Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (11.)
ARANY LÁSZLÓ (1844-1898)
Arany László portréja (Fotó: Druzsin Iván)
1. „Hozott-e bicskát…”
Költő, műfordító, mesegyűjtő, kritikus…
Arany János fia: művelt ember, tehetséges alkotó, aki édesapja „takarásában” is több területen alkotott maradandót.
„Húsz éves korában, 1864-ben adta először jelét annak, hogy tud és szeret verselgetni s akkor sem eredeti költeménnyel lépett föl, hanem műfordításokkal.” – írta róla Gyulai Pál (Arany László Ö.M. I. kötet, Franklin-Társulat, 1900. Előszó.) Tanulmányt írt a Budapesti Szemlébe Lermontovról, fordított is tőle pár költeményt, a Cserkesz-fiú és a Számvevőné című költői „beszélyeket”, Puskintól pedig A szobor-vendéget. Kiadásukra azonban nem gondolt, mert nem eredetiből fordított, hanem Bodenstedt után, németből. Később csatlakozott a Kisfaludy Társaság nagy vállalkozásaihoz, a magyar Shakespeare- és a Moliere-sorozathoz: előbb A két veronai ifjú, A tévedések vígjátéka és a Sok hűhó semmiért, aztán A tudós nők fordításával volt részese annak a ritka-szép teljesítménynek, amit a Társaság igazgatójaként Arany János nemcsak irányított, hanem kitűnő fordítások sorával gazdagított is.
A mesegyűjtőt (Eredeti népmesék. Gyűjtötte Arany László. Pest, 1862, Heckenast G.) Gyulai Pál ezekkel a szavakkal értékelte: „Ezek a legjobban elbeszélt magyar népmesék.” (Uo. 6.) Nagy elismerés ez, a mesegyűjtés akkori leglényegesebb kérdését veti fel és ismeri el: a sok szép gyűjtés után az volt a kérdések kérdése, hogyan, kinek a stílusában, nyelvén közölje a följegyző (a gyűjtő) magát a mesét? Hogyan tegye közkinccsé? Népszerűségét mutatja, hogy a gyűjtemény nagy részét hamarosan átvették az iskolai olvasókönyvek.
A délibábok hőse és a Hunok harca országos jeligés pályázaton lett nyertes. „Takarásban?” A Toldi és a Bolond Istók századában minden és mindenki takarásban van!
A voltaképpeni parázs: van egy ívnyi közlése Arany Lászlónak 1886 novemberéből: egy „közlés kegyeletből és emlékül Arany János családi és irodalmi rokonainak és barátinak” – az Arany-családról, Piroska és a nagyapa másfél évtizedéről, Piroska alig több, mint egy évéről a nagyszülők halála után. Ez a „füzet” mindenkihez szól, akinek Arany János kifogyhatatlan erkölcsi és esztétikai értékek kincsesháza. És példa; nemcsak 1882-ig elmét-lelket gazdagító forrás, hanem örökre szólóan az: Arany László emlékezetén is túl – mindmáig!
A délibábok hőse „parazsa” ma is „hunyorgatja hamvas szempilláit”; igaz, izzani nagy parázzsal talán sohasem izzott.
“Délibábok hőse” (Fotó: Druzsin Iván)
„Midőn a Délibábok hőse jeligés levélke („Szappanbuborék”) felbontatott, a szerző neve helyett azt az értesítést foglalta magában, hogy a szerző ismeretlen kíván maradni s a jutalom (ötven arany) az írói segélyegyletnek fizetendő, mint alapítvány. A mű még az évben külön kiadványban megjelent, szintén névtelenül, de csakhamar kiszivárgott a közönségbe, hogy azt Arany László írta, amit igazolt a Hunok harcza is, mely, mint az előbbi műve, szokatlan hatást idézett elő, s hangban és nyelvben azzal némi rokonságot tanusít. Az ifjú költőt akkor már az akadémia is levelező tagjává választotta, hova A magyar politikai költészetről című jeles értekezésével köszöntött be, majd sikerült emlékbeszédet tartott Bérczy Károly felett (…)”.(Uo. 9.)
Éppoly körülményesen indul, mint a nagy minta, a Bolond Istók, ám ezt nem emelik a komikum olyan értékei, mint a groteszk (pláne a ’romantikus groteszk’) humor, vagy akár a ’tiszta komikum’ apró képremekei. Hősének neve azonban itt is „talál”: Hübelé Balázs.
Ott kezdődik a történelmi időben, amikor „Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma”,aztán a „boldog jogász-kor”, és az Etelke-szerelem …
A fordulat – egy ’pikareszk történet’ kezdete, útvonala pedig: Itália – Anglia – hazatérés. Ennek egy része (az angliai szakasz) akár ismerős is lehetett: megjárta már, ráadásul igaziból, egy nagy előd, egy nagy ’picaro’: Eötvös József. Tapasztalatait is megírta a Budapesti Szemle 1840.évi első kötetében Szegénység Irlandban címmel. Arany László „utazása” verses regény a kor hőseinek „kijelölt” esélyével:
Garibaldihoz útra kelni (…)
Balázs is így határoz, és
E szép reményből új erőt merít (…)
Megy; Etelke és a szerelem – magára hagyva…
(…) vár-vár , Balázsa
Ki tudja, hol jár, róla hír se jő(…)
Balázs Itália földjén jár.
Seregök növekszik, mint az áradat,
Egy-egy hazát hord keblén minden ember,
Dicső napok, magasztos pillanat!
Ám délibábos káprázatba fut: „a sok kishitű, a sok filiszter” miatt „nyakukon ül az új király”.
Ezenközben „Hamvas Vezuv verőfényes tövén” ráköszön egy régi barát, Dezső, aki nagy hírt mond: elvette Etelkát, itt vannak nászúton, szívesen látják a Hotel di Romában. Balázst a kelő nap „már úton találja…”
Jer Albion, taníts hazát szeretni…
Angliában valóban Eötvös József nyomán jár:
(…) látja, látja a szántást-vetést,
Csudálja a dús rétek halma-völgyét,
Alag-csöves mezőt, rét-öntözést (…)
S tovább is Eötvös szeme vezeti:
Vegyest előtte: kincsek garmadája
S koldusbot együtt és szomszédosan.
(…)
Tünődik a földrente, tőke, munka,
Túlnépesűlés nagy kérdésein;
(…)
Olvas, tanul, hogy nyitját megtalálja,
S minél mélyebbre néz, csak nő homálya.
Erre – egyenesen hazafelé vette útját, ahol a 60-as évek jól ismert kulisszái között zajlott az élet:
A fecske, gólya vígan visszajöttek
Fészkökbe tértek a rég száműzöttek.
Irány a szép magyar alföld, a Tisza tája, a szülőföld!
Mily elhagyott tanyák, minő szegényes,
Hanyag gazdálkodás, bár merre néz!
Itt a tanyája, minden emberi biztonság „mágikus köre”.
Büzhödt cselédház, füstös konyha, pitvar,
Gazos kert, rongyos ólak, sáros udvar.
De ünnepre ébred: névnapra; talán segít az ünnep mítosza? Vendégek jönnek, kérdések halmazával:
-Az angolok hát úgy-e nagy különcök?
-Hát a miniszter gyapjúzsákon űl-e?
-Jó-é a plumpudding, a whisky, böfsztök?
-Hozott-e bicskát s más efféle czikket?
Kiváltképp az utolsó kérdés nagyon kelet-közép-európai: a „hozott-e”? Múltban-jelenben rendre volt valami hozni való külországból. Ha az éppen nem volt, volt valami „nevezetessége” a dolgok furcsa vagy mulatságos szférájából. Az angoloknak – mondjuk – a „böfsztök”…
Eszembe jut a Cseresznyéskert első felvonása: Ranyevszkaja Ljubov Andrejevna földbirtokos asszony több éves párizsi tartózkodásból tér haza. Várják a házbeliek, többen a szomszédok közül is. És kérdezgetik a ház szépséges asszonyát. Piscsik földbirtokos például arra kíváncsi, hogy
Igaz, hogy ott békát is esznek?
Ajjé!… Még krokodilust is!
Ne méltóztassék mondani! Hihetetlen!!
Az ostoba kérdésre Ljubov Andrejevna elegáns választ adott; a művelt asszony szellemi fölénye (és Csehov zsenije) megengedte, hogy ne sértsen ’direktben’: a krokodil is állat, még tetézte is az ámulatot; a képtelenség komikumát pedig nem fogták fel hódolói.
A színház világában is otthonos asszonynak Shakespeare ’súgott’:
Hamlet (Laertesnek): Szerettem Opheliát (…) Krisztusom! mit tennél meg érte (…) Innál-e mérget? ennél krokodilt? Én megtettem (…)
Visszatérve Balázshoz és egyvégtében névnapozó földijeihez: csoda-e, ha szinte menekül vissza a fővárosba? Szűkszavú a futólagos pesti tájékozódás: „Szép vagy fonák arczoddal Budapest.” A második szétnézés már a lényegre utal:
Bank, társaság, egylet, nő mint a gomba,
S Balázs örömmel mindezt élvezi;
(…)
Külföldi tőkék jőnek forgalomba,
Francz, belga, ángol meg se’ kérdezi
Kinek, mi czélra, mily pénz s mennyi kell;
Szilárd s korlátlan a magyar hitel.
Arany László merészet lépett: Balázst belevitte a pesti „sűrűbe”. Nemcsak a tőkét, a hitelt véteti észre; a Magyar Földhivatalintézet tisztviselője maga is bemerészkedett (persze hősével) a kulisszák mögé. Amit ott látott!
A sok nagy ember mind hitvány üzér,
Az államférfit megvehetni pénzzel,
S még ára is szabott, hogy mennyit ér;
Mi haszna lelkesül és küzd vitézen
A közlegény, midőn gaz a vezér?
Honszerelem, becsület hova tűnt el?
Megette egy száz gyomru szörny: a schwindel.
(Lám: eljutottunk Tolnai Lajos igazságához!)
El innen – ismét vidékre!
Azt gondolná az ember, azért kellett ez a második vidéki út, hogy az elfelejtett (?) Etelke-ügyet elrendezze. Etelkét és sorsát Dezsővel „elrendezte”, ám volt még egy szava Balázsról. Próbakő gyanánt szervezett egy újabb tivornyát, ahol a részeg Dezsőnek eszébe jutott, hogy Nápolyban barátja megszökött a találkozás elől: „Gyer most, Etelkét lepjük meg titokban.”
Meglepték.
Etelke (…)
Nem sejti, hogy ki a garázda vendég,
S döbbenve ád szemeinek hitelt,
Midőn figyelmesen nézvén Balázsra,
Rá ismer e földult, féltorz vonásra.
Dezsőt már elnyomta az álom, Balázs felismerte a helyzetet, s rárontott az asszonyra:
De most enyim vagy, égi, földi joggal,
Jegyesem, nőm egy szent szerelmi csókkal.(…)
S e hall, se lát, se érez mást, csupán
E fékevesztett őrült szenvedélyt, –
Egy székbe botlik, földön elterül,
Fölkelne, nem bír, küzd, s elszenderül.
„Elszenderül” A délibábok hőse – részegen!
Arany László azonban „tartozik” korának, ha többel nem, egy fél-optimizmussal, mert ez jár a hatvanas éveknek. (Meg aztán úgyis rejti őt a „Szappanbuborék”.)
Ne hidd, hogy a föld vagy pokol vagy éden,
Túlhit, túl-kétkedés egykint hazug,
Köztük leled meg a valót középen,
Az emberek se’ szentek, sem gazok; –
A haza dolga: gordius-kötés,
De kard nem oldja meg, csak küzködés…
(Arany László verses regénye igazi végszavát Ady Endre találta meg a délibábok terepén:
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
(A Hortobágy poétája)
2. „Kegyeletből és emlékül”
“Aranyék” (Fotó: Druzsin Iván)
Arany László „füzetében” lapozgatok. (Piroska és édes anyja emlékéül In: A.L. Ö.M. I. kötet.)
Ott kezdem, ahol Széll Piroska és nagyszülei sorsát az élet még szorosabbra kötötte. Két évvel Juliska halála után.
„A kis árva csak két évig maradt atyja házánál, aztán magokhoz vették őt nagyapáék. (…) Könnyű volt a lelke, mint az égi madáré, s az a ború, mely nagyatyja háza fölött csak ritka kivételként szokott egy-egy rövid órára szétfoszlani, az ő lelkére nem vetett árnyékot. Mintha áldássá fordult volna élete fölött nagyatyja fohásza, a mit a bölcsőjénél rettegő aggodalommal sóhajtott el:
Baljóslatú névvel jöttél a világra!
Óh le ne szálljon rád még jobban is átka,
Hogy sorsod azéhoz közelítsen gyászban,
Kit képzetem alkot a Rozgonyi házban. (Uo.356.)
Arany László megjegyzi, hogy az unoka-Piroska kedélye „nem az ábrándos és elzárkózó Rozgonyi Piroskáéra, inkább az örökké vidám Toldi Anikóra ütött. (Uo.)
Kezdjük a nagyapa leveleivel Piroskához.
Tíz levél, tíz szeretet-„költemény prózában”, tíz féltés-aggódás. Tíz szeretet-írás jóságról, viselkedésről, a kislányt környező világ szépségeiről és (óvatosan) veszélyeiről. Leánya, Juliska jóformán soha nem volt távol, mellette nőtt fel, s amikor férjhez ment Széll Kálmán református lelkészhez, rájuk bízhatta mindennapjaikat. Ezek a levelek egyre inkább azt az óhajt közvetítették hozzájuk Szalontára, hogy ők is visszatérnek, hogy egyre közelebb a telekvásárlás, aztán az építkezés. A Piroskához szóló levelek valójában „próbák”; olyan próbák a nagyapának, amelyekben hibázni nem szabad: az intelmeket szeretetbe kell öltöztetni, nevelni úgy kell, hogy önként elfogadtassék a szándék. S mindezekhez megfelelő nyelv is kellett. A nagyapa megtalálta.
Két levelet idézek a tízből.
Az egyiket Karlsbadból írta: több nyáron is látogatta fürdőjét, s ilyenkor természetes volt a levél, az értesítés hogylétéről, kérdések az unoka napjairól. Ez a levél a kislány hetedik születésnapja alkalmából íródott, s ezt már ő maga olvashatta.
Karlsbad, 1872. julius 22-én.
Kedves kis Piroskám! Mikor te ezt a levelet megkapod, akkor már eléred születésed napját, és te hét esztendős lészsz. Adja Isten, hogy e napot és utána még sok, sok napot és évet tölthess örömben, egészséggel, édes apád, nagymamád , és mindnyájunk örömére, ha élünk. Neveljen fel a jó Isten, téged kedves unokám, szépnek, jónak. Légy engedelmes, szorgalmas kis leány; ezután már többet kell dolgozni, tanulni, most már hét éves vagy, már okosnak kell lenned. Ezt a levelet Laczi bácsi lepecsételi neked az én pecsétnyomómmal, mely az édes anyádé volt, azután, ha elolvastad, kérd meg a nagymamát, tegye el neked jó helyre, míg nagy leszesz, emlékül a te nagyapádra, a téged úgy szerető
Arany János-ra.
Kívül: Széll Piroska kedves unokámnak, szíves szeretettel Pesten.
*
A másik: nagyapja utolsó levele. A szigetről küldi Szalontára az immár 17. évéhez közelítő „nagylánynak”, aki e nyár néhány hetét Szalontán tölti édesapjánál.A levélben megemlíti „Gizit és Laczi bácsit”; Arany László 1875 tavaszán elvette Szalay Gizellát, Szalay László történetíró és volt akadémiai titoknok öccse leányát. Boldog házasságban éltek szüleik nagy örömére, Aranyék halála után magukhoz vették, mintegy leányukká fogadták Széll Piroskát.
Érdemes felfigyelni a levél két „intelmére”: az egyik, hogy törekedjék a vidéki élet megismerésére, a másik, hogy látogassa meg testvére „szegény ivadékait”, a még meglévő rokonokat.
Margitsziget, jún. 15. 1882.
Édes kis Piroskám! Szép tőled, hogy elég gyakran, és részletesen tudósítsz bennünket élményeidről(…) Azt szeretem, ha figyelmedet a mezei, falusi életre fordítod, látsz és tapasztalsz oly dolgokat, melyekről eddig fogalmad sem volt (…)
Nem sok mulatságod volna, édes Piroskám itt a szigeten most; sétálni is alig volna kivel, mert szegény nagymama talán még többet köhög (velem együtt) ezen a változó, rakonczátlan szabad levegőn, mint otthon a szobáiban.(…)
Gizi és Laczi bácsi, a rossz idő daczára, csaknem minden este kijőnek, elolvassák leveleidet, s ha Gizi kap, ő is kihozza.
Szeretném kedves Piroskám, ha Szalontán léted alatt láttál volna valakit a testvérem szegény ivadéka közül, s ha különösen Jámbor Sándorékkal váltottál volna egy szives nyájas szót, hogy ismernék öreg bátyjokat a harmadik generatóban is, és jót mondanának felőled.
De már kifogyott a mécsből az olaj, azt is csodálom, hogy eddig tartott; apádat, mamádat, Sándor bácsiékat ölelem, Lovassyékat tisztelem, téged pedig csókollak nagymamával együtt
szerető nagyapád
Arany János
Kívül: Széll Piroska kisasszonynak
Nagy- Szalontán.
Arany János versei Piroskához
Igazi szeretet-líra: azokkal a pillanatokkal, amikor meg-megrezdülnek Arany János olyan érzelmei, amilyenek csak a Toldi szerelme egy-egy strófájában. Mint például 1867-ben a hatodik ének kezdetén, amikor leírta hősének nevét:
Piroska… ez a név! jaj nekem, ez a név!
Hogy tipra keresztül egy boldogtalan év
S közel a másiknak fele is már rajtam,
Mióta e dalra kulcsolva van ajkam! (Uo. 388.)
“Piroska… ez a név! jaj nekem, ez a név!” (Fotó: Druzsin Iván)
Növünk együtt
(részlet)
A dátum alatta 1877 július; Piroska 12 éves lett! Tíz éve „nőnek együtt”, s ma a „kisasszony” büszke „óriására”, az „óriás”-„kisasszonyára”.
Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.
(…)
No, engedjük kedvét telni,
Ha okos lesz, majd elhagyja: –
Legalább még nem szégyelli,
Hogy én voltam … a nagyapja.
Juliska, Piroska (Fotó: Druzsin Iván)
Csalfa sugár
(részlet)
Illékony a felhőtlen örömök perce! A tizenöt esztendő – a komoly intelmek ideje; lám ennek is van „terme” Arany János lelkében. 1880 márciusában írta a költeményt: nem „direkt” intelem, neki, Széll Piroskának, ám intelem minden „kis bokornak”, s így Piroska is érthet belőle.
Kis bokor ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz;
Kis lány ne sohajts még:
Nem tudod, mi az.
(…)
Szánnám a bokorkát
Lomb- s virágtalan;
S a lányt, a botorkát,
Ha már oda van!
A nagyszülők halála után. Piroska utolsó éve.
„Nagyanyja halála (1885. február) óta nálam lakott, segítve felednem a veszteséget, melynek bekövetkeztére különben egy hosszú, súlyos, gyötrelmes betegség nagyon is előkészített. Vigaszul s úgy hittük, kárpótlásul is nyertük őt oly örömök helyett, melyeket tőlünk a gondviselés megtagadott.” (Uo. 357.)
„Ki gondolt volna akkor betegségre, halálra, enyészetre?” (Uo. 358)
Piroska mintha gondolt volna. Arany László így emlékszik vissza:
„Egyszer azt mondta nőmnek: nekem ilyen jó dolgom nem volt soha, mint nálatok. Talán nem is lesz többé soha. Ki tudja, mi vár reám? Hidd el, Gizikém, legokosabb volna, ha most hamarjában meghalnék.”(Uo. 359)
Április végén köhögni kezdett, hamarosan láz is jelentkezett. (…) A láz nem szünt ugyan, de az orvos nem mutatott miatta aggodalmat.”(Uo.)
„Junius első hetében erősebb lett a láz; az orvos most már határozottan typhusnak ismerte föl, de aggodalomra most sem látott okot. (…) Magunk sem vettünk észre semmi ijesztő jelenséget. Piroska folyvást azt mondta, kitűnően érzi magát (…) megerőltetés nélkül ment a szobából a kertbe vagy vissza s jó kedve sem hagyta el.” (Uo.)
„Pünkösd ünnepén vett a betegség halálos fordulatot.” (Uo. 361)
„Junius utolsó napján még egyszer jobbra látszott fordulni a betegség. (…) De (…) a láz ismét magasra szökött s az öntudat elhomályosult. (…)
Egyre gyengébben lélekzett, feje aláhanyatlott. Hajnali három után (julius 4.) megszünt élni. Vasárnapi napon, mint a nagyapa.”(Uo. 369)
Szász Károly a lélekharangot is megelőzve, 1886. július 5-én reggel püspökhöz, baráthoz, költőhöz méltó hangú imával vígasztalt.
Imádság Széll Piroska,
Arany János unokája fölött.
Piroska meghalt! – Ez lett hát a vég,
A melyre hetek óta készülénk,
De mégis készületlenül talált …
(…)
Hajnalba halt meg. Hogy a nap sugára,
Mint égi csók, a földnek homlokára
Leszállni készült épen: szelleme
Az égbe vissza akkor röppene.
(…)
Az Úr végzése! Azt ki fejti meg?
(…)
Eljöttem én is, mint a Jób baráti:
Nem fájdalmatok’, sebeteket látni,
Nem vigasztalni – arra nincs erő –
Versengni sem – ki volna vakmerő? –
A jó Istennel, a ki így akarta!
– Csak oda ülni mellétek a porba –
Hallgatni, sírni, vigasztalhatatlan –
S veletek együtt imádkozni halkan.
Arany László „füzetét” a következő sorokkal bocsátotta közlésre:
„Úgy hittem, ha (…) a rájok vonatkozó családi és irodalmi emlékeket összeállítom, rokonaink és barátaink szívesen megőrzik e füzetet, hogy belőle néha-néha rájok emlékezzenek.
Ne tekintsék e közlést nyilvánosnak; egyszerűen kéziratnak van szánva, kegyeletből és emlékül.
Budapesten, 1886. november.
Arany László.”
(E becses „füzet” utolsó lapját az utókor írja:
Arany László költő, népmese gyűjtő, műfordító 1898. augusztus 1-jén halt meg Budapesten. Neje, Szalay Gizella később Voinovich Géza irodalomtörténész felesége lett.)
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
