Tamás Ildikó: Csáji Attila kötetéről
(Csáji Attila: Sorsferdítő idők [Feljegyzések és Visszatekintés], Napkút Kiadó, Budapest, 2021)
Jelentősen kibővül – és részben át is alakul – az, amit tudunk, pontosabban tudni vélünk a magyar képzőművészeti élet egyik nagy korszakáról, a neoavantgárd 1960-as évek közepétől a 80-as évek végéig tartó időszakáról, ha elolvassuk Csáji Attila monumentális új kötetét. Olyan adatgazdagon, mégis olvasmányosan írja le az eseményeket, jellemzi a szereplőket, hogy nehéz meghatározni, vajon egy belső perspektívájú művészettörténeti munkát olvasunk (hiszen Csáji Attila a magyar neoavantgárd egyik fő szervezője volt az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig), vagy egy naplószerű személyes visszaemlékezést, ami a szerző saját művészeti életútjára felfűzve rajzolja ki számunkra a korszak igen újszerű képét. Csáji Attila már jó ideje hangoztatja, hogy a magyar neoavantgárd történetét újra kellene gondolni: néhol átírni, kiegészíteni, máshol a hangsúlyokat a lineáris, nemzetközi trendeket követő mércéhez képest áthelyezni, de legalábbis többszólamúvá tenni. Ezért a világhírű, még a laikusok számára is jól ismert művészek mellett sok olyan, rendkívüli tehetségű magyar művész jelenik meg a kötetben, akikről a nagyközönség, de még a művészettörténész szakma is alig tud, például Csutoros Sándor, Dávid Lehel, Haraszty István, Ilyés István, Pauer Gyula.
Csáji Attila a megmerevedett magyar művészeti kánon, az unalomig ismételt berögződések, a nemzetközi trendekhez görcsösen idomuló művészettörténet-írás újragondolása érdekében Prőhle Gergellyel közösen nagyszabású konferenciát rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2017-ben. Már ekkor jelezte, hogy az akkor már készülő, és most megjelent kötete személyes hangvétele miatt műfajközi lesz, de a művészettörténet számára is forrásértékű munkának szánja. A szerző nem tetszeleg a művészettörténész szerepkörében, hiszen – bár oktatott több hazai és külhoni egyetemen – éppen azáltal tudja élővé, érzékletessé tenni az olvasottakat, hogy hiteles visszaemlékezést ír: élményeiről, törekvéseiről, baráti kapcsolatairól beszél, és arról, hogy akkor még a később szélsőségesen polarizált képzőművész-közösség – legalábbis a „nem futtatottak” rétege – mennyire meg tudta találni egymással a hangot. Az 1960-as és 70-es évek fordulóján a két vezető avantgárd csoport, az Iparterv és a Szürenon (ez utóbbit Csáji Attila vezette) egyáltalán nem érezte egymást riválisnak, főleg nem ellenségnek, annak ellenére, hogy másképpen „láttak”, sok mindenben másként gondolkodtak. Jó példa erre a szintézisre a balatonboglári tárlatok első szakasza, amikor Csáji Attila, e kötet szerzője, az egyik fő szervezője volt e művészettörténeti jelentőségű eseménysorozatnak, vagy az 1971-es R-kiállítás.
A művészet szabadsága iránti vágy, továbbá a helyi értékek, az itt és mostra fogékonyság volt az a közös nevező, ami lehetővé tette, hogy a rendszerváltozás után a „konzervatív” táborba sorolt művészek (pl. a szerző mellett Haris László, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Szemadám György, Prutkay Péter, akik jelenleg mindannyian a Magyar Művészeti Akadémia tagjai), és a „liberálisnak” mondott irány képviselői (pl. Haraszty István, Pauer Gyula, Türk Péter) egymással tökéletes összhangban alkották a Szürenon csoport pezsgő szellemi légkörét. Olyan személyek kapcsolódtak be a „szürenonos” közös gondolkodásba, alkotásba és kiállításokba, mint Paizs László, Gyémánt László, Kéri Ádám stb., akik más-más életutat bejárva mára szintén a magyar művészet megkerülhetetlen alakjai lettek – vagy mégsem? A kötet címadásának magyarázata e kérdéssel kezdődik.
Egyszerre volt az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig tartó időszak „aranykor”, hiszen a szocializmus legalábbis eltűrte e művészcsoportok létét, másrészt sorsferdítő idő is. Sorsferdítő, hiszen távolról sem élhették meg saját életüket, nem valósíthatták meg törekvéseiket szabadon a három T tiltott vagy tűrt tagjai; az állampárt által irányított cenzúra, az ideológiai lektorálás, a kiállítások betiltása és a megfigyelő-gépezet ellenére – néha kicsempészve alkotásokat, máskor a nemzetközi nyomás hatására – eljutottak a művészek és műveik is Lengyelországba, Olaszországba, Franciaországba, sőt, az 1980-as években már az USA-ba is (a kötet szerzője az amerikai az M.I.T. egyetemen szervezett CAVS tagjaként vált világhírűvé). Lassacskán megkerülhetetlenné vált a létük, nemigen lehetett eltekinteni attól, hogy munkáik, személyük bekerüljön a hazai művészettörténet kánonjaiba. És mégis… bár a Nemzeti Galéria korábbi áttekintő kiállításain a Szürenon és tagjai rendre szerepeltek, fontosságukat lassanként a nemzetközi trendeket fetisizáló szemléletmód kezdte alulértékelni, majd kihagyni őket. A Magyar Nemzeti Galériában néhány éve rendezett, Lépésváltás című új állandó kiállításon, ami a magyar képzőművészetet lenne hivatott áttekinteni, teljes egészében kihagyták azokat a művészeket (és magát a Szürenon csoportot), akik a helyi (magyar, közép-európai) értékekre legalább olyan érzékenyek voltak, mint a változó nemzetközi izmusokra, irányvonalakra, akik egyszerre hirdették a művészet szabadságát és azt, hogy saját kortárs valóságunkra nem feltétlenül nemzetközi minták alkalmazásával lehet valaki fogékony, nemcsak nyugat-európai vagy amerikai stílusirányzatok mentén lehet válaszokat keresni. Úgy is lehet, de nem kisebb az, aki saját utakat keres, horribile dictu, aki sajátosan magyar utakat keres. Ez a néhány évtized után történő művészettörténeti átértékelés alkotja a „Sorsferdítő idők” címadás másik jelentésrétegét. Azt, hogy egy szűk szakma fősodorvonala hogyan tudja irányítani vagy akár elhallgatni az 1960-as, 70-es és 80-as évek megannyi kitűnő alkotóját azáltal, hogy értékítéletét egyetlen internacionális „naprakészségre” alapozza. E leegyszerűsítés is hozzájárul a magyar művészeti élet kortárs polarizálásához. A kötet azonban hidat épít azáltal, hogy tényszerűen és részletgazdagon helyükre tesz eseményeket, alkotói életutakat, leporolja néhány alig idézett írásról a feledés rétegét (pl. a magyar művészettörténet-írás egyik nagy alakjának, Mezei Ottónak sok fontos cikkéről), és plasztikusan ábrázolja azt a kort, amit a kortárs művészettörténet fősodorvonala a polarizáció visszavetítésével túlságosan kontrasztosan és elfogultan ábrázol. Azt, hogy a kánonok torzulását a politikai megosztottság indukálta-e, vagy egyszerűen a szűklátókörűség, a kötet – nagyon szerencsésen – nem firtatja.
Amit tehát e kötetben találunk, nem azért merészen újszerű, mert valaki a mából akarja átrajzolni a múltat, hanem éppen azáltal, hogy a magyar neoavantgárd egy, még élő szervezője szólal meg, és emeli fel a hangját: „nem úgy történt, ahogy írva van”… A Sorsferdítő idők mindennek ellenére nem akar mindent megváltoztatni. Sok esetben csak az árnyalatokat adja vissza, oda is tesz hangsúlyt, ami mára elsikkadt, tehát legalább annyira forrásközlemény, mint művészettörténeti értékelés. Az értékelést a szerző – nagyon helyesen – a művészettörténészekre hagyja, akik azonban már nem kerülhetik meg, hogy tudjanak erről a rendkívüli értékű archívumról. Tudatosan használom ezt a szót, hiszen sok olyan fotó került a kötetbe, sok olyan művészettörténeti értékű új adat szerepel a szövegben, ami miatt a könyvet egyfajta magyar neoavantgárd-archívumnak is tekinthetjük (ami természetesen nem enciklopédikus és nem teljességre törekvő, de megkerülhetetlen).
Szeretettel ajánlom ezt a kötet mindazoknak, akik érdeklődnek a magyar képzőművészet, sőt, a tágabb értelemben vett magyar művészeti élet utóbbi 60 évében zajló változásai iránt, legyenek bár értő olvasók, műgyűjtők, művészettörténészek vagy művészek. Reményeim szerint a kötet egyúttal ajánlott olvasmánnyá válik a Képzőművészeti Egyetemen és a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen, de a különböző művészettörténész-képzéseken is, hiszen a száraz és sokszor nagyon egyoldalú munkákhoz képest végre egy igazán élő, sok száz színes és fekete-fehér fotóval gazdagon illusztrált részletgazdag munka, ahol belső perspektívából vizsgálhatjuk újra a lexikonszócikkekben szereplő nagyjainkat. A kötet szereplői között nemcsak Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos vagy épp Kondor Béla jelenik meg, hanem Weöres Sándor, Nagy László, Hamvas Béla vagy épp Latinovits Zoltán is. A rövid, sokszor igen líraian fogalmazott fejezeteket olvasva leülünk közéjük, és mintha megelevenednének – látjuk, hallgatjuk őket.
Illusztráció: Könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
