemben tehát rengeteg műtárggyal kerültem kapcsolatba, és igen sok művésszel ismerkedtem meg pályám során. Az alkotások e tevékenységem okán mindig a művészek »gondolataként«, hálájaként, elismeréseként, önkéntes adományaként, esetleg »fizetségeként« – a szeretet tisztelgő gesztusából – kerültek hozzám. Nyugodtan mondhatom: sohasem kérésre vagy »sarcra«.
Ebből kifolyólag ez a műtárgyanyag inkább nevezhető szerencsés konglomerátumnak, mint módszeres válogatás eredményének, bár néha nekem is volt némi választási lehetőségem.
Ilyen értelemben ez a »gyűjtemény« nem is igazán tartható gyűjteménynek. És minden bizonnyal ennél sokkal jelentősebbek is vannak, alakulnak, halmozódnak más szakmabeli »rokonaimnál«, sőt művészeknél is. Ezért tekintsük inkább az enyémet egy olyan sors- vagy véletlenszerű kapcsolati háló »fogásának«, amelynek nincsenek se »tudományosságot« idéző, se tendenciózusságot tükröző, se céltudatosságot feltételező szempontjai. Ellenben vannak vonatkozó álmai, dokumentálható eseményei, máig tartó barátságai, rögzíthető emlékképei, művészettörténetté nemesedő mozzanatai, meghökkentő gyöngyszemei és kiemelkedő esztétikai értékei.”
Te talán azért érezted ezt egy koncepciózus gyűjteménynek, mert a kiállított műtárgyak zöme két művészeti csoport alkotóitól származtak: a Vajda Lajos Stúdió (VLS) és a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) egykori és mai tagjaitól. A két társaság több kommunikációs, művészetnézetbeli, világszemléleti és szubkulturális ponton érintkezett egymással, amelynek én a feltárója, követője, animátora, és egy kicsit generálója is voltam a ’80-as évektől kezdve.
KkF: A Napkút Kiadó az alábbi ismertetővel kínálja az Értékhalászat, Művészeti írások (2013-2020) című könyvedet: „A művészettörténész szerző mindig is fontosnak tartotta az értékközpontúságot – az emlékezést, az elfelejtett életművek felszínre hozását, valamint az értékteremtést, értékbemutatást, értékőrzést, értékfeltárást –, mindent összevetve: az értékhalászatot. S 2010-től a Kortárs folyóirat kép- és képzőművészeti rovatszerkesztőjeként is ugyanezt a szemléletet képviseli: azaz az értékhalászat ügyét kiegészíti a ´szembe menni a fősodorral´ gondolatával; vagyis írásaiban szembefordul az elferdült divatos áramlatok valódi sokszínűséget, valódi másságot romboló kizárólagosságával.
Az Értékhalászat című kötet a szerzőnek leginkább a Kortárs folyóiratban és más lapokban, valamint időszaki kiadványokban megjelent, illetve kisebb részben eddig publikálatlan írásait gyűjti egybe.”
Akár egy trilógia utáni negyedik, ráadás kiadvány is lehetne ez. Vagy esetleg egy újabb trilógia nyitó darabja? Bevezetésképpen, kaphatnának az olvasók az ezt megelőző három kötetedről egy rövid összefoglalót?
NT: 1998-ban jelent meg a PONTOS IDŐRENDBEN – Sorsfürkésző írott azonosulási kísérletek a képzőművészet világából című (a három következőtől formailag és tartalmilag eltérő) első olyan kötetem, amely a rendhagyó kiállítás-megnyitóim során „performansz-szerűen” előadott, mondhatni „hangköltészeti” kísérleteimből nyújtott egy különleges válogatást. Ezzel a könyvvel egyrészt azt szerettem volna bizonyítani – mivel egyes képzőművészek képtelenek voltak megérteni, hogy az interpretáció önálló értékű, autonóm műfaj, és lenézték, lebecsülték a „firkászok” tevékenységét –, hogy az én értelmezéseim, szerepfelvevő, az alkotások hangulatába, a teremtődések folyamatába, vagy a tálalások milyenségébe illeszkedő megszemélyesítő megszólaltatásaim nem a lesajnálható, felejthető, személytelen, egyéniség nélküli tucat termékek kategóriájába tartoznak.
Pontos időrendben, 1998.
A saját magam által teremtett, „köztes” műfajomat tehát, így próbáltam körülírni, megmagyarázni, érthetővé tenni a kötet fülszövegében: „az írott azonosulási kísérletek szeretik a maszkarádot, ezért kifelé fordított arcuk mindig más és más. Egy valami azonban visszatérően közös bennük: az azonosuló rejtőzködő személyisége. Aki, bár számtalan alakot ölt, áttetsző lényének és állandóan jelmezt cserélő egyéniségének legbensőbb lényege mindig elődereng a leírt sorok mögül, és ha hihetünk az óhajtott költői túlzásokban, átélő-átéltető szándékának narancsos árnyalatú, szeretetteljes meleg fénye örökké kibújik az összerakott mondatfalak résein-repedésein keresztül, hogy finoman pásztázó sugaraival bőrünkre rajzolja elkötelező jelleggel bíró, stigmaszerű jeleit. Ez az egyszerre kifelé és befelé kémlelő szempár, mintha sorsjátékot űzne a ráérzés ösztönével kiszemelt, vagy a ki tudja milyen vonzódásból önként jelentkező partnereivel, s ezzel a belefelejtkező magatartásával, mintha a látható anyagi világ mögött rejtőzködő láthatatlan szellemi univerzum lelki történéseinek napszél tevékenységét is jelezni kívánná.
Minek nevezhetnénk hát, ezt a képlékeny állagú műfajt, ezeket az »etűdöket«? A teremtett dolgokat letapogató Braille-írásnak? A művek bűvkörébe hatoló, fogalmakat »gyártó« fotoszintézisnek? A nevesített, szűkszavú magyarázó adatokkal felcímkézett kép-tárgyi megnyilvánulásokat vallató önvallomásos metaforagyűjteménynek, ahol, mint egy istentiszteletre, felsorakoznak az igehirdetésre váró mondatok? Jelátköltő jeltolmácsolásoknak? A képzőművészet fontos, fontosabb, vagy egyszerűen csak különös darabjaival, illetve jelenségeivel foglalkozó majdnem irodalmi tevékenységnek? Amelynek során az azonosuló olykor szellemtápláló »élelmiszerként«, majd meg készséges segédeszközökként használja fel a látottakat egy rokon értelmű valóság szerető megfogalmazásához? Ahol, bár magányos, de feltámasztható élőlényeknek tekinthetők a szótlanságukba temetkező »szereplők« egy drámai monológ mániákus kifejtéséhez? Vagy tömören, csak sorsfürkésző írott azonosulási kísérleteknek? – Az ember ráfúj egy műalkotás-üstökösre, hogy az, minél nagyobb csóvát húzzon méltóságteljes repülésében! Mert amikor a szavasított kép, beszélni kezd, valami fordított történik velünk, mint amit megszoktunk már. Tudniillik ez a felvillantó gesztus alighanem a mű alkotóját is megdöbbenti a maga »logosz-szerűségével«, hiszen a »démiurgoszi« szándék kinyilatkoztatásszerű viszonya saját teremtményéhez mindig a képesített némaság csendes és lefordíthatatlan megnyilvánulásában leledzik, s ez az erjesztő folyamatokat gerjesztő szerepcserejáték, akár további művek ösztönzőjévé is válhat a jövőben.”
Ebben a kötetemben tehát saját magamért, egyéniségemért is harcoltam, kiálltam. Másrészt a pillanatokban meglelhető örökérvényűségek megfogalmazására törekedtem. Bíztam abban, hogy többszörösen ellenőrzötten is jó az, amit csinálok. És akkor is jó és visszavonhatatlanul hiteles, ha valamilyen oknál fogva eltűnik a „palettáról”. Például Kacsó István Kitörés című 1993-as szentendrei performanszában maszkos szövegmondóként közreműködve laponként égettem el az akcióhoz írt soronként felolvasott mondataimat. De éreztem, tudtam, hogy ami egyszer megtörtént, az már kitörölhetetlen „jelenvalósággá” válik, azaz megmarad a „történetben”. Ugyanakkor összességében egy szép, bensőséges, tartalmas, egyszersmind kicsit a kódexek világára hajazó, a szövegek közé, mellé, alá tördelt képekkel hitelesített– értsd: szakralizálódó – személyes és közösségi eseménytörténetet megörökítő különös könyvet szerettem volna megvalósítani. Egy olyan egyedi megjelenést, amely nemcsak a pontos időrendben haladó individuális kordokumentumaimat rögzíti az 1983 és1997 között megélt nagyon szép, mégis válságokkal szabdalt időszakomból, de az emberi lélek működésének örökérvényű törvényeit is kifejezi. Egy olyan „hang-kép-szavas” műértelmező műtárgykalauzt, amely mint ars poeticai minőség, akár az istenhit rejtett dimenzióit is megcsillantja. A hang itt részben azt jelenti, hogy sok megnyitómat valóban különleges módon adtam elő: hol passiószerű énekbeszédként „kiprédikálva”, hol sámánrigmusokra komponálva, hol vízcsobogás kíséretében a képzeletbeli „Dunán átkiabálva”, hol vásári kikiáltóként „ripacskodva”, hol magnókazettáról „dekódolva”, hol a zakatoló vonatkerekek kattogására vagy az óraketyegésre ritmizálva stb.. Sőt, a Kihangosított koncept című szövegemből, amely Krizbai Sándor egyik installációjához készült 1994-ben, egy hangköltészeti mű is született az R.S.9. Stúdió Színház néhány tagjának közreműködésével, s a darab le is jött Szkárosi Endre Világgége (Hangköltészeti Revue) című rádiós műsorában. Talán túl sokat meséltem erről a könyvemről, de fontosnak tartottam mindezt elmondani. Ez is a része egykorvolt önmagamnak.
A 2004-ben kiadott második kötetem – SZÉTGURULÓ ÜVEGGOLYÓKBAN – Tanulmányok, esszék, művészportrék, kiállítás-megnyitók, beszélgetések a vizuális kultúra és a kortárs képzőművészet tárgyköréből (amely formailag és tartalmilag is eltért az előzőtől) – a Művészet c. folyóiratban megjelent első dolgozatomtól 2004-ig publikált és publikálatlan írásaimat gyűjtötte egybe. Ez a kötet négy nagy érdeklődési körbe csoportosította opusaimat. Úgymint a Határesetek-határhelyzetek; a „Mások az ablakaink”; a Szentendre és vonzatai; a Vajda Lajos Stúdió (VLS); és a Marosvásárhelyi Műhely, vagyis a Ma születű Művek, a (MAMŰ) Társaság átfogó témáiba.
Szétguruló üveggolyókban, 2004.
Én történészből vedlettem át művészeti íróvá. Kicsit bővebben kifejtve a dolgot: az ELTE népművelés-történelem szakának levelező tagozatán szereztem tanári diplomát 1984-ben, de másfél évi tanítás után 1985 októberében kikerülhettem Szentendrére a Ferenczy Múzeumba, ahol kezdetben helytörténészként tevékenykedtem, ám átformálódó érdeklődésem következményeként 1988-ban átvettek a művészettörténeti osztályra. A könyv első fejezetének írásai tehát ezt az 1979-től 1986-ig tartó átmeneti átvezető periódust „jelenítik meg” időrendben az első három publikált egyetemi dolgozatomtól eredve addig a kezdetig, amikor is bekerültem a művészeti közéletbe a Fiatal Képzőművészek Stúdióján keresztül. Tudniillik már az egyetemi éveim alatt elindult bennem az a folyamat, amely inkább a vizuális művészetek irányába vitt, s már az első komolyabb dolgozataim is ezt a megváltozó érdeklődésemet tükrözték. Lásd: Egy lakótelepi környezet vizsgálata; És Ady Endre kivel kommunikál? Avagy: néma jelek egy világvárosból; valamint az Első világháborús katonaemlékek című tanulmányaimat, amelyekben még interdiszciplináris módon keveredett a történészi, vizuálisművészeti, szociológiai, antropológiai, valamint a kommunikációelméleti, illetve „művészettörténészi” énem. Zárójelben jegyzem meg, hogy az Első világháborús katonaemlékek antropológiai és művészetszociológiai vizsgálata című diplomamunkám továbbépített változata néhány évvel később a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában jelent meg 1987-ben.
Első világháborús katonaemlékek, 1987.
Szentendrén tehát bekapcsolódhattam a helyi képzőművészeti életbe. Kutatási területem a kortárs és 20. századi művészet, a Szentendrei Grafikai Műhely, valamint a Vajda Lajos Stúdió lett. Ez utóbbi gyűjtésemet és kutatómunkámat a VLS 30. évi nagy jubileumi kiállításának 2002-ben történő megrendezésével, és egy igen komoly dokumentum- és szöveggyűjtemény megalkotásával koronázhattam meg a Műcsarnokban. Ám ezzel párhuzamosan a már szintén említett Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) egykorvolt, s csak később, mint Ma [születő] MŰ [-vek] Társaság neoavantgárd csoportosulás anyagát is az előzményekkel együtt a megszűnésükig [1978–1984] összegyűjtöttem és feldolgoztam, valamint egy szentendrei tárlaton bemutattam (1989–90), tehát a közösség magyarországi újraélesztésében is közreműködtem, és a tagjai munkásságát is hosszú éveken keresztül figyelemmel kísértem.
E két nagy kutatási téma mellett azonban adódott a két másik köztes „határterület” is: egyrészt azoknak a képzőművészeknek a bemutatása („Mások az ablakaink”), akik nem tartoztak sem a VLS-hez, sem a MAMŰ-höz; másrészt a Szentendréhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó képzőművészeti közösségek, csoportok és egyesületek (Szentendre és vonzatai) anyagainak felnyalábolása. Ez a kötet 25 évnyi munkásságomat gyűjtötte egybe. Amely egyrészt az egyetemi évektől az aktív szentendrei jelenlétem végéig (gyakorlatilag 2002-ig) tartó időszakom termését, másrészt a „királyi” Magyar Televízió Vizuális Művészetek Szerkesztőségében eltöltött két és félévemtől (1997–1999) a szellemi szabadfoglalkozásúvá válásom elejéig tartó nehéz korszakomban született munkáim összegereblyézését jelentette.
Éreztem, hogy „lezárult” valami az életemben, s a kötet címével vigasztaltam magam: mindazokat a szöveges „entitásokat”, amelyeket ebben a hosszú periódusomban alkottam, most, mint az üveggolyókat gurítom a közvélemény „lábai elé”. Olyan üveggolyókként, amelyekben nemcsak egy-egy kisvilág rejtőzködik, de a megragadott világpillanatok is tükröződnek.
A 2014-ben megjelent harmadik kötetem – A látható és a láthatatlan / Művészeti írások 2004–2013, részben elhagyva a szentendrei múzeumi tevékenységemhez köthető meghatározó kutatási témáimat, de mintegy az előző könyv folytatásaként – a továbbtáguló és a szakralitások irányába is mélyülő művészeti érdeklődésemnek adott hangot. A könyv első fejezete (Összjátékok, együttműködések) a látókörömbe került magyarországi alkalmi vagy állandó jellegű képzőművészeti kis- és nagycsoportosulások tematikus tárlatait, esztétikai-minőségi céljait, lélektani és szociológiai mozgatórugóit, illetve topográfiai jellemzőit vizsgálta. A második rész (Mű-terek és mű-terepek) inkább a térbe és időbe kilépő alkotások, anyagképek, térberendezések, installációk és helyspecifikus munkák rendhagyó megnyilvánulásait gyűjtötte csokorba. A harmadik fejezet (Személyes világszemléletek) írásainak elrendezési elve elsősorban az ikonográfiai-stílusbeli megjelenéseket követte. Úgymint: Ábrázolási [ábrázolásos] utak; Ikonikus emblematikák; Expresszív-alanyi mitológiák; Absztrakt tematikák; Világteremtő gesztusok. A negyedik tartalmi egység pedig a szobrászati megnyilvánulásokkal foglalkozott (Alanyi szobrászfilozófiák, térértelmezések).
A látható és a láthatatlan, 2014.
Összefoglalva tehát azt mondanám, hogy inkább a Szétguruló üveggolyókban, A látható és láthatatlan, valamint az Értékhalászat című köteteim alkotnak „trilógiát”, hiszen formailag, tipográfiailag, szerkezetileg és időrendben is kapcsolódnak egymáshoz, vagyis 41 év folyamatos munkáját örökítik meg. Ha netán lenne ebből valamikor egy „quadrológia”, akkor annak negyedik kötetét valamiféle szintézisnek szánnám.
KkF: Visszatérve az új könyvedre. Egy műszakis szemével nézve mérnöki pontossággal kimért, precízen felosztott, adatokban bővelkedő, idő- és helymeghatározásokkal ellátott cikkek gyűjteménye. E témakörben inkább csapongóbb, bohémebb írásokat képzelne el az ember. Szakolczay Lajos szerint* is „Az érték jegyében munkálkodó, némelykor költői talárban tetszelgő művészettörténész tehát vállaltan hatásvadász is, csak minél érzékletesebben jelenítődjék meg mondanivalója.” Miből gyökerezik ez a kettősséged? Már a kezdetektől fellelhető benned, vagy az idők folyamán alakult így?
NT: A fentebb elmondottakhoz kapcsolódva annyival tudnám kiegészíteni a kérdésedre adandó választ, hogy én ifjúkoromban költőnek „készültem”, verseket írtam, de a humán tudományok is érdekeltek. Talán innen ered a kettősségem: olykor elérzékenyülni, átszellemülni, átlelkesülni, felemelkedni, máskor meg földhöz ragadtan pontos, precíz kutatómunkát végezni, s néha a két alapállást keverni, vegyíteni. Apai nagyapám gondos, szorgalmas, törekvő, becsületes parasztember volt, aki olykor mint egy esti lefekvés előtti óriásbajuszú ceremóniamester beavatott bennünket (a bátyámat és unokaöcsémet) a népmesék titokzatos és mitikus, egyben tréfás világába, nagymamám pedig olyan féltő, aggódó, gondoskodó odaadással tudott szeretni, hogy az többet ért minden pénznél és tudománynál. Apám egy feltaláló típusú „megtört” egzisztencia, mondhatni, mint amibe kényszerült, annál egy sokkal többre hivatott olyan lappangó műszaki kiválóság volt, aki verseket, regényeket és teológiai munkákat is olvasott. Édesanyám meg belül egy nagyérzelmű, lánglelkű, igazságos szívű, született intelligenciaként szolgálta a családot, aki hasonlóképpen apámhoz, soha nem bonthatta, iskolázhatta ki valódi tehetségét, ő például az énekhangját. Írásaim megszületésekor talán az ősök meg nem valósult álmai is munkálkodnak bennem. (Az anyai nagyszüleimet sajnos nem ismerhettem.)
KkF: A digitális forradalom előtt, hasonló jellegű kiadvány nem lehetett több dokumentumok gyűjteményénél, szakembereknek szánt katalógusnál, forrásanyagnál. Ma már, az internet világában lehet e mű inspirációforrás, kalandtúra, virtuális tárlatlátogatás kiindulópontja. Olvasása közben csak rákeresünk egy művész nevére, egy kiállítótér oldalára, akár egyes alkotások címére, s máris elmerülhetünk az alkotók/alkotások közegében. Mégsem mernék nagy tétben fogadni, hogy sokan megteszik ezt. Milyen visszajelzéseket kapsz az ilyen nagy lélegzetű, papíralapú, többszáz oldalas könyveidről?
NT: Mint minden szellemi ember, a könyveimet én is az utókornak szánom. Egyrészt legyen megkönnyítve az utódok dolga, ha valamilyen témában kutakodnak, másrészt nem bízom igazán a digitális kultúrában, amelyre még visszaépíthetetlen összeomlások várhatnak. Ezért tartom fontosnak a papíralapú megjelenést is. Így talán nagyobb az esély a történelem viharainak átvészelésére, a dolgok restaurálására. Többek között ez volt az Első világháborús katonaemlékek című könyvemnek is az egyik legfőbb tanulsága. Tudniillik, amíg emlékezetből visszaállítható egy kultúra, addig ott nincs nagy baj, de ha már rekonstruálhatatlan, annak következményei beláthatatlanok.
A kérdésed másik részére válaszolva: igen, eddig minden megjelent fontosabb könyvemnek volt valamilyen pozitív visszhangja egy-egy neves ember tollából. Az Értékhalászatról természetesen még nem olvashattam kritikát, hiszen az csak idén szeptemberben jelent meg.
KkF: A színházak, a hangversenytermek többnyire telt házzal üzemelnek. Mint átlagos tárlatlátogató én úgy saccolom, hogy a megnyitók kivételével ezeken gyér a látogatottság. A vizuális oktatás hiányosságai, az alkotások idegenszerűsége vagy a prezentáció “hagyományos” volta lenne ennek az oka? Számtalan kiállítást szerveztél, nyitottál már meg, biztosan pontosabb képet tudsz nekünk adni arról, hogy manapság mekkora az érdeklődés a kortárs képzőművészet iránt. Kik látogatják, melyik korosztály?
NT: A kortárs kiállítások látogatottsága miatt nem aggódnék: annyi amennyi és olyan amilyen. Nincs baj. Arról már nem is beszélve, hogy a sajtón, televízión és az internetes fórumokon keresztül rendkívül sok emberhez eljutnak ezek a tartalmak. A gond inkább az elmélyüléssel, az értékeléssel, a választással, a tartós figyelemmel, az átéléssel, az analízissel, a kommunikációval, a gondolatcserével van, mert a digitalizált információáradat özönvízkorszakát éljük. Sajnos ennek vészjósló tüneteit sokszor magamon is tapasztalom: a képek, tárgyak rabszolgájává váltam. Már-már megfulladok néha… Amúgy meg a tartalmas, izgalmas (vagy éppen penetráns) kiállítások látogatása, elemzése, kitárgyalása és megemésztése mindig valóságos (nem virtuális) jelenlétet igényel.
KkF: „A magyarságnak szüksége van egymás alaposabb megismerésére és megbecsülésére, önazonosságjegyeinek a megőrzésére és állandó fejlesztésére, az ősi gyökerekhez való érzelmi kötődésszálak erősítésére és gazdagítására, magyarságtudatának, ha nyelvében már nem is kifogástalanul, de szellemben és lélekben történő szilárd megőrzésére”** – idézed Varga József Szlovéniában élő író-nyelvészprofesszort az előző kötetedben, a 2000-es évek elején. Javult vagy rosszabbodott a helyzet azóta?
NT: Varga József nyelvészprofesszor elsősorban a szlovéniai szórványmagyarság szemszögéből nézve fogalmazza meg gondolatait, igényeit, és teljesen igaza van. Ő a legkisebb sejtből próbálja meg fel- és visszaépíteni az egész szervezetet. Erről eszembe jut Nemes László festőművészbarátom, aki kolozsvári és marosvásárhelyi évei után 1990-ben telepedett át Zalaegerszegre, vagyis az elbitorolt Erdélyből Magyarországra, s ma már a képzőművészeti együttműködések önkéntes „kulturális nagyköveteként” (is) tevékenykedik a szórvány és a törzsökös magyarság művészei, valamint a szlovén, horvát, szlovák és román kollégák között. Nekünk, Nagy-Magyarország és Kis-Magyarország szellemi örököseinek is ez a feladatunk, ez a küldetésünk: visszaépíteni mindazt, ami visszaépíthető és összeforrasztani mindazt, ami összeforrasztható. Számomra (többek között és mások mellett) példaértékű mindaz, amit Hamvas Béla Az öt géniusz című szellemföldrajzi ihletettségű tanulmányában a Kárpát-medencére vonatkozóan lefektetett. Amikor Szentendrén dolgoztam, volt is egy ilyen elképzelésem: milyen érdekes lenne egy hasonló szellemiségű kiállítást összehozni; az ő nemzetkarakterológiai megállapításait a képzőművészet alkotásaival igazolni. Megjegyzem, hogy az a rendszerváltozás után megfogalmazódó és meggyökeresedő teljesen jogos és helytálló szemlélet, hogy valójában csak egy magyar irodalom létezik, a képzőművészet esetében is igaz kell, hogy legyen.
KkF: Október 22-én, a Vigadó földszinti termében nyitottak meg egy kiállítást az 56-os forradalmi események hatására született, de sokáig rejtve maradt művekből. Utána arról faggattalak, hogy hogyan is kerültek Görgényi István (1917–1973) festményei a Kortárs 2014/10. számába.
NT: A témával Sümegi György művészettörténész keresett meg engem a Kortárs folyóiratnál, aki az 1956-os forradalommal kapcsolatos képzőművészet szinte minden jelentős árnyalatát összegyűjtötte már. A történet annyira „ütős” és eredeti volt, hogy szinte azonnal igent mondtam rá: egy „kettőséletű” művész, aki ’56-os témájú képeket fest, de az elnyomó rendszer nyilvánvaló bosszújától tartva fedőfestékkel festett bagatell csendéletekkel elrejti azokat a nyilvánosság elől, s csak a halála után kerül napvilágra a váratlan kincs, mert egy volt nyomozótiszt szimatot kapva megvásárolja a művész hagyatékát…
Én őszintén nagyra értékelem ennek a nehézsorsú bányászsarjnak, Görgényi Istvánnak a nemzeti elköteleződésű, egészen sajátos kivitelű történeti festészetét. És egyáltalán nem tartom dilettánsnak! Már csak az iskolázottságából fakadóan sem! Hiszen a Képzőművészeti Főiskolán többek között Rudnay Gyula tanítványa volt. Különös stílusát inkább tudatos, választott naivitásnak tartom a tiszta szív megnyilvánulása jegyében, a “Szent Szív festőinek” stílusában fogalmazva, amellyel az agresszív kommunizmus égbekiáltó bűnei ellen védekezett, és protestált. Tehát a felvállalt, tudatos naivitás az őszinteség, a tisztaság, a nemzeti elkötelezettség és érzület kifejezésének, valamint megőrzésének a szimbolikus és allegorikus jelenetekbe bújtatott hagyományőrző festői gesztusaként és eszközeként működött a kezében. Egyben védekezés volt ez a szocialista realizmus lélekölő, formalista, hamis és hazug stílusa ellen. Mert amit ő festett, az volt az igazi, a tényszerű, a valódi, a döbbenetes és a keserű valóság. Ez a mementó volt az ő “szamizdatja”! Képeit a pince homályának, így az igazságtevő utókornak festette. Hitelességét mi sem bizonyítja jobban, hogy az élete a számok misztériumában zajlott: 1917-ben (!) született; 56 éves korában halt meg; 1956 forradalmát, a megtorlást és a kommunizmus bűneit örökítette meg; elrejtett műveit halálának 33. esztendejében fedezték fel, s ez a Kádár-korszak időtartama (1957-1990) is egyben. S nem mellesleg a nemzeti trikolor színeit olyan természetes őszinteséggel és létjogosultsággal szőtte festményeibe, hogy az ember fenn sem akad rajta. Egyik kiállított plasztikáján (mert szobrokat is készített) roskadozó lovakon majmok lovagolnak! Milyen tökéletes kórképe ez a korabeli magyar sorsnak! Mit mondjak még többet róla? Nemcsak az én véleményem szerint: ez a festő posztumusz Kossuth-díjat érdemelne!
Görgényi István: Cím nélkül (Utcai csata után), 1956-57
* Szakolczay Lajos: Értékkoncentráció – N. T.: Szétguruló üveggolyókban, Hitel, 2006/3.
** Novotny Tihamér: UNIÓL kétszer: A Békés megyei 3T csoport – Kukár István, Novák Attila és Szuhaj György kiállítása Budapesten (Magyar Műhely 2006. 138. száma)
Illusztráció: Novotny Tihamér fényképével
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
