Halmai Tamás: „Hajnalban könnyebb a lélek”
(Halmosi Sándor: Mária kútja)
„Minden nagy metafizika néhány szó izgalma. […] De soha nem
volt senki, aki a szeretetet a megismeréstől el tudta volna
választani. […] …és ahol rendkívüli fény van, ott az árnyék is
rendkívüli. Mindez pedig azon múlik, hogy ki mit hallgat el.”
(Hamvas Béla: Szufi)
A Csontváry-féle napút terminus és Pilinszky Szálkák kötetcíme szenvedtetően szép szakralitásban ér össze Halmosi Sándor 2020-as kötetének föliratában. A Napszálkák (Gondolat Kiadó) egyik verse e képzetirányokhoz a fény megváltó motívumát csatolja: „…és fényből van minden szálka” (Olyan erős). Ez a gondolatiság süt keresztül az alábbi epigrammán is.
Mária kútja
Mert nem az a dolgunk,
hogy könnyű legyen.
Hanem hogy könnyűek legyünk.
Ha mégoly nehéz is.
Mi teszi ezt a verssorokba tördelt ráismerést költészetté? Több tényező – például a cím sugalmai. A Mária kútja Názáretben (1908) a festő egyik legismertebb alkotása, a kompozíció alkímiás-misztikus és stiláris-technikai sokrétűsége művészettörténeti értelmezések gyakori témája: „A képben tehát két szféra és idődimenzió találkozik: a Mária által képviselt mítosz világa és az ezt hordozó »időtlen idő«, illetve a mindennapi élet konkrét realitása a maga konkrét idődimenzójával. Csontváry a festményben e két realitást és idődimenziót szerves egységbe fogta össze, mégpedig a kompozíció, a térszerkesztés és a motívumok jelentésrétegének a szövevényes rendszeréből alakuló egységbe” (Németh Lajos, Jelenkor, 1977/9). A „Názáretben” helyhatározó elhagyásával a vers eloldja magát a földrajzi (és szellemföldrajzi) kötöttségektől (a címváltozat így általánosító, egyetemesítő hatást kelt); egyszersmind kiélesíti a kút motívumát: a víz, a forrás, az élet szimbolikáját; nem kevésbé határozottan a szakrális női létminőségre (Mária) is figyelmet irányít.
Négy közlési egység (tagmondat) rendeződik négy sor – enjambement-okkal sem háborgatott – egyensúlyába. A fölütés okhatározói alárendelése („Mert…”) nem mutat vissza főmondatra, a szintaktikai hiány – valamint a könnyűség közös motívuma – a megelőző lapra tereli tekintetünket: „Hajnalban könnyebb a lélek, / este könnyebb a test. / Milyen öröm az, amit csak úgy el lehet rontani, / és milyen világ, amit bárkitől csak úgy elvehetsz?” – zárul a Görög dráma I. Mintha a kérdésbe foglalt kétség (mely itt a kétségbeeséssel határos) hívná életre ezt az úgyszólván Mária kútjából merített, négysoros bölcsességet.
A „nem” vs. „Hanem” ellentétes mondattani mellérendelése magasabb rendű tudásba billenti át a közhelyes sóvárgást. A világ megváltoztatására törő naivitás („legyen”) ellenében a mű a személyes tét, a benső világ, az alanyi jelenlét hangsúlyait ajánlja, mégpedig egy közös (vagy közösségi) lét összefüggésében („legyünk”). Nem a beletörődés békéjére, hanem az átértelmezés szabadságára esküszik.
Lényeges verstani mozzanat, hogy a szabadverses szövegformálás egy ponton új elvhez igazodik: a harmadik sor jambikus, azaz rendezett és emelkedő ritmikát követ. Az ehhez nagy nyomatékkal (mert önálló mondatként) kapcsolódó zárósor a szóválasztás finom pátoszával („mégoly”) ellenpontozza a mondottak feltételes komorságát („Ha […] nehéz is”).
Nem tudni, ki beszél, milyen helyzetben, s miféle „dolog” (feladat, munka, kötelesség) természetét tisztázná. A szöveg lényegekre szorítkozó közlésrendje (mely jelenetezést sem rajzol, oly elvont-általános szófaji utakon közlekedik) az emberi kondícióról mint olyanról tesz állítást. Azzal testálja ránk az ismeret örömét, hogy az önismeret (mint Önvaló-ismeret) felelősségét testálja ránk. Ilyen sorok után ki ne akarna könnyű lenni – s ki ne tudna?
A Napszálkák azonos című ciklusában kitüntetett szerep jut Csontváry Kosztka Tivadarnak, opálos sejtetések és nyílt utalások idézik meg személyét, művészetét („Sírt. Nyomot hagyott a vásznon. / A vászon nyomot hagyott az arcán” – Csontváry). A kötet szikár szimbolizmusa szellemtani hagyományok előtt tiszteleg. E versvilágban a matéria szándékairól rendre kiderül, hogy inkább félelmek, mint elszánások: „És minél inkább nem mer a test, / annál inkább akar a lélek” (Megszállottnak kell lenni). Az istenhiány illúzióját a jelenvalóság misztikája írja felül: „Az Aranykorban élünk, / de nem veszünk róla tudomást” (Mítosz és valóság). A kétely pedig a kudarc szinonimája – hacsak nem látjuk be, amit poézis és piktúra kezdettől pontosan lát: „A szeretet nem opponálható” (Karantén).
Illusztráció: fh. Csontváry, kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
