A. Gergely András: Újpogány szertartásvilágok
(Ősmagyar mítosz, New Age mozgalmak, WoW identitások)
Az utóbbi években a szegedi vallásnéprajzi kutatóműhely közleményei igen megszaporodtak, sőt elemzéseik tárházába kerültek a hagyomány-kötötte kutatás új irányzatai és a kelet-európai kisebbségi és szakrális terek, szereplők, rítusok leírásmódjai is. E jelenségek vallástudományi, szervezetszociológiai, etnokulturális vagy a neonacionalizmus kérdéskörébe eső jelenségei nemegyszer „új egyházak”, nemzetmitológiák, újraértelmezett vallási terek, fölélesztett szertartások, virtuális közösségek és re-konstruált múlt-narratívák körében kerülnek a kutatók elé. Ők továbbelemzik, hasonlítják, párhuzamok közé emelik, térbeni és időbeni kiterjedéseket rajzolnak térképre, remélve, hogy valamelyest talán követni tudják azt a változatosságot, ami a multidiszciplináris mezőben mutatkozik. A narratívák oldalán persze ugyanaz a sokszínűség, efemer kritika, túlértékelő lelkesültség, az alternativitások önállóságként értelmezése és érvényesüléseik elbeszélése jelenik meg, mint közvetlenül a hívek, papok, sámánok, szívcsakrák, rituális helyszínválasztások, behódolt körök, újraépített közösségek terében. A populáris világból érkező új kihívások, megformált legendák, szervezeti és élményközösségi építkezések ugyanakkor elvezetnek a vallási mező mikro-miliőjébe, ahol végső soron mindenütt emberek, közösségek, összetartozások, vágyképek, hitbéli univerzumok találkoznak és küzdenek meg egymással vagy környezetük racionális/univerzalisztikus másságával. Ezt a szinkretizmust, a hitek és vallások kevercsét, a lokális közösségek szintjén keletkező szekuláris és spirituális tünetegyüttest tárja föl a vallási kultúrakutatás szegedi műhelyének kötetben érhető sorozata, köztük pedig a hétköznapi élet vitele és a neopogány kultuszok konstruálása során nem is mindig látványos, de a kutatókat a megújuló szertartásrendek és a sámánság alapkérdései felé fordítják. Ezért aztán a sokasodó sámánizmusok és a kortárs pogányság többféle tudásterület, harmonikus vagy kontrasztos feltárásmód révén tekinthető át.[1]
Márpedig ahol egyesületek, önjelölt sámánok, szertartásrendek, rituális találkozók, a keresztény hitvilágba néhol beillesztett, másutt kontrasztokba fogalmazott természetvallási jelenségek összképe bontakozik ki, ott minden részjelenség, előkép, példázat, párhuzam, analógia és mintázat öntörvényű létre tart igényt, önálló mutatkozása pedig folytonos ellenpontját adja a nagyegyházak és elismert felekezetek intézményrendjének. A megértés igénye, az értelmezések közötti egyensúlyteremtés kockázata és a kortárs vallásosságot megkülönböztetett figyelemben részesítő sokoldalú feltárási mód csakis akkor képes elválni a „felülbíráló” vagy „leértékelő” gesztusoktól, ha ezeket együttesen, s mintegy közös értelmezési térbe vetíti a jelenségek és tünetek verzióit. Ezt a kortárs magyar világot (a nemzeti identitás-konstrukciók és nemzetvallások közegében) elhelyező áttekintés évekig tartó kutatások tapasztalati anyagát összegezte, szerzője Szilárdi Réka, aki a térségi/regionális nemzeti és társas identitások körét, az újpogányság posztmodern léthelyzetekbe illeszkedését vázolja föl mint kisebbségi attitűdöt (ezen belül a csoportszolidaritás, az etnocentrizmus, a csoportbezárkózás jegyeit mutatja ki a vallástudomány, pszichológia, nemzeti közösségépítés, narratív önmegjelenítés, individuál-lélektan, etnoszimbolizáció, és restauratív történetszemlélet alapvonásai révén). A pogányság kutatásának rövid tudománytörténete és nyelvi diverzifikációja miatt vizsgálati „mintája” ősvallás-csoportok és importált hagyományú hittartalmak hermeneutikai olvasata volt, melyet számítógépes szemantikai modellezéssel tesztelt, bipoláris kereszténység-interpretációk és ősi vallási hiedelmek körébe vetített, hogy mindebből „a közép-kelet-európai dinamikájú etnikai nacionalizmus paradigmájához illeszkedő” változatokat átlássa. A mitikus emlékezet mint kulturális örökség, az etnikai azonosulás vallási tartalmak szerinti (re)integrálódása mint csoport-stratégia szerinte mindig a magyarság és a külső csoportok viszonyrendjére épül, de nem a kanonikus történetírás anyagához simul, hanem a nemzet mint áldozat, mint külső hatalmak szenvedő alanya depresszív ellenállásra késztetettséget él át és imitál, mintegy versengő mutatkozások lehetséges győzteseként érzékeli önmagát és érvel a kulturális mintha-autonómia szükségességével, a mitologizált múlt-értelmezés elemi jogosságával.
Az átlag-olvasók számára „elvarázsoltnak” tetsző megközelítések bizony egyre inkább jellemzik a kortárs valláskutatást. Egyúttal a közérdeklődésnek azt a színterét is, ahol az ezredforduló utáni újpogányság terjedésének és divatjának okai között a spiritualitás újonnan megjelenő igényét, a globális mezőben lehetséges „új-múlt” felé fordulást kínáló New Age mozgalmak és WoW identitások (ez a World of Warcraft fajok, kasztok és frakciók között zajló számítógépes szerepjátékos közösség és platform részesei) a posztmodernitásban újfajta emlékezetépítési stratégiával hatni tudó tüneményekként érvényesülnek. Ezt a közösség és kultúra fogalmainak hagyományos tartalmaival már nehezen leírható jelentéskört, a „glokális” világok éledési folyamatát tekinti át Bali János a mítosz és kultúra ősmagyarosított kortársak révén gerjesztett jelentésrétegében (24-33. old.). A múlt és jelen, valóság és virtuális lét, keresztény államiság és azt is megelőző „ősmagyarság” ebben a tanulmányban izgalmas vetülettel egészül ki: a nemzeti mítosz és a kultúraépítés konvencionális gyakorlatai részint megjelennek már a középkori modernitásban (Árpád-házi uralkodók, geszták, 12–13. századi kompendiumok), majd a historizáló 19–20. századforduló újfajta kultúraképében, végül a posztmodernitás revitalizáló szakaszában. Az utóbbi időkben az ősmagyar mítoszhoz kapcsolódó szertartások és jelképek populárissá, olykor (szélső)jobbossá váló kisajátítási stratégiáiként a mítosz- és kultúraépítés ellensúlyozó szerepével összhangban kifejezetten ellenkultúrává erősödő sajátos megnyilvánulásokká lettek (turul-emlékművek, nyugat-ellenes és EU-ellenes, globalizáció-kritikus nemzeti tónus térnyerése, rovásírási, baranta- és Kurultaj-csoportok éledése, Csodaszarvas-interpretációk, hun-magyar-szkíta ősnép víziói, emlékezetkultusz térnyerése, stb.). Mindez nemcsak Európa és a földrész múltjának újraértelmezési törekvéseit tükrözi, de a „fenyegető jövő” és az „elérhetetlen múlt” közé ékelődő jelen kitágítását, határok helyetti spirituális szándékok (paratudományos) prioritását éppúgy hordozza. A globális keresztény (főként katolikus) vallási színtérrel összhangot nem kereső, sőt azt a multikulturalitás mézesmázával együtt ellentételezni próbáló önszervező gyakorlat persze nem eléggé tud önmaga fogyasztóiságának tudatára ébredni, hisz a világképek, stílusok, életmódváltó gyakorlatok csak részben szolgálják a mítosz és kultúra hiteles kapcsolatát. Így lesznek „kortárs ősmagyarok” a historizmusba átfordult világképek új harcosai, kultuszépítői, miután a spirituális minták átvevőiként, követőiként kívánják önnön kulturális örökségük maguk-választotta rendjét kialakítani.
Hasonlóképpen az újpogányság kérdésköre és a „mitikus magyar történelem” avagy „új magyar mitológia” problematikája mint az utóbbi évtizedekben újraélesztett hithagyományok egyik lehetséges és divatos kerete adja témakörét Hubbes László Attila áttekintő elemzésének is (34-54. old.). Írásában az évek óta tartó újpogány szellemiség térhódítását, a táltoshit, az ősvallás és a populáris kultúrába mind mélyebben ágyazódó őstörténeti újraolvasatok jellegzetes vonásait foglalja össze. Keresi egyfelől az alapkérdések és kulcsfogalmak, másrészt a kortárs mitopoétikus művek, a mai magyar újpogányság szellemi hátországát adó szinkretikus jelenségegyüttes sajátosságait, s ezeket vázolja fel illő részletességgel. Arra keres választ, hogyan és miért vált a magyar ősvallás-kutatásból kortárs társadalmi-vallási mozgalom, amelyben nem a kutatók és forrásfeltárók maguk, hanem valamely „rekonstrukciós neopaganizmus” buzgó hívei konstituálták ezt a különleges „tudást”. Mint a keleti tanok, szaktudományi források, népi hagyománykutatások, egyházi tanítások szintetikus tanrendszerét kezelik így, aminek legfőbb hordozójává a világháló lett, ezért globális tünetei is mutatkoznak, de eszközévé válik a neonacionalista és a nemzet szakralizálását, önérzeti és morális kontextusba ágyazott fölértékelését szorgalmazó naiv hungarizmusnak is. A kulcsfogalmak szociálpszichológiai, vallásszociológiai, fenomenológiai, szemiotikai, kommunikáció-tudományi paradigmáiból eredeztethető párhuzamaival dolgoznak (pl. az etno-pogányság etnikai térbe ágyazott öntömjénező és felsőbbség-hirdető voltát, a szubverzivitás mindenkori ellenálló, ellenbeszélő természetét, a folytonos önigazolás, a szertartásos viták provokálását és kommunikálását, a nemzeti tudat rekonstrukcionista természetét is kihasználják ezért, sőt a kirekesztés és radikálkonzervatív beállítottság tónusával, az „igazi kereszténység” hitvallását képviselik a fennálló egyházakkal szemben. Jellemzi őket a városi és világhálós közösségekre fókuszáltság, a vallás nemzetpolitikai jelentéstérbe átemelése, interaktívvá válása és virtuskodó rítusokká facsarása is (37-4o. old.). Ördögien érdekes persze, hogy eközben mind-mind és egyre jobban a hiedelmek és hitelvek rendszeréből az ideológiai tromfolásba átvezető tónusú kommunikáció részeseivé lesznek. Az alternatív mitológiák és szent helyek megnevezésére, kisajátítására irányuló narratívák térnyerése egyre inkább a misztikus ideológiákat hirdető, online hálózati diskurzusokban teret hódító felületeken válik jellemzővé (pl. írásformák, ábécék, ősműveltségi toposzokra épülő virtuális leigázások híveivé válnak), az „öröklött magyar életrendet” és hitet favorizáló agresszió, idealizált hősi kultuszok vakhitű követése hódít köreikben, de „párthus Jézus” és „Pilis szívcsakra” jellegű víziók szolgálnak az „évezredes” tudás hivatott átadóinak is, hogy mintegy „hidat” építsenek és Igazságot nyilatkoztassanak ki a maguk szellemi összekötő szereptudata révén. Az Arvisura (Igazszólás), a Yongerit apokaliptikus nyelvezetű „rábaközi titkos sámánok” révén népszerűsödő tana, a Tamana mint az özönvíz előtti emberiség Hawaii-szigeteki üdvtörténete, vagy más, tucatnyi misztikus őstudás-sugárzó weboldal párban-ellentétben áll a magyar mitológia konvencionális interpretációival, Szent Korona tannal, szakrális földrajzzal, népmesei hősök asztrálmítoszokba átvezetett kulcsfiguráival, „kirajzás”-teóriáival is. E modern mitologikus vallásosság hívei révén új mitizálódott istenalakok, misztikus fogyasztói piacon megjelenő sok tucatnyi hevület és képzet megjelenített hősei mind-mind teret és helyet keresnek a mitikus narratívák számára, amivel szembe futnak a hivatalos, „állami”, kanonizált narratívákkal, sőt, képi és nyelvi eszközökkel, a kulturális emlékezetbe betoluló formákban maguk is éltető és működtető hatású szereplőivé válnak valamely vallási paradigmaváltás és csoportkulturális huzakodások új rendszerének. Hubbes az elmúlt években a kortárs sámánizmus-narratívák mai és még maibban erdélyi térségi megjelenésmódjainak átfogó rajzával próbálkozik, párban Povedák Istvánnal, aki nemcsak a kötet egyik értő szerkesztője, hanem az újpogány szinkretizmus mai tájképének megalapozásával mintegy az újpogány vallásnéprajz „új keretének” kialakítója is.
Povedák István írásában itt a keresztény és újpogány szinkretizmus mindennapi kultúrában és vallási kánonok mellett a keleti filozófiákkal, nemzettörténeti mítoszok kapcsolásával a kortárs gondolkodásmódok új dimenzióit tekinti át, a nemzeti identitásban és poszt-szocialista rekonstrukciós helykeresésben megjelenő új dimenziókat, szakrális befogadásra jellemzővé vált nyitottságokat és a vallásközi társadalmi térben ötvöződő fluiditásokat dolgozza fel (55-77. oldal). Ha minden, a jelenségekhez kapcsolódó rituális dimenzió bemutatására nem is vállalkozik, de már az, amit épp példaként hoz (Magyarok Országos Gyűlése, Kárpát Háza Temploma, Hétboldogasszony Hajléka, Kurultaj, Szűz Mária és a parapszichológia, „Jézus a pártus rabbi”, Arvisura, stb.), elegendő az elbűvölt rettenethez, miféle emberi tudások, képzeleti konstrukciók és spontán népi vallási szintéziskeresések terében élünk. Kiemeli mindezek brikolázs-jellegét, kreálmányos mivoltát, sőt éppen a valóságbóli menekülésmódok keresztény-pogány, fluid és kompenzációs rítusokba szuszakolt változatait mutatja fel egy eredeti szövegkörnyezetből szertartásosan kiemelt, egyénített és oda visszaillesztett keveredésmód leképeződéseiben. Az ezek mögötti motivációs készlet a katolikus tanrendszer legitimációs bázisán áll, de a hétköznapok profán valóságából kiszakadók meneküléseként is értelmezhető. E hitek „középpontjában az újra életre keltett ’kitalált’ mitológiával” kiegészített rárakódások vannak, melyekben „az új, alulról kiinduló (grassroots movement) társadalmi megújulási igényt” és a szakrális terek eseményeiben kiteljesedő szertartásosságot, szimbólumvilágot és megszemélyesítő törekvést (irredenta többletjelentések, rovásírásos közlésrend, a nemzetvallás szakrális etnikai jegyeivel kiegészített mondandókat) lehet megnevezni, bármilyen kavalkádnak tűnjenek is. Ez „az alapvető újraértelmezés és remitologizációs folyamat figyelhető meg” a vallási hagyományt a kereszténység előtti képzelt időkbe visszavezető és mindazt újpogány elbeszélésmódokba illesztő narratívák verzióiban. Itt ugyanis, a messzi és képzelet-vezérelt tudásvilágban, ahol az uralkodó újpogány orientáció nemcsak a katolikus (például a pálos) rend és egyházi szimbólumrendszer históriájának követésében és újraértelmezésében vált érdekeltté, hanem a gyakorlati vallásosság esetében egy „valamennyi dimenziót” ötvözi, egykönnyen megjelennek az önmegújítási stratégiák is. Povedák írásának izgalmas részletei nem pusztán esettanulmányi és szövegszerű részletekben lakoznak, hanem a folyamat és jelenség egész politikai, kulturális, szakrális néprajzi és élményidentitásra alapozott mivoltában is lenyűgöző mixitásként, s maga e vegyesség lesz számára kihagyhatatlan elemzési témakörré, a „láthatatlan határok” látványos leképeződésévé.
Ugyanitt e kötetben Csáji László Koppány hasonlóképpen a virtualizálódott határok, az internet és a lokális közösségek vallásantropológiai „sűrű leírásában” a közösségkonstrukciók fogalmi körét veszi nagyítója alá (78-91. old.). „Belakjuk környezetünket és az internetet” című írásban a lokalitás és a hálózatiság szembenállását, a közösségkonstrukciók és kapcsolati térszerveződési folyamatok vallásantropológiai kérdéskörét hozza terítékre. Bemutatja „klikkek-körök-hub-ok” besorolhatósági és kapcsolati köreit, s a tagsági érzemények („fészekmelengetők”) rendszerezhetőségének kérdéskörében esettanulmány formát ad a megfigyeléseinek. Farkas Judit, aki a magyar ökofalvak egyik első számú kutatója, a magyar élőfalu-hálózati, „megértésen túli” dimenzióit vizsgálja meg áttekintő esettanulmányban, s ebben az újpogányság, „ökopogányság” ernyőfogalma alatt igen intenzív és megnyerő elméleti és térségi áttekintés alakjában bontja ki helyi, tapasztalati miliőben szerzett meglátásait. Értékes írása a pogányság- és a párhuzamos településkutatások számos további leképezése felé vezet tova. Szeverényi Sándor a magyar ponyvairodalom és az őstörténeti motívumokkal ékes nyelvi-vallási-historikus motivációk, stratégiák és történetfelfogások narratív gazdagságát veszi témaköre ürügyeként, a Da Vinci-kód szimbólumkutató szemléletvilágának fölidézésével, összeesküvés-elméleti és irodalmi toposz-vizsgálatok hangsúlyaira is odafigyelve (115-128. old.). Kis-Halas Judit ezután az ezoterizmus és újpogányság kortárs gyógyító apparátusaiban, „szellemsebészetben” és „pszichotronikában” föllelhető értelmezés-folyamatot mutatja be (129-143. old.), például New Age, „táltos masszázs”, „égi kapcsolattartók” seregeit, etnokulturális specialisták autentikus „ősiséget és egyedülálló nemzeti sajátságát” sugalló kommunikatív renaissance vázlatára és esetelemzésére vállalkozva, úgyszintén végtelenül izgalmas közeget választva terepmunkája és témaköre helyszínéül.
Persze, túlbeszélve-firkálva a fentieket, itt rövidre zárom: a tanulmányok mintegy „kijegyzetelése” maradhasson az Olvasók öröme. Merthogy kortárs tudásunk a kortárs ismeretekről akkor marad kortárs, ha beépült tapasztalat, forrás-gazdag tudás és a modernitással összhangba kerülő olvasati élményre támaszkodhat. E kötet pedig ilyet kínál. Nemcsak egyetlen (mondjuk történeti, értelmezés-elméleti vagy valláskutatási) aspektusban, hanem a kortárs tudásmódok szakrális tükreként, s mindezek elemző aspektusai számára közös tudnivalót is kínálva…
[1] Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris vizsgálata. Szerkesztette Povedák István és Szilárdi Réka. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár /BIBLIOTHECA RELIGIONIS POPULARIS SZEGEDIENSIS/ 38; a Vallási Kultúrakutatás Könyvei 6. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke, Szeged, 2014., 147 oldal. Elérhető itt: https://www.academia.edu/7210512/S%C3%A1m%C3%A1n_s%C3%A1m%C3%A1n_h%C3%A1t%C3%A1n._A_kort%C3%A1rs_pog%C3%A1nys%C3%A1g_multidiszciplin%C3%A1ris_vizsg%C3%A1lata
Illusztráció: “Sámán sámán hátán”-kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
