Hocopán Sándor: Táncok a jeles napokon
Attól a szándéktól vezérelve, hogy minél többet gyűjthessünk fel és tudhassunk meg a magyarországi románok népszokásairól, azokról, amelyek ilyen vagy olyan formában ellenálltak az új idők kíméletlen támadásainak – különösképpen az utóbbi mintegy négy évtized változásainak köszönhetően is -, segítségképpen, a saját emlékeim felelevenítésével és mobilizálásával is, megkísérlem egy szerény bibliográfiaszerű összeállításban összeválogatva felvázolni mindazt a hajdan ténylegesen létezett és feltehetőleg még ma is utolérhető, az év jeles napjaiban gyakorolt sajátos ünnepi szokásokat, amelyekben a tánc természetes komponensként volt jelen a mi hagyományainkban. Azonban, sajnálatos módon már az első nekirugaszkodás alkalmával azt kellett tapasztalnom, hogy a bennünket érdeklő műfajcsoportban csak egyetlen egy évszak, a téljeles napjaiban gyakorolt népszokások köréből vannak „megmentett” és felhasználható adataink. Némi öröm az ürömben, hogy az óév-újév fordulójához kötődő szokáskörből aránylag értékes feldolgozásaink vannak, amelyek méltóak a további mielőbbi pontos feltárásra és megörökítésre úgy is, mint az egész románság kulturális és művészi örökségének a szerves részeként.
Így tehát a Karácsony (annak elő napja és előestéje) és az Újév (és az azt követő néhány nap a Vízkeresztig), tágabb értelemben talán az Adventtől a Vízkeresztig terjedő szakaszon kívül, a másik három évszakot illetően, táncos-zenés mulatságokra alkalmat nyújtó ünnepekről nincsenek megbízható és felhasználható adataink. Következésképpen ennél a fejezetnél, egyelőre, be kell érnünk egy igen szűk időintervallummal, amely viszont annál gazdagabb olyan ünnepi alkalmakkor, amikor kutatási témánk – a tánc és zene – jelentős szerepet kapott népszokásaink komplex gyakorlásában. (Jómagam nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy újabb és tematikusan elvégzett terepmunka eredményeképpen mégis nyomára bukkanhatunk olyan rekonstruálható, valóban jeles napi szokásmaradványoknak, amelyekben valamiféle „szerephez jutott” a néptánc is.)
A koringyálás
A hazai románság teljes körében, ősidők óta (a XVIII. századi letelepedésig bizonyíthatóan) az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb, egyszersmind a legnépszerűbb karácsonyi szokás a koringyálás (colindatul-kántálás) volt és maradt egészen napjainkig. Talán éppen ezért karácsonyi éneklésnek ez a hagyománya mind formai, mind tartalmi elemeit tekintve aránylag nagy változásokat mutat. Akár a szomszéd településeken is még elnevezését illetően is sok variációban leltük, amelynek értelmében megemlítjük a „colindatu”, „corindat”, „a cucuţare” stb.
Különbségeket állapíthatunk meg abban a vonatkozásban is, hogy kik (nemük és korcsoportjuk szerint) jártak kántálni, ti. egyes falvainkban koringyálni csak fiuk-legények alkotta bandák jártak (pl. Méhkerék), más helyeken leányok is társultak hozzájuk (Magyarcsanád), de vannak ismereteink arról is, hogy a leánykák önmagukban is alkothattak kántáló csoportot (Kétegyháza). Vegyes, ill. csak leányokból álló énekes csoport általában csak a gyermekkorúak között volt megengedett – mindent koordináló helyi szokásrend által. Arról, hogy az eladósorba került nagylányok is jártak kántálni, egyelőre nincsenek felgyűjtött, tehát megbízható adataink – talán Körösszegapáti az egyetlen kivétel, de nem kizárt, hogy más hajdú-bihari románok lakta település is idesorolható lenne…
Más a helyzet a fiúk-legények kántálási szokásait illetően: az erősebbik nem képviselőinek csoportos szokásművelőiről számszerűleg számos információval, adattal rendelkezünk, ám ami a koringyálás lefolyását és a mindenkor betartandó, az adott településre specifikusan jellemző szabályokat illetően itt is rengeteg pótolnivalónk maradt mind a mai napig.
A kántálás és a néptánc egymáshoz való viszonyában, e két jelentős műfaj együttes megjelenítésében a legfőbb szerep kétségtelenül a legényeknek és a fiatal házas férfiaknak jutott. E ténynek a magyarázata igen egyszerű: ez a nem- és korosztály kizárólag abból a célból alakított kántáló bandákat, hogy sorra látogathassák a nagylányokat általában, a kiválasztottakat („szeretőket”), jegyeseket, tetszőket stb.) konkrétan, akik tehát érzelmileg közel álltak hozzájuk, ill. a fiatal házasok azon közösségei, amelyek „alkalmi” jelleget adva a lehetőségnek, együtt akarták köszönteni a szent ünnepek egyikét-másikját. (Az utóbbi esetben általános szokás volt még, hogy a gyermektelenek látogatták meg a gyermekes-házas barátokat.) Noha ebben az esetben tudunk arról, hogy ez a generáció miként tisztelte meg saját korosztályát és az ünnepi eseményt, ugyanakkor alig vannak ismereteink arról, hogy az ilyen alapon megszervezett „rotáció” a valóságban hogyan zajlott le, milyen elveket illett követni és tiszteletben tartani stb. Íme egy újabb „fehér folt”, Amit érdemes lenne aprólékosabban feltérképezni, már csak azért is, mert ez esetben sem zárható ki az a lehetőség, miszerint olyan hajdan fontos-volt társadalmi részletekre bukkanhatnánk, amelyek esetleg jelentősek lehetnének alaptémánk megvilágíthatósága szempontjából.
Tény az, hogy a románok által is népesített falusi közösségeinkben kántáló csoportokba verődtek mind a kamasz („legényecskék”), mind a felnőttek (legények és ifjú házasok), akik bekopogtak mindazon házakhoz, ahol saját korosztályú lányok laktak, mégpedig kettős céllal: egyszer, hogy elénekeljék a szép egyházi vagy világi énekeket, amelyek jókívánságokat, boldogságot, bőséget és jólétet tolmácsolnak a ház lakóinak, másfelől azért is, ez alkalmat teremtett a társas táncos mulatságra is. Következésképpen, ezekhez a csoportokhoz gyakran hangszeres zenészek is csatlakoztak – néha a banda tagjaként, máskor alkalmilag felfogadott muzsikusokként -, akik egyszer- egyszer zenei kísérletet biztosítottak a kolindákhoz, ill. tánczenét az éneklést követő „obligált” zsok-hoz.
Ezen alkalmakkor, az íratlan szabályok értelmében, a ház leánykái és nagylányai mellett, a vendégeknek illett táncba hívni a jelenlevő szebbik nem valamelyik képviselőjét – a kicsitől a nagyig – így nyilvánították ki tiszteletüket a vendéglátó család minden tagja iránt.
A jó hangulat fokozására italt is fogyasztottak együtt, egyfelől abból, amit a kántálók hoztak magukkal, de a háziaknak is illett megkínálni a vendégsereget.
Mivel a házigazdák felkészülten és nagyon szívesen várták a kántálók váltásait, ünnepi falatokkal is megkínálták a legényeket és kíséretüket, ilyenkor főleg süteményt és sertéshúskészítményeket tálaltak fel. (Helyenként a felfogadott zenészeknek a háziak is fizettek egy kis pénzt, mellé kolbászt, hurkát és kalácsot is adtak.)
A legtöbb forrás szerint a karácsonyi táncos mulatságok alkalmával általában nem nem táncolták el a teljes táncrendet, aminek az a magyarázata, hogy a kántálók igyekeztek minél több helyre eljutni, ezért egy háznál nem maradhattak túl sokat – legalábbis az est elején. (A szokáshoz tartozott még, hogy tervezetten utolsónak azt a leányzót keresték fel, ahol a mulatságot be akarták fejezni.) Számos kiegészítésre szorul a szokás tulajdonképpeni végbemenetele szempontjából is: hogyan hívták a táncba a lányokat, a fiatal és idős asszonyokat? Ki, kivel és hogyan kezdete el a táncot? Hányan táncoltak egyszerre? (A falusi családi házak nem voltak túl tágasak, még csak az úgynevezett „nagyszoba”, „tisztaszoba”, „ünnepi szoba” sem.) Miként fejeződött be a tánc és maga a társas szórakozás egy háznál? Mit csináltak, hogyan viselkedtek a legények útban az egyik helyről a másikra? Táncoltak-e ilyenkor valamilyen menettáncot?
Ami a kántálás lefolyását illeti már szóltam arról, hogy ennek a szokásnak is megvolt a maga szigorú, de ugyanakkor ünnepi jellegű szertartásrendje, amit általában be is tartottak a tradíció művelői – legalábbis egy bizonyos pontig. Kivételek akkor keletkeztek, amikor a résztvevők egy köre a társas szórakozás során „túlfogyasztással” túllépte az illemnormák engedte küszöböt és részben vagy egészében mellőzték az adott közösségben kialakult illemrendszert. Ilyenkor rendkívüli eseményekre is sor került, amikor – a szertartásrend be nem tartásán túl – kevés összetűzések, sőt véres verekedések is voltak a maguk között egyébként gyakran rivalizáló csoportok között, de nem részesültek kíméletben azok a családi otthonok sem, például, amelyek nem fogadtak be egy-egy „bandát”. Ezek a családok rongálásra, hangos csúfolkodásra és a bosszúállás más formáira is számíthattak, ami további konfliktushelyzeteket teremtett a koringyáló csapatok között is.
A tárgyra visszatérve meg kell említenünk azt a nem ritka szokást is, miszerint az együtt, kántálással eltöltött éjszaka után a legények vagy fiatal (nős) emberek betérjenek még a kocsmába, vagy a résztvevők egyikéhez, ahol és amikor társas mulatsággal fejelték meg a szentesti és éjszakai vidám órákat. (Ezzel egy tipikus példát találtunk arra, amikor egy ünnepi szokáshoz kapcsolódó társas mulatság spontán módon átcsap egy más kategóriába tartozó szokáskörbe, az alkalom adta táncos-zenés szórakozásba.)
A már vázolt, közösségeinkben nagy népszerűségnek örvendő kántálási szokás(ok) mellett meg szeretnék említeni még egyet, amely csak Kétegyházán és Pusztaottlakán volt ismeretes, s amelyet egészen a közelmúltig gyakoroltak. „A hegedűvel” („Cu hidede”) elnevezés alatt. Egy olyan köszöntőmondás ez, amit egyfajta átmenetnek tekinthetünk a kántálás és a tulajdonképpeni állatmaszkos népi színjátszás között. Ez utóbbiak során, széle körű elterjedésben nálunk a Turka-járás („Cu Turca”) variánsa volt a legnépszerűbb, így erre egy külön fejezetben még visszatérünk.
A Kétegyházán lejegyzett köszöntő, mint hagyományos népszokás röviden a következőképpen foglalható össze: Karácsony szentestéjén egy 24 főből álló legényembercsoport, hegedűsök kíséretében sorra látogatta meg a nagylányos román házakat. A bandában minden egyed saját és sajátos szerepet kapott, a következők szerint: egy bíró (birău”), egy jegyző („notar”), négy esküdt („juraţi”), négy táncos („jucăuşi”), négy rendőr („rinderi”), négy hegedűs („hididuşi”), egy „szuka” („gudă”), két szószóló („grăitori”) és három kántáló („corindători”). És mert a szóban forgó népi színjátékszerű szokásanyagban a szereposztás elnevezéseiben is elég pontosan jelöli a jellegzetes dramaturgikus egyedek feladatkörét, erre nem fogok külön kitérni, de alá szeretném húzni, miszerint a dallamos-szöveges kolindák teljes harmóniában kerültek előadásra a különös dokumentatív és művészi értékeket hordozó verses jókívánságokkal, amelyben a helyi ciklusból „kiemelt” páros tánc – a forgatókönyv által pontosan meghatározott helyén -, csak fokozza a társas szórakozás hangulatát.
Ennek a köszöntő szokásnak a főszereplői közül még mai is élnek, élükön Purecse Péter főszervezővel, következésképpen egy esetleges terepmunka felvállalása esetén magának a szokásnak a részleteibe menő felgyűjtése és feldolgozása nem okozna túl nagy erőfeszítést, csak lenne, aki venné a fáradságot a feladat elvégzésére.
De ahhoz, hogy még véletlenül se kerülhesse el a kutatók figyelmét egy nagyon fontos aspektusra a szóban forgó szokásnak, azt itt meg is szeretném említeni a hegedűvel járók népes csoportjának képviselői mindig úgy szervezték meg útjaikat, hogy jó előre értesítették mindazon családokat, akiknél a szentestén vagy éjszakán tiszteletüket kívánták tenni. A vendégváróknak viszont az volt a kötelességük, hogy a megbeszélt időpontban meginvitálják a szomszédokat is, elsősorban az eladósorban lévő lányokat, hogy ezzel is biztosítva legyen a mulatság minden feltétele, különös tekintettel a páros tánchoz nélkülözhetetlen fiatalság jelenléte.
A hegedűvel járásról, mint kimondottan a Karácsonyhoz kötődő szokásról a kétegyháziak esetében viszonylag sokat tudunk, de nem mondhatjuk el ugyanezt a pustaottlakaiak hagyományairól, amelyről csak jelzésszerűen tudjuk, hogy itt is ismerték és gyakorolták, ám a részletek megismerése végett ide is el kell még jutni kutatóinknak.
(Részlet, Hocopán Sándor: Táncalkalmak a magyarországi románoknál, Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből, Mikszáth Kiadó, Budapest, 1996.)
Illusztráció: Koringyálók
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
