Orhan Pamuk: A nevem Piros – a(z egyik) kedvenc fordításom
Tasnádi Edit
Mit mond az anya, ha azt kérdezik, hogy melyik gyerekét szereti a legjobban? Mit feleljen a fordító ugyanerre a kérdésre, aki ugyanolyan gyöngéden fogja kézbe újszülöttjét, és ugyanolyan boldogan szívja magába a friss könyvszagot? Persze, mint minden hasonlat, sántít ez is. Hiszen ezek a „gyermekek” nagyon is különbözőek tulajdonságaik és méretük szerint is, kihordásuk ideje, kínjai és örömei szerint is, műfajuk, stílusok, nyelvezetük, de még irodalmi értékük szerint is. Fogantatásuk körülményei is igen eltérőek lehettek. Talán példálózhatunk egy Nobel-díjas íróval kapcsolatos kanyargós történettel.
Isztambulban vendégeskedtem éppen. Telefonálgattam barátaimnak, így felhívtam kedves ismerősömet, az İletişim Kiadó igazgatóját is, aki azonnal meghívott az aznap este szerzőjük, Orhan Pamuk Nobel-díja tiszteletére rendezett fogadásra. Bemutattattunk egymásnak, aztán – miközben hullámzott körülöttünk az ünneplő tömeg, én arról panaszkodtam a boldog írónak, hogy már három könyve is megjelent magyar fordításban, de mindegyik más nyelvből. „Veszélyes dolog a közvetítő nyelvből fordítani, a kiadó honlapján például a Benim Adım Kırmızı regénycímet a My name is Redből A nevem Vörösre fordították” − említettem egy példát. „Vörös, mint kommunista?” − meredt rám elborzadva. Én csak bólogattam, és kértem, hasson oda, hogy törökből fordíttassák a műveit. Erre ugyan azt mondta, hogy a külföldi kiadásait a New York-i irodája intézi, de talán mégis odaszólt, mert hamarosan megkaptam a felkérést A nevem Piros fordítására…
Hadd szúrjam be ide, hogy amikor sok év múltán egy újabb Pamuk-regényt ajánlottam a Helikon Kiadó figyelmébe, elég volt arra hivatkoznom, hogy Pamuk tudja: a törökhöz hasonlóan a magyarban is van vörös, és van piros, elfogadták a magyarul is szokatlan A piros hajú nő címet…
Visszatérve A nevem Piroshoz, Pamuk legoptimistább és legszínesebb regényének nevezte ezt a művét. Varázslatos világba vezet, a miniatúrafestés titkaiba avat be bennünket. A legapróbb részletekig megtudhatjuk, mit, mivel, hogyan és miért festenek a miniátorok. „Ők azt festik, amit az ember lát, mi azt, amit Allah” − büszkélkednek a velencei festők műveit látván, s amikor akad, aki nyugati módon akar festeni, azt elteszik láb alól. Három miniatúrafestő kerül gyanúba, s csak a végén derül ki, melyik volt a gyilkos. Így válik a történet krimivé, melyet még egy szerelmi szál is színez. És persze a figyelmes olvasó személyes utalásokra is bukkanhat, Pamuk ugyanis valamilyen formában minden regényébe belecsempészi magát, családtagjait és a számára otthonos Nişantaşı negyedet, még ebbe a 16. századi történetbe is. „Azért írok regényeket, hogy megértsem azoknak az embereknek a lelkét, együtt tudjak érezni azokkal is, akik teljesen máshogy gondolkodnak, mint én” − vallja az író s ennek megfelelően változatos a narráció is: az író helyett a gyanúsítottak, a gyilkos, az anyjáról mintázott szép Sekure és a kis Orhan, Fekete, a szerelmes nyomozó, a sátán, a halál, de még egy fa és egy ló is, meg persze Piros, „aki” maga a piros szín − és még sokan mások hangján szólnak a fejezetek. A regényindító például így:
„Én a halott vagyok
Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem a lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem. Ő – az az alávaló bestia – ellenőrizte légzésemet és pulzusomat, mert biztos akart lenni abban, hogy megölt, aztán még belerúgott az oldalamba, majd elcipelt a kúthoz, és bedobott ide. Kővel betört koponyám az eséstől széjjelroncsolódott, arcom, homlokom, két orcám szétzúzódott, csontjaim összetörtek, szájam vérrel van teli.
Négy napja nem tértem haza: a feleségem és a gyermekeim bizonyára keresnek. A kislányom már sírni sem tud, csak a kertkaput nézi; mind az utat, a kaput lesik.
Tényleg a kaput lesik? Nem is tudom. Lehet, hogy belefásultak, és ez szörnyű! Itt ugyanis az embernek az az érzése támad, hogy az élet, amelyet maga mögött hagyott, ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Határtalan idő telt el a születésem előtt, és halálomat is határtalan idő követi majd. Amíg éltem, soha nem gondoltam erre – fényben éltem a két sötét végpont között.
Most látom csak, hogy boldog voltam, boldognak kellett lennem, hiszen én készítettem a legszebb aranyozásokat szultánunk festőműhelyében, nem is volt más aranyozó, aki mesterségbeli tudásával felvehette volna velem a versenyt; külső munkáim révén pedig havonta kilencszáz akcse ütötte a markom. Mindez természetesen még elviselhetetlenebbé teszi halálomat.
Csak aranyozást és díszítéseket csináltam; a lapszéleket díszítettem, a keretekbe színes leveleket, ágakat, virágokat, madarakat rajzoltam: kínai módra bodorodó felhőket, egymásba fonódó leveleket, színes erdőket a bennük rejtőző gazellákkal, gályákat, szultánokat, fákat, palotákat, lovakat, vadászokat… Régebben néha-néha tányér belsejébe, tükör hátára, kanálba, egy-egy Boszporusz-parti nyaraló vagy villa mennyezetére és láda tetejére is festettem. Az utóbbi években azonban már csak könyvlapokon dolgoztam, mert szultánunk nagyon jól megfizette a szépen díszített könyveket. És nem fogom most azt mondani nektek, hogy a halállal szembesülve rájöttem, mennyire nincsen jelentősége az életben a pénznek, mert a pénz fontosságát még akkor is tudja az ember, amikor már nem él.
Tudom, hogy amikor most a hangomat halljátok, ámultok, és így gondolkodtok:
– Ne arról beszélj, hogy mennyit kerestél, amikor éltél, hanem arról, amit most látsz. Mi van a halál után, hol van a lelked, milyen a paradicsom, a pokol? Mit látsz ott? Milyen a halál? Érzel fájdalmat?
Igazatok van. Tudom, az élőket erősen izgatja, hogy mi történhet a másvilágon. Hallottam egykor valakinek a történetét, aki ebbéli kíváncsiságától hajtva járkált a holttestekkel teli, véres csatamezőkön. Miközben azzal a reménnyel kutakodott a haldokló harcosok között, hogy talál olyat, aki a halálból visszatérve megosztja vele a túlvilág titkait, Timur katonái – ellenségnek vélvén – egyetlen kardcsapással kettészelték, s ezért azt képzelte, hogy a másvilágon mindenki kettéválik…
Ilyesmiről szó sincs, sőt azt mondhatom, hogy még a világban kettévált lelkek is egyesülnek itt. A vallástalan gyaurok, hitetlenek és sátánkövető istenkáromlók állításainak ellenére, hála Istennek, van túlvilág. Az, hogy szólok hozzátok, ennek a bizonyítéka. Meghaltam, de mint látjátok, nem semmisültem meg. Azt is meg kell azonban mondanom, hogy nem láttam a Koránban leírt, aranyból, ezüstből épült paradicsomi palotákat, mellettük a folyókkal; sem a hatalmas levelű, gyümölcstől roskadozó fákat, sem pedig a szűz szépségeket, pedig nagyon is jól vissza tudok emlékezni arra, milyen élvezettel festegettem a Beköszöntő szúrában szereplő nagy szemű hurikat. Természetesen nem találkoztam a tejjel, borral, édes vízzel és mézzel áradó négy folyóval sem, amelyekről nem a Korán ír, hanem az Ibn Arabi-féle nagy képzeletű szerzők áradoznak. Minthogy nincs szándékomban hitetlenségbe sodorni azokat, akik – teljes joggal – a túlvilág reményével és elképzeléseivel élik életüket, azonnal hozzá kell tennem, hogy mindez az én sajátságos helyzetemmel függ össze: minden igazhitű, aki csak egy keveset is tud a halál utáni életről, beláthatja, hogy az én helyzetemben lévő szerencsétlen aligha láthatja a paradicsom folyóit.
Röviden: én – a díszítés- és miniatúrafestők köreiben Finom efendiként ismert személy – vagyok a halott; csak még nem temettek el, és emiatt a lelkem még nem hagyta el egészen a testem. Legyen bár a pokol vagy a paradicsom az osztályrészem, ahhoz, hogy a lelkem odakerülhessen, ki kell jutnia testem szennyéből. Nem mindennapi állapotom – persze mások is kerülhetnek ilyen helyzetbe – szörnyű szenvedést okoz lelkemnek. Nem érzem ugyan, hogy a koponyám darabokra van zúzva, s azt sem, hogy összetört, sebekkel borított testem egy része a jéghideg vízben rohad; mélyen átjár viszont lelkem fájdalma, mely vergődve igyekszik kiszakadni testemből. Mintha az egész világ belém szorult volna, s menne egyre összébb bennem.
Ezt a zsugorodás-érzést csak azzal a meglepő tágasság-érzettel tudom összevetni, amelyet páratlan halálom pillanatában éreztem. Rögtön érzékeltem ugyan, amint a váratlanul hozzám vágott kő betörte a koponyámat, hogy az a gyalázatos meg akar ölni, de nem hittem, hogy meg is tudja tenni. Teli voltam reménnyel, bár a festőműhelyben és az otthonomban zajló sivár életem során ezt észre se vettem. Ujjaimmal, körmeimmel, belé mélyesztett fogaimmal elszántan kapaszkodtam az életbe. A fejemre mért további csapások leírásával azonban nem akarlak terhelni benneteket.
Amikor fájdalmasan megéreztem, hogy meg fogok halni, hihetetlen tágasság-érzet öntött el. Ezzel az érzéssel éltem át az átmenet pillanatát: olyan lágyan érkeztem erre az oldalra, mint amikor az ember alvó önmagát látja álmában. Aljas gyilkosom havas, sáros cipőit láttam utoljára, aztán lehunytam a szemem, és valami édes átmenettel megérkeztem ide.
Nem is az bánt most, hogy fogaim úgy gurultak szét véres szájüregemben, mint a csicseriborsószemek, s hogy az arcom a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, vagy hogy egy kút mélyébe szorultam; hanem az, hogy azt hihetik, még mindig élek. Nyugtalan lelkem azért fáj olyan nagyon, mert akik szeretnek, azt is képzelhetik, hogy valahol Isztambulban ostobaságokkal töltöm az időm, sőt azt hihetik, hogy nő után futok. Találják meg mielőbb a holttestemet, és illő szertartás után temessenek el végre! És ami még fontosabb: találják meg gyilkosomat! Azt akarom, hogy tudjátok: amíg meg nem találják a gyalázatost, temessenek bár a legpompásabb sírba, nyughatatlanul fogok forogni benne, mindannyiótokba hitetlenséget oltva. Találjátok meg a kurafit, és akkor majd mindent elmesélek, amit a túlvilágon látok. És ha elkapjátok, tegyétek présbe, nyolc-tíz csontját, főként a bordáit lassanként roppantsátok meg és törjétek össze, azután a kínzás mestereinek e célra készült nyársaival szakítsátok fel a fejbőrét, és egyenként tépjétek ki undok, zsíros hajszálait úgy, hogy ordítson bele!
Ki a gyilkosom, aki iránt ilyen gyűlöletet érzek, s miért ölt meg ilyen váratlanul? Csak legyetek rá kíváncsiak. Azt mondjátok, hogy a világ tele van semmirekellő, aljas gyilkosokkal, mindegy tehát, hogy ez vagy amaz tette? Ha így van, figyelmeztetlek benneteket: vallásunk, hagyományaink és világlátásunk elleni támadás lappang a halálom mögött. Nyissátok ki a szemeteket, hogy lássátok, miért öltek meg az iszlám, az általatok hitt és élt élet ellenségei, és egy nap miért ölhetnek meg benneteket is. Nuszret hodzsa, a nagy erzurumi prédikátor, akinek minden szavát könnyezve hallgattam, újabb és újabb igazolást nyer. Azt is meg kell mondanom, hogy ha egy könyvben leírnák is mindazt, ami engem ért, ábrázolni még a legmesteribb illusztrátorok sem volnának képesek. Épp úgy, ahogy – Isten őrizz! – a Koránt sem, megrázó ereje folytán e könyvet sem lehetne képekkel illusztrálni. Kétlem ugyan, hogy ezt meg tudjátok érteni.
Igaz, inaskoromban én is féltem a mélyben meghúzódó igazságoktól és a túlról jövő hangoktól, tehát nem is figyeltem rájuk, sőt gúnyolódtam az ilyen dolgokon. Aztán ebben az átkozott kútban végeztem! Nyissátok jól ki a szemeteket, mert veletek is megeshetik! Most nem tehetek mást, mint reménykedem, hogy ha elrothadok, szörnyű bűzöm nyomán rám találnak, közben pedig elképzelem, mint fogja egy jótét lélek megkínozni – ha megtalálják – gyalázatos gyilkosomat.”
Milyen dolog Pamukot magyarra fordítani? Honi irigyei – melyik Nobel-díjasnak nincsenek? − azt mondják, hogy nem is tud törökül, csak a fordítói tették világhírűvé. Tömör, gyakran zsúfolt mondatai bizony gyakran feladják a fordítónak a leckét. Hadd mutassak egy példát a megoldások lehetőségeire! Íme egy jellegzetes felsorolásos Pamuk-mondat az Isztambul-könyv fordítója tagmondatokat alkotott: „De nemcsak a zongorák miatt. A nappalik zsúfolásig telve voltak olyan tárgyakkal, amelyek éjjel-nappal halotti mozdulatlanságban hevertek, a szorosan egymás mellé rendezett kínai porcelánok, csészék, ezüstkészletek, cukortartók, burnótos szelencék, kristálypoharak, rózsavizes üvegek, tányérok, füstölőtartók (és egy közéjük rejtett kis játékautó) a tálalók lelakatolt üvegajtói mögött álltak, senki sem ült le az igazgyöngy berakásos alacsony asztalokhoz, egy ujjal sem nyúltak a falon lógó turbántartókhoz, egy lélek sem állt a szecessziós és japán stílusú paravánok mögött; ahogy az Amerikába kivándorolt orvos nagybácsim húsz éven keresztül összegyűjtött bőrkötéses, poros könyveit se nyitotta ki soha senki. (Igaz, néha egy kis kávézóasztalka vagy egy gravírozott ládika titokzatos módon átkerült egy másik emeletre.)
Én megpróbáltam egyben tartani a mondatot: „De nem csak a hallgató pianínók, hanem az örökké zárt, kínai porcelánokkal, csészékkel, ezüstkészletekkel, cukortartókkal, kristálypoharakkal, rózsavizes üvegcsékkel, burnótos szelencékkel, tányérokkal, tömjénfüstölőkkel (és egy nap közéjük rejtett kis játékautóval) telezsúfolt üveges tálalók, a soha sem használt gyöngyházberakásos olvasóállványok és falra akasztott turbántartók, a semmit sem rejtő szecessziós meg japán hatást mutató spanyolfalak, a soha ki nem nyitott üveges könyvszekrény, amelyben Amerikába kivándorolt orvos nagybátyám szakkönyvei porosodtak, az összes emelet szalonjait megtöltő tárgyak is azt az érzést keltették bennem, hogy mindezek az élet helyett a halált szolgálják. (Néha egy-egy asztalka vagy faragott láda titokzatos módon az egyik emeleti szalonból egy másikba vándorolt.)”
Amikor az író 2017-ben a Könyvfesztivál díszvendége volt, alkalmam nyílt beszélgetni vele. Próbáltam a fordításról faggatni. Azt fejtegette, hogy a szöveg szépsége fontosabb lehet a hűségnél.
− Például Can Yücel, a mi csodálatos költőnk, mielőtt még inni kezdett, nyolcvan oldalt lefordított Gabriel García Márquez Száz év magányának angol kiadásából − hát az olyan gyönyörű, az maga a költészet! Persze nem tudom, Márquez mit szólt volna egy ennyire szabad fordításhoz. Akár egy feleség, a fordító megcsalhatja az embert.
− Mondják is, hogy a fordítás olyan, mint a nő: ha szép, akkor nem hű, és ha hű, akkor nem szép. A fordítás ferdítés – magyarul így is mondjuk− vetettem közbe.
− A latin mondás szerint pedig a fordítás árulás (traduttore traditore), de tulajdonképpen egyik állítást sem tekinthetjük kivétel nélkül igaznak, bármelyik variáció előfordulhat, mint ahogyan az ellenkezője is. Egyszerűen nincs szabály. Én mindenesetre művészetnek tekintem a fordítást, és elismerem a fordítók autonómiáját.
− Beszélt az előbb a szinonimák fontosságáról. A Columbia Egyetemen az irodalomról tartott előadásait törökül Saf ve Düşünceli Romancı címmel jelentette meg. Tudom, hogy ehhez a címhez Schiller A naiv és szentimentális költészetről című esztétikai írása adta az ihletet. A saf szó valóban naivot, a düşünceli azonban inkább gondolkodót, elgondolkodót jelent. Miért ezt a szót választotta?
− Mert Schiller a tanulmányában ebben az értelemben használja. Meg kell mondanom, hogy sokat törtem a fejem a szóválasztáson. Ezer színe van a fordításnak. Ha a szavak jelentéstartalmát egy-egy kendőnek tekintjük, a különböző nyelvek szavainak jelentési körének kendői egymásra terítve soha nem fedik százszázalékosan egymást, egyetlen kendőre olykor öt másikat is ráteríthetünk.
− És különböző asszociációkat is kelthetnek.
− Ráadásul ott van a hangzás. Ha például nálam négy szó négy szókezdő k, k, k, k hanggal kopog, annak jelentősége van. A fordító tehetségén múlik, hogy ezekkel mit tud kezdeni, de az is előfordulhat, hogy lehetetlen megoldania.
− Bizony ez igaz. Hó című regényének főhőse például Ka, teljes nevén Kerim Alakuşoğlu ugyan, de − kafkai reminiszcencia − csak a monogramjával Kának szólíttatja magát, a történet pedig a távoli, havas Karsban játszódik. Eddig nincs is baj, csakhogy törökül a hó: kar, de mit tegyünk ha magyarul a szó nem k-val kezdődik?…
Minden jó, ha a vége jó, de a történet végének megértéséhez vissza kell térnünk a múltba. Kétszeresen is. 2006-ban a Könyvhét számára kellett bemutatnom az új Nobel-díjast, és a szerkesztő beszkennelt Pamuk-borítókat kért a cikk illusztrálásához. Ezért bányásztam elő a Cevdet Bey ve Oğulları című kötetet, s benne egy rég nem látott dedikálásra bukkantam: „Tisztelt Edit Tasnadi, Kemal Özer kérésére örömmel küldöm önnek könyvemet, sikereket kívánva. Orhan Pamuk (pontos cím), 20. 1. 1983., aláírás”. Akkoriban szó sem lehetett egy ismeretlen török szerző terjedelmes művének kiadásáról, és én teljesen megfeledkeztem a könyvről. Az idők változását a Könyvfesztivál díszvendégét kísérő Sárközy Bencének, a Libri kiadási igazgatójának netes beszámolója érzékelteti: „…Este velünk vacsorázik Tasnádi Edit, Pamuk fordítója, Schultz Judit, aki az életműsorozatot gondozza a Helikon Kiadónál és Halmos Ádám kiadóvezetőtársam és barátom is. És amikor már azt gondolom, jobb nem is lehet, Edit elővesz a táskájából egy könyvet. A Cevdet Bey és fiai első kiadását, szerényen Orhan kezébe adja. A szennycímoldalon Pamuk meglátja a saját írását, 1983-ból. És akkor felbukik az egyik legcsodálatosabb történet, ami megkoronázza a napot. Pamuk azt mondja, amikor ez a legelső regénye megjelent, természetesen még senki nem ismerte. Egy nagyon kedves költő barátjával beszélgetett, aki mondta neki, ha valaha meg akar jelenni magyarul, dedikáljon egy példányt a számára ismeretlen hölgynek, mert ő az a fordító, akire szüksége van. És 34 évvel később már sorra jelennek meg az életmű világhíres darabjai Tasnádi Edit értő tolmácsolásában…”
Illusztráció: A nevem Piros
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
