Hoppál-Kovács Edit: Magnifica
Már két napja úton vagyunk. Nem beszéltem róla senkinek, Juli azonnal hazarepült volna. Így is magyarázkodhatok majd, honnan a pénz, meg az én állapotomban, hogy képzeltem, csak úgy elindulok?
Takaros balkon tartozik a kabinhoz, fehér karosszékek és egy kis körasztal, persze felárral, de bánja a fene. A prospektusban azt írták, maga a pompa ez a hajó. Meg kell hagyni, méltóságteljesen szeli a hullámokat. Egész nap hasítunk. Csak a kékség körös-körül, sehol egy darabka szárazföld. Víz és égbolt egymásba olvadnak, a sirályok rég visszarepültek a kikötőhöz.
A kapitány még Civitavecchiában, a beszállás után tájékoztatott bennünket, tizenhat szinten ezerhatszáztizenketten utazunk. Teltházzal elférnénk háromezren is. Jó érzékkel választottam a nyolcadik szintet, a hajó hátsó részében, nem túl zajos, nem is szeles. Az étteremben kizárólag az összetartozókat ültetik közös asztalhoz.
Ezidáig egyetlen magyar szót sem hallottam. Végre cseveghetek a pincérekkel németül, franciául, amikor kedvem tartja. Kaviárt gyerekkoromban kóstoltam utoljára, Nándi nagybátyám meglepett vele a tizedik szülinapomon. Öklendezve köptem az asztalterítőre a pirítóssal együtt, inkább rágcsáltam a citromot a tányér széléről. Kellett nekem! Az eset után nem hozott még csokoládét sem, pedig havonta járt Hamburgba.
Most nagyon ízlik. Ezek a helyes, apró gömbök, ahogy elpattannak, a sós pép beborítja a nyelvemet. A második fogás vajban sült nyelvhal klasszikus olasz, mely francia – “sole à la meunière” – gyökerekkel büszkélkedik, hiszen a nyelvhal már XIV. Lajos udvarában is közkedvelt étel volt, tudom meg a pincértől. Nem is próbálja titkolni önnön nagyszerűségét. Vérbeli olasz, könnyen tetten érhető, felszínes franciatudással. Csacsogok, pörgetem az ’r’-eket, látom a szemén, nem tud követni. Jaah, eltértem az étlaptól. Megkegyelmezek, hagyom szabadulni egy másik asztalhoz. Desszertet sem kérek, inkább egy jó erős feketét. A fiatalabb felszolgálók műsorfüzetet tesznek az asztalokra, színházba invitálnak, jazz estre, a koktélbárba, a legfelső szintre. Tegnap fellifteztem vacsora után, szinte beszippantott a kékesfekete mélység. Órákig csak forgolódtam utána.
Ma biztosan nem lesz szükségem altatóra.
Athénban csavarogtunk órákon át. Csak a kiszállás, beszállás ne lett volna annyira körülményes. A szomszédos kabinból egy idősebb házaspár szegődött mellém, Tarumiék. Két tojás – őszülő, rövid haj, apró gombszemek, fekete keretes szemüveg, praktikus hátizsák a csontos vállakon. A tenyérnyi fényképezőgépek megállás nélkül kattogtak. Az agyamra mentek egy óra leforgása alatt.
Szeretem komótosan beszívni az idegen vidék illatát, áhítattal engedni közel a látványt. Apró morzsákat csippenteni a mások világából.
Tarumiék nem tágítottak.
Énekeljünk!, karoltam beléjük elszántan. Megtanítok nektek egy magyar slágert, igazán menő, nézzük együtt a szöveget a telefonomon!
Hetedszerre egészen jól ment. Én ordítottam leghangosabban.
„Ha az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világon, s édes lenne a halál, hát ilyen értelembe’ énekeljük el azt, hogy vége.”
Little Paul, magyaráztam, Little Paul and The Badger, ez a zenekar neve, az Akropolisz is benne van a dalban, és pont itt vagyunk, hát nem isteni?
Hullafáradtan botorkáltunk vissza a hajóhoz.
A pincérek gyorsan tanulnak, már kérnem sem kell, a vacsora mellé kapom az aranyló Remyt. Csak „egyetlen pohárkával”, csirió, mosolyog rám megértően Michele.
Ez a rohadt telefon, nincs egy perc nyugalmam. Juli az, jaj, nem lehetett volna kilenckor, ahogy megbeszéltük? Kedves leszek, ahogy anya is kedves volt egész életében. Aznap nem, amikor megtalálta annak a „kurvának” a leveleit a füstölőben a téglarakás alatt. Akkor költöztünk Budapestre, mi ketten. Legalább a kolbászt vittük volna magunkkal.
Szia, kincsem, mi újság? Olyan rosszul hallak, még vacsorázunk, tudod, csoda nap volt a mai. Elhiszem, hogy örülsz, nagyszerű itt nekünk, apád is el van ragadtatva. Julikám ne kiabálj, miért vagy ilyen nagyon zaklatott?
Hogy mondhat ez a gyerek ekkora butaságot, méghogy az apja hat éve halott.
Julikám megbocsáthatnál már neki, édesem! Olyan jól érezzük magunkat! Apád lepihent. Tegyük le, nyugodj meg, biztosan kimerültél. Holnap beszélünk!
Hogy is fogalmazott tíz éve Miklós? A tőle kapott vadonatúj bordó ruhámban kanalaztam éppen a vasárnapi húslevest.
„Márta, ne haragudj, szerelmes lettem. Nem tehetek semmit”.
Másnap elment. Hónapokig úgy éreztem, megbolondulok. Nyolc hónap múlva hazajött, nem kérdeztem, maradt. És most utazunk. Mindig is utálta a tengert.
Értem teszi, egyedül értem.
Julikám megbocsáthatnál már neki, édesem!
Juli naponta hív, ma reggel összeszedtem magam, elmeséltem végre a nyereményt, a kaparós sorsjegyet. Meghatódott, úgy hüppögött, mint egy óvodás, pedig már felnőtt nő, egy egész szállodát vezet Hampton Courtban. Megnyugtattam, nálam is eltört a mécses, amikor először láttam azt a sok nullát. Felzaklat, ha így kiborul, harminc éves, és még nem élt együtt senkivel. Azt mondja, értem aggódik. Én meg úgy teszek, mintha elhinném.
Visszafelé hajózunk Civitavecchiába. Százával keringenek körülöttünk a madarak, nem is merek kiülni a teraszra. Szinte észrevétlenül suhant el ez a tíz nap. Mindig ez van.
Érdekes, mintha valaki magyarul beszélne, csak nem Juli hangját hallom? Erőteljesen kopognak a kabinajtón. Az én szépséges lányom.
Úgy hiányoztál!
Hogy kerülsz ide Julikám, csak nem utánam jöttél?
Anyukám, hagyd ezt, kérlek!, beszéltem a doktornővel, holnaptól új gyógyszert kapsz, azt mondja, ha jól reagálsz, karácsonykor hazaenged.
Nézd, drágám!, ezt az utolsó képeslapot már nem volt időm feladni neked.
Pityereg, pillog rám az olajbarna, nedves szemeivel.
Elviszem a szennyest, jó?, dobálja be a hatalmas hátizsákba a hálóinget, törölközőket.
Anya, ez itt mi?! Úristen, te tényleg nyertél?! Ne haragudj, hogy nem hittem neked, hajtogatja kétségbeesetten. Rémesen nyúzott ez a kölyök.
Az ölembe fúrja a fejét, hosszan simogatom a haját, a hátát. Talán egy félóra is eltelik, mire megnyugszik.
Látod?, mutatom neki a hirdetést. Április hetedikén indul a Magnifica Rómából.
Akad még két főre szabad kabin, balkonos. Apádat hagyjuk ki ebből.
Eljössz velem, édesem?
Illusztráció: C. Schloe
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
