İhsan Oktay Anar: Efrasiyab történetei
(Részlet)
Anatólia falvaiban az esték – elsősorban a gyerekek számára – hosszúak, érdekesek és kissé hátborzongatóak, ennek pedig többek között a nagyapák és nagyanyák dzsinnes, tündéres meséi az okozói. Miután befejezték a középre kitett nagy közös tálból a vacsorázást, az aprónép a kávéját kortyolgató nagyanyó köré gyűlt, és mesét kért tőle. Az idős asszony, aki a megboldogult férjével folytatott viták, szomszédokkal folytatott pletykálkodások és a kapott szidalmak révén jelentős szakértelmet szerzett a szónak az emberre gyakorolt hatása terén, nem szokta elutasítani a kicsik kérést, ám egy este az előzőknél sokkal félelmetesebb mesét mondott. Az unokák szótlanul, sápadtan hallgatták annak a negyven rossz gyereknek a történetét, akik nem hallgattak szüleikre, és lementek a patakra mosakodni, ahol a híres óriás, İsfendiyar sorban elkapta, felaprította és felfalta őket. A mesélő teljesen tisztában lévén azzal, hogy szinte korlátlan hatalma van unokái fantáziája felett, nagyon is jól tudta, mit meséljen, és mit titkoljon el, hogy megrémissze a szerencsétleneket, ezért olykor-olykor félbeszakította a történetet: „Csak az én Selahattinomnak fogom elmondani, hogy hová bújt az erdei mumus, ti mehettek!” A gyerekek egy darabig könyörögtek, de látva nagyanyjuk határozottságát, kénytelen-kelletlen szót fogadtak, mire ő kedvenc unokájának fülébe súgta a többiek elől rejtegetett titkot, de közben arról sem feledkezett meg, hogy sokat sejtető pillantásokat vessen a szoba sarkából kíváncsian leselkedő unokái felé. Ettől persze a feszültség a végsőig fokozódott, a titok értékét a hozzájutás nehézsége mellett ugyanis az is növelte, hogy volt közöttük, aki már ismerte. A gyerekek hol könyörgéssel, hol fenyegetésekkel megpróbálták Selahattinből kiszedni, merre rejtőzik a mumus. A mese végeztével a gyerekek gyanakodva nézték az ablakon keresztül a kinti sötétséget, rémisztő gondolataik miatt ajkuk reszketett. Nagyanyjuk viszont élvezettel pöfékelt és kortyolgatta kávéját, mert úgy érezte, hogy sikerült gyermekkori félelmeit átplántálni az ifjú nemzedékbe, ami azt jelentheti, hogy helyre fog állni az igazság.
Ilyen estéken néha kincses meséket is mesélt az unokáinak: egy gyöngyökkel teli agyagedényről, amely egy Silahir nevezetű herceghez feleségül készülő tündér, Ferahnur hozománya volt, de ellopta a félelmetes Binnaz; sok-sok aranyról, amellyel három óriás, Zekeriya, İsfendiyar és Efrasiyab töltött meg szép lassan egy egész barlangot; a fukarságáról híres varázsló, Üzeyir pincéjének gyémántjairól; egy amforányi aranyporról, amelyet egy Aptülvahap nevű tolvaj lopott el a Hıdır, İshak, Adem, Lokman, İmam és Osman nevű törpéktől, İşvenaz szultána briliánsairól vagy a zsebtolvaj Veysel teli erszény ezüstjéről; azért, hogy a gyerekek megtanulják a pénz értékét, és két lábbal álljanak a földön, ne építsenek légvárakat, s ne váljon szegény ember belőlük. A nagyanyák mellett a nagyapák is meséltek réges-régi kincskereső történeteket, ők azonban úgy, mintha azok velük estek volna meg. Például a történetet saját életének bizonyos részleteivel kiegészítő nagyapó az ünnepnapokon azzal adott pénzt az unokáinak, hogy ezt ő lopta ifjúkorában Şuayiptól, a föld mélyén lakó óriástól úgy, hogy kutat ásott, s ha nem gyűjtik, hanem elherdálják a pénzt, akkor előbb-utóbb maga a szörnyűséges óriás fogja nyakon csípni őket. A nagyapák persze tisztában voltak azzal, hogy az unokák addig hallgatnak rájuk, amíg a dzsinnes, szörnyes mesékkel ijesztgetni tudják őket. Megízlelték a félelemmel való irányítás élvezetét, ezért aztán kivitték néha unokáikat a mezőkre vagy a hegyekbe, és megmutatták nekik a sok évszázados, bizánci márvány szarkofágokat, egy-egy emlékművet a domboldalon a rajtuk lévő furcsa, értelmetlen, de varázserejű feliratokkal, s elmondták, hogy e maradványok alatt kincsek lapulnak, ám varázslat őrzi őket, nem lehet hozzájuk jutni: igaz, hogy Mohamed próféta születése óta nincs ereje a varázslatoknak, a régebbieké azonban nem tört meg. A nagyapa ilyenkor azzal folytatta, hogy hiába állnak alattuk agyagedényekben az aranyak, nem akármilyen hősnek kell annak lennie, aki a bálványimádók varázslattal védett sírjait akarja kutatni. Bizony jó néhány elszánt kincskereső járt pórul, s kellett, bánva tettét, javasasszonyokhoz vagy csodatevő szent emberek sírjához járnia. Akkor aztán végképp elállt az unokák szeme-szája, ha az öreg valahol dobbantott, és így szólt: „Ha kiásnátok a kincset, amelyik itt van pont a lábam alatt, akkora cukrot vehetnétek rajta, mint az a hegy ott, la!”
Minthogy ilyen kincsvadász történeteken nőttek fel, és a nagyapák haláluk után olykor legendássá növekedtek, az emberek mintha valóban hittek volna ezeknek a meséknek. A végtelenül hosszú falusi estéken az éjszakába nyúló beszélgetések során azzal lehetett legkönnyebben a figyelem középpontjába kerülni, ha valaki titokzatos dolgokat mondott pénzről és egyéb javakról, így aztán szinte mindenki rejtett kincsekről beszélt. Gyanússá válhatott egy elhagyatott ház, a Bizánci Császárság idejéből származó határkő, vagy egy rom a hegyekben, s nemsokára hallani is lehetett, hogy holdtalan éjszakákon sötét alakok tűntek fel körülöttük. A szegény falusiak számára az volt a legrosszabb, ha mások kezébe került a kincs, ami ott volt az orruk előtt. Odacsődültek, ahol azelőtt amforákban álltak az aranyak, ám most csak a gödör tátongott üresen; dühösen hadonásztak, akár egy apa, akinek megszöktették a lányát, s haragjukban mind egymást hibáztatták. A végén fogták duplacsövű puskájukat, s paraszti irigységüktől és megsebzett büszkeségüktől vezéreltetve megindultak a sötét ismeretlenek után. A terepet ők ismerték jobban, így rendszerint be tudták szorítani a kincsvadászokat, s „ha már nekünk nem használt, ne használjon nekik se” alapon átadták őket a csendőröknek, aztán csak sóhajtoztak és a nyálukat csorgatták, amikor a jegyzőkönyvkészítők megszámolták az aranyakat. Mi sem volt viszont könnyebb, mint hamis kincstérképek eladásával vagyont keresni. Elég volt ehhez az idegen parasztok előtt egyenként leszámolni az ő hetedíziglen művelt földjeikből előkerült fényes aranyakat, illetve egy edényt régi rézdarabokkal megtölteni, elásni, és egy térképvázlaton a helyét megjelölni. A térképet megvásárló áldozat, ha nem is nagy értéket, de talált valamit. Ezek a kalandok azonban rendszerint igen szomorúan végződtek: ha a paraszt például a remélt arany helyett üvegtörmelékkel teli amforát ásott ki, azonnal öltönyt vásárolt a kisvárosi szabónál a tizenkét éves fia számára, fejére ellenzős sapkát nyomott, aztán hatlövetűt adott az ifjú férfi kezébe, s a lelkére kötötte, hogy keresse meg a városban azt a becstelent, aki rásózta a térképet, és a család nevében álljon bosszút rajta. Két hónap múlva a falu imámjával elolvastatták a sinopi börtönből érkezett levelet, amelyből kiderült, hogy a fiú sikerrel végrehajtotta a feladatát.
Élt egyszer egy anatóliai faluban egy ötvenes, a sok kincskereső történettől kissé megzavart fejű férfi. Ez a Kallioğulları családból való Hamdi feleségével és zsémbes anyósával lakott egy házban. Fiatal korában egy lakodalomban látottak indították arra, hogy megesküdjön a Koránra: életét a kincskeresésnek fogja szentelni. A szomszéd fiú lakodalmát tartották, amely azért lehetett olyan fényűző, mert az apja, nem törődve a dzsinnes fenyegetésekkel, kincset ásott ki egy emlékmű alól. A közeli kisváros ékszerészéhez vitte el, mondván, ő ért az aranyhoz. Az ékszerész azt állította, ez Abunezajir, fatti király kincse, amelyet évszázadok óta keresnek a világ aranyművesei. A szerencsés megtaláló rögtön megkérte a fiának a vidék legszebb leányát, és hét falura szóló lakodalmat csapott. Negyven dob puffogása töltötte be a teret, és ötvenegy töröksíp sikongása szállt az égig. Három nap, három éjjel ropták a népek nagy zsivajjal. A menyasszony felékesítésének kezdetére negyvenegy béres cipelte be a kincsesládát. Az első láncot a vőfély akasztotta a menyasszony nyakába, aztán a sógorra és a fatti királyné, Pentafonifa briliánsgyűrűjére került sor. A sógornők karperecekkel és nyakláncokkal ékesítették a menyasszonyt, majd a vőlegény egyik nagybátyja aranyperecet illesztett a bokájára, a többi nagybácsik pedig nekiestek a ládának, hogy szép köves gyűrűket válasszanak egy-egy ujjára. A nagyapák aranyláncot kerítettek a derekára, mások pedig melltűket tűzködtek rá. Az anyósa egy arany mellvértbe bújtatta, apósa viszont Abunezajir király pompás koronáját a menyasszony helyett a maga fia fejére illesztette. Miközben a lelkesült vendégsereg felől sorozatban hangzottak fel a duplacsövű puskák üdvlövései, a lakodalomnak ez a fejezete le is zárult.
E lakodalom után Hamdi is megnősült. A felesége igen keményfejű fehérszemély volt, ráadásul elviselhetetlen vénasszony anyját is magával hozta, hogy a férjével vívandó küzdelmekben támasza legyen. Ha csak egy rossz szót szólt Hamdi a feleségének, nagyszájú anyósa azonnal lánya segítségére sietett: dühösen összeszorított szájjal olyan pofont sózott veje tarkójára, hogy a szerencsétlen a földre bukott tőle. A nyakleves után hallgathatta felesége siránkozását, hogy egy hálátlan ágrólszakadthoz ment férjhez. Az anyós csípőre tett kézzel folytatta a szapulást. A szidalmak elsősorban a teszetoszaságáról és restségéről szóltak, de minden más hibáját a szemére hányták.
– Ej, te Hamdi, az emberiség szégyene, te tutyimutyi, te! Megláttad az én szépséges virágszálamat, könyörögtél, míg a tied nem lett az én gazellám. Most meg már nem tetszik, mi? Nézd meg a saját majom arcodat, olyan, mint a pacal! Kérték falusi bírók meg őrmesterek is, és mégse azoknak, neked adtam, te csúf mezei törpe! Bár ne adtam volna egy ilyen libaképűnek! Te ostoba! Még a ruha is úgy lóg rajtad, mint tehénen a gatya! Mihaszna lajhár! Garasos gondjaink vannak miattad, te pucér seggű majom! Csak merd még egyszer megbántani a lányomat, kikaparom a szemed! – kiabálta az anyós, Hamdi pedig meg se tudott nyikkanni. A szidalmak végén a vénasszony még szembe is köpte a vejét, majd megkönnyebbülve visszatért a munkájához.
A megaláztatások hatására emlékezett Hamdi ama látványos lakodalomra, s szőtte az álmokat a gazdagságról. Ha ő is királyi kincsekre bukkanna, az anyósa hétrét hajolna előtte, a rabszolgája lenne, és imába foglalná a nevét. A vetés és az aratás közötti hosszú hónapokban ilyen ábrándokkal járta a földeket és hegyeket, a varázslatok ellen ráolvasásokkal próbálkozva átkutatott néhány szarkofágot, de néhány maroknyi rézpénznél többet nem talált. A régi, pogány görög uralkodókat ábrázoló érméket odaadta egy rézművesnek, hogy lábost csináljon belőle. Mindössze ennyi eredménye lett a kincskeresésnek. A föld nem juttatott neki a méhében őrzött aranyakból.
Egyszer aztán a kisváros „Állomás” kávézójában megismerkedett egy emberrel, aki a nagyvárosból érkezett ütött-kopott, sötétpiros motorkerékpárján. Vöröslő arca sok-sok ital elfogyasztásáról árulkodott, ötven-egynéhány éve már fehér szálakat kevert a hajába. Számtalanszor átverhették már, nyilván azért dülledtek ki úgy csontkeretes szemüvege mögött véreres szemei, mint ahogy a nyusztkölykök igyekeznek kifelé a fészkükből. Szálfa termetű, bár sovány férfi volt, narancsszínű olvasóját elegánsan pörgette, és barátságosan, a szótagokat mind külön hangsúlyozva beszélt. Nadrágszárára húzott zoknijával, hasig kigombolt ingével távol állt az eleganciától, a mellén viselt amulett, a mellényzsebén lógó óralánc és a rossz szagú gázt pöfögő motorkerékpár zaja mégis hatásos megjelenést biztosított számára. Valószínűleg számolt is ezzel, mert abszolút magabiztosnak látszott, olyan embernek, aki fütyül a világra. A környező asztaloknál ülők a szemük sarkából figyelték, óvatosan oda-odaintettek vagy súgtak valamit egymásnak, de ha össze akadt vele a tekintetük, akkor gyorsan elfordították a szemüket. A meginduló társalgás során Hamdi megtudta, hogy Aptülkehribarnak hívják. Az élet úgy hozta, hogy az egész országban működő s a kellő felszereléssel is rendelkező kincsvadász vált belőle. Úgy látszik, bizalmat érzett Hamdi iránt, mert elmondta neki, hogy már majdnem megtalálta a barlangot, amely Bidaz, egy régi görög uralkodó kincseivel van tele. Az a baj, hogy a kincs helyét mutató térképnek csak a fele van nála, a másik fele meg egy másik kincsvadásznál, aki közben megbánta, hogy ezt a mesterséget űzi, s ezentúl a túlvilági élet felé akar fordulni, olyannyira, hogy apjával és nagyapjával együtt Mekkai zarándoklatra készül. Ha sikerül társat találnia, aki ki tudja fizetni a térkép másik feléért kért összeget, akkor ő, Aptülkehribar, gazdag emberré teszi. Természeten bátorság kell az ügyhöz, de ő már életkora miatt is megbékélt mindennel, és képes az óvatos, sőt félénk emberek iránt is megértést tanúsítani. Hamdi csillogó szemmel hallgatta.
– Leszek én a társad! – szaladt ki a száján.
Csakhogy ehhez a beruházáshoz Hamdinak rá kellene vennie az anyósát, hogy adja el arany karpereceit, ami persze nem volt könnyű dolog, leendő társa azonban nem volt gyorsan megfutamodó fajta. Majd ő meggyőzi a vénasszonyt. Még aznap este megérkeztek a faluba az oldalkocsis motorral. A kincsvadász talán még sohasem találta magát ilyen kemény asszonnyal szemben: az anyós hajthatatlannak mutatkozott, sőt még arra is módot talált, hogy a vejét szidja, amiért ilyen, ki tudja, honnan szalasztott embereket hoz a házba. Neki azonban mindez az egyik fülén bement, aztán kijött a másikon, és végül majdnem sikerült is megnyernie a vénasszonyt, csakhogy az hatvan százalékot követelt, és ebből az istennek sem engedett. Eladhat huszonhét karperecet, de a kincsvadász írjon alá váltót, és hagyja náluk biztosítékként a motorbiciklijét. A kincsvadász végül elfogadta a feltételeket, aláírta a váltót, fogta a karpeceket, és még azon az éjjelen elhagyta a falut. Minden tapasztalt és józan ember azt gondolta volna, hogy nem fog visszatérni, de úgy látszik, mégis csak becsületes ember volt, mert két nap múlva megjelent a térkép másik felével. Világossá vált tehát a kincs helye, a férfi arca azonban halott sápadt volt, a zarándoklatra készülő, bűnbánó kincsvadásztól ugyanis megtudta, hogy Bidaz király kincse meg van átkozva. Minden, amihez a király hozzányúlt, arannyá változott. Egyszer például megsimogatta imádott lánya fejét, mire abban a pillanatban arannyá változott szegény. Fájdalmában a király felnyögött, homlokát a két keze közé kapta, mire belőle is arany szobor lett. A kor tudósai azt állították, hogy csak akkor változhat vissza, ha egy emberfia megérinti, félvén azonban az átoktól, népéből senki sem vállalkozott erre a vakmerő cselekedetre. Az aranyszoborként örök életre ítélt Bidazt sírba helyezték. Évszázadok múltán még ma is várja azt az áldozatot, aki majd visszahozza az életbe. Vagyis, ha valaki belép a sírkamrába, és megérinti – Allah őrizzen! – a király feltámad.
Még mindig sajoghatott a seb, amelyet ez a hír ütött a lelkén, mert a kincsvadász összefonta mellén a kezeit, és nagyot sóhajtott, aztán lehuppant a kerevetre, boldogtalan fejét két keze közé fogta, és mély gondolkodásba merült. Szenvedése olyan nagy hatást gyakorolt a háziakra, hogy szótlanul figyelték: könnyezve átkozta magát, hogy nem hallgatott az apjára, aki asztalosinasnak akarta adni, és a megboldogult lelki üdvéért könyörgött az éghez. Ha jó és szófogadó gyermek lett volna, most nem járna arany királyok és megelevenedésre kész halottak nyomában. Lázadó és kalandkereső ifjúként apja ellenében a saját feje után indult, aminek most issza a levét. Pedig már el is adta a néni karpereceit. Nem fog bele a dologba, ha előbb hallja a legendát, és nem rángat bele másokat. De most, hogy a kocka már el van vetve, végig kell csinálni. Karjával letörölte könnyeit, s áldozatkészen kijelentette, hogy vállalja a veszélyt, és egyedül megy be az elátkozott barlangba. Szerencsére nincs senkije. Hamdi biztonságos helyen várakozhat közben, s ha valami történik a sírnál, az csak az ő baja lesz. Még azt sem kéri, hogy e nagy áldozat fejében emeljék a részesedését. Őt nem is érdekli a pénz meg az arany. Elég, ha hálás imáikba foglalják, ha szerencsésen végződik az ügy; legfeljebb imádkoztassanak érte, ha a pogány király áldozatául esne. Az anyós olyan gyanakodva mérte végig, mintha olvasni akarna a lelkében. Szerinte ez a legenda csak arra szolgál, hogy elijessze az ő alamuszi vejét, s amíg ő kint vár, a kincsvadász zsebre vágja az aranyat, ezüstöt, amit csak talál. El kell ismerni, hogy jó a beszélőkéje, na de ő sem evett meszet. Így miközben a kincsvadász kiment az árnyékszékre, a Koránra eskette meg a vejét, hogy vele együtt ő is bemegy a sírba. Meg kell azonban mondani, hogy még ezután sem volt egészen nyugodt.
Egy éjjel aztán a völgy fölött hátán ásóval, kapával – alaposan berezelve, akár az aggodalommal teli bűnösök – két alak kapaszkodott felfelé. A hegycsúcsokon éhes farkasok vonítottak, a romok között és faodúkban megbújó baglyok vészterhesen huhogtak. A két árnyék közül az egyik szerszámokkal megrakott zsákot cipelt a hidegtől remegve; a másik viszont nem a fogas hidegtől, hanem az izgalomtól és a félelemtől reszketett. Időnként gyufát gyújtott, és megnézte a térképet, hogy merre menjenek, vagyis az igazi terhet, a felelősséget ő viselte. A második férfi olyan ideges volt, hogy összekoccantak a fogai, mire még egy arrafelé osonó nyuszt is megállt, és fülét hegyezve hallgatózott. A titokzatos éjszaka két árnya végül megközelítette a csúcsot. Messziről nézve a két kapaszkodó alak kicsinek és nyomorultnak látszott a holdfényben, váratlan veszélyeknek kitéve a vad természet ölén. Felértek a hegycsúcsra. Hamarosan észrevették a sziklával elzárt bejáratú barlangot. A kincsvadász, mint szakember, levett egy zacskó árpát a Hamdi által cipelt zsákból, és egy tölcsér segítségével a szikla hasadékába töltötte, majd a nyakába akasztott kulacsból egy-egy korty vizet vett a szájába, és jó erősen kifújva szinte ráspriccelte az árpára. A víztől megdagadó árpának kellett a hasadékot szétfeszítenie. Vártak egy darabig, és a szikla valóban szétrepedt. Kemény munkával kiszabadították a barlang bejáratát. A szívük majd kiugrott a mellkasukból. A kincsvadász meghúzta a kulacsot, hogy csillapítsa izgalmát. Hamdi gyanakodva figyelte. Paraszti ravaszság villant a szemében, amikor befelé induló társa elé pattant.
− Megállj, hé! Én is veled megyek!
A kincsvadász ismerte az efféle tekintetet, úgyhogy nem tiltakozott. Mindketten beléptek a barlangba, ahová évszázadok óta nem tette be lábát emberfia. Meggyújtva gázlámpájukat látták, hogy egy sziklába vájt sírkamrába érkeztek. A falakat a bálványimádók képei borították. A komor arcokról lerítt, hogy mindegyik nagymestere a varázslásnak. Mint az egyszerű emberek általában, akik nem akkor félnek, ha gondolnak valamire, hanem akkor, amikor a saját szemükkel látják, Hamdi is csak akkor sápadt el igazán, amikor ezekre a képekre nézett. Reszketve imádkozott, de közben szidta magát, amiért hallgatott az anyósára, és bejött ebbe az átkozott barlangba. Az előtérbe is bevilágított valami fény, de minél beljebb mentek, annál nagyobb lett a fényesség.
– Vedd kisebbre a lámpa fényét, szinte már vakít! – súgta Hamdi a társának, amit az meg is tett, de ennek ellenére is egyre világosodott. A mindenre felkészült kincsvadász napszemüveget tett fel. Belépve magába a sírkamrába meglátták a fény forrását: egy kőtömbön ott feküdt az elátkozott Bidaz király élethűen színaranyban rögzült csillogó teste. Az arany sárga fényével és káprázatos ragyogásával elvakította a két bűnös szemét, s a gonosz fém elvette a barlangba lépők józan eszét is. A görög uralkodó színarany testén csillogó fények visszatükröződtek szembogaraikban; a nagy tömegű arany által kibocsájtott fény, mintha áram ütötte volna meg őket, szikrákat vetett szívükben, és lángba borította a lelküket. A látvány szinte megrészegítette őket, mintegy révületben vagy hipnózis alatt indultak meg a sárga csillogás felé. Nem tudtak uralkodni magukon, igaz, abban a lelkiállapotban ez az eszükbe sem jutott. A kincsvadász lehajolt Bidaz előtt, és ráfújt, hogy az arany testet megtisztítsa a portól. Csillogó-villogó, huszonnégy karátos sárga szikrák röppentek fel. Lassan szedték össze annyira magukat, hogy körül is nézzenek, de semmi más értékes tárgyat nem láttak. Az egyetlen arany Bidaz király volt a sírban.
Ami ekkor történt, világosan mutatja, mennyire imádják az emberek az aranyat: Hamdi hangokat vélt hallani. Körbenézett, de nem látott semmit. Kisujjával belekotort a fülébe. Mintha egy szultán parancsolt volna: nem lehetett nem engedelmeskedni. Úgy érezte, hogy Bidaz őt nézi, és beszél hozzá. Tulajdonképpen az arany hangját hallotta; még az is lehetséges, hogy a király akarattal változott arannyá, hogy a nagyság érzetét keltse népében, és így késztesse őket engedelmességre. Az ajkait sem kellett ahhoz mozdítania, hogy Hamdihoz szóljon, ékesebben beszélt az arany. Nehéz lett volna megmondani, hogy Bidaz fekszik-e a kőtalapzaton vagy egy aranytömb, de mindegy is: mind a kettő azt parancsolta az embernek, hogy bármi legyen is az ára, érintse meg. A révült Hamdi engedelmesen nyúlt felé. Társa észrevette a szándékát, és éppen amikor már hozzáért volna az aranyhoz, elkapta a kezét, az azonban mintha különálló lény lett volna remegve még előbbre nyúlt. A tragédia bekövetkezett: mutatóujja hozzáért az aranyhoz! A húsban jelen lévő élet érintkezett a halállal, s ettől a király kinyitotta a szemét, felült a kőtömbön, és felkelt évszázados álmából. Az elkövetett bűntől holtsápadtan két emberfia állt előtte. A kísértet – hogy a bűnösök ne menekülhessenek – a sírkamra ajtajához ugrott, és elállta az egyetlen kijáratot. Nyilván viszonozni akarta, hogy az érintéssel életet adtak neki, megtisztelni őket azzal, hogy megveregeti a vállukat, s ezzel a legdrágábbá, arannyá akarta változtatni szegényeket. A hús-vér király elveszítette korábbi vonzerejét, feje fölé emelt hosszú karjaival, zsákmányára lecsapni kész karmaival szörnyetegnek látszott. Az évszázadok után visszatérő örömtől arcába szökött a vér, ettől még a szemei is vörösek lettek, ínye viszont lilára, nyelve feketére változott. Még a nyál is összefuthatott a szájában a két ember láttán, mert sárga ajkai sarkából csorgott lefelé.
– Anya! Anya! Anyám! – tört fel a kétségbeesett kiáltás Hamdiból ennyi rémség láttán. A kísértet hegyes körmeit a magasba emelve, vörös szemeiben gonosz fényekkel megindult feléjük. Lépéseitől döngött a föld, s ettől por kezdett lefelé szállingózni a barlang tetejéről. A két bűnös fogai hangosan koccantak össze a félelemtől. Mind e zajok mellett a kincsvadász imája s társának rémült kiáltásai visszhangoztak a falak között. Ekkor azonban váratlan dolog történt.
Mielőtt ők a sírhoz indultak volna, az anyós éjjel egy vén majmot látott álmában. Olyan öreg volt, hogy már nem tudott fára mászni, ezért torka szakadtából kiáltozott két fiatal majomnak, Nizamettinnek és Hıdırnak, akik egy kókuszpálma tetején nagy vígan lakmároztak, hogy a majomság nevében neki is adjanak a kókuszdióból, a két hamis fiatal azonban csak vihorászott, és tréfából héjat dobáltak le az öregnek. Az anyós tudván tudta, hogy az álmok az igazságot mutatják meg a tisztaszívű embereknek, tehát azt szűrte le, hogy alamuszi veje meg a kincsvadász meg akarják rövidíteni. Talán igaza is volt, amikor elhatározta, hogy titokban követi éjszaka a sírhoz induló két férfit. Fekete csadort vett föl, hogy belevesszen a sötétbe, magához vett egy szekercét, és utánuk lopódzott. Öreg létére a nyomukban kapaszkodott, majd látva, hogy bemennek egy barlangba, meglapult a közelben. Várt, várt, aztán az előző reggel élesre fent, a holdfényben megcsillanó szekercével a kezében belépett a barlangba. Megdöbbentő látvány tárult a szeme elé, amikor áthaladt az előtéren: egy kísértet sarokba szorította a vejét és a kincsvadászt, már éppen le is csapott volna rájuk. Az öregasszony a háta mögül érkezett. Olyan düh fogta el, hogy a teremtőhöz fohászkodva, ajkát összeszorítva lesújtott szekercéjével a támadó fejére. A király azonban zuhantában valahogy hozzáért az asszonyhoz. Miközben az uralkodó vérző fejjel, holtan esett össze, az öregasszony titokzatos módon – éppen úgy, ahogy a legendában szerepelt – arannyá változott. Az aranyszoborrá merevedett anyós keze úgy tartotta fegyverét, mintha másodszorra is le akarna csapni, és még mindig dühösen harapta az alsó ajkát. A szekercecsapástól beszakadt fejű kísértet a földre rogyván bámulatos gyorsasággal összeszáradt, csont és bőr maradt belőle, majd egy maroknyi hamuvá porladt. Mindeközben szörnyű bűz áradt Hamdi bugyogójából, a félelemtől ugyanis elengedtek a záróizmai. Mindkettejüknek remegett a lába, de a kincsvadász azért már megragadta az aranyat, megvizsgálta a próbakővel, és megállapította, hogy tiszta arany. Nem csak hogy megmenekültek, de meg is gazdagodtak. Hamdi szemében megnőtt az anyósa értéke, hiszen vihette az ékszerészhez pénzre váltani. A vő csupán a szekerce nyelén egy traktort és hetvenhét hektár földet vásárolt. Társa viszont a rá eső tiszta aranyat hazárdjátékot játszva gyorsan elveszítette, majd – még azt is bánva, hogy az anyós utolsó este sütött tepsinyi baklaváját mind befalták ahelyett, hogy ővele etették volna meg, mert akkor annyival nehezebb lett volna – egy hét múlva öngyilkos lett.
Nagyapák és nagymamák úgy mesélték az unokáiknak, hogy negyven ékszerész együtt tudta csak az anyóst megvásárolni. Hamdi először öltönyt, nemezkalapot és rámás csizmát rendelt a városban, s miközben mindez elkészült, bevonatta az összes fogát arannyal, és vásárolt egy traktort, hogy azon menjen haza. A falu szélén dob- és töröksíp zenéjével fogadták. Odakérette az új lovát. Egy lovász vezette elé kantárszáron. Felült a ló hátára, úgy fényképeztette le magát. Még évek múltán is csodálkoztak az unokák, hogy a fekete-fehér fényképen is látható volt az aranyfogak ragyogása. Egyes öregasszonyok még arról is meséltek, hogy Hamdi a felesége tiltakozása ellenére mágneses telefont hozatott, és telefonvonalat húzatott a maga és a bíró háza közé; a vendégeknek antik edényekben kínálták a tarhonyalevest, és perzsa kaviáros lepénnyel kínálták őket. Mások azt állították, hogy egy szélhámos vándor szabó azzal adott el neki egy marsall-uniformist – amelyet valaha egy közben tönkrement színház számára Napóleon szerepéhez varrt –, hogy ez a legújabb divat, s Hamdi másfél hónapig járt a furcsa öltözékben, s csak akkor ismerte fel, hogy rászedték, amikor bement benne a városba. Megint mások arról beszéltek, hogy vett egy autót, amelynek az ablakaira felesége csipkés függönyöket horgolt, az ülésekre meg rózsás és kakasos terítőt hímzett, Hamdi pedig minden áldott nap fölverte a port az utcán, mert autóval járt még a falu kávézójába is.
Tasnádi Edit fordítása
A hazájában népszerű, Izmirben élő regényíró, Ihsan Oktay Anar (1960-) nem mellékesen akadémikus, filozófiaprofesszor. Első, s talán máig legkedveltebb regénye, a Ködös kontinensek atlasza, amely még 1995-ben jelent meg Törökországban, szintén olvasható magyarul.
Illusztráció: İhsan Oktay Anar: Efrasiyab’ın Hikayeleri
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
