Komoróczy Emőke: A hétköznapi élet misztikája…
…a modern társadalomban és a családi életben
(Domokos Johanna költészetéről)
Az ősi székely családból származó, Erdély hagyományos kultúrájában felnövekedett, tartásos, önálló szellemiségét büszkén őrző és eredeti gyökereihez hű Domokos Johanna (sz. 1970, Szováta) a nagy társadalmi átalakulások idején, alig 20-évesen – a rendszerváltoztató törekvések határokat elsöprő forgatagában átjőve az anyaországba – a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszékén korábban elkezdett tanulmányai mellett, azokkal párhuzamosan a Szegedi József Attila Tudományegyetem Összehasonlító Irodalom Tanszékén finnugor nyelvészeti tanulmányokba kezd. 1994-ben a Babes-Bolyain magyar és angol nyelv- és irodalomból, Szegeden pedig finnugor nyelvészetből diplomázik. Természetesen mindeközben szoros kapcsolatban marad a szülőföldjén új pezsgésnek indult irodalmi élettel. Az előtte járó kiváló nemzedékek legjelentősebb alkotói, akik klasszikus szintézist teremtettek a magyar és az európai kultúra, művészet között (Magyari Lajos, Lászlóffy Aladár és Csaba, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, az Echinox Kör, Bréda Ferenc és a többiek), majd a kolozsvári egyetem kiemelkedő szellemiségű tanárai (Király László, Péntek János, Egyed Péter stb.) mértékadó, értékorientáló, hiteles példaképek voltak számára. A hazai közegben a Jelenkor, Fülöp László, valamint a Hétvilág támogatására számíthatott költői indulásakor.
1992-ben Faludy-díjjal jutalmazták ifjúkori költeményeiért; 1994-ben pedig megjelent első kötete /PRÉLUDE/ a Soros Alapítvány, valamint az Európa Alapítvány támogatásával. Nem akármilyen indulás ez! – hiszen korai verseiben az erdélyiség és európaiság, hagyomány és újítás szellemisége fonódott össze. Könyve performansz-bemutatóját (zenészek, képzőművészek kíséretében) a JATE nagyhírű Ifjúsági Klubjában tartotta 1995-ben. Kötetében meghökkentő, különös képi eszközökkel, az elbeszélői hangnem teljes kiiktatásával próbálja érzékeltetni /sikerrel!/ nővé érlelődésének, csalódásai révén érett felnőtté válásának, sőt költői “születésének” lélektani folyamatát.
Maga a kötet – mint címe is jelzi – zenei fogantatású “előjáték”: előkészület a Nagy Életre. Borítója (Enyvvári Péter munkája) különös, bizonytalan vonalakból összeszőtt, itt-ott foszladozó, de finom szövésű ‘drótháló’; lilás-barnás színezete azt sugallja: a szerző a köré szőtt hagyományos életforma hálójából szeretne már kibújni – de egyelőre még nem körvonalazódott előtte, hogy valójában mihez szeretne kezdeni. Mint a prológusban /Prélude/ panaszolja: minden téren bizonytalanság veszi körül. Nyelve még “nem akar hajlani fogalmazásra”; de “angyalszárnya” már növekvőben: a gyermekkor csipkerózsa-álmából ébredezve, tágas terek, a nagyvilág sok csodája után vágyik – “vonatok, repülők karjai” ringatják. Alapvető élményei a Természethez, természetközeli léthez kötik; nehezen válik meg “a földszagú tájak”-tól, az otthon hazaváró emlékeitől (“testemben testek és testemlékek / lelkemben lelkek és testemlékek”; de már “lehulltak rólam a csillagok”). Kicsit nyomasztja is a túlzó elvárás, “az igeszöveg alatt a parancsolat”: “jöjj/etek haza ahogy és / amikor / mi elképzeltük”, mert “a változást / tudod nehezen viseljük”. Igen, az “édes Otthon” hívja-várja vissza; de ő és nemzedéke szíve mélyén az elvágyódás munkál: másféle életformát képzel/nek/ el a maguk számára, mint amilyenben a nagyszüleik, szüleik éltek a román diktatúra idején. “A nagymama / mintának tervezhetne engem / falvédőre”; arcát beültetnék “rózsa szegfű liliom és rezedával” – s ő sírba szállna szép csendesen. Most NÉHA még van “választási lehetőség: / írni az álmot / összegyűrni a többit / élni az álmot / engedni létezni / a többit” – élni akar hát vele.
Kisprózáiban, drámai kísérleteiben örökíti meg különös “életmeséit”. Rövidfilm Angyalokkal címen egy szerelmi dráma történetét jeleníti meg, hat tömör tömbbe sűrítve, csupán a színszimbolika változásával jelezvén az érzelmi folyamatok dinamikáját. “Miközben napok, hónapok telnek / nem másodpercek” – lepereg a PIROSmese (az öröm, a találkozás élménye), aztán a ZÖLDmese (kézenfogva bandukolnak az erdei úton, “rajtuk kívül senki nem jár arra”); majd a KÉKmese (“zippzár hangját hallani, ahogy kék kövek törik fel a földet”). A SÁRGAmese már nem olyan vidám (“esteledik és ködös a levegő”). De még nincs vége a drámának: “Közben napok, hónapok telnek! Nem másodpercek”. A FEHÉRmese pedig már pohár-, tányértörésről szól: “széttört darabjaiban ölelkezésük dereng. Színek pirostól a zöldön keresztül haladnak /…/ Leírhatatlanul gyönyörű az egész”. De most “a fák lombjában sipító arcok körvonalazódnak”; s mikor a lány feláll: “Teste fehér mint az / angyaloknak”. A lányban hónapokon át kavarognak az emlékek, visszapergeti az eltűnt időt; a formák egyre jobban “torzulnak, vörösödnek. Izzanak”. A Fehér Angyal “felemel, feje fölé tart egy nagy követ, amely lassan zuhanni kezd. /…/ Az erdő moháján felrobban az / együttsétáló”. A 6. kép tehát a FEKETEmese: a lány megsemmisíti az emlékeit. Így hát a prológus végszóvá változik: “Fekete és bűz van. Mocsaras az égbolt is. A fehéres vonszolja magát. Okád kedvese látványától, a bűztől. És elnyeli a sötét”. Mégsem ezzel zárul a történet: a lány visszanyeri Szabadságát: újra FEHÉR: “felállsz kimész / egyke egyetlen szerelmek / kútjánál mosod kezed”.
A lírai én feleleveníti mesefantáziáit, gyerek-s ifjúkori álmait – többiekkel közös játékait – képzelgéseiket – barátaival való incselgéseit, majd boldogan nyugtázza: “hófehér ágyban hófehéren / amennyire ember lehet meztelen / melegen mint ez az élet / könnyedén miként e finn dal / nyitva karjaim lelkem szívem”. Sebei meggyógyultak. Feledni akar mindent, ami rossz. “VIRÁGSZABADTSÁG / mély / illatával / úszom át / hátrabukfencem / leölt virágom”; s “ki / terítve / a barna alapon levő fehéres / mázt / fentről / látom // nyugodt vagyok / tudom hogy megérkezik”.
Költőnőnk már ebben a kötetében megkísérli különleges nyelvi játékokkal, kifacsart szóhasználattal, a különös hanghatások érzékeltetésével (hhhhiiiihhiii / hhhhüüüühűűű, csob-csobb-csobbbanás stb.) plasztikusabbá, kifejezőbbé tenni a szöveget – ez a játékos hajlandósága a későbbiekben majd tovább fokozódik, gyakorta használva vizuális – akusztikus megoldásokat. Ezzel is kifejezve, hogy a hagyományos kereteket bizonyos fokig szét akarja feszíteni – az újfajta életérzéshez újszerű formaeszközöket kíván felhasználni.
Tanári pályáját Szegeden kezdi: az 1993-97 közötti időszakban a JATE Uralisztika Tanszékén a sokféle nyelvjárású számi nyelvet oktatja, s ezzel párhuzamosan 1995-97-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem magyar tanszékén finnugrisztikát és finn irodalmat tanít, valamint műfordítással foglalkozik. 1996-ban megismerkedik a prágai nyári egyetemen egy nemzetközi tudományos konferencián (“Logic – Lanques – Computation”) a már ekkor /32 éves korában/ jelentős eredményeket felmutató német nyelvésszel, dr. Marcus Kracht-tal. – Szerelmük hirtelen, magas hőfokon fellángol már az első találkozásukkor, s csakhamar összekötik életük fonalát. Első fiuk, Fábián, még Budapesten születik (1997); de férje csakhamar magával viszi őket Berlinbe. 1999-ben már itt születik második fiuk, Simon; majd a család hat évre Los Angelesbe költözik: mindketten az UCLA-n tanítanak.
Eközben Johanna még 1999-ben Szegeden Összehasonlító Irodalomból megszerzi a doktori fokozatot (summa cum laude), majd 2000-ben Berlinben a Technikai Egyetemen kézhez kapja szemiotikai diplomáját; s ugyanez évben a Humboldt Egyetemen számi nyelvet tanít /2004-ig/; elsősorban a skandináv nyelvekkel, különösen a kisebbségi számi nyelv-járásokkal foglalkozik, fordít és számtalan tanulmányt publikál e tárgykörben. Vagyis már pályakezdőként, kétgyerekes anyaként komoly szakmai utat jár be, és költőként is csakhamar ismertté válik.
Második kötete is Marosvásárhelyen jelenik meg (Zárt Kánon, 1998, Mentor K. Marosvásárhely); amelynek I.-II. részében (Confondu, Zárt Kánon) korábbi élete “bezártságát”, érzelmi kuszaságát, a zárt labirintusban való kiúttalan bolyongásának, rab-voltának nyomasztó emlékeit örökíti meg. Majd a zártságból való kilépés boldogságát, mikor párjával végre találkozik, s elnyerve belső szabadságát, “kétvirágként” összefonódva járják további útjukat. A III. részben /abRaKaDaBRa/ költőnőnk boldogan gondol a “meleg felhő, nyugalom felhő” termékenyítő esőjére, amely a “testmezőt” átjárja, s “langyos szél bújik betűk hasán át” (a felhő és a szél közismert férfi-szimbólum), óvva-melegítve, felderítve őt. Érzi: “mindennel test és vér bármit megérintek ott vagy benne és bennem vagy egyszerűen teljesen mint lángban meleg“. Mintha a Lélek röptetné, angyalszárny emelné át “egy olyan országba ami nincs”: “versszabadulás old el a valótól” – csupa költészet, álomvarázs körötte minden. “A létezés túlszárnyal minden határt / átölelten könnyedébb a kimondhatatlan”.
Ebben az együvé-tartozásban feloldódik a lírai én benső magánya – “mert mindig minden kellesz – én / lett lévén a semmi //…// veszítsem eszméletem benned / az elhagyott világot / ) káprázatajándékot ( / többé ne szenvedjem” (Száz sor magány). A női lét megoldása tehát számára a társra találás, a teljes önátadás – de nem az önfeladás! A szerelem lángjában eggyé olvadnak, létük határai kitágulnak az együttlétben, immár egymás szemével /is/ nézik önmagukat s az elhagyott világot (a “káprázatajándékot”) – külön-külön s mégis együtt járják további életútjukat. A Kettő: EGY – s ez EGYségből születik a szentháromságos Élet: a CSALÁD. Amelynek egyik tagja sem alárendeltje a másiknak, a többieknek; mégis összehangoltan élnek, mert valódi szeretetkötelékek fűzik egymáshoz őket, s mindannyian készek áldozatot /is/ hozni egymásért, ha az Élet ezt várja s kéri tőlük.
Boldogan élve kettős hivatásának, feleségi-családanyai szerepkörét élvezve, s a számi költészet különlegességeibe alámerülve 570 versből álló műfordítás-antológiát állít össze a számik életmódjáról, ősi kultúrájáról, kultikus helyeiről, a sok-évszázados rénszarvas-vándorlás szokásrendjéről, a csodálatos, szinte még érintetlen természeti világról, amelyben Lappföld lakói mindmáig élnek; s a NAP-szimbólum és a sámándob szerepéről a transzcendens valósággal való kapcsolattartásban (Nils-Aslak Valkeapää: NAP, ÉDESAPÁM, Mentor K., Marosvásárhely). A későbbiekben pedig folyamatosan foglalkozik a számi nő-költőkkel, egyenrangúságuk elismertetéséért vívott küzdelmeikkel, a női létmód kiszolgáltatottságának, alárendeltségének fájdalmas tényeivel; nem “feminista” okokból, hanem mert hisz abban, hogy a nőiesség, az anyaság misztikus, szakrális dimenzióját, a család létfenntartó ősi funkcióját a modern életviszonyok között is meg kell őrizni. Különben széthull a közösség, a társadalom; s a természetfölötti valósággal elveszítvén kapcsolatát, az emberiség a Semmibe hull.
Domokos Johanna tehát “teljes Életet” él ezekben az esztendőkben: Los Angelesben a család élvezi /és értékeli/ a modern életforma minden kényelmét, szervezettségét; férj – feleség részt vesz a magas szintű szellemi-kulturális életben; a két fiú iskolába jár, nyelvet tanul. Johanna a tanítás mellett műfordítással, tanulmányok írásával foglalkozik, részt vesz a művészeti életben. BORDÓ ERDŐ címen egy háromnyelvű (magyar-német-angol) kötetet tesz közzé Astrid Preston festményei kíséretében, a műveket mélypszichológiai aspektusból értelmezve. (Kolozsvár, 2004, Apokrif K.). A címlapon egy csodálatosan szép, bordó-fekete színkombinációval készült absztrakt “erdőt” látunk (Bordó Erdő – Read Forest – Roter Wald; az angol fordítás Michael Heim, a német fordítás Christine Schlosser munkája). A szerző poétikus szövege is pirossal van szedve: ez emeli el az angol zöld és a német fekete színűtől. Költőnőnk a képek alapszínéhez különféle képzettársításokat kapcsol, mintegy arra hívva fel figyelmünket, hogy a színdinamika akár önismerethez is vezethet. “Hogy valamikor majd az idő- és térjárás függvényein keresztül szabadon járhassunk”. A “minden színen átütő bordópiros” a lélek színe, “érzékelésünk elbódítója”. Az “ölelésnyi átélt bordó erdő”, amint szemléljük, egyre növekszik – tágas vidékké, forgó gömbbé. “Levegő beszívott vére, ággerinc szívvonala – az elemek nyelvén kimondott csoda”: “tükörben többszintű idő” – de erről nem szívesen veszünk tudomást, mert nem szeretünk önmagunkkal őszintén szembenézni.
Költőnőnk fantáziája szárnyaira bízva magát, mély-értelmű gondolatokat társít a látványhoz; mintha maga is a táj része lenne, s szabadon hullámzana lelkében a Mindenség örömmámora. Az Otthon édessége, békéje a természetes / természeti élet, a primér ösztönvilág boldogságával tölti el, s mintha Menny és Föld között lebegne, úgy tekint vissza addigi életére, mint aki az Éden szeretet-sugárzásában élt és él. Lélekben voltaképpen soha nem szakadt el a szülőföldtől és azoktól, akiket szeretett, szeret. Különleges kétnyelvű VersTérKépet /GedichtLandKarte/ is készít Szívcsakra címen (a szövegeket Irene Rüberdt ford.) amelyet a Mentor K. nyomdailag is hozzáférhetővé tesz (2001): a szívnek mint az emberi élet anatómiai középpontjának leképezésével s a belőle kiágazó verőerek, a billentyűzet fényképszerű precizitással készített alapjára rávetített versekkel. A budapesti NAPÚT mellékleteként itthon is megjelenik a képköltemény; majd a berlini Magyar Házban (Collegium Hungaricum) 2004-ben érdekes performansz keretében is bemutatja a szerző, kerek kis történeteket fűzve a festményekhez…
A szív mint ovális mandala-forma közepén van a Napút / Sonnenreise c. gyönyörű költemény (a lap egyik oldalán magyarul, másik oldalán németül – ez nemcsak a szerző kétnyelvűségét szimbolizálja, hanem immár kettős hazáját, kétirányú szeretet-elkötelezettségét is). A szívcsakra központja, a NAP, tűzsugarait köröskörül szerteszórja, egyaránt melegítve s fénnyel feltöltve mindenkit, akit elér. Aki a sugártól távolesik, kiszakadva a fénykörből, az didereg a kietlenségben, mert nem tud feloldódni az emberek körében. A lírai én – szívében a NAP-magocskával – indult útjára annakidején, szájában az Otthon élővizeinek ízével. “Érzem-e ezt szétszaggatott érzelemtájakon? / Egy csók sem járhatja be a neki szánt utat / egy ölelés sem éli meg az ő igazi örömét”. A Nap-magocskák a szívcsakrában kikelésre, szeretetük szertesugárzására vágynak – és “félők, reszketők itt” az idegenségben. Nem könnyű az összehangolódás az új környezettel, de ‘hősnőnk’ bizakodik, s másokat is biztat: “Élvezd az Időd, hogy mi jönni tud, mélyülni: / és feltör az öröm, a Mindent magával hozó”. Két egymástól távoli világnak kell megnyílnia egymás felé – kétféle életvezetési formának, szokásrendnek kell összehangolódnia, “idegenségüknek” feloldódnia. “Hosszú csendek. Gyors változások // és valaki szívdobogásának egyhangúsága” – lassan mégis elmosódnak a különbségek: a tűzláng felolvasztja a határokat a két személy között. “Érezni parányi részeid / egészen lassú mozdulatát: / miközben felszámolódik a lemaradt idő / és odabújik hozzánk a tüzes nyugalom. // Egyedül nem indul Tavasz / magányban nem perzsel Nap / önmagadnak nincs halál” – csakis két ember együttesében virágzik ki az Élet.
A házaspár boldog: nem szakítják ki egymást saját megszokott tevékenységi körükből, nem akarják egymást kizárólagosan birtokolni – így a vers-én szívének szerteágazó ágbogai összekapcsolód/hat/nak a régi barátokkal, szeretteivel: e szabadságban találja meg önmagát, s a testvéri szeretetben, mely minden emberrel összeköti őt. “Az ‘összeszokás’ esztendei tehát a lelki növekedés időszaka /is/: a lírai én most ismeri meg igazán önmagát – éppen párja által. “Annyira elfogad, / hogy minden együttlét után / csodálkozol saját ismeretlen formáidon”, ünnep és öröm az összehangolódás; “itt belül szinte lehetetlen nem érezni szimfóniát”. Így hát Johanna csakhamar egészen otthonosan érzi magát új otthonában; régi barátai a szívében; az újak pedig körötte, vele. Vályi Sándor, egykori évfolyamtársa s könyvei illusztrátora, itt is megtalálja őt; jirki, jari, janne, irén nyüzsögnek körötte – férje, “marcus a csönd a csönd”, öröm és pihenés számára: “Anurakto me bhava”. Ebben a csöndben – eltűnve barátai elől – a lírai én belső békére talál: lélekben most már idetartozik. “Nem kell minden világot megfejteni”. Abban a világban, amelyet odahagyott, nem lehet/ett/ szabadon beszélni (sőt, még most sem lehet!). Mégis: “Ahol az a világ: mindent szeretek /…/ ahogy bármihez viszonyulok: lényegem”; ott “minden szól és szólít – visszajelzés”. Itt viszont, új otthonában, egyelőre nehéz tájékozódnia, a viszonyokat megszoknia: “oroszlánnyi erőfeszítésre van szükségem, / hogy megmaradjak”; de “ha sikerül: / játszi könnyű volt az egész.
A 2008-as év /ismét/ sorsfordító esztendő lett Domokos Johanna életében. Újra várandós – s ez boldogsággal töti el. Mind költői, mind pedig női-asszonyi-anyai arca ekkor formálódik ki a maga teljes érettségében (38 éves ekkor!); s oktatói-kutatói pályáján is komoly sikereket ér el. Bizonyos értelemben “életösszegzésnek”, számvetésnek tekinthetjük tehát ugyanez évben megjelenő kötetét (KÍSÉRLET valahol, NAPKÚT K. 2008; tervezte és illusztrálta Vályi Sándor). A hátsó borítóról egy üde, tervekkel teli, bátor tekintetű fiatal nő tekint olvasóira, aki tisztában van önértékével, szerényen büszke eredményeire (“az UCLA oktatója, irodalomkutató, több nyelven publikál, számi és finn irodalomból fordít” – így mutatja be a Fülszöveg). A könyv címe mintha azt sugallná: életét “kísérletnek”, bizonyos értelemben példának szánta, hogy megmutassa a feminizmus túlkapásaival szemben: egy Nő /is/ élhet teljes értékű életet boldog házasságban, családanyaként, s emellett férfi–kollégáival egyenértékű alkotói életművet is le tud tenni az asztalra – méghozzá anélkül, hogy bármivel, bárkivel is megalkudott volna a siker kedvéért. Mindehhez persze szükséges az is, hogy férjével ne riválisnak, hanem egyenrangú társnak tekintsék egymást, s kellő szerénységgel viselje sikereit. Merészség, autonóm gondolkodásmód és szellemi-lelki önállóság szükséges mindehhez, hiszen a férfi-hegemóniájú társadalom könnyen “visszaparancsolja” az asszonyokat a főzőkanál mellé, s ha lehet, elvitatja tőlük – másfajta látásmódjuk miatt – a szellemi életben a babért.
E tekintetben Domokos Johannát a kevés kivételhez sorolhatjuk, aki “gyönge nő” létére meg tudta teremteni és őrizni a családi élet kiegyensúlyozottságát; s mint további útja is mutatja: kettős női hivatását eredményesen össze tudta egyeztetni. Hazakészülődvén a másik kontinensről, Amerikából, gyermeki gyöngédséggel képzeli maga elé a szülőfölddel, az otthoniakkal való újratalálkozást, s bensőséges meghittséggel idézi maga elé “odahagyott” származási családját; szinte mint Petőfi az Egy estém otthonban – csak természetesen modern poétikai megoldásokkal.
A könyv címlapján /itt is/ labirintus-alakzatot látunk, csakhogy itt lágy vonalakkal, virágokkal átszőve kanyarognak az útvesztő zegzugos utacskái; hol nyilak, hol szalaghurkok könnyítik meg a tájékozódást. A centrumot egy üres mező jelzi; de most nem szilárd, szigorú geometrikus vonalak övezik, hanem laza indák és virágok. Vagyis költőnőnk még mindig “fogolynak” érzi magát létében bizonyos értelemben; de ez már nem a “börtön” dohos zártsága (mint a Zárt Kánoné volt), hanem virágokkal, álmokkal, szépséggel bélelt “ajándék”- mező. A versszövegek maguk is lazábban, szellősebben helyezkednek el a kötetben, mintegy értelmezési alternatívákat kínálva; itt-ott piros színű sorok emelik meg a hangulatát. A képek derűsek, játékosak: kifejezetten érzékelhető, hogy a lírai én otthonosabban, magabiztosan mozog immár a saját életterében. Már tudja-érzi: bármily “modern” s jól szervezett volt is az élet – Los Angeles, Amerika nem az ő /és a családja/ otthona. Bár jó volt világot látni – de “itthon” édesebb, szeretetteljesebb az Élet.
Kötetét Szörényi Évának ajánlja, aki – szintén “elmenekülve” hazájából (még ’56-ban) – sokkal nehezebb körülmények között, fájdalommal és keserű életérzéssel telve, a magyar kultúra misszionáriusaként hirdette az emigrációban nemzetünk “feltámadását” a bolsevik diktatúra szellem- s lélektipró uralma alól. Erre a küldetéstudatra utal a Prológusnak tekinthető I. rész: “A kor mely a vágyakról egy ideig hallgatott” (mert hallgatni kényszerült) “kiengedett néhányat álmai mezejére / hogy élő virágokat szedjenek /…/ hogy magukról meséljenek”. Akinek sikerült “szabad földre” kijutnia, azok kötelességüknek tartották, hogy segítsék átemelni a többieket /is/ “a mindenkori találkozások küszöbén”, hogy ők is célba érjenek. Csakis így, egymásra támaszkodva érhettek célba a “jó ügy” képviselői, s ma is csak így haladhatunk előre: kezet nyújtva a többieknek…
Domokos Johanna számára a hangokban – szavakban – a nyelvben rejtezik mindaz a jellegzetesség, amit egy nép magában hordoz. “Nyelvében él a nemzet” – volt a reformkor jelszava; s ma ez még inkább igaz; hiszen számos honfitársunk határainkon kívül él, őrizve anyanyelvét s továbbadva a nemzethez-tartozás tudatát. “Szelekben ringatott magok” viszik szerteszét a világon kultúránkat; “szelekben küldött gyerekek” bontják ki szárnyaikat idegenben, magukkal hozva “örökségüket” – s mert “erős a múlt”, mely köti őket, “erős az öröm szele” is, mely “beragyogja arcukat”, ha “az angyalok várába”, “az anyagon túli kékbe” érnek. A haza visszavonzza őket; s ha idegenben találkoznak, egymásnak szavakat ajándékoznak: ki-ki “nyelve hegyén-völgyén át” bukdácsolva, “kuncogó kacajjal ” ismerik fel “az élni tolongók”, hogy “koldus koronájuk” ellenére ők is “érző, létező emberek”. Költőnőnk most, hazakészülődvén, elementáris örömmel érzi az összetartozást övéivel; tánclépéssel sietne feléjük, várva, “hogy mosolyunkból megérjen / a boreális galaktikus / kaotikus ölelkezés”. A vízbe visszacsobbanó halak boldogságával merül alá az Életfolyóba, mikor szülőföldje közelébe ér; s így biztatja az utána jövőket: “legyetek ti is merészek, / mert kik most nem érintenek / átemelik egymást / a mindenkori találkozások küszöbén”. “Tudjuk, hol /nem/ lakunk”.
A /mindenkori/ hazatérők első útja a temetőbe vezet: “Itt a temető, mama, mindjárt megérkezünk!” Minden részt egy-egy érdekes grafikai alkotás zár le, amelybe az adott egység alapgondolatát vetíti bele az illusztrátor /Vályi Sándor/. Az ákom-bákom betűkkel írt szöveg mellett apró sírkeresztek; s egy stilizált fekete paripán útrakelő figura mintha menekülne ettől a temetői világtól (a kép tehát nem a megérkezés mozzanatát emeli ki, hanem a távozásét).
A II. rész viszont már a képzeletben való megérkezésről szól; így e rész záróképe az “édes Otthon” hangulatát vetíti elénk.
A hazatérőt elfogja “a gyermekké tevő szorongás” (“szeret-e még?”) – hiszen előbb “közelséget kell nyernünk önmagunkhoz”, hogy ne érezzük a választóvonalat önmagunk s az otthon maradtak között. De a versbeszélő számára azonnal meghitté változik az otthon, amint hazagondol, “mert megszólal a zenekar”: az egész család előlép az Időből… Mit szólna vajon “a csellós”, a nagymama (odakünn a temetőben, hiszen “ő már elengedte a látszatot / kottát és hangszert átadott”); majd sorra jönnek a többiek (“testvér, szomszéd, közeli és / távol rokon, ismerős, ismeretlen, / idegen, barát – mind-mind közelről) – “s én úszhatom az elképzeltek árján felétek / betűről betűre”. A számára legfontosabb emlékeket a költő piros betűkkel emeli ki – hiszen itt “arccá, estté, örömmé, gyerekké” változik a megérkező (s “csak titokban sírjuk el magunkat”, látva a szülőhaza jelenkori “lepusztultságát”). Legmelegebben természetesen édesanyjára gondol – mindössze néhány sorban, de az többet mond minden “ömlengésnél” (“anyám érzi hogy / innen megsimogattam fiatal arcát / és kezemhez még közelebb bújik”). Édesapjához óvatosabban, mégis mélységes szeretettel közelít (“hogy az oda-visszából ne húzódjon el / hisz nem maradhat a mosoly /…/ visszafogottan / gyermekkora zsebében”). A vers-én úgy gondolja, talán az otthoniak is látják már őt képzeletben, sőt “az Óperenciás tengert” is, hol “az aranyhalász vízbe tette teli hálóját / és megnyitotta a sodró vizeknek”. Régi emlékeit, a gyönyörű tavaszokat, őszöket, az édes szőlőt, a szüreteket idézi fel – “itt vagyunk egymásnak”; lám, “mindenkinek a zenéje hallható”. “Mint égen szálló madárraj”, arcuk nyomát “az üres égen” hagyva köröznek mindnyájan szeme előtt.
E részt egy vidám, stilizált vonalakkal megrajzolt jó hangulatú kép zárja: a hatalmas cselló, a nagymamával, s mellettük a családból néhány elmosódó arc; itt is apró keresztek. A szöveg (ákom-bákommal): “Hazahozom a kicsorbult evőeszközöket” – amelyeket magával vitt távoli útjára, hogy valami emlékeztesse a tovatűnt otthon meghittségére…
A III. rész a távoli országról mesél, mely otthont adott neki. “Nem szerelem de tér, nem szerelem: otthon”. Nem helyettesíti, nem is pótolja azt, amelyet elhagyott – hiszen a “vízumos” elszakítottság fájdalmát nem enyhítheti semmi. “Rétet, mezőt, mert mindjárt meghalok! sebes hegyi patakot!” – sóhajt fel a hazavágyó, s öröm tölti be lelkét “nyelv és ölelés mozgóterének szabadsága” reményében. Végre szabadon járhat-kelhet hajdani élete virágoskertjében – hol “virágokról beszélnek apák testvérek / barátok kedvesek és a többi egyek, s fölhangzik az “ének – nyelvbebújtatott bű nyelvbebújtatott bá / énekek éneke”. Jólesik kicsit eltávolodni az urbánus bezártság ridegségétől: “Abból lépek ki mi kétvirággal közös /…/ hogy bejárjam e rétet nyomtalan”. Örömét a szerző itt is piros betűs szavakkal érzékelteti: “szirmok: virágfi viráglá virágfi viráglá virágfi /…/ viráglá virágfi viráglá virágfi viráglá“. “Élek, ének – többesszám derűjével” – ének: “nyelvbebújtatottbű és -bá és -né bo va”. A tréfás, emphatikus szavak, szótagok megemelik a szöveg hangulatát, jókedvet sugároznak – “hogy bejárjam e rétet / úgy szeretem goromba / nem feledhetem boromba / nyomtalanul beléphessem /… / vulkán mélyéből vágy hogyan visz tovább”. Költőnőnk játékos könnyedséggel oldja a várakozás feszültségét: vajon milyen lesz a találkozás? “Otthont vonni világvégek felett / mert a végek összegömbölyödnek”.
Szövegtagoló elemként kétszer is visszatér a kezdősor: “nem szerelem de tér, mely nem szerelem: otthon // miért? összekeverem ami fáj azzal ami eszembe jut / oh, én kaméliás arány / vég és vég között”. Valójában fájnak neki az emlékek; úgy érzi: “koldusúton”, “koldusruhában” tér haza: “más ver bennem tanyát lelket /…/ magam elől leplezem magam”. SZABADSÁGOK SZABADAKARATOK SZABADOK – nem csupán szavak ezek? A “vízumos föld ég” határokat von az egymást szeretők közé – megöli tündéreit, “virágszirmok lándzsájával” átszúrva őket (“Rétet mezőt mert mindjárt meghalok! sebes hegyi patakot!”).
Itt a zárókép egy Égbe nyúló lajtorja, tetején az elérhetetlen VÍZUM szó; egy sóvárogva mellette ácsorgó, stilizált női és férfi-figura; háttérben a kérdés: MIT CSINÁLSZ TÜNDÉREIDDEL? Ugyanis még az ezredfordulón is vízum kellett ahhoz, hogy valaki “idegen” (magyar vagy német) állampolgárként “hazatérhessen” szülőföldjére, Romániába.
A IV. rész a Lanque címet viseli ezzel mintegy kiemeli és jelzi a szerző, hogy számára a nyelv már-már egzisztenciálisan fontos – mind személyes életében, mind hivatásában. Természetesen nem csupán anyanyelvének védelméről van szó, hanem a XXI. században a kommunikáció – mint minden emberi érintkezésnek, egymás megértésének az alapja – ellehetetlenüléséről is. Az egymástól eltávolodó, individualizálódó életformák elterjedése mind kisközösségi, még inkább össztársadalmi szinten szétroncsolta az emberi összetartozás alapformáit (lassan már a szomszéddal sem értjük meg egymást – nemhogy az idegenekkel!). A kisebbségi létben felnőtt költőnő százszorosan érezte, megélte-megszenvedte anyanyelve visszaszorítását, már-már eltörlését – így hát panaszosan följajdul: “Hol / a fájdalmat / behatároló nyelv / mely feloldja / a nem tudom, hogyant /…/ hol a nyelv / mely lelki szótárunk megnyitja / léleknek száguldani enged a legnagyobb tér: / saját maga felé / és szorosai bennebb visznek / útnál, térnél, időnél”? Az anya hangja a távolból megérinti s “magába zártságából / visszaemeli a kiszakadót”; szavára a gyermek hazatalál s elpanaszolja keserveit; “mi nemzedékeken át fölgyülemlett / mind itt ül a szavakban”, de ki nem mondható: a nyelv elnémult. Ez a “kiheverhetetlen, gyógyíthatatlan megrázkódtatás” mélyen beleivódott költőnőnk lelkébe – nyilván ezért választotta hivatásul a kisebbségek, az anyanyelvi kultúrák megismerését és védelmét is.
A nyelv-óceán apadóban; a lírai én úgy érzi hát: “nekem vízzé kell válnom / kúttá kell válnom / testté kell válnom / tájjá kell válnom / szomjjá és ivássá kell válnom”, hogy szavaink puha fogókarjaival felfogható legyen “az elpárolgott történetek törvényszerűsége”. Nem szabad engedni a “kifárasztásnak”: “fájdalmaktól széttört nyelven” is el lehet jutni identitásunkhoz / múltunkhoz / a magunk igazságához. A mozaikos tipográfia érzékelteti a nyelvi széttöredezettséget: mint “vérrögök” hullanak alá a szavak, a rövid sorok között nagy, üres “csend-rögök” vannak. Költőnőnk, aki számtalan idegen országban járt, idegenekkel is ismerősként beszélgetett, megtapasztalta: “hányféle virágzás lehetősége a nyelvi helyzet!” S ha a szavakat nem is értenénk: a nyelv “anyafonatából kilátszik a vezető minta” – s fel-felbukkan egy-egy mosoly a mélyből, amely eligazít. “Az anya / nyelvi kiszikkadás / nyit egy másik áradást / s a hiányt / reményre állítom át”: maga az arc-mimika, a gesztikuláció, az egyetértő tekintet – “és megtalálom zsebemben a mindent nyitni képes / kulcsköteget”. S akkor feloldódik a szorongás. Mégsem ezt az utat járják honfitársai – inkább a “lélekbe kerülő fájdalomoldókkal” élnek s menekülnek a kapcsolatkötéstől. A vers-beszélő úgy érzi: ő is menekülne talán, ha még szülőföldjén élne – “de nem vagyok ott”. S most döbben rá: “Nem is voltam benne soha”. És vízum híján most is csak képzeletben térhet haza.
A záróképen megismétlődik az utolsó mondat; egy női alak – mint idegen – távolból nézi az életgomoly zűrzavarában vergődő kaotikus-kusza vonal-kavalkádot, amelyből vonatsín kanyarodik elő s tart a messze távolba. Aki itt marad – elvágyódik; aki elmenekült – az olthatatlan szomjjal vágyik vissza. Van-e ebből a helyzetből kiút? Miért vált idegenné saját hazájában az ember, miért kell egyre inkább fenyegetettségben élnie?
Az V. rész a kisebbségi sors buktatóit, személyes emberi létproblémáit tárja elénk; s megvilágítja az ember mélységesen mély viszonyát anyanyelvéhez, illetve anyanyelve révén más népekhez és mások /anya/nyelvéhez. A kisebbségi létben fulladozók, akiktől megvonták az anyanyelvhasználat jogát – “idegennek” érzik magukat országukban – nem véletlenül menekül el onnan, aki csak teheti. Jogfosztottan nem tudnak őszintén beszélni embertársaikkal. Az emberiség valódi anyanyelve a léleknyelv: Bábel Tornya összeomlása (azaz a meghasonlás és a nyelvek összezavarodása) előtt még minden ember megértette egymást ezen a közös nyelven (gesztusokkal, mimikával kísért hangmodulációkkal, ha szavakkal nem is). De a modern világban, amikor már mindenki “másként gondolkodik”, mint a többiek s többé nem érvényesek a “közös emberi” törvények se – “szokások mélyítette és szűkítette utak” köré rakódott falak választják el egymástól a népeket – “feszül a felület és kész az ütközet”. A táj, a Természet a szeretetről, a mindenkori megújulásról beszél, s minden esztendőben újra kivirágzik – az emberiség viszont az egyre mélyebb romlás felé tart: “vérrel folyt eddig a gondolat az anyagról /- nem építkezett magából tovább” – ami Egész volt, darabokra hullt. “Nem az új / és nem a régi / hanem a lelki terek / szűksége és szüksége” a bajok oka; “nem a test / és nem a lélek / és nemcsak a szív / hanem a hidak forgalma” is akadozik, “melyek sejtet a sejttel / kezet a képzelettel összehoznak // hogy az újból indulók / meg-megérintsék lélekkel a mondatot”, s megtalálják az egymás felé vivő /lélek/utat.
Az újjáélesztett emlékezet csodát tehet a Szóval, “hogy partokról eloldódjanak a hajók”, s továbbadják egymásnak a fiatalok az újraéledő Tüzet. “Hogy életképes légy / kell az értelmek és érzékek magunkon kívül ragadó / nyugodt tombolása, / melyek határokba boldog felismerésekkel ütköznek” – s akkor a felizzó “gyufafej is elvisz a lángolásba”. A Lélek tüzében megnyílnak egymás iránt az emberek; egymásba nőtt terek virágoznak – “s a sokféle látás melyeken áthajlanak a mondatok”, új Egységbe fűzi őket. A lírai én boldog mosollyal nyugtázza: “oly könnyű élni / és szeretni…”, ha az ember nem a “felfelé jutás” ranglétrájába kapaszkodik foggal-körömmel, s nem akarja mindenáron legyőzni társait. Nem versengeni kell, hanem nyugodtan haladni a nekünk rendeltetett úton (“biciklis a biciklizőkkel”), s elfogadni, amit a Sors kínál. A lírai én úgy érzi: mindent megkapott, amire vágyott; így hát belső békével szívében várja most harmadik gyermekét (“nyílik ölben virág / a tér felső ruhái alatt”). Áldott állapotában szétárad benne a várakozás boldogsága: “) a gyerek érzi a megmozduló kezet / tartáshoz még nincs elég ereje / tovább tovább / így követelve hogy vegyenek el / a lélekből: testté lehessen / a létező (“. Anya s gyermeke “összefonódnak / mint forrás felé rohanó folyók / önmagukat is / leválasztó / utakkal / időkkel”. Az Élet célja és értelme: a továbbadása mindannak, amit kaptunk elődeinktől – nem a kincseink (lelki hozományunk) “felélése” és eltékozlása.
A zárókép itt egy szülőszéken ülő ifjú nő, aki könnyed-vidáman tekint a Jövőbe – a kis temetői keresztek (amelyek a Múltat jelképezik) szinte táncot ropnak örömükben: lám, nem pusztul ki mégsem az Élet tüze, ha van, aki továbbviszi a szikrát. A kötetcím most kapja meg a teljes értelmét: a Kísérlet, lám, sikerült: a “kettős” női létmód, íme, vállalható – valahol, bárhol, lám, megtörtént; megtörténhet tehát máshol, máskor, mással is.
Így lesz a kötetzáró VI. rész a megújuló Élet apoteózisa. Megszületett a Gyermek, ki új Reményt ad a Világnak – az újjászületés ígéretét hordozva. Kislány – a két (immár nagyocska) fiú mellé “lélekhordozó” harmadiknak. A sűrű fehér felhők az égen fellazultak, terhüket elengedték – s az eső megtisztította a világot. Az Anya, ki most “erős és gyönge” egyszerre, “felnőtt és gyermek” maga is – gyöngéden tekint magzatára, aki “a fehér homályból” érkezett, földi énje nélkül, mint egykor ő is; s mint minden ember. Nem tudni még, mi lesz belőle, merre viszik majd útjai, döntései – de az bizonyosság immár: “ott vagy, / hol megláttad az érted kitalált világot, / érted, mint mindenkiért – és magadra maradtan, / mint olykor lennie kell”. Döntéseit majd saját magának kell meghoznia (mint ahogy egykoron Anyjának, s voltaképpen minden embernek is); de éppen ez teszi felemelővé és egyedien gazdaggá az Életet. A Gyermek, növekedvén, “lassan feledve lényegét áll a csillaghóban, / és feledve viszonyát áll a holdszélben, / áll a földviharban: minden parányiban és minden óriásban. / Igézve még, de megzavarva a varázsban”. Ég és Föld között állva, magának kell majd megkeresnie, meglátnia “a végtelent tapintó, eltakart csillagokat”.
A lírai én ámulva éli át az Élet legnagyobb Csodáját: a parányi gyermek máris szuverén lény, önálló lelkiséggel, szívéből áradó örömmel (“Szíved neked tüzes rózsa: meleggel, meleggel, meleggel. / Nem lehet bántani téged, nem lehet kisajátítani téged /…/ Rád nézek / Ott vagy, hol magam feledem”). Az életfolyam része már Ő is – “maga a folyam az Otthona”. “Ködbe burkolózó hegyanyák /…/ halkan mormoló szakadékatyák /…/ Fényben szemerkélő hópelyhek” között halad majd útján, “és belőle érkeznek az átemelők / hogy imájukkal újratöltsék / a kimozdított boldogságtengelyt”. Az Anya önkéntelenül is jóelőre tanácsokkal látja el gyermekét, pedig tudja ki-ki megérzi a maga idejében, milyen irányban kell haladnia. Segítségképpen mégis útravalót is ad neki: “Erős magadra nem támaszkodhatsz, / megváltás magadban: kevés” – az Ég felé kell nyújtóznunk, s társat kell keresnünk (“víz parázs hamu láng / látni a hitet a megvalósuláson át /…/ kín és örömkeservesen átlépni az énből a Térbe / hol saját hiány nincs”).
Visszaidézve saját életútját, az Anya már ismeri már a lét alaptörvényét: “ha megéltél valamit / gyökere virága te leszel / mire anyának érsz / gyerekeid nagyok // mire megérted társad / időd nagy részét elhagyod // legbelül emlékezel…” S emlékeid immár tudássá szilárdulva erőt adnak, hogy másokat is erősíts általuk. “Elhagynak a vergődés csontvázához közeli miértek”, mert már felismerted: “a szenvedélyből kihalt a lélek anyanyelve”; s ezt az anyanyelvet csakis a csend által, meditáció útján tudod magadban /újra/ megtalálni. És akkor újjászületsz a szeretetben, a mások iránti odaadásban. Megérted: az ember nem kezdődhet – és nem érhet véget – önmagában; “átölelten könnyebb a kimondhatatlan, / átlényegülten könnyebb a virágzás”. Az utunkon együtt-haladókkal egymást erősítjük – emeljük – nemesítjük. És valójában ekkor találunk rá a léleknyelvre: azonosulunk embertársainkkal – megértjük, hogy mindannyian egylényegűek /testvérek/ vagyunk.
Ez az újjászületés /metanoia/. Domokos Johanna tehát lánya születésekor élte át teljes mélységében az Élet folytonosságának gyönyörűségét, azt a transzcendens élményt, hogy közvetítők vagyunk a nemzedékek folytonosságában, s – ahogy Ady írta – “messziről jön s messzire megy az Élet”; és hogy mindannyiónkban ugyanazon életáram működik, tesz elevenné bennünket. “Az élő ölelés melege fedi testékek gömbjeit / a belsőt finoman változtató titkos erőivel”. Mint égi tündérek, lebegő angyalok úszunk a boldog felismerés ‘örömmedrében’: összetartozunk, immár senki nem vehet erőt rajtunk, mert szabadok, tiszták és lélekben erősek vagyunk. “Játszunk az álmaink forgatagában / a szenvedéseink igazgyöngyeivel”, s már mindent értünk, mi miért és hogyan történt az életünkben – s tudjuk: így kellett mindennek történnie, hogy eljuthassunk benső önmagunkhoz.
“És szól a nyelv, mely gyönyörűséget hangoz.) Csend bent / hangjaival fényeivel (“. Aki rátalált a léleknyelvre, az többé nem érez senkit “idegennek”, ellenségnek – mert maga is éli a Szentlélek Egységet sugárzó “szentháromságos” életét (mindenki atyánk – anyánk – testvérünk; szeretetben – ne ellenségeskedjünk hát velük!). Ez a “megváltottság” érzete, amelyet Jézus a kereszten felkínált mindnyájunknak. “Add a kezed… Ez a Csend nem akarja széttörni a szív palotáját. / Óv attól, mit még nem bírunk el”. Aki ezt megérti, az szabaddá válik, s a Világosság Fényében él. És élete sok-sok gyümölcsöt terem, hiszen visszatér a “holtpontról” az elevenséghez: “az élő Természetbe”, “a háromforrású égi esőhöz, a fény-táncos páraködéhez”, amely közvetítője “a mindent mozgásba hozó és tartó érzékiségnek”. S az érzékeken át a Szellem nyugodt boldogságához.
Nem véletlenül zárja ezt a részt /és a könyv-egészt/ a táltostánc: ide-oda hajladozó, keringő figurák, férfiak és nők vegyesen, ősi mozdulatokkal s az ősi dallamot fújva: “A malomnak nincsen köve / mégis lisztet jár / mégis lisztet jár…” – Forog az Élet-malom a világ végezetéig; mindig új párok, változó figurák s mégis mindig ugyanazok, ugyanazzal a dallammal, ugyanazokkal a mozdulatokkal Aki kilép a körből, annak helyére nyomban újak állnak, mert az Élet megy tovább… Aki ezt már megértette, annak nyert ügye van: nem magát képzeli többé a világ közepének, hiszen tudja: ő is csak egy a sok, a sokak közül…
Ez a már-már “versregény”- szerű (akár benső életrajzként is felfogható) analitikus kompozíció átöleli a személyiségfejlődés minden fázisát a kora-ifjúkortól “az élet delén” nagyjából mindenkinél bekövetkező “átváltozásig”. Dante “az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe” jutott /”mivel az igaz utat nem lelé”/; s csak hosszú vándorlás után /a földi Pokol és Purgatórium gyötrelmein végighaladva/ ért el a Paradicsomba. Költőnőnknek viszont nem kellett hosszasan bolyongania az Élet-Labirintusban: immár 40-éves korára a Fénybe ért. “Megvilágosodott” számára az Élet minden fontos kérdése, megtalálta kettős hivatásában élete értelmét (a család és a nyelvvel, nyelvekkel való bíbelődés, a műfordítás és az irodalom révén megismerni az emberek létproblémáit, eljuttatni hozzájuk saját tapasztalatait – írásaival segítséget adva főként a kisebbségi létben női és emberi kiszolgáltatottságuktól szenvedő, önmaguk lehetőségeit kereső tehetséges nőknek, hogy ne fulladjanak bele a reménytelenségbe.
Bizonyára 3. gyermeke születése, az ősi számi mítoszvilág megismertetésének vágya s egy elképzelt tökéletes, égi Haza megtalálásának óhaja inspirálta költőnőnket egy allegorikus, kétnyelvű (magyar-német) mesekönyv megteremtésére. Az égsátor története /Die Geschichte vom Himmelszelt/ Vályi Sándor gyönyörű színes grafikáival illusztrálva jelent meg Kolozsvárott, a Koinónia kiadásában, 2010-ben (a magyar szöveggel párhuzamosan olvashatjuk a németet is Christine Schlosser fordításában). Vályi Sándor grafikái színes, egyszerű motívumokból tevődnek össze: különféle tarka ábrákba, alakzatokba rendeződve érzékeltetik a Világ felső szintjének légies könnyedségét, játékosságát. Mintegy jelzik, hogy aki ebben a közegben él (és nem pusztán az anyagi világhoz ragaszkodik), annak szebb, színesebb, álmokkal teli az élete. Elnézegetve az ábrák belső rajzolatát, érezzük s átéljük a Teremtés ős-sátrának, az emberi világ fölé boruló gyönyörű égboltozatnak színeit, vidám csodáit – s az emberiség kétszintű ősbirodalma egységét, védettségének biztonságát, tündöklő szépségét. Valódi /ősi-modern/ mesevilágba lépünk általuk. A bevezető szöveg is ezt erősíti: “Hol volt, hol nem volt, Napokon innen Holdakon túl, ott, hol a sírás nevetéssé változik és a bosszú szeretetté, volt egy gyönyörű nagy birodalom, mely olyan hatalmas teret ölelt föl, mint szívünkben a képzelet”.
A népi bölcsességből mindig erőt lehet meríteni: olyan őstudást hordoz, amely a modern kor viszonyai között is eligazítja hallgatóit. Domokos Johanna felismerte és mélyen megértette az emberi élet szakrális titkát: a természeti és természetfeletti régiók szoros összetartozását, egymásra hatását – e “szent tudás” nélkül a földi élet üres és véges, belefullad a mindennapi létfenntartás küzdelmeibe. Megfeledkezve az ember “égi származásáról”, a nemzedékek egymásba fonódó életének végeláthatatlan folyamatáról, az önzés és a magány látszat-kényelme /csapdája/ kedvéért – a modern ember könnyedén, könnyelműen lemond élete értelméről: a Szeretet és a másokért élés szívet melengető gyönyörűségéről. Aztán, végleg magára maradván, fulladozik a maga-teremtette üres buborékban, kizárva magát nemcsak az evilági boldogságból, hanem a túlvilági vigaszból is. Nem érzékeli, hogy az Égsátor fölötte is ragyog.
Holott a Világegyetem lényege a három kozmikus alapelv (az anyag – a szellem és a bioszféra) Egysége; vagyis maga az Élet csakis e “hármas egységben” működik (a makro- és a mikrokozmosz törvényei szerint). Az egyedi élet: rész az Egészben. Csakis úgy lehet egész-séges az ember, ha megérti a léttörvényt, s aszerint próbál élni, önmagával s a Világmindenséggel harmóniában.
Domokos Johanna – épp többszörös lakóhely-váltásai során – megismerte és mélyen átélte a világ kétarcúságát: az erdélyi “édes otthon” meghittségét (ahonnan ugyan annakidején elmenekült, mert a Ceausescu-diktatúra viszonyait, a kisebbségi lét fullasztó légkörét nem tudta elviselni); de a nyugati világ (különösen Amerika) “lelki ürességét”, túlságos racionalitását, jólét-orientáltságát megtapasztalva, attól is elborzadt. Próbált hát egyfajta szintézist teremteni a kétféle világfelfogás között; s miután személyes boldogságát férje oldalán és családjában megtalálta, bizonyos értelemben meg is barátkozott a nyugatias életformával. 2012-ben megjelent újabb háromnyelvű /magyar – angol – német/ EXIL, ExilE / ElixíEr c. könyve /exil – exile – elixier, elixir: versek – poems – gedichte/ a pluralica&SCHILER Kiadónál, a budapesti pluralica alapítvány és a berlini verlag hans schiller támogatásával. A kis, négyzet-alapú, küllemében is arányos könyvecske a szerző egyensúlyteremtésre irányuló törekvéseinek jelképe (a különböző nyelvek – nézetek – élethelyzetek – otthonok között, amelyek harmonikus rendezésére, összeegyeztetésére még ifjúkorában vállalkozott). Az ‘elengedőknek’, a ‘befogadóknak’, az ‘elutazóknak’, a ‘kísérőknek’ s az örökké ‘úton levőknek’ ajánlja kötetét, amelynek minden oldalán egy széles útsáv húzódik végig nagy kanyarokkal: a vándorélet kitaposott sávjai.
“Vándorlásai” során felismerte: a modern világ életformái, szokásrendje nagyjából azonos mindenütt; maguk a városok sem különböznek egymástól túlságosan: az ember tehát látszólag “mindenütt otthon” van, “otthonosan” érezheti magát (city, home). Épp ezért szinte mindegy, ki hol s merre jár, hol él, hiszen “az állomásnak / sincsenek gyökerei ahová mész / benned van minden idők és helyek / józan eszű férfijai és áradó szívű női / hazahívó gyermekei is ide vannak befalazva / és a tizenkét kőműves is / te vagy”. Vagyis sorsunk bennünk magunkban van elrejtve: lelki magvacskánkban hordozzuk azt. A gyökér, az emberi alap – azonos mindnyájunkban. Erről az alapról sokféle személyes út indulhat el; többféle nyelv /viszonyrendszer/ alakulhat ki az egyes “személyiség-részek”, sőt a különböző személyek között is; de többnyire besétálunk egymás elől az alagútba, s fullasztóra csavarjuk magunk körül a sötétséget, mert már alig érezzük, hogy mindnyájan összetartozunk. Költőnőnk, aki Ceausescu Romániájában túl sok áldozatot látott maga körül oktalanul elpusztulni – nem akarta magára vállalni Kőműves Kelemenné sorsát. Így e kis kötetben a szerző önmaga “meneküléséről”, “számkivetettségéről” is mesél /exil/, amely azonban végül is gyógyulása forrása lett: életadó elixírré változott az idők folyamán.
Mint láttuk tehát, a 2010-es esztendők rendkívül termékenyek Domokos Johanna pályaalakulása szempontjából /is/. Háromgyerekes anyaként, immár nyugodt anyagi és lelki viszonyok között, belső hivatásának, alkotói karizmája kibontakozásának szenteli életét. Az utazások korszaka sem zárult még le előtte: rendszeresen részt vesz különböző (nyelvészeti, fordítói, multikulturális, kisebbségtudományi stb. konferenciákon, Európa-szerte, sőt gyakorta Amerikában is. Egyik New Yorkban rendezett tudományos konferencián szerzett tapasztalatait, a korábban számára még vonzó, de ekkorra már “idegenné” vált nyugati világ rideg légkörét, túlzó racionalitását, egyhetes ott-tartózkodásának benyomásait örökíti meg naplószerűen, a repülőút kezdetétől hazatéréséig újabb könyvében (REVOLVER; AmbrooBook Kiadó, Győr, 2018; megjelent az NKA támogatásával).
Költőnőnk immár alig várja, hogy hazatérjen az üresnek, sőt olykor fenyegetőnek érzett nyüzsgő városból; s boldogan ül a repülőgépre, “mely ikaruszarcát keletnek fordítja // csönd meleg repülés kényelem / és amikor elérjük a fények kapuját / a six planets worth of land álmát / átléphetek saját járatomba / nem tekintek a múltba, csak megint le” (nulladik nap a repülőn). Ez már Kelet – itt valódi Élet van: “kiskertek, lugasok, melegágyak”, ahol “zöldségek, gyógynövények, gyümölcsök, szőlő s virágok” teremnek, s “mint valaha nagyanyám”, öregasszonyok egymásnak mesélik, mit hogyan kell eltenni télire, hogy készítenek édes befőtteket, tápláló ételeket.
Ekkorra a lírai én már /f/elismerte: a “gazdag” Nyugat látszat-elevensége, hamis csillogása, árubősége mérhetetlen önzésre épül, amely a “kicsiket” és a modern életformákhoz, a gyilkos versenyszellemhez alkalmazkodni nem tudókat /nem akarókat/ megpróbálja hatalmi körének alávetni – s ha nem megy: akár egy revolverlövéssel leteríteni. Ezért a modern nagyváros kisembere folyamatos szorongásban, individualitása zárt körében él: nem tudja, honnan, mikor s mi által fenyegeti őt valamely ismeretlen, váratlan veszély – bizalmatlan mindenki iránt, s nincs életének belső centruma (létállapota az “elidegenedés”).
Költőnőnk múltba-nézésének s New York-i konferencia-útjának tehát kettős értelme, “haszna” volt: tisztába jött önmagával, s szorongásaitól megszabadulva, lélekben meggyógyulva, felismerte valódi hivatását. A peremvidékiek, az /anya/nyelv-használatban korlátozottak problémáit feltárva, az autonómiájuk kivívásáért folytatott szellemi küzdelmet fel kell vállalnia. A mindmáig nyelvi korlátozottságban, a rájuk irányított “revolver-csövek” előtt élők Igazságának, értéktudatának felmutatásával szeretné bizonyítani: “a Múltat végképp eltörölni” soha nem lehet.
Élettapasztalatai birtokában költőnőnk megörökíti benső élményeit a NAPÚT Szívem, te szívem számához kapcsolódóan (amelynek szerkesztője ő volt) a köznapi élet misztikájáról (hivatástudat, a páros /házastársi/ élet szakralitása stb.). Változatos élete során, mindvégig keresve (de csak itt-ott rátalálva) a léleknyelv nyomait az emberi kapcsolatok építésében, felismerte: életünk csak úgy teljesedhet ki, ha ráébredünk belső elhívottságunkra – ha felismerjük, hogy miért születtünk; mi a feladatunk ebben a világban. Így a 2020-as őszi számhoz csatolt NAPÚT-füzetek /a KÁVA TÉKA-sorozat/ 2020/146. darabjában az Időből előszólítva XVI. századi elődje, a misztikus Míra Bái alakját, önmagát mint az ő XXI. századi alteregóját, Míra D. Bái-t, a modern nő kettős szerepében jeleníti meg /Úgynevezett, vagyis ú.n. Míra D. Bái/. A kis füzet borítóján /s belül is/ Ravi Gopalan Nair és Parvathy Baul illusztrációit láthatjuk, amelyek a keleti misztikához kötődnek; de Johanna költemény-sorozata egy ízig-vérig modern, kettős hivatását benső odaadással vállaló mai Nő lelkivilágát tárják elénk. A prológus egyértelműen utal erre az „inkarnációra”: „egy nap / mikor / válaszolva csendemre / Ő helyet / cserélt velem / és megérezte, / mi égi, / mi földi / ssszzzomj és hol / az oltalom / megkért / írjak // s azóta / Ő nem / hagy el”.
Domokos Johanna nem „átkölti” a Míra-verseket, hanem modern szemlélettel, nyelvezettel s korszerű költői eszközökkel a jelenkori nő sorstörténetét tárja elénk. Ő maga a Szeretet-parancsra épülő, hittel és hivatástudattal átitatott, a női lét „egyenrangjáért” (de nem a feminista „egyenjogúság” vadhajtásaiért) szellemi síkon bátran és következetesen küzdő, autonóm női személyiség. Igazi /élet/társ és családanya, aki “létfenntartó” és “életszervező” tevékenysége, a család érzelmi gondozása, asszonyi /odaadó feleségként és anyaként betöltött/ szerepkörei mellett, azokkal párhuzamosan fontosnak tartja, hogy kutatói-oktatói munkájával, költeményeivel, műfordításaival – a kis népek-nemzetiségek „kisebbségi sorsba” taszított asszonyainak emberi- női emancipációját szívén viselve – az ő életüket, méltatlan, sokszor megalázó háttérbe szorítottságukat is megismertesse a széles nagyvilággal.
Míra bául a maga korában – családjával szembeszállva – egy autonóm énekesi létformát küzdött ki magának; a mai Johanna pedig olyan életformát épített fel maga körül, amelybe a család harmonikus élete mellett beilleszthetők az ő elsődleges, alkotói ambíciói is. Tisztában van vele: „nem én állok a világ centrumában, hanem Isten, aki engem valamely feladatom betöltésére, többrendbeli hivatásom teljesítésére meghívott”, s állandó jelenlétével, belső sugalmazásával (azaz a lelkiismeret szavával) segíti őt abban, hogy megtalálja a helyes választ kérdéseire.
A költemény-sorozatot bizonyos értelemben sorsösszegzésnek tekinthetjük: költőnőnk – 50. évéhez közeledvén – szembenéz önmagával: hol tart, mit ért el, mit valósított meg ifjúkori álmaiból? A párhuzamosan futtatott versek /amelyek azonos címe alatt mindig két változatot olvashatunk/ szerkezetébe bele van kódolva a TE / ÉN folyamatos párbeszéde – vagyis a szerző két aspektusból szemléli önmagát (külső és belső tekintetével). „TE, /akit/ a Fény ért” – „Én, /aki/ a Fényért ég” – „a fénnyel ért ég rét terén” illatárban, „illatmenyegzőn”, „gyógydalú fuvola” lágy hangja kíséretében dalra, táncra gyúlva – lelkében „szférák és bolygók teremtő hűvös zenéjével” – ünnepli az Istenre saját lelkében rátalált ember boldog biztonságát. Míra „életzsákja” kincseiből, “a Fényből kortyolva” merít erőt feladataihoz, s „a szemlélődés könnyű csendjébe” burkolózva, kívülkerül a hétköznapok forgatagán. Hajdan útrakelt azért, hogy megtalálja azt, „ki szintén / a mostban / jártas, / és jelenével / öleli / a jelenlevŐt”. Bizton tudta, érezte egykoron: meg kell találnia /és meg is találta!/, „ki olyan mint / ő lélekben / szabad, kész” – aki tehát az ő kiegészítő Társa.
Csakis a lélek Égbe nyújtózó boldogsága tudja ellenpontozni a földi, világi dolgok ürességét – az ilyen ember magánya nem elhagyatottságból, hanem „mérhetetlen égi ssszzzomj”-ból fakad, és „ellensúlyozza az űr-üressss föööldit”. Míra tudta – s a mai Míra még inkább sejti – „nem csak a fény”, hanem „a Mindenségtől földerülő / dal tere” az ember; „a lélek tüze”, a belső elektromos szikra áthatja a testet, s a zene áramló sodra kinyitja a személyiség legbenső kapuit, kitárva azt az ÉG felé. Míra-B. lénye: maga a csoda és a belső béke (a név jelentése: csoda – mirákulum: különleges látványosság; oroszul: mir – béke), a kitárulkozó önátadás; mások: szerettei számára ajándék, aki maga köré gyűjtve övéit, segít és bátorít mindenkit, aki az ő vonzáskörében él. Mindkét Míra magában hordja ezt a képességet, a nőiség magasabb /égi/ szintjén: „aki a Lélek Tisztaságára ssszzzomjazik”, az égi lajtorján egyre magasabbra jut (aki nem, az por-teste tüzében elég). A modern NŐ, ha felismeri égből kapott hivatását (anyai) és rátalál evilági, belülről fakadó, szívből választott feladatára – s a kettőt egyeztetni tudja önmagában, harmóniába hozva személyi adottságaival – „szent” lehet, éppúgy, mint a középkori zárdában élő, Istennek átadott női szentek.
Domokos Johanna finom és éterien áttetsző képeivel, a struktúra fellazításával (központozás hiánya, enjambement-ok, sorvégi szótaghatárok megbontása, üres terek) mintegy könnyed lebegést ad a szövegnek. Bravúros nyelvi játékaival, a sziszegő hangok többszörös megnyújtásával, többjelentésű szavakkal, paradox szószerkezetekkel, összetételekkel teszi többjelentésűvé, többrétegűvé, sőt hajlékonnyá, itt-ott humorossá a leírtakat. A sorok „hűvös hömpölygése” szinte vizuálisan is érzékelteti, amint „a lég átengedő fergetegén a fénynek megnyitja magát a föld”. S akkor a tűzvarázsban lángra gyúl a lélek, áttöri az ÉG határait, felperzseli a benne már kiszáradt ágakat, s dalba – fénybe – illatba rejtőzve szárnyal a Magaslat felé.
Míra-Johanna emlékezetében feldereng a Forrás, a Kezdet – az elementáris erejű Találkozás párjával – a misztikus EGGYÉ-VÁLÁS gyönyörűsége. Úgy éli meg a Múlt Idő gyors elpergését, ugyanakkor mindmáig ható elevenségét, „mint a kiömlő víz / mint a sziklákon lezuhogó sebes folyó / majdan szelíden nyúló delta-erek / mely visszajut forrásába / az óceánba”, s végtelen nyugalom tölti el szívét: „hullámok éneke elnyeli / a part félszeg kiáltozását / érthetetlen hadarását /../ és csupa csendes légzés, / a lég érintődala” veszi körül. „Míra / most / mindenkivel / EGY / edül van”. Vagyis: ha egyedül is, de soha nem magányosan, magába zártan, hiszen lélekben EGY/ség/be forrt a Világ Szívével. S a hangok, a zene benső világában “mindegekben boldogabb”.
Hétköznapjai /is/ boldogan telnek: olyan térben és időben él, ahol s amelyben „nem kell félni az erdőtüzet / mi a végigsüvítő légzés parazsa / mint a tűzbe hulló lángoló víz / mint a nyílvessző, ha lassan / biztosan süvítve / kilövik az íjból / és ez benned és bennem / gyökértől égszívig, égszívtől gyökérig / kering”. Tenyérmeleg, cirógató szavak boldogságában, örömmezőben, örömmmdalok szó-hálójában él. „Tollcsuhájában” fel-felkapják őt a „szárnyas reggelek” s az Égbe röptetik. „Hogy aztán / földre / hullva / benn / ünk / halált / életet / örömdaloljon / az azokon / túli”. És ebben az „elcsendes / ülésben /…/ minden oly teljjjes / örömmel / melyből / önmagát elvéve / mégsem / lesz / belőle / kevesebb”. Míra úgy érzi, hogy „a véges / ugyanúgy / vágyakozik / a végtelen / után / mint Ő / ide / a szív / be”. Imára kulcsolt „tenyérszívét”, egész testét-lelkét átjárja a Szeretet – Övéi s a Teremtés Egésze iránt. Így lesz a test-Templom az „egyetlen földi Otthon”, amelyben Mira kapcsolatot teremt Égi Úrnőjével, akinek tisztasága, óvó-védő, irgalmas szeretete, könyörülete a Hozzá fordulók iránt: mindnyájunk menedéke ebben az ellentétek-szabdalta, egyre ridegebb világban. Hozzá fohászkodunk minden bajunkban-bánatunkban: „Szerető / kedvesség, / miseri / cordia”, ÚRNŐM, „Míra kér / el / ne / hagyd”. A szeretet – a szerelem, az érzékek játéka, mikor “a szív / ritmusában / ki-be nyíló / záruló / primordiál / test / hull //…// s pernyézni kezdenek a virágszirmok ezrei” – Mírát földöntúli örömdalra készteti (Varázs, Egy– Kéttér, Öröm–mező, Mira föl / Ő ide, Kedv / Szer/etet/ stb.).
Johanna-MIRA költészetét egyre jobban áthatja az áhítat, a Hála, hogy a kegyelem boldogságában élhet, s Úrnője légkörében élvezheti az Égi Magaslat csodáját. Versei, melyek úgy áradnak belőle, mint hajdan Míra Báiból, ezt a Boldogságot sugározzák.
A kötet második fele (mintegy az Össze / Teendők c. kompozíciótól) ezt a tiszta örömöt árasztja: “szívedhez illő / csend / éjébe bújva / Míra / a mantravers / kezdőbetűit / hallja”. Virágok, különleges illatnövények neve jár a fejében, illatár veszi körül, s mint a világ “lélek- és testápolója”, árad belőle a Dal, s kinyílik számára az egész világ. “Míra mondja / én már / akkor is / tudtam / latinul / magyarul / és angolul / nemcsak anyanyelveimen” – hiszen a lélek nyelvét beszélte ifjúkora óta, amely a nyelvalatti rétegekben minden emberben ott él. Ezért ért/het/ik meg egymást a legkülönbözőbb népekből, társadalmi rétegekből, családokból származó emberek, ha szívük nyitott egymás felé.
Johanna-Míra tehát boldog: ÉG és Föld duális terében (a Kéttérben, Kétidőben) szabadon szárnyalva, határtalanná táguló szíve misztikus szeretet-áradásban egyesül a Világmindenséggel. Örömkönnyeket hullat, lelke “magán túl jár-kel /…/ széles e világban / hogy így / lét delén / Míra nem fázik / teste / szavainak / elengedésétől / melegen /szárnyal”. Most érti meg a lét legmélyebb titkát: a test közvetíti ugyan a szeretetáramlást, az mégis a Lélek gyümölcse. “Mily okosan / tette / hogy fiatalon / a földi szerelemmmmel / telecsordult / szívéhez / az üresség / meditációit / szegődtette / társul / hogy amit / megéltek / felajánlhassák / mindegek / úr-nő-űr /teremtettjeinek”! Így “mossst a sszzzív” könnyen “lemond / és elenged / belécsordul / a túlról áradó / mosoly / Miraaa oly / gyűrűt hord / mely láthatatlanul / látható”: sugárzik róla eljegyzettsége az Éggel (Sunjata / Purnam).
Egész lényét mosoly, derű hatja át – hiszen már nem a “halállal táplált élet”, a test síkján éli napjait, hanem “átszellemülten”, a hétköznapi misztika boldogságában, az önfeláldozó, másokért élő szeretetben telnek napjai. “Az a különös / hogy mindenkivel / kibékít / e tükrözött / hármas test / tömjén / mirha / aranya / s leginkább / egyenként / magunkkal”. A “szentháromságos életben” mindenki önmaga /személy/ és a másik, a többiek /személy, személyek/ látószögéből szemléli a dolgokat, így minden kérdésben “közös nevezőre” jut/hat/nak. Ki-ki “elfogadja s a / magasságosnak / köszöni” létét, mert tudja: az csak “kölcsönbe / adott / ajándék” – csupán “egy illat / pillanat”. “Vala mi / azt súgja” mindnyájuknak: “fogadja el / ezt is / s jjjól / ölelje / meg az / elébe / helyezett / ajándék: /időt”. Hiszen mindannyian egy cél felé tartunk – ahova földi életünkben nem érkez/het/ünk meg; mégis úgy kell élnünk, mint aki “megérkezett”. A Fény, a virágzó Természet, a szerteágazó Élet azt sugallja Mírának: “az örök / feléje tartó” máris megérkezett őhozzá s szeretteihez (Élő tükör, Meg-/Kiváltás, ú.n. / ún.).
Johanna-Mírát tehát megérlelte az idő, hogy élettapasztalatait továbbadja, s a “mindennapi élet misztikájába” beavassa kevésbé tapasztalt társait. “Vannak földies / csodák egyik / váltja a másikat / hisz szeretjük / és bántjuk / egymást // és van / a folyamatos / égi”; de a kettő “ugyanaz / és most Míra / ebből / fordul Hozzá / d”: “nem akarja / a történtet / történtetni / sem a történőt /…/ legföntebb / hagyni lehet / mi megérett / ölünkbe hullani”. Vagyis: hiába erőlködünk, siettetjük az időt, akarunk elérni valamit – amíg arra nem értünk meg mi magunk, s nem értek meg a külső körülmények – addig úgysem ér/het/jük el. A dolgok – helyzetek – az emberi kapcsolatok “maguktól” érlelődnek; s egyszer csak – mint érett gyümölcs – “ölünkbe hull”, amire régóta hiába vágytunk. Isten kezében vagyunk: nemcsak a mi életünk, de a többieké is – s ha Ő akarja, és akaratába mi is beleegyezünk, akkor “találkozunk”. Ha azonban saját akaratunkat követjük, nem figyelve az égi jelzésekre /”előjelekre”/, szinte törvényszerűen kisiklik életünk. Ezért van annyi tévútra jutó, megromlott életű ember; ezért hullanak szét a családok, a közösségek; ezért van annyi ellenségeskedés, háborúskodás a világon. Csak az “isteni törvényekkel” összhangban élő ember életfája terem gyümölcsöt. “Míra mint / bőséggel / áldott / gyümölcsfa / nem tud / másként” élni – ezért boldog. Ezért tud kiapadhatatlanul szeretetet és harmóniát árasztani környezetére, családjára (Hozzád / Ölts).
A misztikumot, a csodát a “hétköznapi ember” is átélheti – nemcsak az u.n. “szentek”. S vannak a mindennapoknak is “szentjei”, akik áhítatos szívvel egy család, egy közösség – vagy akár a tágabb közösség: a társadalom – egészséges fejlődésének útját egyengetik. “Mert égő utakon / együtt / járunk / nyomunk / fényárnyszálai / a földön / ujjak / tűfokába / fűzve / bőr és idő / vásznára / aranykeretet / öltenek”. Míra csöndes benső örömmel szemléli az Idő munkálkodását: “megnyugtatja / hogy / mindez / az Ő / színe előtt / játszódik / látott is / már eleget / szerette / bármi / kép / ben”. Mint átutazó, az élet “áldott pillanatait”, napjait “utazódobozkájába” csomagolva őrzi: “szívzsámolyán” az “úr-űr-nő álló másainak”, a parányi szobrocskáknak “óvja testét, arcát” s “csönddel / telve / dalol” (Földi variációk / Égi boltozaton; Utazás közben mosoly).
Életével megbékélten, csendben, lázadás nélkül fogadva mindazt, amit a Sors rámér, Míra immár úgy érzi: “ninnncs ‘többet’ / ninnncs ‘tehetek’ / és ninnncs ‘utána’ – a teljes / a jelenléted / mindeneké / nemcsak a csöndé”. Örökre a Világ Szívében él már: nincs “mi-k-én-ti” / nincs ‘terhek’: Egység van, “úrőrűrörömöd mindene”. S mikor ezt megéli, felismeri: “dala / most felhagy” hogy majd örök hazája visszahangozza. “Ez az újjászületés”. Míra “a végén / egyre inkább csak / örülni tud ott / hol mindenek / ellenére szomorkodni / nem” kell már: “finoman / Őrzi / csönd / a zajt / távolság / a közelséget”. Mígnem egyszer majd a valóság “égi mása” “titkos mosolyt varázsol” arcára, s Ő eggyé válik “az EGY-ként lévő másvilággal”. Míra már tud és ért mindent – tudását többé senki nem veheti el (Világgal való viszony / Sem mi ágán).
Johanna/Míra még életében megsejtett valamit a Titkos Tudásból: “a teljes Most / s a semmi Múlt” egyaránt az Ős-Forráshoz, létünk eredetéhez vezet: “és Hozzád / visz / az ahogy-vagyok / irgalmas / finomsága”. Az UTÓ/szó/ zárósora függőlegesen van szedve, fentről lefelé olvasható: “Mí rát meg Ö leli vil ága mi nt haj da nán a kis lányt já ték Kr is ná ja”. A Krisna-hívő Míra tehát visszatért égi Otthonába. Kései utódja, a jelenkor “hétköznapi misztikusa” is azt reméli, abban bízik, hogyha majd itt lesz az ideje, Őt is magához öleli az Égi Úrnő, s viszi-viszi magával Krisztusához, égi Hazájába.
Domokos Johanna tehát rátalált élete benső középpontjára: a SZÍV-csakra mint szeretet-központ szervezi életünket minden vonatkozásban; s aki mindenben szíve sugallatára hallgat, az előbb-utóbb megtalálja az UTAT az Égiekhez. Az ÚT: Jézus és az evangélium igazsága; aki a Szeretet-törvény szerint él, az nem tévedhet el.
Az ÉLET különös paradoxona, hogy amikor már majdnem “célba értünk”, akkor kapjuk a legváratlanabb terhelést, úgymond próbatételt, amely mintegy “levizsgáztat” bennünket, hogy alkalmasak vagyunk-e vállalt eszméink / eszményeink valóra váltására. Olyasmi történik velünk, körülöttünk, bennünk, ami erőnk teljes megfeszítésére, akár életünk “átprogramozására” késztet bennünket, s minden erőnket arra kell fordítanunk, hogy helyt tudjunk állni az új helyzetben. Mintha Isten – a “keresztet” ránk téve, mint egykor Szent Fiára – azt szeretné megtudni, méltók vagyunk-e a kegyelemre, nem roskadunk-e össze a terhek súlya alatt? Aki a próbát kiállja – az elnyeri a mennyei boldogságot már földi életében.
Ilyen próbatétel volt Johanna számára férje – előzmények nélküli – hirtelen összeomlása: 2018-ban egy váratlan agyi katasztrófa /stroke/ már-már fél-halálba sodorta. E döbbenetes, kínzó élmény pszichés feldolgozása önmagában véve sem volt könnyű; de a felépülés lassú folyamatának végigkísérése, segítése ugyancsak embert próbáló odaadást, türelmet, szeretetet kívánt (s kíván még ma is). Johanna elfogadta, vállára vette keresztjét – s úgy tűnik, van ereje kitartani a teljes gyógyulásig. KŐHAL című “kísérleti oratóriuma” /2019/, amelyet “csendes olvasásra” szánt, ennek a Kálvária-útnak a stációit kivételes költői átéléssel tárja elénk. A szereplők /NŐ, FÉRFI/ mellett (vagy éppen bennük, tudatuk mélyén) ott áll magasabb ÉNjük, Őrangyaluk, “égi szemmel” tekintve a történésekre, mintegy sugallva, hogy egymás nélkül küzdelmük hiábavaló /lenne/: mindkettejük “feltámadásához” csakis ez a Szeretet-út vezethet. S mivel “a házasságok az Égben köttetnek” (a köznapi gondolkodás szerint is), spirituálisan /is/ megélt összetartozásuk voltaképpen közös zarándokút az Istenben való megbékélés, a teljes Szeretet-EGYSÉG felé. Így válhat a két fél tökéletes EGÉSSZÉ; vagyis a misztikus “jin és yang” szétválaszthatatlan összeforrásával a Kettő=EGY lesz.
A Kálvária-út egyes stációinál hol egyikük, hol másikuk (vagy Angyaluk) mondja a szöveget; olykor más hangok is bekapcsolódnak, s mint az antik kórusok, a közös emberi sors “állomásait” interpretálják: a stációk egy-egy fontosabb mozzanatát hangsúlyosabbá teszik. Így voltaképpen egy dinamikus, polifonikus “összhangzat” bontakozik ki előttünk. A költő nyilvánvalóan sok ötletet merített a megformálás tekintetében Az angyal válaszol c. könyvből (amely Sepsi Enikő Kardos Györgyivel való beszélgetéséből a NAPÚT Szívem, te szívem számában számunkra is ismerőssé vált); de az élethelyzet megjelenítése, magának a gyógyulási folyamatnak a rajza a szerző rendkívüli empátia-készségéről, teológiai érzékenységéről, a személyesen átélt tragikum és a lassan újraéledő Remény csodatévő / pszichét átformáló hatalmáról tanúskodik. Az Angyalok valós létéről, az emberek mellett álló Őrangyalukról a teológiai irodalom voltaképpen keveset mond nekünk (nem úgy, mint a Lázadó Angyalokról – Lucifer híveiről – avagy az Isten mellett közvetlenül szolgáló Főangyalokról /Trónokról és Hatalmasságokról, Kerubok és Szeráfokról/, akik sugárzó fénypajzsukkal, lángpallosaikkal távoltartják a bukott angyalokat Isten közeléből). A köztudatban azonban elevenen él, s néha a látnokok is tudósítanak bennünket arról, hogy a Mennyek Királynéasszonya, az Angyalok Királynője, gondoskodik arról, hogy minden földi halandó mellett ott álljon őrangyala, aki társa a földi életben /szolgálja és segíti őt/, enyhíti a tisztítótűzben szenvedéseit, s örökre mellette marad az Égben is. A nagy bűnösök Angyalai viszont fájdalmasan imádkoznak “védencük” megtéréséért. Így a legtöbb embernek valós tapasztalata is van az “égi segítségről”, különösen nagy megpróbáltatásai idején: őrangyala segítségét kérheti, sugallataira hallgatva, imádkozhat megmeneküléséért (vö.: Kővári Károly S.J.: ANGYALI KAROK – az ÉG titokzatos hadserege, PAX Kiadó, 2021).
A kötet címlapján egy megmerevedett, halszerűen nyújtott fejű kőszobrot látunk, amelyen mintha sebek, huzalok (“pikkelyek”?) lennének. Az Arca mintha kettérepedt volna, szinte elkülönül a két térfél, de jól kivehetők markáns vonásai. Tekintete mintha az ég felé révedne; a háttérben fák – sás – nád – vízinövények. Johanna – mintegy szublimálva, szinte elszemélytelenítve a történteket, egy komplex műben (amely akár elő is adható) jeleníti meg a tragédiát, érzékeltetve: bárkivel – bármikor – bárhol megtörténhet ugyanez. Életünkre ezért “magasabb nézőpontból” kell tekintenünk; s fel kell készülnünk akár az “áldozati” szerepre is (nem véletlenül utalnak az Angyalok több ízben is a keresztény hal-szimbolikára; az archaizáló /itt-ott biblikus/ stílus pedig Jézus-párhuzamokra emlékeztet).
“A hétnek első napján pedig az jó regvel, a mikor még sötétes vala, emberkő esett az ajtó elé” – indul a történés. Mivel senki nem hallotta meg az emberkő segélykiáltását (azaz: “maga – elé – mormolását”), s ő mozdulni sem tudott – “lassan kövülni kezdett az agy, a szív” is. “Csak a torok hangja vala még. Kiáltó, maga elé mormoló kő vala, melyet nem hallott meg senki, soha. //…// Akiket szeret vala, nem hallanak, mély álomba merülvén lélegeznek a földrész egészen más oldalán. Teste nehezülni, érzéketlenülni kezd, a lélek távozóban, és nem tudja, hová. Nem fáj semmi. Tehetetlen a kő”. Nagy-nehezen aztán mégis rátalálnak az eszméletét vesztett emberre: mikor már a szíve hangosan dübörög – így híva segítséget öntudatlanul is. A mentőangyalok csakhamar belépnek a szobába, ahol a kőtest “ficánkolódott, mint partra kivetett hal”. Hordágyon viszik el “a fehér házba, és fel kell támadnia majd újból az halálból”.
Övéi, a családja, messze távolban – de “szívükben sírva”, azonnal útrakelnek a hívó szóra; s megérkezvén, vigasztalják az elesettet: “Itt vagyunk, szeretünk téged. Imádkozunk”. “De hátrafordulván, látták ott állani a kőhordó angyalokat” – “csak nem a temetésére készülnek máris?” A kőtest is megszólal szívében, mert szavakkal nem tud: “Uram, mondd meg nékik, hogy akiket meghívtam magamhoz, ne jöjjenek, mert most nem tudom fogadni”. Az orvos se biztatja a hozzátartozókat: “Sajnálom, súlyos; ha távozni akar, el kell engedni”. Csakhogy a kőhal nem akar távozni: “Ne illessetek még engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz /…/ eleddig magamnál voltam, értem, látom, hogy mit beszéltek, még akkor is, ha kő vagyok”. Teste megbénult ugyan, de szelleme ép! S az Angyalok – megértve gondolatait – valóban nem nyúlnak hozzá: “Nem vittük el, mert nem láta meg vala minket”. S aztán a hét sokadik napján megjelenik az ÚR a családnak: “Békesség, kitartás nektek! Hosszú és rövid az ÚT!” A Kőhal szája csak tátog, csendben – de már nyilvánvaló, hogy nem halt meg; s bár beszélni nem tud, de kifejezi, sugározza szinte, amit érez… Megtörtént tehát a Csoda! – él.
Kezdődhetett a hosszú, talán évekig tartó folyamat: tornagyakorlatok, lélegeztetés, a szavak lassú formálása, gondolatátvitellel a “beszélgetés”, a fokozatos felépülés. A férfi agyában mint villanyáram keringtek-pörögtek a gondolatok, matematikai képletek, riasztó képzetek családja sorsáról, az emberiség “rövidzárlatos jövőjéről”; úgy tűnt, az agyában felhalmozott óriási tudás- és műveltség-anyagot már nem tudja az agy tárolni. Rettegve gondolt arra: “az egész világ rámszakad, és / elveszítem agy- és agyagtábláimhoz / a kódot, / kővédermedek / magamba beleverem / a fejem / kiömlik bennem a vér / és sötét lesz…” (Gondolatait az Angyal közvetíti, aki mindvégig mellette áll, miközben ő dadogva-mormolva mondogatja az értelmetlen szavakat: “mo – ma – me – mi – mu; te – to – ti – tu -tá” stb.). A színen mindenki várakozásba merül, reménykedve, hogy lassan majd feltisztul a sérült agy, s túljutva belső válságán, kidolgozza önmagában, önmagából a továbblépés irányát. Benső Angyaluk biztatja s instruálja a családot: “ha nem haladtok tovább, süllyedni kezdtek / ha a következő szigetre el nem indultok, / feltör a baj / s egyre inkább közeledik, / ‘mint’ nélkül az özönvíz. /…/ Az Élet azt akarja, hogy haladjatok, / hogy a szeretet, szerelem útján meg ne álljatok, / mert ki leáll, az halálnak halálával / méhének, agyának vérzésével pusztultatik”.
Új életszakasz küszöbén áll a házaspár: gyermekeik immár felnővén, egymásban kell megtalálniok a támaszt, a szeretet tüzét élesztgetve, táplálva – mert ha nem sikerül egymásban megkapaszkodniok, a Szeretet-Egységet helyreállítaniok, kiüresedik további életük. Kettejük jövőjéről van tehát szó: “zsákutcának” látják most, ami valójában “imakapu” – hiszen a betegség lehetőséget kínál életük átrendezéséhez. Az embernek tudomásul kell vennie, hogy minden életszakasznak más-más gyümölcse van: “tavaszra nyár, / őszre tél jön” – s akkor már az addig elraktározott gyümölcseink táplálnak. A szavak, az egymás felé kinyíló szívek egyenletes melege életet adó erő – s az új tavasz, bár már nem bennünk virágzik ki, családfánkon új rügyeket hajt. Az Élet gyermekeinkben megy tovább. Angyalunk tágra nyitja ÉNünk belső szobáit, amelyek esetleg eddig zárva voltak, akár egymás előtt is – s hálát adva Istennek eddigi életünkért, további sorsunkat a Gondviselésre bízzuk. A közös Imában mindkét fél angyali ÉNje találkozik; ráébreszt bennünket valódi, mélyebb hivatásunkra: adni és adni a bennünk felhalmozódott Szeretetből, amely soha nem fogy el. Az egymáshoz tartozó emberek és az angyalok között összekötő kapocs az ima, mert egymás lelkébe belelátnak általa – s az angyalok segítenek rendbe tenni földi dolgainkat.
Vagyis a ránk mért megpróbáltatás valójában Isten ajándéka: kegyelem. ÉNünk lesz általa gazdagabb, miközben kifogyhatatlan szeretettel tápláljuk társunkat s másokat. Ha az adás–kapás kölcsönös, csodálatos egyensúlyi helyzetben érezzük önmagunkat, s szűk körünkön túl is tudunk ‘adakozni’ – a közösségnek, a társadalomnak /is/. “Megjelenik a négydimenziós szó, a világ hangba, írásba, képekbe hívása, / az alkotás alatti hosszabb és hosszabb csendekből jövő tér, idő, mozdulat / és bennük a gondolat, a mondhatóság hosszú dominósora / melyben minden kőnek állnia kell”. Miközben a FÉRFI vergődik (“kiüvölt a fájdalom a testből”), vágyik is a halálra, meg nem is – fél, szorong, a NŐ az emberi kapcsolatok természetén töpreng, s visszapörgeti az Időben a történéseket. Szembenézve önmagával, keresi az okokat, amelyek a kialakult helyzethez vezettek.
Beteg férje mellett ülve, a lírai én hangosan gondolkodva próbálja megfejteni, mi okozta /külső szemmel nézve oly sikeres/ életstratégiájuk megbicsaklását, miben hibáztak? Belső ANGYALa sugalmazza a válaszokat – aki a Férfi-ANGYAL nézőpontját /is/ szemmel tartva, a kettejük EGYSÉGe szempontjából tárja fel előtte a Valóságot. Soha nem az egyik, avagy a másik fél oldalán van az Igazság, hanem a kettő metszéspontján. A “közös nevező” megtalálása tehát a cél. Az idősödéssel fogyni kezdett energiakészletük, szervezetük jelzéseket is adott, de nem figyeltek eléggé egymásra, sem saját magukra. Külön-külön próbálták megoldani a túlterheltséggel járó gondjaikat: “A segítség nyelve nem volt elég / ki-ki a maga foglalatosságával gyötörte magát / töltötte idejét / míg belőlem fogyott az Élet / fogyott a vér / órákon, napokon, heteken át /…/ kétségbeesetten kerestem, pótoltam mulasztásaimat”; s eközben elárvultak mindketten valamiképp. Férje összeomlása rádöbbentette az Asszonyt arra, hogy a “földi szeretet”, az életvitel közös kialakítása, a mindennapi terhek vállalása nem elegendő (“valamibe oly nagyon beleragadtam, hogy elvesztődött a távlat”). Most végre felismerte: ki kell lépnie individuális létszemléletéből, földi kapcsolatuknak át kell minősülnie tiszta égi szeretetté. Ez azonban csak folyamatos meditáció, kontempláció – Istennel való imakapcsolat – útján lehetséges: “Nekem be kell lépni a tágasabb szobába, úgy, hogy még a tudat kint marad; / de amikor visszalép a test ebből a térből, erő áraszt el, szeretet áraszt el. /…/ És amíg itt vagyok (ti. e földi életben), Isten felé fordulok, és utána Feléd is fordulnom kell…” Megértette, felfogta-e a beteg a felesége szavait? Mindenesetre csendes motyogással, egy-egy tört szótag kimondásával válaszolni próbált – a tudata tehát lassan tisztulóban van.
Domokos Johanna a lélek megrendítő mélységeibe száll alá e katartikus létélmény feldolgozása folyamán; s így valóban túlemelkedik individualitásán, és a szakralitás szintjén – két ember benső összetartozásának, lélek-egységének felmutatásával – sikerül megfejtenie az “Égben köttetett” házasság/ok/ természetfölötti voltának titkát. Teljes őszinteséggel kimondja: “a földi szerelem kegyetlenebb ősviszony: / folyamatosan adni-kapni kér, még ha / a legfinomabbat is” – ezért “égi szeretet” (önátadás, önfeláldozás) nélkül nem lehet a nehéz helyzeteket megoldani. A mai gyors változások, a technikai haladás sodró iramában “nincs időnk”, se energiánk a lelki feltöltődésre; de ha elhanyagoljuk azt, belülről összeroppanunk. Egész szervezetünk tiltakozik a hajsza ellen, leáll a legfontosabb szervek működése, összezavarodik az agy koncentráló képessége; végül a “világ” működési szisztémája felőröl bennünket, ha “fogaskerék”-mivoltunkat elfogadjuk. Mindettől csak a spirituális koncentráció, a szemlélődő magatartás, bizonyos fajta “világon-kívüliség”, belső nyugalmunk, békénk megteremtése (elsősorban a folyamatos ima, az égiekkel való állandó kapcsolattartás, meditáció útján) menthet meg bennünket. Ezek segítségével végül felismerjük: életünk középpontja nem a világban, hanem Istenben nyugszik.
Isten Fia, az evangéliumok ember-Jézusa azért tudta elviselni (ezzel örök példát adva nekünk) a kínzó szenvedéseket, az elutasítottság, a meg-nem-értettség és az iszonyatos kereszthalál gyötrelmeit, mert szoros belső lelki Egységben volt az Atyával, s ki akarta őt engesztelni az emberiség “eltévelyedése”, sok-sok gonoszsága, Isten törvényeinek áthágása, sőt teljes elutasítása miatt. Tehát mi, bűnös emberek, csak akkor menekülhetünk meg a kárhozattól, ha elfogadjuk Jézus felénk nyújtott kezét, s megbánva /akaratlan vagy tudatos/ vétkeinket, életünk irányát a Vele való Egység felé fordítjuk. “Kegyelmet az kap, aki kér” – azaz aki individuális léte kereteiből kilépve, Isten és embertársai felé kitárulkozva él.
Voltaképpen ez a mindennapi élet misztikája, amely szerint minden embernek élnie kell/ene/, s akkor elkerülhetné a tragikus megrázkódtatásokat – mert rábízná magát Isten Akaratára, követve “Gondviselő jó Atyánk” léttörvényeit.
Domokos Johanna – mindezt megértve s elfogadva – férje helyzetében ráérzett saját belső Angyala segítségével a gyógyulás irányára is. Az ima, mint Forrás, megtisztítva testünket-lelkünket, elrendezi gondolatainkat, s így könnyebben megoldjuk mindennapjaink gondjait-bajait. S mivel tudjuk: nem kell aggódnunk a Holnapért, hiszen az ÚR az “ég madarait” ellátja minden szükségessel, több szeretet-energiát tudunk fordítani a mellettünk, köröttünk élőkre. Ima közben “megvilágosodik” agyunk szeretet-központja, s egy pillanat alatt felismerjük: mit kell tennünk. A lírai én átszellemülten adja át magát az elcsendesedésnek: “Valami belülről finoman lead hívó-jeleket, / mindenféle irányból tulajdonképpen ugyanaz szól, csak másként /…/ s feltör benned egy hatalmas öröm / hogy van még neked szóló teljes Élet, / van még amihez közöd lehet / és ebben lényed ismét Lényéből táplálkozhat”. Magasabb tudatállapotba kerülve az elmélyült imában, egészen másként áramlanak bennünk a gondolatok, s átlépve egy másik dimenzióba, a Fény bevilágítja agyunk legrejtettebb zugait is, mintegy “nagytakarítást” végezve gondolatvilágunkban. Felismerjük és feloldjuk magunkban az ellentmondásokat, ütköztetjük az ellentétes álláspontokat s egy magasabb szintézisbe emeljük a más-más nézőpontokból szemlélt “részigazságokat”, hiszen azok /is/ mind az EGÉSZ részei. S ha az “egyezetések” során, a Szeretet és megértés által elsimulnak az ellentétek, már csupán Jóakarat kell a közös álláspont kialakításához, a megbékéléshez.
Ha így működ/het/ne a világ, nemcsak a családok, hanem a közösségek, a társadalom egésze is békében él/het/ne egymással, s akkor valóban elérkez/het/ne Isten Országa közénk. Ha mindig, minden téren egymással egyeztetve, nem pedig egymást erővel legyűrve alakítanák ki a felek a közös álláspontot, a közös életpreferenciákat, valóban színes, tarka mintázatokkal, tökéletes harmóniában szövődhetne az Élet Szőnyege – amint azt Stefan George, a nagy misztikus német költő megálmodta a XX. század elején (Der Teppich des Lebens c. versében). A közös múlt, a közös emlékek, a jelenbeli küzdelmek, nehézségek és a vágyott közös Jövő építésének reménye tart össze minden emberi közösséget; de ha nincs természetfeletti, szellemi-lelki Egység a tagok között, nincs az az erő, amely képes lenne őket megmenteni a széthullástól. Ilyenkor szembe kell nézni őszintén a valós helyzettel, s egy szellemi központ /ISTEN/ körül újra fel kell építeni a Templomot.
Domokos Johannát – beteg férjével “beszélgetve” – az a kérdés foglalkoztatja elsősorban: mi is az az állandó, lényegi erő, amely összetartja belső személyiségünk különböző rétegeit, s amely képessé tesz bennünket hosszútávú kapcsolataink (társ, barátságok, közösségek) fenntartására mind életkorunk, mind életkörülményeink s a társadalmi viszonyok változásai közepette. Hiszen bizonyos mértékig együtt kell élnünk a különböző (esetleg személyiségünktől idegen) hatásokkal /is/; s ha nem lenne a belső centrumunk kellően szilárd, széthullana személyiségünk és kapcsolat-rendszerünk (voltaképpen az ezredfordulón ez már le is zajlott: az “elidegenedés” önmagunktól, másoktól, sőt gyakorta Istentől /is/ ma már szinte általános társadalmi jelenséggé vált). Hogyan tudunk szeretettel válaszolni a szeretetlenségre, a külvilágból érkező ütésekre, hogyan tudjuk feloldani magunkban a létidegenséget? – talán ez életünk legfontosabb kérdése. Mert ha nem tudunk “sérelmeinken” továbblépni, “az ingadozás a szeretet és a sebzettség állapota között kicsavarja szememből, szívemből a sugárzást / sötétbe kerülök, hideg lesz / és lemerevedve mozgatom a velem lévőket”. Vagy pedig “maradhatok egyedül, visszahúzódva a fanyar gyümölcsű fák alatt”.
De az emberek közötti állandó “pörgés” sem megoldás: látszat-kapcsolatokat teremt csupán: “Úrnőm lámpását ez nem is gyújtja meg, /elfújja örök fényét / sötétbe zuhantatom a lelket”, ahol mindig hibákat keres és talál – másokban; “s jogosnak vélten eltántorodok tőletek, / drága emberek”. Mert Johanna valóban szereti embertársait; nem akar senkit megbántani; ugyanakkor szeretné integritását is megőrizni körükben. Van érzéke az “együtt” és a “külön” dialektikájához. Mert tudja, hogy “mily hatalmas a Szeretet, / hogy az egymás iránti vonzalom: KAPU – tágas, gyönyörű kapu” melyen át belépve “érzékelhetővé válik” a Másik: “a látás – hallás – tapintás – a gondolkodás, az ölelés lassú mozgása, melyek már nemcsak mi vagyunk / hanem mindenki és a Mindenség”. Minden szeretet-kapcsolatunkban (szerelem, barátság) ez a kapu tárul fel bennünk s átlépünk egy másik, természetfölötti dimenzióba – kitárul előttünk Örök Jelenné (Öröklétté) a Pillanat, melyben összeolvad Múlt és Jövő: átéljük az Örökkévalóság tökéletes boldogságát. S ez az Örök-Pillanat velünk marad, ha eleve elrendelt, sorsszerű volt a Találkozás.
Johanna belső monológjából, hangos gondolkodásából voltaképpen a valódi /égi/ szerelem természetrajzát ismerhetjük meg. Mindkettejük belső ANGYALa, egymással kommunikálva /gondolati úton – azaz telepatikusan/ keresi a megoldást. Valami különös lelki áramlás indul meg most már férj-feleség között. Hosszú hetek, hónapok után mintha a test is megmozdulna. A FÉRFI kínlódva próbálja asszonya szavait felfogni s követni (mozgás – emelkedés – érintés – lábfej emelkedik – látás – nézés – lábfej előrelendül – lerakás – jobb lépés – bal lépés – szólni akarás – megérteni akarás – feloldani akarás stb. stb.). Így, lassan, lépésről lépésre haladnak előre; a Férfi Angyala is sugalmaz, s úgy tűnik, mintha lépcsőről lépcsőre emelné őt Jákob Lajtorjáján az eszmélet feltisztulása felé. Fokozatosan életre kel a test is…
Lám, a SZERETET mindent tud és mindenre képes. A NŐ és a FÉRFI ANGYAL együttese “örömhírt” hirdet: “A szeretet nem enged elmerülni az önsajnálatba, / ha igazán szeretsz minket, / akkor te most boldog ember vagy, / teljes életet élsz / törve, megtörötten is / születésed és halálod / bármely dátuma között. / És mindenütt meglátod / mindörökkön örökké meghallod / az Angyalok szavát / és változol / változol / és benne érzed / az Élet lüktetését / melyet a szeretet szíve dobbant / és ezen a szíven és fényén / kívül nincs semmi más! // Most is csak ebből áll a hetedhétvilág”.
Az oratórium zárószakasza megismétli a bevezető szituációt: “A hétnek első napján pedig az jó regvel, a mikor még sötétes vala, emberkő esett az ajtó elé”. Minden pontosan úgy zajlik, ahogy a kezdő-részben; egyedül csupán a zárlat változik: “énekhang hallatszik, majd csend”. S boldog békesség, megnyugvás tölti el az olvasót /nézőt, hallgatót/: íme, a Szeretet visszahozta őt a halálból. Feltámadott az új Életre.
Domokos Johanna e katartikus lelki válság és a közös belső zarándokút során ismerte fel a valódi, természetfölötti Szeretet lényegét, amely – szinte minden érzelmen /Liebe/ és érzékiségen /Eros/ túl és fölött – már-már megközelíti az “isteni szeretetet” /agapé/, s amely önmagunk individualitásán fölülemelkedve, a más/ok/ért hozott áldozatvállalásban nyilvánul meg legtisztább formában. Az igazi szerelem, a házastársi szeretet ebbe a dimenzióba tartozik: egymásért, a másikért élünk-halunk, s ha kell, komoly áldozatot is hozunk.
Hans Uhr von Balthasar, a XX. század kiemelkedő teológusa így definiálja az ABSZOLÚT Szeretetet: “kötelesség, kategorikus imperatívusz, mely meghalad minden egyéni ‘vonzalmat’. Az ember az önmagán túlira, az Abszolútumra rendeltetett: a Szeretet a legbensejében veszi birtokba őt”. Jele: a KERESZT – “a hit / remény / szeretet hármasságában élő ember számára ebben a jelben ragyog fel a LÉT”. “Az ember csakis ebben a megszólítottságban válik igazán önmagává: arra van teremtve, hogy válaszadóként jusson el önmagához”. Isten nyelve az ember, akit megszólítva és feladatot bízva rá, “felhasznál” arra, hogy “az önfeláldozó és továbbajándékozó szeretet által” ő is megszólítson másokat, embertársait; s a szeretetnyelv használata révén egymáshoz közeljutva, megismerjék a Krisztussal való eggyé-válás titkát – vagyis fokozatosan maguk is “krisztusi emberré” váljanak (ahogy Szt. Pál mondja: “Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” – Gal. 2. 20.).
Úgy tűnik: Domokos Johanna életében ezt a benső fordulatot (metanoia) férje megrázó összeomlása idézte elő. A közösen átélt szenvedés és a lassú gyógyulás közös katarzisa nem csupán az egészséges életbe hozta őket vissza, hanem életformájuk átrendezésével egy nagyon termékeny, a társadalom javára is gyümölcsöző alkotói utat nyitott meg előttük. Ha Isten engedi, szerelmük, szeretet-kapcsolatuk, családi életük /is/ új virágkor előtt áll: “unokák szeme-tükrén” megpihenve élvezhetik majd hűségük, kitartásuk, Eggyé- válásuk “jutalmát”: a lélek “paradicsomi” békességét.
Illusztráció: ~Domokos Johanna költészetéről
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
