Kovács katáng Ferenc: Összevarázsolt album (interjú Cakó Ferenccel)
*
Cakó Ferenc grafikus, animációsfilm-rendező, festő. 1950-ben született Budapesten.
A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakának elvégzése után 1973-ban szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskola alkalmazott grafika szakán.
*
Kovács katáng Ferenc: Az idén augusztusban megrendezett XV. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra (KAFF 2021) jelent meg a kétnyelvű (magyar és angol) Cakó Ferenc Életmű kiadás című reprezentatív albumod. Szemet gyönyörködtető, tartalma lenyűgöző. Tekintélyes méretű (24x30x3 cm) és súlyú. Nem lefekvés utáni olvasmány, ha a fejére borul, az olvasónak annyi…
Cakó Ferenc: Éppen ezért én az ölembe veszek egy párnát, arra fektetem és úgy lapozgatom… Közel két kiló!
A járvány okozta kényszerszünetben jött az ötlet, hogy összefoglalót készítsek. Nehéz volt összevarázsolni a fotókat, és még így is hiányos. Arra hajtottunk, hogy most augusztusban, ezen a kétévenkénti kecskeméti rendezvényen ott lehessen, ott, ahol a szakma színe-java megjelenik. Nagyon nagy munka volt, s a lányom (Cakó Kinga, a szerk. megj.) is rengeteg munkát vállalt a létrejöttében. A Pilisben volt a tördelő, gyakran ment oda három órákra, hogy elegáns legyen, jó legyen, ott találták ki az egészet. Látod, hogy milyen szép lett a tördelés? A lányom intézte az angol fordíttatást. Óriási munkát ölt bele. Megjelenhetett volna két hónappal később is, akkor még teljesebb lenne. Várta az anyagot a grafikus, a tördelő, a nyomda. De így is kerek egész, azt mondom, hogy 95%-os. A Líra forgalmazza, talán már polcokra is került.
Életmű…
KkF: A 278 oldalas “képeskönyv” négy fejezetre tagolódik (Képzőművészet, Homokanimáció, Animációs film, Illusztráció). Zárásképpen pedig életrajzi és kiállítási adatok jegyzéke, valamint Emlékek címszó alatt fotófelvételek kísérnek téged és legközelebbi hozzátartozóidat (szüleidet és gyermekeidet) ifjúságodtól máig.
CF: A Képzőművészet részt Feledy Balázs művészeti író vezette be – nagyon szépen. Kicsit rávilágít a családi hátteremre is. Jobb lesz, ha őt idézed, ne én fényezzem itt magam:
“Cakó Ferenc egészen különleges jelensége a kortárs vizuális kultúrának, művészetnek. […] egyaránt művésze az álló- és mozgóképnek. Mozgóképi munkássága, mint animációs filmesnek, különlegesen egyedi színfoltja az amúgy magas színvonalú magyar animációs-kultúrának. Homokanimációs tevékenysége pedig egészen egyedi módon köti össze a mozgóképet és az állóképet. De folyamatosan érvelnünk kell amellett, hogy expressis verbis képzőművészként is milyen egyéni látásmódú, a múlthoz és a korhoz egyaránt kapcsolódó személyes stílust teremtő és kivételes technikai színvonalú festői, grafikai munkásság is az övé. […] Indulása egyik alapja és gyökere édesapja Fassel L´ousa Ferenc, aki a huszadik századi magyar képzőművészet egyik kiváló személyisége, s aki – nyugodtan állíthatjuk – zseniális képességeit csak élete második felében volt képes kibontakoztatni mint festő.” (Feledy Balázs: A mozgókép és az állókép művészéről, in: Cakó Ferenc Életmű kiadás, C.A.K.Ó. Stúdió, 2021, 13. és 21. oldal)
KkF: Milyen volt a gyermekkorod? Mit érzékeltél a téged körülölelő világból?
CF: Mint az az Albumot záró családi képsorból is látható, szép gyerekkorom volt, és magam is így emlékszem erre, habár nem lehetett valami rózsás a helyzetünk. Sem édesapám művészi pályája, sem a megélhetésünk. Az édesapám hihetetlen tehetséges volt. 23 éves korában tört ki a háború, a háború után, a romba dőlt országban persze nem festmények kellettek elsősorban… Úgy tudott elhelyezkedni, hogy mégse szenet kelljen lapátolnia. Jelentkezett a Goldberger Textilgyárba tervezőnek, és ott is maradt 30 évig. Közben festett rendületlenül. A munka mellett. Csak hát ő nem volt párttag, a párttagoknak vették a képeit, őket állították ki. ’89 után, amikor már nem csak az állami, hanem magángalériák is voltak, akkor rögtön megtalálták őt. Ez is az élet furcsaságai közé tartozik.
KkF: Én sokáig nem kapcsoltam össze édesapád, Fassel L´ousa és a te Cakó nevedet. Ôt a tabáni képein keresztül ismertem meg.
CF: Mi már nem láthattuk az egykori Tabánt, de ő átjárt rajta. Az Osztyapenkónál laktak egyszoba-konyhában a Boldizsár utcában. Az édesapja cipész volt, és négyen voltak testvérek. Vagy festéket és papírt vásárolt, vagy villamosjegyet. Átjárt mindig a Tabánon, úgy ment le a Feketesas téri iskolába, ami ott volt a Gellérthegy tövében. Később, amikor felvették a Főiskolára (a Főiskola a mai Iparművészeti Múzeumban volt), akkor pedig oda járt gyalog. Hát, el lehet képzelni, mennyit gyalogolt az Osztyapenkótól! Napi másfél órát. S amikor fölkerültünk a Törökvész-Pusztaszeri útra, egy régi, hatlakásos házba, akkor az Amfiteátrumhoz gyalogolt a munkahelyére. És hiába lett nagy lakásunk, nem tudtuk kifűteni. Tüzelőhiány volt. A hátsó kisszobában volt egy speciális kis vaskályha, amiben szénport lehetett zacskóban fölizzítani. Megtanultuk, hogy egy vödör vízben is lehet fürödni. Volt ugyan fürdőszobánk, apám néha a pauszpapír vázlatait égette a vízmelegítő tartály alatt. Arra is emlékszem, hogy egy nagy párnát rakott a keskeny-hosszú WC-ablakba, de így is jéghártya volt a víz felületén.
Hidegek, nagy havak voltak az ötvenes években, és 40 gyerek 40 szánkóból csinált hosszú láncot. Egy lánynak volt egy kis trombitája, azt megfújta, és elindultunk lefelé vagy másfél km-t le a templomig. Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, nem éreztem az ötvenes évek súlyát. 56-ból arra emlékszem – hatéves voltam –, hogy ledübörgött egy tank a Törökvész úton, és kint állt a tankos ember. Dörrenéseket csak messziről lehetett hallani. Meg hogy jött a szomszéd bácsi az oldalkocsis motorjával, és mindenkinek hozott kétkilós kenyeret.
Érdekes, hogy a Törökvész utat végigrajzolhattam krétával, mert nem volt forgalom, nem volt autó.
KkF: Ha már a rajzot említed, beszélj nekünk az ezirányú tanulmányaidról!
CF: Az Albumomban is benne van, hogy életemben alapvető, meghatározó szerepe volt az indíttatásnak és az iskoláknak. Édesapám festőművész volt, körüllengett ez a művészi légkör, de nem minden gyerek örökli a rajzi, színészi vagy bármilyen tehetséget. Szerencsére nekem még a gyerekeim is – bár, ezt a legvégén kellene mondanom, mert az Albumnak is a végén van – hogy a fiam majdnem ugyanazokra a helyekre járt, képző-gimibe, képzőművészeti főiskolára – most már egyetemre – vagy műtermekbe, egyetemi helyekre, mint ahova én, az Epreskertbe, meg hasonlók. Csak ő szobrászként végzett. A lányom ugyan elvégzett egy angol nyelvű középiskolát és utána egy közgazdasági főiskolát is, de mindig divattervező akart lenni. Divattervező lett, ő a CAKÓ márka. Nagyon szépeket írnak róla, és tavaly ő lett az év divattervezője. Ilyen tekintetben mi egy háromgenerációs művészcsalád vagyunk.
A képző-gimiben nagyon jó tanárok voltak, ráadásul átjárás volt a szakok között. Megnézhettem, hogy hogyan készülnek a bőrdíszműves dolgok, mit csinálnak az üvegesek, stb. Vagyis a teljes iparművészeti skálát átláthattuk. Ez hihetetlen jó dolog volt annak idején. Én a grafika szakon voltam, ahol Gacs Gábor, Pásztor Gábor, Zala Tibor. Sok grafikus nem is tudja, mik voltak a litográf nyomógépek, litográf kövek, amiből még nekem is van otthon egy darab. Mindenféle gép volt: lino-, rézkarc-gép… Ma már vagy megvan az 1800-as évekből a géped, vagy csináltatni kell egyet.
Sokat jártunk a Híradó moziba, a Bem moziba, ahol rövidfilm-csokrokat vetítettek: animációs filmeket, kis játékfilmeket – minden héten mást. És voltak benne animációs filmek Dargaytól és Jankovicstól. Nagyon megszerettem az animációt. Foky Ottó 1967-ben lett 40 éves, és volt egy kiállítása. Hihetetlenül tetszettek a stilizált figurái, a Sajdik-rajzokhoz hasonlítottak, de bábokban. Nem papírból volt pl. egy sisak, hanem rézből, amit egy ötvössel készíttetett. Minden igazi anyagból volt, és ettől lettek olyan nagyon szépek. 1961-ben készült a Szentgalleni kaland c. híres filmje, aminek a figuráira később is nagyon büszke volt. Ottóval már korábban, 1963-ban találkoztam. Rövidgatyásként kijártam hozzá a Pannóniába. Aztán később kiköltöztek Zuglóba, egy családi házba, és én 20 évig ott voltam, ebben a családi házban, ott csináltam a díjnyertes filmjeimet. Érdekességként: oda járogattam 13-14 éves kamaszként és a képző-gimi alatt is, majd ennek a társaságnak tíz év múlva valamilyen szinten a főnöke, rendezője lettem. Ez egy helyes, tíz tagú kivitelező társaság volt. Díszlet-kivitelező, bábkivitelező, világosító, tárgykivitelező, kellék-kivitelező, 2-3 animátor, operatőr, gyártásvezető.
Az első bábok egyike
KkF: Ne ugorjunk ekkorát! Mi történt az érettségi után?
CF: Izgultam, ha nem vesznek fel a főiskolára, akkor két év katonaság vár rám. A műegyetemistáknak volt az az előfelvételis rendszere, s 11 hónapot szolgáltak, de a képzősöket bolondnak tartották, őket hál’ Istennek erre nem tartották alkalmasnak. Szerencsére egyből fölvettek. A főiskola alatt csináltam az alkalmazott grafikákat, rézkarcokat, de festeni is kellett, az nagyon jó volt. Aztán elkapott a gépszíj evvel a sok animációval, ami nagyon időigényes, rengeteg energiát követel, nem volt időm, hogy az 500 éves rézkarc-technikának hódoljak. Talán az utolsók között voltam, aki Barcsaynál tanulhatott. Sokszor odajött hozzám, és mondta, hogy „maga nagyon szeret rajzolni!” – aranyos volt!
A főiskola vége felé megismerkedtem Mertz Lórival (Mertz Lóránt operatőr, a szerk. megj.), akinek volt egy 8 mm-es kamerája, amivel “kockázni” is lehetett. Beszélgettünk, kirándultunk sokat, kitaláltuk, hogy csináljunk filmet! Éppen Petőfi év volt. Az én kis szobámban készítettünk egy festmény-filmet. Üvegre. Alulról-fölülről megvolt világítva, gondolhatod, mennyi munka egyenként, kockáról kockára festeni, felvenni!
Nem is tudtam, hogy létezett animációs filmszemle, de a Lóri beküldte az akkori egyetlen ilyen fórumra 1973-ban. Megnyertük a Fődíjat. Sokan mondják, hogy ez egy olyan film lett, ami szinte az egész életművemet meghatározta.
És vittem a díjat Foky Ottónak, hogy a főiskolának vége, nem akarok grafikusként tengődni, imádom az animációt, szeretnék a Pannónia Stúdióban dolgozni. Mondta, hogy oké, de ő háromdimenziós (3D) animációkat készít, akkor csináljunk ilyen térbeli filmet! És megcsináltuk az Ókulária címűt, úgy, hogy a nagymamáktól elkértük a már nem kellő szemüvegeket. 1974-ben beadtuk a békéscsabai szemlére, és megnyertük a Fődíjat. Ez már bevitt a Pannóniába. De hiába a főiskola, meg a díjak, ott legalulról, a létra legalsó fokán kellett kezdeni. Valamit tudtam már az animációról, díszleteket készítettem, magamnak kellett megcsinálni azt a bábot, amit később próbamozgatásokra vittem.
Akkor készült a Mirr-Murr kandúr kalandjai sorozat (1972-75), és egy fél év után, mikor már jók voltak a próbamozgatásaim, bedobtak a mélyvízbe: igazi kamerával, díszlettel, mindennel. Egy 10 x 10-es nagy műterem, figurákkal, bevilágítva! Varázsa volt az egésznek! És akkor évekig ez ment. Sorozatok (Sebaj Tóbiás, 1982-85, 26 rész; Zénó, 1985-88, 21 rész; Töf-töf elefánt, 1991-94, 52 rész). S közben kb. kétévente készítettem az olyan egyéni alkotásokat, amikkel külföldi fesztiválokra lehetett pályázni.
Tárgyanimáció
KkF: Dr. Varga Zoltán filmtörténész tanulmányából idézek (Túl a labirintuson, Filmvilág 2021. aug. száma), kíváncsi lennék a reakciódra. “Cakó Ferencé a magyar animáció egyik legsokoldalúbb életműve, ám a legkülönbözőbb filmeket is összefoghatja két vezérmotívum: az álomszerű átváltozások, és az animáció kézműves formái iránt mutatott lankadatlan érdeklődés. A korai pannóniás filmek közül A szék címszereplője kivonul a városból, s a természetben – kivirágozva – találja meg a helyét; az egyszerre játékos és szívszorító tárgyanimáció kivételes, amennyiben külső, valós helyszíneken forgatott művek nem követik az életműben. Miként tárgyanimációk sem, jóllehet a szék motívuma olyan későbbi művekben is fontos szerepet tölt be, mint az Ad rem (1989), a Fészek (1998) és az Érintés (2009).”
CF: 29 évesen megcsináltam A szék című filmemet, amiről ezt írja a Port.hu: “A kisfilm főszereplője egy régi kort idéző, faragott szék. A kidobott, elhasznált bútordarab elindul világot látni a nagyvárosi forgatagban. Az elmúlás hol fájdalmas, hol finom humorral illusztrált pillanatait éljük át, miközben követjük a szék vándorútját.” Már soha többé nem készítenék ilyet, mert iszonyú munka volt. Egy preparált, mozgatható lábú szék a szabadban. Tehát minden kockánál, mozdulatnál – nagytotál volt – odamentem 100 métert, vissza 100 métert. Vasúti töltésre ment föl a szék és éppen a sínek között álltam, amikor láttam, hogy jön a vonat és szóltam az operatőrömnek, hogy dauerben vegye fel. A filmen átszáguldott a vonat. Nagyon látványos dolgok voltak ebben a 8 percben.
Közben kétévenként csináltam kiállítást. Könyveket is szerettem illusztrálni, nagyon jó dolog volt. Irdatlan sok energiát fektettem a filmkészítésbe. 24 kocka másodpercenként. Gyakorlatilag ott állsz 20-30 lámpa között, melegben, akkoriban a légkondinak híre-hamva sincs, és akkor mozdítasz egy kicsit, megint mozdítasz egy kicsit – és ez megy hónapokon keresztül. A Pannónia Európa legnagyobb animációs stúdiója volt 40 rendezővel. Úgy ment az életem, hogy a gyerekeink még kicsik voltak, nem volt autónk, a Rózsadombról kibuszoztam, villamosoztam Zuglóba, ami egy órás út volt. 9-kor elkezdtük az animációt, sokszor csak akkor láttam, hogy milyen idő van, amikor kijöttem a műteremtől ebédelni. Hajtottunk este 7-ig. Akkor hazabuszoztam, ettem, lefeküdtem egy kicsit, és elkezdtem az illusztrációkat csinálni éjfélig. Hétvégeken, vagy ha éppen nem volt illusztráció, akkor készítettem a táblaképeket. Bennem volt, és bennem van a mai napig, hogy legyenek kiállításaim. Mert azt látom, hogy akikkel együtt végeztem, egy-egy képpel részt vesznek ugyan csoportos kiállításokon, de önálló megmutatkozásuk nincs.
Ez így ment éveken át.
KkF: Versenyfilmjeidről kíváncsiskodó kérdéseimre megint egy több oldalas tanulmányhoz kalauzolsz, ami az albumod harmadik, Animáció című fejezetének bevezető tanulmánya Buglya Sándor filmrendező tollából. “…az 1973-as sikerhez, a továbbfestés technikájával kísérletezik újra, de eszköze már nem a festék, hanem a por (szénpor, kőpor, homok). Az Ab Ovo hozza meg számára 1987-ben a rangos szakmai sikert. Cannes-ban és Annencyben is elnyeri a legjobb animációs film díját. A homok kvarckristályaiban találja meg azt a gazdag formai lehetőséget, amellyel új világot teremt az animációban. Sikeres gyurma- és bábfilmjei, sorozatai mellett ez a technika nemcsak itthon, hanem nemzetközileg is ismertté teszi a nevét. Édesanyja emlékére készíti el a Hamu-t (1994), és elnyeri vele a berlini Arany Medvét. Ugyancsak családi vonatkozású az Érintés (2009), amit édesapjának dedikál, aki még láthatta a filmet. […] Miközben a komputeranimáció egyre nagyobb teret nyer a világban, addig Cakó marad a kézi munkánál.” (Buglya Sándor: A kézműves animátor, 209. oldal)
Arany Medve
CF: …a kézművességről: az előadásaimon megmutathatom, hogy hogyan csinálok egy gyurmafigurát, és azt, hogy hogyan mozgatom. És akkor látni egy gyurmafilmet. Vagy csinálok egy papírfigurás filmet, akkor látni egy papíranimációs filmet. Vagy mutatom, hogy hogyan mozgatom egy báb szemét vagy a száját (ólom van benne, azt mozgatom az ujjaimmal), és akkor látni egy bábfilmet… Amikor mutatom a dolgokat élő előadás alkalmával és utána azzal a technikával filmet látnak, elveszem a trükkfilm nehezen átlátható misztikumát. A computer-animációt a fiatalok nagyon jól csinálják, de ez nem az én világom.
Kézművesség, Gyurmafigurák
…a fesztiválokról: Azért hajtott mindenki, hogy valami különleges, egyedi filmet csináljon, és itt volt is mondanivaló, mert politikailag és mindenhogy volt miről mesélni. Ha megnézed a jóléti országokat – Svédország, Ausztria – nincs animációs termékük. Orosz, jugoszláv, lengyel, magyar, cseh – ezek voltak az ütőképes filmek.
Az animációhoz pénz is kell, mégpedig nagyon sok. Ha dögös filmet akarsz, nagyon jót, az sok idő és nagyon sok pénz. Például az oroszok mindig baromi jókat csináltak. Valami olyasmit hallottam, hogy ott úgy volt kitalálva, hogy alapfizetést kaptak, s ha megbízás jött, akkor többletet, ahogy mi is. Az extra fizetésért húztak-nyúztak, akár másfél évig is egy ötperces filmet, ami olyan is lett, hogy húha! – irigyelte a világ.
Az ember beleadott anyait-apait, hogy behívják egy fesztiválra, mert akkor ki lehetett menni Németországba, Franciaországba… Jó helyekre egy hétre. Ingyen szállás, ingyen utazás és kaja, teljes ellátás. Ami kis dollárt ki lehetett vinni, azt kivittük. Nagyon jó volt!
Amikor Cannes-ba, az első legnagyobb ilyen fesztiválra beadtam a Hamu-t, ami már elnyerte Berlinben az Arany Medvét, akkor a filmes intézők figyelmeztettek, hogy „Feri, legyen meg az a francia vízum, nem lehet tudni!” A feleségemnek meg nem kértem, gondoltam, hogy úgysem lesz ebből semmi. És akkor a Cannes-i fesztivál-igazgató közölte a magyarokat ott képviselő film-főigazgatónkkal, hogy Aranypálmát kapok, szeretne engem a színpadon látni. Beindult a gépezet, pénteken szóltak, hogy hétfőn díjátvevés! Megvan a repülőjegyed. Igen ám, de a szmoking kötelező, irány a kölcsönző. Pesten szombatonként esküvődömping volt. Az egyik helyen nagy volt, a másikon iszonyú dohányszagú, a harmadikon pecsétes, a negyediken szűk… Végre az ötödik kölcsönzőben találtunk egy jót, de akkor kiderült, hogy nincs egy normális zoknim, egy normális ingem a nagy nyugatra…. Claudia Cardinale volt a zsűri elnöke, Nastassja Kinski adta át a díjat a színpadon, másnap reggel haza, nahát, ennyi volt! A nagyfilmesek, meg az igazgatóság még napokig kint maradtak; ez egy ilyen játék.
’93-ban kaptam meg az Arany Medvét, amit az anyukám emlékére csináltam, ez volt a Hamu c. film. Berlinben már ott voltam a vetítésemen is. … jó, ezek kisfilmek, össze sem lehet hasonlítani az egész estés játékfilmekkel, de gyakorlatilag minden filmem kapott 2-3-4 díjat. A Golden Globe és az Oscar kivételével az akkori fesztiváldíjakat én mind elnyertem.
KkF: Említetted korábban a papírkivágós animációt. Mit kell tudnunk róla?
CF: Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy figura, és szét van dobva elemeire. A karja, mindene, ami forog, külön darab. Nem darabokból áll, papírzsanérokkal van összefogva. Ha húzod az egyik lábát, akkor az egész figura megy vele. Több, egymás alatt elhelyezett 1 x 2 m-es üveglapon dolgozunk, fölül vannak a figurák, alatta a házak, a hegyek stb. Fény-utcákkal van bevilágítva minden réteg, és a kamera meg egyben látja az egészet. Olyan, mint egy képeskönyv illusztráció. Minden figurának fekete az alja (a hátsó oldala), hogy ne tükröződjön az alatta lévő üvegen, amin a házak, kövek, kavicsok, gyökerek, stb. vannak, fel lehet turbózni a látványt, hogy térbeli legyen. Például egyes házak alá kockát rakunk, az közelebbnek fog látszani, így lehet a térhatással játszani. Isteni szép! Ezt nem tudja a rajzfilm. Ilyen lett a Magyar Várak Legendái (13 részes) sorozat. A papírkivágásos ötletből jött a Sebaj Tóbiás. A nehéz gyurmát, ami nem áll meg, és iszonyú nehéz vele dolgozni, azt ilyen síkokban csináltuk. A Sebaj Tóbiás fejek fél fejek voltak az üvegen, de így nem forgathattuk, mint a báboknál. Fázisonként cseréltük, amikor elfordult, valamerre nézett. Ha szaladt, mozgattuk a figurát, húztuk alatta a hátteret kockánként. Egy ilyen 8 perces Sebaj Tóbiás epizód elkészítése (az eleje-vége fél-fél percet leszámítva, hisz az mindig ugyan az) egy hónap, plusz egy hónap az előkészületre (kellékek, díszlet, minden)… Ugyanakkor nagy könnyebbség, mint a Magyar Várak sorozatnál is, hogy a harmadik, negyedik epizódnál már annyi díszlet volt, hogy ezeket lehetett cserélgetni. A rajzfilmnél minden egyes jelenetnél újra és újra megrajzolják ugyanazokat a háttereket.
KkF: Albumod Homokanimáció című második fejezetét Hollerung Gábor karmester szavai vezetik be: “Cakó nemcsak zseniálisan rajzol, hanem egészen káprázatosan bánik az idővel, és érdemes megfigyelni, hogy ahogy a zene halad, hogyan képes ő a képeket megváltoztatni valami egészen ördögi ügyességgel: egyik pillanatban még gondolkodó ember, a másikban egy vár… Hihetetlen az asszociációs mechanizmusa! Figyeljenek a kezére, és figyeljenek erre a káprázatos tudásra, erre az elképesztő invencióra, mert egyébként Muszorgszkij ugye képzőművészet ihlette műve csendül fel.” (MÜPA, 2013. 02. 27.)
CF: Hollerung Gábor MÜPA-s előadásáról kikértem a videót, és szó szerint kiírtam, amit ő mondott. Vele és Hamar Zsolttal többször is dolgoztam, Sztravinszkij: Tűzmadár, Bartók: Fából faragott királyfi, Vivaldi: Négy Évszak stb. Ezek negyven perces nagy darabok. Megkaptam a zenét, és arra kezdtem el kitalálni a képi világot, de megbeszéltem a karmesterrel is. Például a Fából faragott királyfi-ban nincs megkötve, hogy ennél vagy annál a motívumnál mi történik. Hollerung Gábor direkt egy napot áldozott arra, hogy összehangolódjunk. Jelezte, hogy a királylány a 14. percnél kinéz az ablakon stb. stb. És ezután két hétig gyakoroltam, hogy időre minden a helyén legyen. A Carmina Burana-t vagy a Kodály: Székelyfonó-t darabokban, kis tételekben gyakoroltam, majd egyszer egészben! Végül pedig a zenekarral is, s csak ezután lett belőle előadás. Mindent megér. Mert az előadás alatti megkülönböztetett, feszült figyelem, s a végén a meghajlás utáni ováció, az hihetetlen!
KkF: Az egész világon elterjedt a “találmányod”. Az internet is tele van már ilyesmivel. Levédted?
CF: Igen. Itthon. Mégis utánozzák… Voltunk a szerzői jogvédőnél, de azt mondták, hogy nincs mit tenni, mert jönnek az ügyvédi kacskaringók: nem olyan homok volt, nem olyan lámpa volt… Ideg meg pénz, semmi értelme! Talán azt lehet perelni, ha egy az egyben azt lopják le, amit én csináltam. Furcsa, hogy egyedül a kínaiak ismerik el, hogy ezt én találtam ki.
Az interneten valóban látni főleg összeszerkesztett homokanimációs anyagokat. Nagy becsapás, mert ha hívják élő adásba, akkor nem tud jól szerepelni, mert ott nem lehet vágni. A legtöbb utánzóm keresztbe-kasul rajzol fejeket, bármiket, de az szétesik. Ez körülbelül olyan, mint egy absztrakt kiállítás, amiből csak egy-két olyan kép marad meg benned, amiken komolyabb szellemi munka nyomait látni. De azt, hogy hogy csorog a festék, meg hogy fröcsög a festék – lehet, hogy felmagasztalják –, de te ezt nem jegyzed meg. Nincs története, mitől maradna meg benned? Az utánzóim nem nagyon tudnak rajzolni, és nem történeteket mesélnek rajzolva. A történetre fog a néző emlékezni. Annyi az utánzóm a neten, hogy jó ha én is ott vagyok…
Egyébként ez ma már úgy megy, hogy felhívják a menedzseremet, hogy kéne valaki Dubajba egy élő előadásra. Van ugyan nekik is egy „homokozósuk”, de nő, aki férfiak előtt nem léphet fel. Keresnek valakit, egy pasit, nem engem, valakit. De az egész megkoronázása az volt, amikor két éve, még a járvány előtt meghívtak egy nemzetközi homok-animációs zsűri elnökének. Amit leloptak tőlem, annak a zsűrizésére hívtak!
Idén 25 éve, hogy feltűntem ezzel a technikával. Az első fellépéseimet egy hegedűművésznő kísérte. Majd a Kolibri Színházban csináltam szombat délelőttönként gyerekelőadást, aztán máshol is, és kezdtek vállalati rendezvényekre és fesztiválokra hívni. De akkor még mindig én ácsoltam össze az ikeás asztalomat, rajta az üveglapommal, ahogyan azt kitaláltam magamnak, fekete drapériával körbevéve. Ezért tudták olyan könnyen lemásolni, mert nem egy nagy truváj, fölülről veszi a kamera, a projektor kivetíti a vászonra és kész! Felszereltem, lebontottam, elcsomagoltam. Ez olyan, mintha egy zongoraművész maga tolná ki a zongorát az előadás után, mondta a menedzserem, Mundrucz Tamás, akivel ma is együtt dolgozom. Ő állítja be mindig a technikát én már “csak” rajzolok. 20 éve már nagyon ki van ez találva, nem olyan, mint egy családi diavetítős este. Az eszközök könnyebbek, jobb a technika, a felbontás sokszoros és már egy 30 méter magas épületre is ki tudnak vetíteni.
Aztán jöttek a külföldi felkérések. Ezek általában úgy zajlottak, hogy például Chilébe 38 órás volt a repülőút, az érkezés napján hagytak pihenni, másnap lement a programom, majd elvittek a tengerpartra, a városközpontba. Egy szippantásnyi, ennyi! Harmadnap haza!
KkF: A 90-es évek közepétől rendszeresen kiállsz a nagyközönség elé. Figyeltem az arcod “homokozás” közben. Átszellemült, mint egy zongoristáé. Nincs kottád, fejből játszol. A lelki szemeid előtt futnak át a dallamra álmodott képeid. Látod a következő homokalakzat körvonalait, s a zene hullámaira mozdul a tenyered s az ujjad. Elkap néha az improvizáció heve?
CF: Soha, arra nincs idő. Minden másodpercre van kiszámítva, és azért veszem fel minden animációmat, és ott vannak a honlapomon, hogy visszanézhessem azt, amit már rég csináltam. Azt nem lehet lekottázni, hogy most csak picit szórok (mert ha nagyon vastagon, és körmömmel csinálok egy kis kezecskét, az beomlik). Mindig el kell találni azt a vastagságot (vékonyságot), hogy szép legyen a rajz. Nem lehet javítani, nagyon be kell gyakorolni: a fejet ide rakom, ez itt lesz, a következő motívum meg ott. Itt most vastagon szórom, mert sötét kell… Az a poén, hogy a zene végével egyszerre legyek kész!
Például volt egy esetem a szombathelyi szimfonikusokkal, s dinamikus karmesterükkel. Nem gyakoroltunk előadás előtt. Liszt: Les Preludes alatt ment a Genezis című animációm. Éreztem, hogy sokkal gyorsabb a zene! Menet közben agyaltam ki, hogy melyik részt fogom kihagyni, hogy a vége-poén bejöjjön.
KkF: Sokan azt hiszik, hogy valamiféle “varázsporral, csodahomokkal” dolgozol. Mit kell erről tudnunk?
CF: Talányosan az szoktam mondani, hogy a legdrágább szaudi homokot használom, közben persze a legközönségesebb dunait. Ha a homokot mikroszkóppal vizsgáljuk, akkor a kvarc-szemcse áttetsző, olyan, mint a borostyán. Vagyis, amikor én vékonyan szórom, még átvilágítódik, abból vannak a szép okkerek, és ha tovább szórom, úgy sötétedik.
Ez egy maroknyi homok. Egy befőttes üvegben elfér. Előfordult, hogy elfelejtettük magunkkal vinni az előadásra. Egy közeli homokfúvó műhelytől pótoltuk, de kínkeserv volt vele dolgozni, mert kőpor volt. Fekete lett minden, nem lehetett azokat a finom árnyalatokat elővarázsolni. A sivatagi homok púderszerű, azzal sem lehet mit kezdeni. A tengeri homok pedig köves. Ha látok egy építkezést, onnan “lopok” egy nagy zacskóval, és akkor az egy évig elég. Alaposan átszitálom, hogy egyforma szeműek legyenek. Ha kicsit nagyobb szem van benne, és szórom, az lyukat robbant a figurában. Ilyen trükkök kellenek, és odafigyelés, hogy minden jól működjön.
Homokanimáció
KkF: 95-ben saját stúdiót alapítottál.
CF: Egy kávéscsésze nem volt, amikor elkezdtem azt a stúdiót. Levelezésbe fogtam, és csodák csodája, Németországból jöttek a válaszok, hogy nekem van egy 35mm-es animációs CRASS kamerám, nekem van ez meg az, meg amaz. Az operatőr kollégámmal kibéreltünk egy furgont, és végigjártuk Németországot. Megtömtük az autót cuccokkal, és három kamerával elindítottam a stúdiót. Itthon lehetett lámpákat venni, legalább 40 kellett, tehát gyakorlatilag az élő homokelőadásokból származó keresetem ment bele a stúdióba. Én voltam az egyetlen, akinél speciális kamerával és bevilágítással valami térbeli dolgot fel lehetett venni, mert nem ez a sima, rajzfilmes trükk-padom volt. Aki ilyet csinált, vagy ma próbálkozik, az kényszerítve van a 2-szer A4-es méretre, ami a rajzfilmes felvevő miatt kell. Én meg azt találtam ki, hogy csináltam egy vasállványzatot, most is ott van az egyik szobában nálam, és egy 1 x 2 m-es, hatalmas üveglapra csinálom a képet. Nagyon sokat számít, hogy söpörni lehet, hogy lehet dinamikája, nem egy ecsettel kell vacakolni egyetlen négyzetcentin… A kezemmel, a körmömmel tudom manipulálni…
KkF: Albumod negyedik, Illusztráció című fejezetét Nógrádi Gábor író vezeti fel: “Illusztrációs munkája negyvenöt éve kezdődött, amikor Hegedűs Géza Vergilius ifjúsága című művét álmodta meg rajzban először, és már azok a grafikák is egy autonóm művész – a szöveget alázattal szolgáló – alkotásai voltak. Ezt követte Csukás István, Lukácsy András, Kolozsvári Grandpierre Emil, Békés Pál, Astrid Lindgren és még számtalan magyar és külföldi szerző művének illusztrálása könyvben és lapokban. […] Az író és az illusztrátor sziámi ikrek. Csak azt nem lehet soha tudni, hogy pontosan hol vannak összenőve. Az irodalmi szöveg melyik pontjából, gondolatából, asszociációjából burjánzik elő a rajzi ötlet, hogy a szöveggel szervesülve eggyé váljon a művel. A jó illusztráció felfokozza a szöveg hatását, megemeli a minőségét, kiegészíti, értelmezi és persze sokkal érzékletesebbé teszi.”
(Nógrádi Gábor: Cakó Ferenc illusztrátor 235. és 237. oldal)
CF: Ha festesz vagy illusztrálsz, az a világ legjobb dolga! Sok sikeres festő van, veszik a képeit, rossz időben, ősztől tavaszig csinálja, aztán elmegy nyáron valahova, mert megkereste az árát. Zenét hallgatsz közben, nincs főnököd, nincs határidőd, úgy csinálod, ahogy akarod. De ugyanez van az illusztrálással is. Egyébként milyen érdekes, hogy amikor rajzolom tollal a témát, és megy a rádióban egy hangjáték vagy valami zene, s amikor ugyanennek a rajznak a kifestéséhez jutok, akkor eszembe jut, hogy megrajzolásakor mit hallgattam a rádióban.
Már nemigen illusztrálok könyvet, nem követem a “komputer stílust”, ami most mindent eláraszt, s ami szerintem egy idő után halál unalom. Azért gondolj bele, egérrel rajzolsz vízszintes felületen, amit egy függőleges képernyőn nézel… ez nem az igazi, szerintem. De most már ez így megy. Jobb esetben a kézi rajzot beszkennelik, géppel festik ki, még a papír rücskösségét is tudják utánozni, lehet válogatni. A színekkel meg betöltik a felületeket,
nem kell ecset… Ha körülnézel a világban, most már nincs papír, nincs ceruza, nincs festék.
KkF: Olvastam valahol, hogy egy-egy homokanimációdat már föl is lehet akasztani a falra.
CK: Igen. Ez egy új játék, a világító képek. Van egy barátom, Thürmer Zoli. Kitalált egy olyan folyadékot, amit ködszerűen rá kell permetezni a vízszintesen elkészült homokképre. Elég nehézkes eljárás, több munka a fixálás, mint a rajzolás. Óvatosan kell haladni, mert ha nagyon permetezel, akkor szétmossa a finomságokat. Az 5 mm-es dombnak is át kell itatódnia. Néha ecsettel csöpögtetek. Egy galériában, sötét teremben volt ilyen Fénylő képek című kiállításom! Világító testek, egyben képek is. Nagyon jól mutatott.
KkF: Van még olyasmi, amit szívesen csinálnál, de eddig nem jutott rá időd?
CF: A homokban nem lehet tovább lépni. Most már animációt sem akarok feltétlenül csinálni, nagyon fárasztó: hónapokon át, napi öt órában állni, szembe világít ez a nagy üveglap, alul két 500-as izzóval… még ha matt üveg, vagy tej-plexi, akkor is megterhelő. Engem már az sem izgat, hogy csendéletet fessek, vagy valami figurálisat. Azt találtam ki magamnak, hogy fölkenek egy absztrakt képet, fröcskölés, kenegetés, folyatás, mit tudom én, és mikor megszáradt, akkor fantáziám szerint ebből kibontok egy figurális látványt. Az albumom végén már láthatók ilyen képek.
KkF: Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?
CF: Csúsztunk egy évet. A lányom segítségével egy életmű-kiállítást terveztem magamnak, meghívtuk volna a családot, a barátokat, csaptunk volna egy nagy bulit, de ez a járvány miatt elmaradt. Így most december elején lesz a Klebelsberg Kultúrkúriában a CAKÓ 70 – Cakó Ferenc Jubileumi kiállítása című rendezvény, ahol lehetőségem lesz élő homokrajz előadást tartani. Ez rengeteg előkészülettel, szállítással, cipekedéssel jár. És persze – a szűnni nem akaró fertőzésveszély miatt –”maszkabál” lesz…
Illusztráció: Cakó Ferenc-portré
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
