IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (2.)
Összeállította: Németh István Péter
Kovács katáng Ferenc: Fehér karácsony
Cekkert még nem láttam Apa kezében. Barna papírzacskó volt benne. Átrohant a nappalin, egyenesen be a nagyszobába, amit csak az ebéd utáni lepihenésre és éjszaka szoktunk használni. Széktologatás, nyikorgás, halk puffanás, majd egy rövidszentségelés hallatszott. Anya sem értette a dolgot, szó nélkül elvette Apa kezéből az üres cekkert, és kiment a konyhába. Finom illatok csapták meg az orromat.
Apa levette fejéről a fekete perzsa kucsmát, és a díszkiadású sorozatokat tároló könyvállvány tetejére tette. A szürke, irhabéléses télikabátját a bejárati ajtó melletti fogasra akasztotta. Puha marhabőr birgerli csizmáját kifűzte, nagy nehezen kibújt belőle. Faszegezett bőrtalpáról lekaparta a havat,s a rongyszőnyegre tette. Megnyalt tenyerével lesimította a fakószürke szöghaját. Anya után ment. A konyha sarkában volt a műhelye. Az ablak előtt robusztus férfivarrógép állt, mellette a vastaglapos fenyőfa szabóasztal. A másik ablak alatt volt Anya kecsesebb, női varrógépe, ő az ebédlőasztalt használta, ha épp nem a Dédi birtokolta.
A karácsonyi sütés-főzés kellékei mindkét asztalt beborították. Nagyobb ünnepekre, húsvétra, Ilona és Ferenc napra, karácsonyra Dédi mindig áthívta a hátsó szomszédot segíteni. Marcsa forrázás után igen ügyesen és gyorsan kopasztotta a tyúkot. Tokot még a szárnyvégeken sem hagyott. Végül a vájlingban rakott újságpapírlángon leperzselte a szárnyason maradt pihéket. A tyúkbelezését már nem bízta rá Dédi. Marcsa a tüzet vigyázta, a horganyzott mosófazékban vizet forralt, folyton mosogatott. Dédi azt is hagyta, hogy időnként nagyokat sóhajtva lepihenjen a sparhelt mellé, és sorolni kezdje az utca pletykáit.
Reggel óta egyfolytában havazott. Ezt főleg Apa nehezményezte, s ha én ujjongani, lelkendezni merészkedtem, jobb volt nyakleves-távolságon kívül állnom tőle. Apa nem szeretett havat seperni, lapátolni pláne nem. S bizony előfordult, hogy a rendőr becsengetett, ha nem volt tiszta a ház előtti járda. Én készségesen ajánlkoztam, de valami rejtélyes oknál fogva nem engedtek ki egyedül az utcára. Na jó, egyszer a szomszéd rossz fiúk biztatására én is meghógolyóztam Csámpás Rozit. S habár egyedül én nem találtam el, mérget vehettem rá, hogy én kapom a legnagyobb verést érte. Apa a fűzfaseprűt jobbra, balra lengetve viharzott előre, csak úgy szállt a csillogó, fagyos hópihe. A kerítés tövében már térdig érő hósánc volt. Majd elolvad, nyugtatta magát. A sparhelt hamutartó dobozából felszórta a frissen sepert járdát, s berohantunk a melegre. Apa zakóban volt, csak sálat tett a nyakába, s betűrte a zakó fazonja alá. Amikor a fejéről leesett a kucsma, nekem nem volt szabad meghallanom a kísérő szöveget. S meglátnom sem, hogy a túloldalon hóna alatt fenyőfával surran tova valaki a sűrű hóesésben. Engem bezzeg úgy beöltöztettek erre a tétlen szemlélődésre, mintha nagyapámékhoz mentünk volna a város másik végébe.
Hál’ Istennek, megint fehér karácsonyunk lesz, sóhajtott nagyot Dédi. Apa lesütötte a szemét, épp a hidegre panaszkodott, húz az ablak, nem ért semmit a karnisra felrajzszögezett lópokróc. Heten ültünk a konyhaasztal körül. Szenteste a szűk családé. Dédi, Nagyiék, Anya, Apa, Durcás, meg én. Előkerült a Herendi készlet és az ezüst eszcájg. Csillogó, zsíros fényű. A Jézuskát nyolcra vártuk. Asztalra került a soron lévő fogás. Ilyenkor hogy tudnak enni a felnőttek? Időnként én is belefeledkeztem a finomságokba: Húsleves cérnametélttel, utána leveshús, sárgarépa, karalábé. Mélybarnára sütött toroskáposzta, rizses-és véreshurka, kolbász, áttört krumpli, vizes uborka. Mindenkinek volt egy története vagy kommentárja a Dédi főztjéhez. Ólomlábakon járt az idő. Az elmaradhatatlan, porcukorral hintett diós-és mákos beigli selyempapír alatt várakozott az ablakpárkányon. Csak ajándékozás után lesz feltálalva. A sütőből frissen előhúzott mákos bobájka volt az utolsó fogás. A férfiak nem nyúltak hozzá. Nem csúszik rá a bor, hárította el magától a nagyapám. Én hiába szerettem volna közéjük tartozni, mivel bort nem kaphattam, örömmel fogadtam el a púpozott kistányért. Észre sem vettem, Apa eltűnt a konyhából. Bagózik valahol, kommentálta Anya. S hirtelen, mintha szíven ütöttek volna, megszólalt egy vékony hangú csengő. Rohantam volna, de a felnőttek komótos kászálódását ki kellett várnom.
Megjött a Jézuska. Berepült a belülről zárt ablakon? A spaletta retesze is úgy feszült, hogy az ujjaimmal meg sem tudtam mozdítani. Egy csavarhúzó állt ott a reggeli és az esti spalettázásra. A Jézuska meggyújtotta a gyertyákat is, csillogott a sok színes gömb, az ezüstboa és a hófehér angyalhaj. Szaloncukor, habcsókkarikák lógtak az ágakon. A fa plafonig ért, a szoba sarkát teljesen benőtte. Óriásnak tűnt nekem. Meghatottan álltunk körülötte. Énekeltük a Mennyből az angyalt. Apa a vállamat szorongatta, s hogy ellágyulását leplezze, barackot nyomott a fejemre.
Anya kiosztotta az ajándékokat, felolvasta a kísérő cédulákat. Egy szélesebb mozdulatától meglebbent a függöny, belekapott a gyertyaláng. Nagyapa felpattant a tonettszékből, és két tenyerét összecsapkodva pillanatok alatt eloltotta a tüzet. Jó nagy lyuk tátongott a drapp színű, horgolt függönyön. Megszeppenve ültünk egy darabig ölbe tett kézzel. Aztán süteményeztük, a felnőttek iszogattak. Végül Apa elénk állt hátra tett kézzel. Na, melyik kezemben van? Mindkettőben narancs volt. Felbontotta. Illata összekeveredett a viaszgyertya, a megperzselődött tűlevél s az ünnepi lakoma illatával. Két gerezd jutott mindenkinek. Ilyet még egyikünk sem evett!
Saitos Lajos: Karácsonyi haikuk
Ó, Szent Luca, mondd:
fogy a fény és nől az árnyék –
szólj karácsonyul.
Lámpás a szélben
egy vándor már útra kész
jön vagy megy talán?!
Jő három vándor,
Gáspár, Menyhért, Boldizsár –
Krisztus-követként.
Kocsondiné Eisenkorb Györgyi: Karácsonyi haikuk
fenyőillat száll
viszi fagyos téli szél –
szeretethírnök
égbe törekvő
megannyi szép szál fenyő
csodás éjre vár
Jézust hirdetni
keresztesfenyők hada
karácsonyt áhít
Kállay Kotász Zoltán: A Mesterhez
Romos szívünket
állványozd fel
szereteteddel, ács fia!
Erdélyi Zsuzsanna népdalgyűjtése:
Mária altatgatója
Aludj én virágom világ békessége,
Nyugodj kis magzatom, anyád ékessége;
Aludj fiam, kinyílt rózsám,
Nyugodj lelkem, altatgat szám,
Aludj szűz koronám.
Aludj el aranyom karjaim ölelnek,
Aludj kis magzatom, barmok rád lehélnek,
Aludj kincsem, szép virágom,
Nyugodj gyöngyöm, aranyágom,
Aludj én Jézusom!
Józsa Jánosné, Zvara Erzsébet aki 1911-ben született,
imádkozta el nekem 1967. szeptember 2-án.
Simon István diákkori verse: Karácsony éjjelén
Leszállt az este
Nyugtot keresve:
Pihen a föld és a holdkaréj.
Álomra hajtja,
És úgy nyugtatja
Fáradt fejét a csendes éj.
Hópihék szállnak
És angyal szárnyak.
Csendes mosollyal földre, ide.
Most az éjszaka
Hideg jászolyba
Lejön közénk Isten, Ige.
Isteni gyermek
Hófehér lelkek
Várnak Tégedet
Most ide ma.
Szívekből sóhaj,
Pár titkos óhaj
Repes feléd úgy, mint az ima.
Simon István: Gyerekkori karácsonyeste
Hirtelen milyen tág teret nyitott
óriási ereje a fagynak.
A jeges mezőn szinte tériszonyt
érezve csak gubbadnak a varjak.
Meredeznek a reggel még komor
hegyek fái is talpig zúzmarásan.
A ház asztalán fölragyog a bor;
fenyők zúgnak a harangkondulásban.
S az erdei mélyutakra szorul
a hófúvás; a szomszéd faluból hát
toronyiránt jön a plébános úr
imbolyogva karácsonyra hozzánk.
A havas fényben látni még, ahogy
némán fölnéz az úti feszületre,
hol szegként lógnak már a jégcsapok,
mielőtt a fiú megszületne.
Udvardi Erzsébet karácsonyi vallomása
A karácsony számomra az ünnepek ünnepe. Annak idején Baján a telek pontosan jártak, a december meghozta a fagyokat. Minden megváltozott a hóesésben. A kémények nagy, fehér, púpos kalapot kaptak, a fák kopasz ágaikra vattacsomók ültek. Elvarázsolódott a világ. A fehérséggel együtt elhalkult a kisváros is. nem zörögtek a szekerek, fatalpú szánok suhantak csilingelve, a léptek nem koppantak, a hó felfogott minden zajt. Valahogy minden közelivé vált; a távolságok megszűntek, a Jelki András tér megkisebbedett, a hó mindent betöltött, eltüntette a felesleges részeket, átfestette fehérré a világot…
Amikor kicsit nagyobbacskák lettünk, már együtt mentünk az éjféli misére. Nagy élmény volt a betlehemi barlang, a Szent család, a Háromkirályok, a pásztorok, a tevék, báránykák, frissen csírázott búza kis tálkákban, és szállt a dallam, Mennyből az angyal, lejött hozzátok… És ebben a szent estében a csoda beteljesedett; az ég és a föld összekapcsolódott egy kis Újszülött kezében. Ezt a misztériumot gyermekként átéljük, felnőttként keressük.
Aztán jöttek a szomorú, háborús karácsonyok, ültünk a sötétben, nem mertünk gyertyát gyújtani, mert féltünk, hogy bezörögnek, vagy betörik a kaput a felszabadítók, bort követelve. Majd múltak az évek, és már nem öten álltunk a karácsonyfa körül. És a temetőbe mentünk gyertyát gyújtani. Elmúltak a bajai karácsonyok.
És következtek a badacsonyi évek, először édesanyámmal kettesben, majd Pistával hármasban, és valahogy mindig úgy alakult, hogy az építkezések mindig karácsonyra lettek készen. Az első badacsonytomaji karácsony édesanyámmal; finom, friss mészillat a műteremben, amely szinte lebeg a befagyott tó felett, a ház előtt bólogató nagy fenyőfa, dísztelen, hatalmas óriás, ő volt a karácsonyfánk.
Az utolsó szép karácsonyok Pistával Rómában, amikor már lehetett utazni…
Új Horizont. 2004. 6. szám. 11-13. p.
Berecz Ágnes Gabriella: Kati néni
A viaszosvászon abroszon foszló borítójú biblia fekszik. Szövete egészen hasonló színű, mint a szvetter ujja, melyből egy csontos, apró kéz nyúl érte. Kati néni két hét óta sokadszorra veszi ki belőle a borítékot, amely a fia levelét rejti. Vastag szemüvegével közel hajol, újra és újra megnézegeti a furcsa holland bélyeget. Koronás, csipkeruhás hercegnőt ábrázol. Szép, előkelő fejtartású, büszke hercegnőt. Azt nem tudja, hogy történelmi személy-e, de inkább ma élőnek képzeli. A bélyegző hullámos, nem olyan kör alakú, mint a miénk. A boríték is különleges, ráncos keze végigsimít a bordás papíron. Leteszi az okulárét, maga elé mered. Hát hazajönnek! Az abrosz kockáin évek sorakoznak, számolgatja, hány éve is, hogy elment a gyerek. A menyével nem találkozott eddig, és csak fényképről ismeri a kisunokáját is. Évente egy-két levél, bennük családi fotók, a kicsi a négyet is betöltötte már.
Szállodában laknak majd, Budán. A fia a fővárost akarja megmutatni a feleségének. Érthető. Itt, a külvárosban nincs sok látnivaló. Nincs is elég fekhely, meg talán nem is lennének elégedettek a körülményekkel. De karácsonyi ebédre ide jönnek!
A megsárgult kredencre, majd a tűzhelyre néz. Pillantásában az ünnepi asztal megterül, a szebbik tányérokkal és gőzölgő húslevessel. A főtt húshoz meggymártás lesz. Az úgy nem lesz drága, a spájzban akad kompót. Persze a viaszosvászon helyére is hímzett abrosz kerül majd. Csudaszép Karácsony lesz! De hogy is? Össze kell számolnia, hogy miket kell vennie. Vajon mibe a kerülhet manapság egy jó kövér tyúk? Van valamennyi dió az alsó polcon, jó, hogy nem ette meg, két rúd bejglire elég lesz. Aztán ajándékokról is kell gondoskodnia. Jó lenne, ha még meglenne az a kis bolt a piac mellett. Erőlködik, de képtelen visszaemlékezni, mikor vett ott utoljára fonalat. Az biztos, hogy akkor még dolgozott. Akkor már több mint tíz éve. Kicsi a nyugdíj, azóta nem költ ilyesmire. De most vesz majd. Sálat, sapkát köt a kisunokájának meg a tündéri menyének. A fia pedig megkapja az apja berámázott fényképét. Ha már olyan messzire szakadt, legalább azt vigye magával.
Jó. Ez így jó lesz. De vajon mennyibe fog mindez kerülni? Csak annyi van, amennyi a januári tüzelőre kell. Hogy lehetne megoldani? A szobában már amúgy se szokott begyújtani, csak itt, a konyhában. Télen itt alszik a sezlonyon, jó itt, annyi meleg megmarad nappalról, hogy este ne nagyon fázzon, éjjel meg elég a dunyha melege. Ha nem gyújtana be… Ha kevesebb tüzelőt venne, akkor jutna fonálra meg ünnepi ebédre? Holnap kiszámolja.
Révedezve néz ki a szürke, novemberi kertre. Most nem fagy. Ha megsegíti a Jóisten, nem ad nagyon hideget decemberben se. Akkor kitart a szén januárra, nem kell venni. Így jó lesz, állapítja meg. Majd jól felöltözik és elmászkál napközben. A postán meleg van, és a templomban is fűtenek. Igen. Így jó lesz. Elemeli homlokát a tenyeréről, mosoly árad a viaszosvászonra: hazajön a gyerek karácsonyra! Bütykös ujjaira támaszkodva kel fel az asztaltól, a tűzhelyhez lép, ideje megmelegíteni a tegnapról maradt káposztalevest. Á, kár pazarolni, jó lesz hidegen is.
A hímzés mintái és a rózsás kistányéron a bejgli-maradék egyformán szürkék a kora délutáni hófelhőktől. Csak a közöttük fekvő bankók világítanak Kati nénire.
Azt mondta a fia, hogy vegyen magának valami szépet, új szvettert, ilyesmit. Dehogyis vesz! Elteszi a pénzt jövő Karácsonyra, és még spórol is hozzá. Akkor majd karácsonyfát is állít a kisunokájának, telis-tele aranyszálakkal. Milyen édes kis lurkó! Kár, hogy nem tud magyarul, és csak az apja tolmácsolásából lehet érteni pergő kívánságait. Úgy lesz: szaloncukrot is vesz neki jövőre. Marcipánosat, ha egyszer azt szereti. A fiának meg… mit is? Valamit ő is hiányolt… ja, igen, egy kis barackot. Barackpálinkát. Azt is vesz. A menye nem eszi a húst. Neki valami mást készít majd. Narancsot evett volna, de csak almával tudta kínálni, azt nem kérte. – Nem baj, Anyus, nem tudhattad – nevette a fia. De a kötött sapka jó lesz majd a síeléshez és úgy látszott, hogy a bejgli mindnyájuknak ízlett. Jövőre mákosat is süt és narancs is lesz az asztalon, ennyi sok pénzből telni fog arra is. Ha meg nem, hát spórol majd hozzá ahogy tud. Nem kell mindig megmelegíteni a káposztalevest. Egészen megszokta: jó az hidegen is. Könyökölve bámul ki a mind sötétebb ablakon, s míg vastagodik a kerti út fehér szőnyege, a hóesésben gazdagabb, elégedettebb karácsonyok kavarognak.
Reméli, hogy a taxi épségben felfuvarozta őket a szállodába. Eszébe se jut, hogy egy szóval sem említették, mikor jönnek legközelebb.
Németh István Péter: Karácsonyi képeslap Editnek, A.D. 2021
[GIORGONE: LA TEMPESTA]
Lándzsád érce krokodilszív, rozsdáll,
hajítottad e tó közepébe rég,
ám hosszú nyelével ágakat botoznál,
hogy aranyra fösthess diót, mandulát, gesztenyét.
E tájban csak te állsz őrt, halott város a háttered.
Ott esik is már. Zsindelyeken csöppek pizzicatója.
Nyakán bár nyíl fúrta át – nincs árva kelep –
vissza-visszaszáll a rongyos tetőre még egy gólya.
Két lomb között cikkan a villám, bokor alján
viperát látsz. A füvön vándorcigány lányanya
szál ingben, bambinó szívja melle bimbaját
boldogan, mintha mennydörgést sem hallana.
Vladimir Popov: Karácsony
Szent karácsony volt és hozzánk koledálók jöttek.
Bátyám pajtásai voltak – illendőn köszöntek.
Kicsi voltam, ámultam csak, álltam – pisze, bódult.
Né, Koledám, én Koledám… s hó zuhogott, hó hullt.
Vékony kicsi kabátkában Isten hidegében
énekeltek, s szemük dörzsölték öklük élével.
Mama nagy sála rajtam, de vacogtam, reszkettem.
Né, Koledám, én Koledám… Gyönyörűen ketten.
Szép mosollyal, jólelkűen nagymama ott sorban
Aszalt szilvát, diót, csöpp pénzt tett minden marokba.
Megosztoztak künn majd, kinek hogyan jut a végén.
Né, Koledám, én Koledám… s elaludtam békén.
Fölébredtem, s nagymama már mióta nincs sehol.
Azok a kis koledálók, hol vannak ma ők is, hol?
Részvétlen, kegyetlen az élet, minket messze vonszolt.
Né, Koledám, én Koledám… messziről, fakón szól.
(Bolgárból fordította: Szondi György)
Illusztráció: Cédrus a hóban
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
