Waszlavik László ma 70 éves!
Waszlavik László igen későn ocsúdott, s hónapokkal később – csak most – beszéltük meg, hogy elküldje az 1951-ben születettek (az új “hetvenesek”) évkönyvébe szánt vallomását, illetve annak egy olyan egyszeri változatát, amely terjedelmében itt sokszorosa lehet a lapszámban közölhetőnek. → (http://www.naputonline.hu/2021/07/21/xxiii-evfolyam-1-szam-hetvennyolc-jeles-hetvenes/)
A sokoldalú alkotó és kutató éppen ma ünnepli hetvenedik születésnapját. Isten éltesse!
(A szerkesztőség)
*
Még év elején keresett Szondi György a Jeles Hetvenesek okán, de a sors másképp gondolta. A Fészbuk egyik bugyrának albugyrában érkezett üzenet nem akadt rám. Számítógépes mérnökként ma is megírok egy-egy egyszerűbb Qbasic programot, de a fecsegő-locsogó felülettel közelebbi ismeretséget nem kötöttem. Végére járt az év, amikor egy régi énekesnőm felvilágosított a meszendzser lényegéről, talán lelkiismeretfurdalása okán, merthogy ő tett kényszerfészbukolóvá, nem adva kölcsön fiókját egy pandémiás huszárénekléshez. Ennyit a jelen írásműről, amit a Jeles Hetvenesek rám eső pótlásának szánok – megbeszélésünk szerint – önéletírásként.
Korai gyerekkorom, de talán mai személyiségrajzom is meghatározta, mivel foglalkozott apám – pilóta, cipész, költő, meteorológus, esztergályos, feltaláló, fotós, zenész stb. Inkább polihisztor, mint reneszánsz. Ehhez képest anyám a sportban és a matematikában jeleskedett, de képességeit négy gyereket nevelve nem bontotta ki, asszisztensnő maradt a vérellátás és a rákkutatás birodalmában. Felvethető persze, hogy miben nem jeleskedtek, de erről nem is illik írni, és alig is írhatnék.
Apró gyerekként már apám mellett ülve húztam egy kis harmonikát, a nagyobbik rajta volt – belenőttem a nótába, az operettbe, a sramliba, a népdalba, az akkor divatos latint hamar elfelejtettem, a jazz fuvallata meg meg sem legyintett. Később tudatosodott csak egyetértésem Kodállyal, aki 1963-ban allegorikus beszédet tartott a dzsesszről, azt a magyar zene hajóját fúró egyik fűrészes halnak nevezve. A nagy generáció és a beat-korszak szelleme csak késve jutott el hozzám, sihederként buzgó tudós palántaként jártam Budapestre a Fazekas gimnázium matematika tagozatára, majd Lembergben számítógép mérnökséget tanultam.
A pesti iskolában háromféle matematikánk volt, az egyik („gyakorlat-gyakorlat”) révén egy szobányi géppel ismerkedtünk, ami Bach zenét is játszott. Ez tetszett nekem, és számítógépes egyetemre mentem volna, de akkor Magyarországon olyan még nem volt. Az iskola javasolta a Lvovi Műszaki Egyetemet, ahova fel is vettek. A város akkor az Ukrán szovjet köztársaság része, történetileg és városképileg leginkább lengyel, kisebb részt monarchikus és „Habsburg”, a két háború között, 39′-ig még lengyel. Danyilo rutén fejedelem a fiáról – Lvov hercegről – nevezte el, akihez IV. Béla adta Konstancia lányát, előtte a területet II. András is birtokolta.
A város magyar neve Ilyvó: a latin – Leopold, a német – Lemberg, az orosz – Lvov, az ukrán – Lvïv. Az itt töltött öt év nagy csalódás volt számomra, szembetűnők voltak a durva társadalmi kísérletek, az alap nélküli birodalmi fennhéjázás vagy a primitív népességkeverés, ami az egységes antropológiájú és kultúrájú (sőt nyelvű) birodalom megteremtését célozta. A birodalmi önreflexió kezdetben az önáltatás, később a „magunknak hazudás” formáját öltötte. A városi Ivan Franko könyvtárban emeltem le a polcról egy – a harmincas évekből ott felejtett – brosúrát. Grafikon mutatta, hogy fér bele majd a munkaidő a délelőttbe, a nyugatinál jóval tökéletesebb gazdaság folytán. Tanultunk egy életszínvonal-táblázatot, eszerint az akkori keleti blokkban a legjobban az NDK-sok, utána a szovjetek éltek (az NDK-t nem tudták vitatni), a sort Magyarország(!) és Mongólia vagy talán Kuba zárta. A velünk szomszédos „Ukrajnát” persze nem lehetett úgy elszigetelni, hogy az átlagember ne értesüljön Kádár legvidámabb barakkjának viszonylagos jólétéről, az ottani hiánygazdaságban egyeduralkodó feketepiacok kedvelt terméke volt minden, amit a kisszámú bejutó magával vihetett, lett légyen az farmer, hanglemez, szappan vagy cipő. Még a magyar alma előtt is nagy sorok kígyóztak a csernozjom földjén.
Kisebb könyvre menő szomorú és abszurd történetet mesélhetnék a 70-75 közötti időszakról, attól fogva, hogy a határt átlépve megérkeztünk a kolera-karanténba, de itt beérném egy szakmai érdekességgel. Az egyik évben nyári gyakorlatra a Videoton Fejlesztési Intézetbe küldtek. Számítástechnikai követő pozíciónk, magyarul lemaradásunk nyilvánvaló volt, azidőtájt az IBM 360-as rendszer „koppintása” volt időszerű. Ez egy sokgépes rendszer, aminek a legkisebb modelljét Magyarország gyártotta VT 1010 néven, de pont ez a gép valahogy sehogy sem hasonlított az eredetire. A gyakorlaton az ottani mérnököktől tudtam meg, hogy valójában a Mitra-15 francia gépet másoljuk, és lényegi fejlesztés nem is folyik, ezzel az ürüggyel hozták be ugyanis a franciáktól zárt vagonokban a Cocom listás (tiltott) mikroprocesszorokat a Varsói Szerződés számára. Később nem is helyezkedtem el mérnökként, egy ideig műszaki fordításból-tolmácsolásból éltem, de párhuzamosan zenélni is kezdtem, és lassan arra álltam át.
Egy bulgáriai konzervipari tolmácsolásnál meglepett az ottani népzene és annak a szerves továbbélése, az ottani életerős modern zene. A zene folytonosságát ott nem kellett külön helyreállítani, mint nálunk, az a nálunk ismert kodályi törekvések és a táncházmozgalom híján is adott volt. Akkori „mindenevő” beatzenekaromnak lelkesen számoltam be az élményről, és be is neveztünk is egy monstre országos amatőr-zenei versenyre, ahol Pestről mintegy 100 banda indult, de vidékről se kevesebb. A zsűrit nem hatotta meg a progresszív rockba oltott népzenei hang. „Erről az együttesről sajnos semmi jót sem tudunk mondani” – hangzott a sommás ítélet, pedig mindenki mást biztattak valamivel, megjelölve, hogy az intonáción, a hangszerelésen, az öltözeten, vagy ki tudja, micsodán lehetne még javítani. A Hanglemezgyárral sem jártam jobban, az újító szellemű hang az ő fülüket is elkerülte. Nem is válaszoltak, bár a fülről jut eszembe, hogy Erdős Péter botfülűségével hencegett, ami szerinte nagy előny, hisz „a fél ország is botfülű”.
A keleti és a hazai tapasztalatok jól összefésülhetőek voltak. Évenként mindig olyan jellegtelen produkciókat hoztak ki győzteseknek, akiket aztán tehetségtelenségük okán jól kézben tudtak tartani, sokszor lehúzva róluk az öreg ravasz rókák által felkínált szövegírás, zeneszerzés, imágó-építés jövedelmét, bár így se nagyon tartották őket 1-2 évnél tovább a felszínen, ami jól igazodott a nyugati kommersz rockipar divatelvre építő „van másik” kalap- és nyúlkoncepciójához. A tehetségesebbeket megvásárolták. Favoritjuk a napsugaras, idilli, problémakerülő könnyűzene volt, mely a „San Remo” koncepcióra épült (lásd Hamvas írását a Dél Géniuszáról). Ez kurrens hatalombarát árucikké vált az egész keleti blokkban (slágerbarátság, slágerexpressz, Prága arany hangja, mi csak szocialista esztrádnak neveztük). A re-export már nem volt ennyire sikeres. A szerződés szerint az Erdősék által a Szovjetunióba kiküldött lemezek helyett pont ugyanannyit küldtek cserébe, csak ottaniból. A Hanglemezgyár ezzel valahogy nem mert a nép elé állni, mint Erdős elkottyantotta, a keleti lemezeket egy-két évig raktáron tartották, majd bezúzták. Mindezt vajon ki fizette meg? Ugyanaz, aki az Erdősék által kedvezményezettek lemezeit. Ez a zene a határon túli magyarság körében máig is kísért, az akkori médiapolitika kései következményeként.
A hetvenes évek közepén jelentek meg az első, a KISZ tömegbázisára már veszélyesnek ítélt és lényegében meg nem szelídíthető rockzenekarok (Beatrice, P. Mobil), s ezeket hamarosan az Új Hullám stílusába íródó újabb zenekarok követték. Erre a helyzetre reagált az 1981-es Tatai értekezlet, amin Tóth Dezső, Aczél helyettese próbált paktumot kötni a szakmával. Rockzenészként ebbe a időszakba születtem, ekkor alapítottam a Bizottság zenekart, ahonnan hamarosan kitettek, de onnan a VHK-ba és a Beatrice-be kerültem. Utóbbi hamarosan illegalizálódott, saját utamra is léptem, de Feróval sokáig laza együttműködésben is dolgoztam. Segített nyugati koncertjeimen, ő hozta haza onnan – Rotskildéből – a rendszeres Hajógyári-szigeti fesztivál ötletét, akkor még Kelet Európai Rock Fesztivál formájában (1991), amit utána mások sajnos más formában folytattak. Később is összefutottunk Csurkáéknál, ott találkoztam a régebben nála zenélő Gidófalvy Attilával (kezdetben a Pannon Rádiót vezette), Schuster Lóránttal, Pap Gyulával, a HM férfikarának szólistájával, Balogh Marcival.
A rendszerváltást követően az MDF ifjúsági szervezeténél két Nemzeti Zenei Fesztivált kezdeményeztem, sajnos hiányzott a kellő szervezőkészség és anyagi háttér, de a zenei hagyományőrzést és -feldolgozást egységben felmutató két fesztivált így is sikerült megvalósítani, az egyiket magánrendezvényemként. Csurkáék alkalmas hátteret biztosítottak a nemzeti érzelműeknek, ott adtam ki egy irodalmi-zenei válogatást „Magyarság-95” címmel, Feróval ott állítottuk össze az „Igazságot Magyarországnak” kazettát, és számos alkalmi rendezvénybe és olyan tevékenységbe folytunk bele, ami később a Bocskai Színpad formájában professzionalizálódott. Feróval és Balogh Marcival gyakran jártunk az Abasári Katonadalos Találkozóra, később ott és a Tavaszi Emlékhadjáratot rendező szervezeteknél is aktív közreműködő lettem, utóbbiaknál szerkesztettem a Tavaszi Hadjárat II. CD-t, és az MHVSZ kulturális elnökségében is dolgoztam. A Magyar Vár Alapítványnál két népzenei CD szerkesztésében vettem részt, ők adták ki a „Kossuth-tér 2006” – Gyurcsány dalokat közreadó – CD-met is.
Nyugdíjba vonulásom után a népzene elmélete kezdett foglalkoztatni. Két régebbi énekesnőm aktívan asztrologizált, a vidéki utakon rám ragadt némi horoszkópia. Annak idején olvastam Hamvast, jártam László András Metafizikai tradicionalitás előadásaira, de az igazi kiindulópontot Pap Gábor és körének előadásai jelentették. Az, hogy a népdal is a szerves magyar műveltség egységes rendszerébe tagozódik, az utóbbi körben evidencia volt, de a metaszintű kutatás gyerekcipőben járt. Meglepve tapasztaltam, hogy a nyolcvanas évek közepén, a Jankovics Marcell-féle zodiákus meseelméletet követően kidolgozott úgynevezett asztrálmítoszi keretrendszerrel – ami egy hármas állatkörből (két állatövből és a kínai 28-as holdházkörből) álló szimbolikai ABC – az eleddig igen talányosnak tartott népdaloknak egy igen mély jelentésrétege fejthető fel. Miközben a népdalok „érthetetlenségén” kabarészámokban élcelődnek, kiderült, hogy a szerelmes-, katona- és betyárdaloknak egy egészen szorosan értelmezhető kozmikus nyelvezete van, ami az emberi életet, mindenekelőtt a természet éves rendjével (vagy más ciklusaival) hozza összefüggésbe. A 2016-ban megírt, egyelőre kiadatlan 126 oldalas könyv első harmada csillagmítoszi bevezetés, nem kevés sztyeppi szimbolikai ismerettel.
A könyv megírásával bizonyos értelemben Pap Gábor és Jankovics Marcell közé szorultam. Azzal Pap Gábor – néhány részletet vitatva – lényegében egyetértett, Marcell viszont kezdeti barátságosságát követően hirtelen szembefordult, ő ugyanis valami miatt nem hitt az általa „Pap-Kustár” körnek nevezett szimbolikai ABC-ben. Nem kis levelezésünk során minden egyes alkalommal megemlítette, hogy a rendszer puszta hipotézis, és a továbbiakban erről az álláspontjáról nem is mozdult el. Számos apróságot meg tudtunk beszélni, de az alapkérdésben nem tágított. Most, hogy már nincs köztünk, nem lenne etikus részletekbe mennem, legyen elég annyi, hogy én ezt a generációja letisztázatlan és megoldatlan kérdésének és nyilvánvaló adósságának tartottam. Látva, hogy egy ilyen, számomra világszenzációnak tűnő felfedezést nem kutattak ki alaposan, abban megállapodni nem tudtak, és azt nem bocsájtották szakmai konszenzussal a fiatalabb kutatók rendelkezésére, már neki is felemlítettem, hogy amennyiben ezt az ő nemzedéke nem tette meg, majd mi megtesszük, utánajárunk a rendszer eredetének és tisztázzuk az érvényét. Hozzáteszem, ez inkább Marcellnek szólt, mert Pap Gáborék a maguk voksát letették a rendszer közreadásával, és bár későbbről visszatekintve nekem úgy tűnt, hogy egy igen kis csiszolás ráfért volna, úgy éreztem, hogy annak „tökéletlensége” elfér a gyakorlati és hazai alkalmazhatóság „hibasávjában”, és mint első és „történeti” felfedezést amúgy is megilleti egyfajta kötelező tisztelet. A vitatott „ABC”-t szinte minden egyes elemzett népdal, tükrös, szőnyeg igazolta, de azért a dolog végére akartam járni, annál is inkább, mert a „Kustár-kör” kidolgozásának folyamatáról se nagyon vált ismertté semmi, nem ismertük a gyökereket, inkább csak deklarálva lett. Az utánajárás nehézsége abban állt, hogy a rendszer egyik köre a mediterrán állatöv, de két további köre kínai. E két utóbbi alkotó lényegének és összeíródásának tisztázásához leginkább a kínai szakirodalomhoz kellett volna fordulnom, mindezt a kínai nyelv ismerete nélkül. Oroszban és angolban kezdtem keresgélni. Komoly támpontot Irina Palagina orosz kutató (a pszichológiai tudományok kandidátusa, az asztrológiai tudományok doktora) cikkei adtak, aki tizenkét évig foglalkozott a kínai holdházrendszerrel. Megtaláltam nála az eredeti kínai holdházrendszer leírását, melynek összerendelése a keleti zodiákussal különbözött a magyar iskola által leírtaktól. Látszott, hogy a kínai a régebbi és a logikusabb, ott például a Kakas jegyéhez rendelt mindhárom holdházban madár van, de velük szemben is három kisemlős foglal helyet, míg e rendszer hozzánk érve valamelyest „deformálódott”.
Palaginánál igen fontos csillagászati és naptárszimbolikai ismeretekre is szert tettem, ez később nélkülözhetetlen volt a Nojon Ula-i szőnyegek vagy a hun koronák szimbolikájának felfejtésénél. A „sztánok” orosz nyelvű tudományos közleményeit olvasva (Obrusánszky Borbála javaslatára emellett Rudenko több könyvével is megismerkedtem) nyomon lehetett követni a rendszer alakulásait a sztyeppén, még az is látszott, hogy a legfőbb átalakulás a Kaukázusban következett be. Ezzel párhuzamosan értelmezhetővé vált számos sztyeppi műtárgy eleddig csak rejtélyesnek és titokzatosnak tartott szimbolikája is. Az egyik legfőbb kazakisztáni műkincsről a Pap-Kustár kört használva (az elnevezés – mint említettem – Jankovics Marcelltől ered) kiderült, hogy az az elhunyt szkíta hercegnő életút-kódolása (a Kargalinkai diadém jelenetei a tüzes, vizes, levegős és földes zodiákus jegycsoportot jelenítik meg ebben a sorrendben). Ezt egyébként tőlem függetlenül Szántai Lajos és Pap Gábor is kimutatta. Az erről szóló elemzéssel megkerestem a nemzetközi Eurázsiai Egyetem mai doyenjét, Ajman Doszumbajevát, akinek a munkáira már régebben felfigyeltem. Szeretett volna meghívni egy vlagyivosztoki sztyeppe-konferenciára, de ehhez nem volt tudományos előéletem. Ugyanakkor szakmai levelezésbe bocsátkoztam vele, és ennek lett egy érdekes hozadéka. A „töröküléses ábrázolások” szimbolikájának tisztázásához háttéranyagként egy tomszki nemzetközi szaklap német-orosz cikkét adta meg, amiben egy igen érdekes kelta üstdíszre bukkantam. Ez vezetett az úgynevezett kétkörös rendszer elméletének kidolgozásához, amivel a nehezebb szkíta-hun-ótürk ábrázolások is „megfejthetők” voltak (a magyar háromkörös ABC-vel és más naptári körökkel csak az egyszerűbb sztyeppi műalkotások váltak értelmezhetővé, a bonyolultabb esetekhez – ilyen például a Tolsztoji szkíta nyakék – fel kellett ismerni, hogy ugyanezek a műtárgyak egy szintén állatkódos transzcendens kört is rejtenek). A szkíta-hun-ótürk műtárgyak, illetve eredet- és teremtésmondák tárgyában „Sztyeppi szimbolika elméletben és gyakorlatban” címmel írtam meg egy könyvet. Lett egy kitekintő fejezete, ami kitér a korábbi minószi szimbolikára, de a Magyar Koronára és a jogarra átszármaztatható következtetésekre, a Sixtusi kápolna mennyezet-szimbolikájára és a Máté 14.-nek a magyar népmesékkel azonos „dekádoló” zodiákus rendszerére is.
2019-ben ünnepeltük a Csontváry centenáriumot. A centenáriumi tudományos emléknap („konferencia”) szervezését megelőzően ebben az évben írtam meg két könyvet, melyben 42 Csontváry képet elemezve sikerült tisztázni a képekbe rejtett irodalmi alkotásokat, történelmi témákat, vallási disputákat, nemzetstratégiai, teremtésvédelmi és életmód téziseket – ezekből sok Csontváry írásaiban is azonosítható. Csontváry alighanem a világ legszofisztikusabb képzőművészeti kódolási rendszerét hozta létre, amit 2019-ben egyezményesen nyolc pontban próbáltam összegezni.
A következő évben Csontváry rendszerének gyökereit keresve a német romantikus festészet alapító teoretikusára, Goethe munkatársára, a Grimm fivéreknek is mesét író „polihisztorra”, a gesamkunstwerk első alakjának tartott Philipp Otto Rungéra figyeltem fel (később Runge Goethe ellenlábasává és korszakának „leváltójává” válik). Képei túlnyomó részén szintén jelentősebb történeteket rejtett el (legutolsó festményén mestere-munkatársa Ludwig Tieck ismert kultuszregényének, a Franz Sternbalds Wanderungen-nek a kulcsjelenetét). Runge a Csontváry kód nyolc pontjából ötöt-hatot aktívan használt, de mindenhol alkalmazott egy úgynevezett exil-domicil rendszert is, ami meg Csontvárynál hiányzik. Már majdnem befejeztem a rövid életű művész festményeiről-grafikáiról szóló könyvet (kihagyva néhány kisebb portrét, a különálló, úgynevezett Tageszeit-sorozatot és az alkalmazott karakterű, speciális munkákat), amikor az utolsó műnél elakadtam. Három képét rejtette el egy negyedikben (Forrás és költő), kettőnek nyilvánvaló irodalmi forrása volt, de a harmadiknál nem találtam ilyet, pontosabban a német kutatók által feltételezett irodalmi források nem tűntek meggyőzőnek. Egy anya-gyerek motívumról volt szó (ez külön képen az Anya és gyereke a forrásnál címet viseli). Runge állítólag drezdai élményei hatására szakított a Goethe-i klasszicizmussal, ki szokták emelni, hogy meghatározó jelentőségű ottani találkozása Raffael(lo) Sixtusi Madonnájával, ott ismerkedik meg feleségével és a drezdai értelmiségi körrel. A keresett anya-gyerek motívum okán Raffael Sixtusi Madonnájára kezdtem gyanakodni, hisz az is tekinthető – ha nem is irodalmi, de képzőművészeti – forrásnak. Ezt a feltételezést látszik visszaigazolni, hogy ezen az egy képén Runge egy Jézus-monogramot is elrejtett – ez ugyanis az exil-domicil rendszer mellett megtalálható Raffael valamennyi általam elemzett Madonna képén.
Jézus monogramot számos Csontváry-képen is találtam, s miközben az utolsóként vizsgált Runge-képtől a szálak Raffaelhez vezettek, a „Raffael-kódot” nem is nagyon kellett feltörni, az Csontváry és Runge kódolásából közvetlenül összerakhatónak bizonyult. A Raffael tíz Madonna képéről, legutolsó festményéről és önarcképéről szóló könyvet nemrég zártam le. Raffael egy exil-domicil és Jézus-monogramos rendszert használt (ezt „EDM”-nek neveztem el), amiről kiderült, hogy titkos csillagmítoszi gerincként a hetedik századtól van jelen a festészetben. Később azonosítottam a Kellsi kódexben, egyébként végigfut az italo-bizánci stíluson, a protoreneszánszon, az itáliai és németalföldi reneszánszon. Raffaelt követően csak bele-belecsíptem a festészetbe, de megtaláltam Rubensnél, Rembrandtnál, huszadik századi példaként Tóth Menyhértet hozom, bár Csontváry „mestere”, Hollósy Simon is használta a rendszert. Raffael kódolása azzal válik ki a többiek közül, hogy Csontváryhoz és Rungéhoz hasonlóan képei egy részén (az általam elemzett tíz Madonna kép mintegy felénél) komolyabb rejtett történet fedezhető fel. Ilyen a régi Római Szent Péter Bazilika története és három itáliai Mária-legenda (a Lorettói legenda, A tutajos Madonna legendája és Francavilla alapítási története). Ezek közül két Mária-legendának magyar történeti vonatkozása van, a Szent Péter Bazilika történetét rejtő kép pedig nálunk található. A könyvben bemutatok egy nem EDM rendszerű, hanem tarot-elvű „keleti” szimbolikát is, ami egy egyiptomi-anakoréta-athoszi-heszükhata-ortodox vonalon jellemzi a Madonna és színeváltozás ábrázolásokat, de megjelenik a Magyar Koronán is.
Hát, itt tartok most. Valószínűleg visszakanyarodom a valaha elkezdett, hozzám legjobban illő népdalszimbolikai könyvhöz. Már belenéztem, alaposan le kell porolnom. Nem tűnik könnyűnek…
Illusztráció: Születésnapi köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Meghívó →
Ünnepi koncert a Nemzeti Múzeumban | Meghívó →
Plamen Dojnov: Mások hangjai | Könyvbemutató | Meghívó →
