Miklóssy Endre: Válj azzá, ami vagy!
Primum vivere, deinde philosophari – előbb élni kell, és csak azután filozofálni. Talán vitatható ez a régi mondás, ámde nehezen vitatható, hogy mi, magyarok ezt általában zsinórmértéknek tartottuk mindig is, és persze az is alig kétséges, hogy többnyire épp elég gondunk volt magával az életben maradással is. A „filozofálás” efféle másodlagossá deklarálása mindazonáltal mélyebb gyökerű ennél a történelmi meghatározottságunknál.
A dolog feltűnően elválaszt minket a Nyugattól, ahol jó fél évezreden át a „filozófia” számított a szellemi tevékenységek csúcsának, míg a XX. század közepén Heidegger nem detronizálta mondván, fölöslegessé vált, hiszen minden szaktudomány immár azon a saját lábán áll, amit e filozófia teremtett meg a számára. (Igaz, hozzátéve, hogy a tudományok viszont gondolkodni nem tudnak.) „A természettörvény a platonizmus végső formája” – mondja erről, helyénvalóan, Fülep Lajos. De ez már az új helyzet, amiről majd beszélni fogunk.
Pedig a mi tanítóink különben mindig korszerűek, naprakészek voltak. Descartes-ot már az 1650-es években tanították Apáczai Csere János jóvoltából, Bessenyeinek és a testőr-íróknak az 1770-es években kisujjukban volt az Enciklopédia, az 1790‑es évek óta Kant vezércsillagnak számít Sípos Pál, Lengyel József, Rozgonyi József jóvoltából, Köteles Sámuel az 1800-as évek elején már Fichtéről perorál, 1820 táján Fejér György és Szilasy János jóvoltából felbukkan Hegel, az 1860-as években Meltzl Hugó már Schopenhauernél tart.
És mégis… Ennek a látszólagos korszerűségnek az egyszerű magyarázata a magyar egyetemi életnek a nyugatiakba és főképpen a németekébe való beágyazottsága. Önálló szellemi ösztönzést azonban a XIX. század végéig elég ritkán jelentett a számunkra, és a filozófiát általában úgy tekintettük, mint egy illendő dolgot, aminek azonban az értelmével nem igazán vagyunk tisztában. Bartók György még 1928-ban is így összegez: „A magyar filozófia története tanúbizonyságot fog tenni arról, hogy az a nép, amelyet Széchenyi méltán nevezett »Kelet népének«, mihelyt hazát alapított Európában, azonnal szükségét érezte annak, hogy szoros kapcsolatba lépjen Nyugat szellemével és keresztény műveltségével. Ez a kapcsolat nem kis jelentőségű volt a magyar nép lelkiségének a kialakulására, és nem kevesebbet jelentett, mint hozzászokást a nyugati kultúra kategóriáihoz.” Nos, a probléma az utolsó mondatban van elrejtve.
Sajátos elmélkedési hajlamunk
Felmérve azt, hogy minden filozófiának az alapsémáját a nyelv szolgáltatja a maga belső rendje által óhatatlanul a gondolkodásra kényszerített összefüggéseivel, s hogy épp ezért az indoeurópai filozófiák eléggé feltűnő koherenciája nyelvi természetű, Nietzsche azt állapítja meg, hogy „az urál-altaji nyelv filozófusai, hol az alany-fogalom legkevésbé van kifejlődve, nagyon valószínűen ’másképp néznek a világba’, és más ösvényeken találhatók, mint az indogermánok és mohamedánok”. S ha ez így van, akkor valami baj lehet a ’nyugati kultúra kategóriáinak’, problémafelvetéseinek, megoldási javaslatainak, egész módszertanának az iskolás átvételével.
Valamit ebből már maga Apáczai is érzékelt, Descartes például nemcsak a mondanivalójával hódította meg, hanem azzal is, hogy megtörve a latin nyelv sok évszázados konvencióját, franciául mert filozofálni. Ezért látott neki Apáczai is a latin szavak magyarításához, a „magyar filozófia” érdekében. A kudarca egyébként tökéletes. Írásait a mai ember csak olyan szótárral tudja olvasni, ami az eredeti latin kifejezésekre vezeti vissza a „magyar filozófia” vélelmezett kulcsszavait. (Például inventio = „a dolgok tekintetinek feltalálása”, argumentum = „magukon valamit jegyző tekintet”, affirmatus = „állató”, conclusio = „bérekesztés”…) Itt nemcsak az a baj, hogy ezek a fordítási kísérletek eltérnek nyelvünk szerkezetétől, hanem még inkább az, hogy a nyelv jóval több, mint szavak egymásmellettisége, sőt a valódi specifikumai éppen ebben a többletben vannak. Mondanivalónkat előlegezve abban, hogy másképpen, nem az absztrakció (elvonatkoztatás) alapelvén kívánunk képet alkotni a valóságról.
A magyar nyelv rendjének megfelelő filozofálás Karácsony Sándor észrevétele szerint éppen ezért szükségszerűen az irodalomban kezdődött. Madách Imre remekművén kívül rendkívül figyelemreméltóak a fiatalon meghalt Komjáthy Jenő Nietzschére emlékeztető (de tőle független) töredékei, és valamennyi klasszikus írónk műveiben is szép számmal találhatóak esszéisztikus, filozófiai mélységű elmélkedések. Látni fogjuk, hogy ez cseppet sem véletlen: a mi elmélkedési hajlamunk, mint Karácsony Sándor kimutatta, a konkrét esetek értelmezésére és a nagy deduktív rendszerek elkerülésére irányul. Akkor is, ha nem szépirodalmi, hanem filozofikus megértési igény irányítja.
Útközben
A XIX. század vége felé kezdődött az a korszak, midőn a magyarországi filozófia emancipálódott az eddigi tanítványi viszonyból és immár érdemben szólt hozzá a nyugati filozófia aktuális kérdéseihez, mégpedig elsősorban a németbe ágyazottságán keresztül. A tolsztojánus-anarchista újgnosztikus „néptanító” Schmitt Jenő Henrik, a keyserlingi „belső szemlélet” kolozsvári professzora, majd Ludwig Klages mestere, Palágyi Menyhért, a spenceriánus jogfilozófus Pikler Gyula, és mindenekelőtt Böhm Károly említendők meg. Az első igazán eredeti magyar filozófiai kérdésfeltevés a lételmélet (ontológia) és az értékelmélet (axiológia) kapcsolatáról az ő nevéhez fűződik, aminthogy abban is első volt, hogy egy autentikus „magyar filozófia” kidolgozását célul tűzte ki, bár anélkül, hogy ennek a specifikumát tisztázni próbálta volna. (Az is kár, hogy oly erős a német beágyazottsága. A nyelve borzasztó nehezen olvasható fordításnyelv, és még bajosabb a gondolatok kifejtésében megmutatkozó „alaposkodás”, amiben, eléggé balszerencsésen, az akkoriban kifejlődő kísérleti lélektan módszertanára próbált támaszkodni.)
Ez idő tájt tett szert minálunk a filozófia a megfelelő társadalmi-tudományos tekintélyre is, és ebben a szellemi pezsgésben indult a következő gondolkodói nemzedék, amelyet azonban a történelmi fordulat és a szétágazó feladatok már kettéválasztottak.
Ebből kapott indító útravalót egyrészt Tolnay Károly, Mannheim Károly, Hauser Arnold, a Polányi testvérek, Lukács György vagy akár az Amerikába keveredett atomfizikusaink sora. Lukács, a világszerte legismertebb magyar filozófus köztes helyen áll. Élete középső harmadát idegenben élte, műveit németül írta, ami a filozófia nyelvi meghatározottsága miatt nem csekély különbség, de még ennél is elkülönítőbb a hegelianizmusa, mert ez minket, magyarokat némiképpen mindig is taszított. Talán ezért mondhatta róla szarkasztikusan Méray Tibor, hogy „impotenssé tesz”. A „magyarok filozófiáját” mindenesetre nem befolyásolta lényegesen. (Azt meg, hogy időnként marxista bunkósbotot csináltak belőle, ne őneki rójuk fel.)
A teljesség kedvéért meg kell említenünk itt a tragikusan egyedi sorsú Zalai Bélát, aki fiatalon meghalt hadifogságban, 1914-es korszakalkotó fő műve, a Rendszerek általános elmélete pedig több mint fél évszázadon keresztül hevert egy német pályaudvar csomagmegőrzőjében (!). Ez még magyar vonatkozásban is egyedülálló.
Az elágazó másik szál pedig, az, amit itt a „magyar filozófia” megteremtésének mondunk, a történelmi helyzettel függ össze. Henri Bergson azt mondta, hogy a filozófia akkor keletkezik, amikor baj van a nyelv használatával, és éppen e zavar kiküszöbölésére szolgál. Magyar filozófia, mondta a századelőn, azért nincs, és nem is szükséges, mivelhogy a mi nyelvünk tökéletesen rendben van. A történetünk mintha igazolná is őt. Hiszen ez a filozófia éppen akkor kezdett felbukkanni, midőn a nyelvünk végzetes bajba került, mert messze elvált egymástól a szó és a jelentés. Az „élni vagy filozofálni” alapkérdés immár másképpen vetődik fel. Nyelv nélkül élni nem lehet, és ezt a nyelvet helyreállítani már csak a filozófia képes.
Fordulópont
Ezeréves országunk akkori szétdarabolása, népünknek mindaddig példátlan meghurcolása, százezrek elűzése otthonukból, teljes elpusztításunk lehetősége, szóval a „történelmi események” ennek a magyar filozofálásnak egyáltalán nem voltak a tárgyai, aminthogy a XX. század mindenféle történetfilozófiája is csupán a zűrzavart fokozta és a katasztrófákat készítette elő. Mindazonáltal a gondolkodóink tisztában voltak a súlyos világhelyzettel, ennek a megoldásán tűnődtek, és természetesen azt is látták, hogy a mi sorsunk ennek az egyik fejezete, és nem „külön” sors.
Fülep Lajos alkotta meg – Leibniz „monadológiájának” egyféle továbbgondolásával – az „objektív korreláció” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy egy adott korszak szellemi megnyilvánulásai mintegy önmagukban teremtik meg az összefüggéseket, anélkül hogy közvetlenül figyelembe vennék egymást. Ebben az összefüggésben láthatjuk gondolkodóinknak az egyetemes jelentőségét, hiszen fellépésük, programjuk és művük egybeesett „a Nyugat alkonya” spengleri világkorszakával is. Sőt, éppen az adja meg a fontosságukat, hogy túllátnak ezen, mivel meg tudják világítani az alapját. „Ahol veszély van, lesz Megmentő is ott” – idézhetnénk Hölderlin verssorát.
Lehetővé ezt egy magyar alkati sajátosságuk tette, a konvenciókból való kilépés képessége, azaz a tekintélytiszteletnek a szkepticizmusunkból fakadó hiánya – ami hogy komoly legyen, ahhoz természetesen ismerni kell a konvenciót is. Éppen ezért ezek a nyugati gondolkodásnak is új utakat kereső alkotóink tökéletesen ismerték ezt a zsákutcába vezető gondolkodási módot. Mindmáig változatlan probléma viszont az, hogy a vesztes első világháború után a magyar szellem karanténba került, megszakadtak – a zene kivételével – a háború előtt ígéretesen fejlődő európai kapcsolatai. Kerényi Károly, a világhírű klasszika-filológus, Jung közeli munkatársa volt az egyetlen, aki kitört ebből a bezártságból, ő is nagy árat fizetett érte, mert megszűnt ezzel a hazai szellemi befolyása.
Gondolat és lét
Az elszigeteltség súlyosan visszahatott gondolkodóink hazai helyzetére és szerepére is. A szellemnek azt a szabadságát, ami előfeltétele minden alkotásnak, ez a magunkba zárkózottság mindenkor erősen korlátozta, habár eltérő hivatkozásokkal: „magyar” konzervativizmus, „szovjet” marxizmus, „amerikai” libertarizmus. (A közgondolkodás mai tabula rasáját kétségkívül a marxista szellemirtás teremtette meg.) Mindezek ha nem is akadályozhatták meg a gondolkodást, de annak érvényesülését igen. Mindenekelőtt azzal, hogy tartósan fennmaradó hatékony műhelyek sohasem jöhettek létre, dacára annak, hogy klasszikus iskolázottságú gondolkodóink a Stoa és a Kert mintájára ezeket létfontosságúnak tartották. Egy rövid áttekintést mindazonáltal adnunk kell az ilyen kísérletekről, ami megismertet a történet szereplőivel, és vázlatosan a kapcsolataikkal is.
1911-ben az ifjú Fülep Lajos és Lukács György a magyar szellemépítésnek ezzel a célkitűzésével indították el a Szellem című folyóiratot. Ezt azután elsöpörte a háború kitörése, a némileg folytatásának tekinthető Szellemtudományok Szabad Iskolája pedig beleveszett egy balszerencsés idealista-radikális politizálásba.
1934-ben Hamvas Béla, Kerényi Károly és Németh László Sziget néven kísérelték meg e szellemi műhely felépítését, ez néhány év múlva felbomlott, de némileg a nyomain indult meg a harmincas évek végén a Magyar Filozófiai Társaság műhelymunkája, szellemi elitünknek a legfontosabb társadalmiasítási kísérlete a XX. században, amit aztán elfújt megint a háborús összeomlás.
A harmincas évek elejétől minden szervezettség nélkül a Pozsonyból elűzött, Pécsett újraszervezett egyetemen tevékenykedett néhány rendkívül eredeti szellemiségű kultúrtörténészünk. Fülep, Kerényi, Várkonyi Nándor tanárok voltak itt, meghatározó volt ez a szemlélet Weöres Sándor és Kodolányi János szellemi arculatának a kialakulásában. A háború fejleményei vetettek véget ennek is, pontosabban az egyetem bölcsészkarának a náci kezdeményezésű felszámolása.
A harmincas évek végétől a debreceni egyetem pedagógiai tanszékén Karácsony Sándor körül egy minden eddiginél kiterjedtebb műhely szerveződött. Ez volt a bázisa az 1946-tól 1948-ig működő Szabadművelődési Tanácsnak, amely immár az egész magyar társadalom közgondolkodását kívánta korszerű alapokra helyezni. A bolsevik hatalomátvétel vetett neki véget.
1945-ben Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla Csütörtöki beszélgetései a szellem magyarországi meghonosítását a logikai, etikai, esztétikai, pontosabban ontológiai alapok tisztázásával kísérelték meg. A diktatúra kiépülését kísérő – indokolt – rettegés vetett véget ennek a különben teljesen informális szerveződésnek.
Megemlítendő még a „vissza Marxhoz” illúzióból Lukács György tanítványai által felépített Budapesti Iskola a hatvanas évek második felében, amit aztán mesterük halála és az ezzel együtt megszűnt relatív védettség nyom nélkül eltüntetett mint a közös filozófiai gondolkodás mindmáig utolsó magyarországi kísérletét.
Hagyomány
A nyelv mindennek az alapja, és a nyelv most bajba került. Ez olyképpen történhetett, hogy bár a nyelv eredendően távol van az idealizmustól – konkrét valóság mint mindennek a „kezdete” (Szabó Lajos és Tábor Béla megállapítása szerint), de ez azután összezavarodik. Hamvas Béla kifejtésében „Bábel az, amikor a szó kettétörik, az alak és az értelem elválik, de ugyanakkor az alak maszkká, az értelem pedig önkényes grammatikai jelentéssé esik vissza. A maszk, az maszk marad, a megértés azonban már nem az értelem, hanem a grammatikai jelentés fölött való megegyezésen múlik, és a szavak jelentése többségi kérdés lesz. Az értelem nem maszkkal jelenik meg, hanem arccal, ami róla lefejthetetlen, hiszen nélküle nincs.”
A dolog magyarázataképpen megjegyzi azt, hogy „információ és dezinformáció között sem logikai, sem pedig grammatikai különbség nincsen”. Holott ez a különbség alapvető, és a nyelv válsága éppen az, ha nem hordozza ezt, hiszen így elvész a világból a realitás. Az információ: hiteles híradás a világ valamely dolgáról, a dezinformáció pedig nem hiteles.
Wittgenstein a XX. század elején szembesülve a helyzettel megírta rövid, nagy hírű könyvét, a Tractatust, amelyben kifejti azt, hogy a világ, „vagyis mindaz, ami megesik”, azonos számunkra a nyelvünk világával, majd lépésenként logikusan levezeti azt, hogy a beszédünkben rejlő pontatlanságok miatt voltaképpen hitelesen semmit sem mondhatunk. Ebből adódik a végső, megsemmisítő következtetése: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A logikai vagy természeti törvényekből ezt a világot levezetni nem lehet (ezt nem sokkal később Gödel matematikailag is bizonyítani tudta), ámde akkor mit lehet – hiszen ez az állítás kétségbe vonja a világnak a felfoghatóságát, sőt ezáltal a létezését is.
Van azonban egy még rövidebb és még fontosabb kis tanulmány, Szabó Lajosnak a Theocentrikus logika című könyvecskéje. Wittgenstein tézise ugyanis nagyon hasonlít minden korok misztikusainak a „hallgatására”, ami az isteni valóság felfoghatóságának az egyedüli eszköze mint „spirituális párbeszéd” a megszólíthatatlannal. A problémája abból keletkezett, hogy ő ezt a személyes valóságot azonosította a logika személytelen mindenhatóságával.
Úgy látszik, Böhm Károly tényleg rátalált a mi filozófiai alapproblémánkra, a lételmélet és az értékelmélet szintetizálására. A „logika” valaminek az értelmét azzal tudja megadni, hogy visszavezeti másvalamire. Nyilvánvaló, hogy ekképpen „nem lehet értelme” sem a világnak, sem az életnek, hiszen mire vezethetnénk vissza, így logikailag nem tudunk velük mit kezdeni. Tábor Béla Heidegger-parafrázisában erről beszél úgy, mint „a létező elfelejtéséről”, hiszen nincs értelme, hogy létezzék. Nem indokolható – ez az újkor racionalista kritikáinak mindenkori végső hivatkozása valamely tradíció megszüntetésére.
Azt a vonatkozási pontot, ahol a „létezés” és az „értelem” egybeesik, a Biblia így határozza meg: „Látta Isten, hogy amit teremtett, jó.” (A Szép, a Jó és az Igaz egybeesésének megfelelően.) Szabó Lajos ennek a logikai összefüggéseit Canterbury Anselmus híres „Isten-bizonyítéka” nyomán fejtette ki. Így foglalta össze: „Isten nem bizonyítható, mert léte és feltételezése minden biztonságnak és bizonyításnak végső alapja.” Vagyis az ő abszolút voltán nyugszik minden létezés, és világrendjének az abszolútumán minden bizonyítás.
Itt tehát az alkalmazott logikát kellene helyre tenni mint az igazságra vezető kijelentések módszertanát. A probléma abból adódik, hogy a nyugati gondolkodók Arisztotelész nyomán azonosították magával a nyelvvel, holott annak csupán egy, meglehetősen szűk részterülete. A mi nyelvünk ebben eligazító lehet. Ebbe a sémába alig lehet beilleszteni, és ennek megfelelően Karácsony klasszikus megállapítása szerint a „magyar észjárást” sem. Az az „általános”, ami Wittgensteinbe belefojtotta a szót, a mi számunkra azért felfoghatatlan, mert a körülöttünk lévő világot precedensekből építjük fel, amikhez képest csupán másodlagos az absztrakció.
Itt található meg a teljes egybeesés a nyugati filozófia kitörési kísérletével a mindenek fölött elburjánzó absztrakciós Felhőkakukkvárból. Ennek a kártevését nehéz volna túlbecsülni, hiszen végeredményben a XX. századnak az egész katasztrófatörténete erről szólt. Az alapproblémát talán Zalai Béla fogalmazta meg azzal, hogy többet ér egy bizonytalan és pontatlan megfogalmazás, mint egy logikailag kifogástalan, ámde hamis alapokra épített. Heidegger ezzel összefüggésben is mondja a feladatról: „Azt akarjuk megmondani, ami a gondolkodás dolga. A filozófia ezért a legutóbbi időben ’magára a dologra’ szólította fel a gondolkodást.” (Minket, magyarokat nem kell erre felszólítania, magunktól is így járunk el. Ám erre másokat is megtaníthatnánk. Tán éppen ez lehetne a feladatunk is.)
A „platonizmus vége” tehát a nyugati gondolkodás kulcsfogalmává kezd válni. Fülep Lajos fél évszázaddal ezelőtti gondolatai a következők: „A platonizmus problémája volt a fenyegető relativizmusban az abszolútat biztosítani. Az idea-tan hiposztazálva, a fenyegető, de relatív valóság lényegtelenítve. A platonizmus nagy tette, hogy a relatív, konkrét valóságból eljutott az örök ideák magasztosságáig, amiben valahogy mégis részesül a valóság. Ma az ellenkező a helyzet és a feladat: a konkrét valóságot kell megteremteni. Az ideavilág magában üres. Minden a konkrét jelentésből: fűszál, erkölcs, vallás stb. egy szféra. A szellemnek kell az anyagba leszállnia.” Fülep látomásában ezért például egy új művészet ismét csak a funkcióból nőhet ki, akár réges-régen. Hamvas, aki szerint a Nyugat alkonyát a be nem váltott eszmék felhalmozódott csődje okozta, hasonló értelemben beszél a realizációról, ami kizárólag konkrét lehet. Karácsony pedig ennek a konkrét alanyát is megnevezi: a másik embert.
Hazugság
A nyelv szerepének a megértésével itt ismerhető fel egy még alapvetőbb torzulás az újkori gondolkodásban. Ennek az alapja a „magányos individuum” mítosza, aki valamilyen társadalmi szerződéssel vagy másként kölcsönös érdekek alapján dönt egy embercsoporthoz való csatlakozásról. Ez a téveszme hallatlan károkat okozott eddig is – és még nem értünk a végére.
„A sivatag egyre nő. Jaj annak, aki sivatagot rejt magában” – mondta Nietzsche az individualizmus kultuszának erről a világhelyzetéről. A homok atomizáltsága és a kapcsoló közegnek, a víznek a teljes hiánya. A folyamat pusztító, és mint a mondat mutatja, egyúttal önpusztító is. Itt azt láthatjuk, hogy a hamis információ egyik típusa, a tévedés miképpen vált át a másikba, a hazugságba, mely utóbbira még vissza kell térnünk.
A valósághoz ennek nincs köze. Fülep Lajos idézi a zseniális eredetiségéről egyébként közismert Goethét, hogy őszerinte az embernek semmi egyéb sajátja nincsen, mint az erőfeszítése – minden egyebet készen kap azoktól az embercsoportoktól, amelyekhez tartozik. Éspedig a nyelven keresztül kapja, beleértve mindenekelőtt a „nyelv logikáját”. Karácsony ezért bár az embert magát transzcendentálisnak, a fizikai világ határoló peremének tartja – „az Univerzumban sub specie aeternitatis létező”, mondja –, a világban elfoglalt helyét mégis a nyelv által meghatározottnak tekinti, vagyis relációnak. Szabó Lajos és Tábor Béla ezen a ponton azonosították korunk betegségét: hiányzik a kapcsolat a szellemi kaszt egyes területei és képviselői között, és ekképpen hiányzik az a kontroll, ami megvilágíthatná az igaz és a téves közötti különbséget a marxizmus, a pozitivizmus, a szociológia, a pszichoanalízis tudományterületei között.
Karácsony egy lépéssel továbbmegy a hiány megvilágításában. Az Én – mondja – grammatikailag nem egyéb, mint a Te derivátuma, és erre a felismerésre egész társas lelki rendszert épít, amely a tudomány, a művészet, a vallás, a jog és a társadalom különféle szféráit egységbe, mégpedig az embertárs által értékmeghatározóvá tett egységbe foglalja. A lételmélet és az értékelmélet eme szintézise egybeesik az európai dialógusfilozófia alapjával: „Az emberi lét értelme a másért való lét”, mondja Karl Barth.
(Ennek a mondatnak a filozófiailag sterilizált változata az öreg Lukács György kulcsfogalma, a „nembeli lényeg” szóval magyarított Gattungswesen. Tanulságos, hogy bár felismerte az ember társas lény voltát, ontológiát alkotnia ateista kiindulása miatt mégsem sikerült.)
Karácsony viszont ebből kiindulva rendkívül radikális, a korunkban elterjedt negativitást meghaladó pozitív korkritikát ad. Jót ebben a miáltalunk berendezett világban nem sokat talál, viszont megmutatja az alig vitatható értékrendet és realizálásának az útját is. Az alap igen egyszerű: az értékeknek, vagyis a velük azonos létezésnek a megőrzése, tehát mindazé, amit készen kaptunk a születésünkkel.
Mi az, amit kaptunk? Magát a világot, mindenestül, beleértve önmagunk szemléletét is. „Az érzékelés a kinyilatkoztatás, a következtetés a hagyomány” – mondja Tábor Béla erről az összefüggésről. Az ember ugyanis nem azt látja, „amit lát”, vagyis nem valami „érzékelő gépezet”, hanem azt, amit „megtanult látni”. A világunk egésze éppen ezért mítosz és nem objektum, a leírása pedig szimbólum, nem pedig „tükörkép”, amint a naturalizmus hirdeti.
A mítoszt magát pedig csak örökölni lehet, vagyis szoros összefüggésben van azzal, amit „múlt”-nak nevezünk. Itt kapcsolódik a „magyar filozófia” a XX. századnak ahhoz a nyugati szellemi irányzatához, amit „konzervatív forradalom”-nak nevezünk.
Várkonyi Nándor szétfeszíteni kívánta a kalodává merevült „tudományos” gondolkodás kereteit a maga egyéni utakon járó természetszemléletével. A hasonlata ezzel kapcsolatban az, hogy ha egy tóban két centiméteres lyukbőségű hálóval halászunk, akkor bizonyára nem találunk ennél kisebb halat – de ez nem jelenti, hogy ilyen nincs is. Ezért kezdett hozzá az elveszett ismeretek feldolgozásához – alchimia, mágia, asztrológia, szellemidézés –, amelyek korunk tudományos ismereteivel ugyan nem összeegyeztethetőek, viszont ez jelentheti eme ismeretek módszertani fogyatékosságát is. (Szükséges megjegyeznem, hogy vizsgálódásai erősen kritikai szemléletűek, tehát nem tévesztendők össze a mai New Age-világszemlélettel, amit Tábor Béla találóan a „szellem entropizálódásának” nevezett.) Hasonlóképpen tekinti át az emberiség őstörténetét is, a tudományos eretnekségnek számító Atlantisz-kérdés vizsgálatától a piramisok problémáján át az emberi „ősvadság” mítoszának a leleplezéséig, ami nem egyéb, mint a mindinkább elvaduló imperializmus gondolkodási módjának a visszavetítése, hogy ezáltal Világtörvénnyé lehessen hiposztazálni.
Hamvas, tőle eltérően, közvetlenül a ránk maradt őshagyományt, annak könyveit kutatta mint egyedül hiteles valóságot az események káprázatvilágával szemben. Ez a hagyomány egységes, dacára annak, hogy a különféle kultúrák olyan eltérő szimbólumokban tartalmazzák. Ennek az egységnek a kimutatása volt életművének az egyik súlypontja. A nagy francia hagyománykutatóhoz, René Guénonhoz ekképpen szoros szellemi szálak fűzik. Vele egyetértőleg abban látja a hagyományismeret problémáját, hogy a szubjektív önkény vagy a pozitivista értéksemlegesség nem tud hiteles képet adni róla. Nem tehetünk mást, mint hogy az eltérőnek látszó hagyományelemeket belsőleg felfogva, nem kollázsszerűen és nem külső kritikával próbáljuk megérteni. (Ezek az eljárásmódok ugyanis az Ént helyezik a centrumba, noha ennek az Énnek a meghatározó alapjait keresnék.)
Ezért egyrészt lankadatlan buzgalommal fordította és kommentálta az ősi India, Kína, Egyiptom szent könyveit, a kabbalista és a szufi irodalmat, Eckhartot és Böhmét, és ha önironikus szellemi terve, a négyszáz évig tartó munkálkodás lehetővé vált volna, akkor sort kerít a többire is, amelyek közül főképpen azt hiányolta, hogy nincsen jó áttekintése az amerikai indiánok hagyománya fölött. („Elhoztam ide az isteneket” – így összegezte a munkásságát a szkeptikus magyar szellem spirituális megnyitásában.)
Másrészt pedig Scientia Sacra címmel ennek a tradíciónak az egységét hat „csomópont” feldolgozásával mutatta meg: A Hagyomány, Az archaikus ember, Kultusz és kultúra, Beavatás, Analógia, Király és nép. A vezérmotívuma, ami valamennyi vizsgált kultúrában megvan, az aranykornak az apokaliptikus korrá való átalakulása, az alapvető feladat pedig, szintén a teljes hagyomány egybehangzása mellett, a világ újbóli megszentelése. Számos különböző kérdéssel foglalkozik itt a nyelv mágikus eredetétől és szellemi hierarchikus fokozataitól kezdve a megismerés különféle módozatainak a szerkezetéig vagy az emberi társadalom felépítéséig.
A hagyomány oly módon alapja az ember világának, mint a közösségét megformáló alap. „A kapcsolat a jelképek egybeesése” – mondja erről Karácsony. Formájában jelentősen átalakulhat, de a tartalma nem változhat meg. Az a hagyomány tehát, ami a közösséget nélkülözi, még akkor is problematikus, hogyha hiteles. Ez természetesen feladatot jelent egyúttal a hagyomány őrzőinek, és éppen ezért nyilvánvaló azok közösség iránti elkötelezettsége. Ami többféle dolgot foglal magában, de az önzés kiküszöbölését mindenképpen. És ezen a ponton ütközik össze azzal, ami az újkor szellemének a baziliszkusztojásából napjainkra már oly hatalmasra nőtt.
Cselekvés
A tévedéssel mint a világról alkotott hamis információ forrásával még nem értünk a mélybe. A szókratikus görög szellemnek és a nyomában felépült nyugati filozófiának épp az lett a legnagyobb fogyatékossága, hogy nem ismerte és így feldolgozni sem tudta a másik lehetőséget, a hazugságot. (Pedig az ördög egyik közkeletű neve a görögből származik, Diabólosz, vagyis Átejtő, tehát éppen a hazugság a lényege.) De ehhez a felismeréshez, mint Hamvas mondja, sem a grammatikán, sem a logikán keresztül nem férkőzhetünk hozzá, hanem kizárólag az ontológián, a létezésről szóló tanításon át.
Hogyan változik a tévedés a hazugsággá? Az ontológia alapja az, hogy minden létező elkülönül egymástól, ám a foglalatuk nem individuális, így ebben eltűnhet a valóság. (Fülep ekképpen korszerűsítette a késő középkori nominalizmus tanítását.) A közgazdaságtan például a pénzt egyetemes csereértéknek tekinti, vagyis a létezést az elcserélhetőségének a mértékében határozza meg. (Tábor Béla egykori megjegyzése szerint a gazdasági válságokért a gazdasági elméletek a felelősek.) Azért lehetséges ez, mert a „csereérték” a létezőnek az értékét (végeredményben magát a létezését) énrám vonatkoztatja a birtokomban lévő egyetemes csereértéken keresztül.
Eddig még csupán tévedés, de a hazugság rögvest előbukkan. Hiszen ha van „egyetemes csereérték”, ami a létezést is meghatározza, akkor eszerint én is elcserélhető volnék, amit gyakorlatilag csak az általam birtokolt „egyetemes csereérték” – a benne megtestesült Hatalom – akadályozhat meg. Természetesen önmagára senki sem vonatkoztatja ezt az egyetemesnek ítélt törvényt – és éppen ebben van a hazugság.
A hazugság „ellenteremtés”, a világrend hatálytalanításának a szándéka, a célszemélye pedig mindig a másik ember. Hamvas Béla írta korunkat vizsgálva a következőket: „Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik, és idegen határra érkezik, az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól: »Ebben az országban idegen vagyok. Legyen olyan szíves kérem, mondja meg, hogy önök itt most mit hazudnak?« A bennszülött erre azt feleli: ’Arroborri.’ »Mit jelent ez a szó?« ’Pontosan senki sem tudja.’ »Hatása észrevehető?« ’Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás van. A közállapotok…’ Az idegen bólint. »Köszönöm, uram, ne fáradjon. A többit már tudom.«”
A hamisított világteremtők természetesen tisztában vannak a saját csalásukkal és azzal, hogy mások is könnyen ráeszmélhetnek. Ezért a hazug identitással együtt belép a folyamatba – a Szabó Lajos által azonosított Pokoli Háromságnak megfelelően – eszközként az Erőszak, célként pedig a Kizsákmányolás. Ez lényegében nem egyéb, mint a világmindenség örökkévalóságának a kisajátítása egy térben és időben is véges egyedi létezőnek az ideiglenes javára, ugyanis a folyamat egyszer csak önállósul és megemészti az alkotóját is, akár a felidézett erők Goethe Bűvészinasát. Hamvas Béla ezért azt mondja, hogy az abszolút individualizáltság végpontján felbukkan a Személytelen, aki talán nem egyéb, mint a megjövendölt Antikrisztus („666” az Apokalipszis száma szerint). Annyi mindenesetre ma is látható, hogy a mégoly végzetes hatású gazdasági döntéseknek sincsen immár személyes felelősük, hanem mindenki „elkerülhetetlen szükségszerűségre” hivatkozik. (Még az is lehet, hogy igazat mond, de ez esetben éppen arról van szó, hogy ezt a világot már nem emberek irányítják.)
Csak két út van, tanítja ezzel egybehangzóan Szabó Lajos, Istené és a mammoné, és aki nem az egyiket követi, az feltétlenül a másikra kényszerül.
A helyzet mitikus, vagyis a problémát egészében és feloldhatatlanságában tartalmazza Bábel nyelvzavarától fogva. Várkonyi Nándor egy monumentális tablóban örökítette meg Európa lesüllyedését korunk kaotikus formátlanságába. A középkor lényege az ősi rend helyreállításának a kísérlete a formán keresztül. (A „keresztes”, vagyis az Egyház, a lovag és a szerzetes.) A következő fok a „kereszttelen”, a jelet elveszített és ezért a reneszánszban, reformációban, ellenreformációban újat kereső ember. A következő az „istentelen”, az önnön személyes autonómiáját meghirdető felvilágosult, világhódításra induló individuum. Ennek a következménye a „pokol”, az ember halála értelmében, midőn az eszmék tudományosnak mondott fejlődésével a szemlélet látóköréből eltűnik az ember. Végül a „jelek”, a megváltó kereszt jegyének az antitézisei, a horogkereszt, vesszőnyaláb, sarló-kalapács, vagyis az eszmeileg kész pokolnak a tényleges megvalósítási kísérletei. „Mindent látó ég, micsoda világ ez?” – sóhajt fel Shakespeare szavával, midőn áttekinti az eredményt.
Cél
Hamvas Béla, amidőn a nyugati idealista filozófia csődjéről elmélkedik, alapvető kifogásként a megvalósítás hiányát hozza fel, csakúgy mint Szabó Lajos és Tábor Béla: ez a szakadék a szó és a tett között. A megvalósítás pedig cselekedetekben történik. Hamvas azt is észreveszi, hogy maga az eltorzult cselekvés a felelős a téves teóriákért is, ez adja azt a hamis alapot, amire azután Zalai Béla szerint hiába építünk egy mégoly összefüggő, logikus rendszert.
A tettek a kapcsolatok rendjében csak alárendeltségi viszonyban lehetségesek, amint ezt Karácsony Sándor mérte fel. Ki, kinek, hogyan van alárendelve, ez minden emberi közösségnek az alapkérdése. Az organikus formája ennek az apai tekintély. (A potestas = hatalom szó gyökérszava az indoeurópai nyelvekben a „pater”.) Éles különbséget kell tennünk a szellemi tekintélyre támaszkodó, tehát belülről fakadó „uralom” és az erőszakra támaszkodó, elidegenült „hatalom” között. Az alárendeltség elviselhetetlen formája, az elnyomás az utóbbiból következik. Karácsony a magyar társas lélek specifikumát abban látta, hogy az erőszakon alapuló alávetettséget mi sohasem fogadjuk el, ámbár általában tudomásul vesszük mint sorscsapást. Ettől vált oly idegenné a mi számunkra szinte minden államberendezkedés az elmúlt fél évezredben. Eme idegen elnyomónak tekintett hatalom ellenében folyamatosan fenntartottuk viszont azokat a közösségi szerveződéseinket, amelyeket Bibó István „a szabadság kis köreinek” mondott, és ebből a tapasztalati tényből építette fel a maga szekuláris államfilozófiáját is.
Minden hatalommal kapcsolatban alapkérdés a felelősség kérdése, és Bibó történetfilozófiai elmélkedése szerint az európai társadalomfejlődésnek az értelme éppen abban van, hogy ezt a problémát elméletileg kezelni tudván, a különféle kultúrák közt egyedül neki sikerült előrehaladnia a „nagyobb szabadság” irányába. Amit ha nem tekintünk is a történelem „végcéljá”-nak, de mindenesetre egy olyan igénynek, ami lehetővé teszi minden visszaélésnek az értékalapú megítélését. Nem arról van szó – mondja –, hogy itt ne követnének el gyalázatos gaztetteket, hanem arról, hogy létezik erkölcsi elv a hatalommal szemben, amellyel az megítélhető. És a ténylegesen jobbító cselekedeteknek éppen ez az alapvető feltétele, enélkül csak a bosszúállásoknak, vagyis az Én részleges igazságainak az üres körforgása marad.
Meggyőződéses demokrata éppen attól lett, hogy felismerte, a közösség egészére történő visszavezetés nélkül semmiféle szekuláris megalapozás a hatalomnak nem adható. (Meg kell jegyeznem, éppen ez az alapja egy nem közös származáson, hanem „vérszerződésen” alapuló nemzetfelfogásnak is.) Jól ismerte azonban az úgynevezett „tömegdemokrácia” súlyos árnyoldalait is, amiktől óva intett már Arisztotelész az államelméletében. Demokrácia ugyanis nem létezhet szellemi tekintély, azaz felelősen gondolkodó és általánosan elfogadott szellemi elit nélkül. (Láthatjuk, hogy itt a hatalomnak az uralomra való visszavezetése történik.) Végeredményben olyan szellemi tekintélyről van szó, amit a társadalom el is fogad mint magától értődőt. René Guénon e tekintély hiányában látta az okát az európai társadalom széthullásának.
„A félelem teremtette meg az isteneket” – mondja az ókori gondolkodó. De Bibó azt mondja, a félelem teremtette meg az erőszakot. Tehát az erőszak kiküszöbölése sem lehetséges másként, mint a félelem kiküszöbölésével. „Demokrata az, aki nem fél” – hangzik híressé vált jelmondata. A félelem kiküszöbölésének útja pedig az értelmes kompromisszum, ami mindenki számára elfogadható. Állam- és társadalomszervező elvként az efféle tézisek fontos szerepet játszottak a második világháború utáni Európa berendezésében is, mint pl. a szubszidiaritás vagy a részvétel elve.
Bibónak mindenesetre megadatott az a ritka kegyelmi ajándék is, hogy a szavait realizálhatta. Nem csupán azáltal, amilyen megrendítően hősies szerepet játszott az ’56-os forradalmunkban, hanem még inkább azzal, hogy maga a magyar társadalom újraszerveződése pontosan ezeken az alapokon indult el, példátlan gyorsasággal. Joggal mondhatta ezért utóbb a XX. század legizgalmasabb társadalmi kísérletének.
* * *
A magyar filozófia sohasem lehetett steril elmélkedés, egy kiegyensúlyozott élet intellektuális passziója. Létfeladat volt már negyedfélszáz éve is, midőn Apáczai Csere János ekképp buzdított minket: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bacchust, kinek folyton áldozol. Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz.”
Életrajzi adatok
Apáczai Csere János (Apáca, 1625–Kolozsvár, 1659) Református tanár. Hollandiai tanulmányok után Gyulafehérváron, majd Kolozsváron tanít. Karteziánus fő műve: Magyar Encyclopedia.
Bibó István (Budapest, 1911–Budapest, 1979) Államjogász, jogfilozófus. 1935–46 között minisztériumi tisztviselő, jogfilozófiát oktat Szegeden 1950-ig, utána könyvtárosként dolgozik. A Parasztpárt egyik meghatározó ideológusa. Tagja Nagy Imre forradalmi kormányának, életfogytiglani börtönre ítélik, de az 1963-as amnesztiával szabadul. Könyvtáros a nyugdíjazásáig. Nagy, de időközben elenyészett szellemi hatása volt a magyar rendszerváltásra.
Böhm Károly (Besztercebánya, 1846–Kolozsvár, 1911) Filozófiatanár Pozsonyban, a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban, a kolozsvári egyetemen. Neokantiánus szellemű első átfogó magyar filozófiai kísérlete: Az ember és világa.
Fülep Lajos (Budapest, 1885–Budapest, 1970) Művészetfilozófus, népszellemkutató. 1910-ben a firenzei Circolo Filosofica tagja. 1920–45 között falusi református lelkész, 1945–61 közt nevelő az Eötvös József Collegiumban, majd a művészettörténet professzora Budapesten. Írásainak nagy része kéziratos töredékben maradt fenn.
Hamvas Béla (Eperjes, 1897–Budapest, 1968) Szellemtörténész, hagyománykutató. 1928–48 között könyvtáros a fővárosnál, ekkor eltávolítják, ezután nyugdíjazásáig, 1964-ig raktáros, leghosszabb ideig Tiszapalkonyán. Írásai a kommunista diktatúra idején egyáltalán nem jelenhettek meg.
Karácsony Sándor (Földes, 1891–Budapest, 1952) nyelvfilozófus, pedagógiaprofesszor, társadalomszervező. 1914-től hadirokkant. A háború után magyar–német szakos tanár, 1942-től a Debreceni Egyetem tanszékvezetője 1950-es nyugdíjazásáig. 1945 után szervezője és elnöke a Szabadművelődési Tanácsnak. A diktatúra eszmei ellenségként kezelte.
Kerényi Károly (Temesvár, 1897–Ascona, 1973) Klasszika-filológus. 1931–43 közt egyetemi tanár Budapesten, Pécsett, Szegeden. 1943 után Nyugaton élt. Jung munkatársa, vendégprofesszor több helyen (Bonn, Oslo, Róma, Zürich stb.). A kommunista rendszer ellenfele, de visszavezetni a hazai szellemi életbe mégsem sikerült.
Lukács György (Budapest, 1885–Budapest, 1971) Filozófus. Szociológiai és művészetelméleti munkálkodása során 1911-től Heidelbergben dolgozik. Budapestre visszatérve kommunista párttag, a kommün népbiztosa, emigrál Bécsbe, majd a Szovjetunióba. 1945–1956 közt a budapesti egyetem filozófiaprofesszora. Tagja lett Nagy Imre forradalmi kormányának, ezért nyugdíjazták.
Palágyi Menyhért (Paks, 1859–Darmstadt, 1929) Matematikus, filozófus és irodalomtörténész. 1905–19 között a kolozsvári egyetem professzora. 1919 után Darmstadtban élt.
Pikler Gyula (Temesvár, 1864–Budapest, 1937) Jogfilozófus, szociológus. 1903–19 közt budapesti egyetemi tanár. A polgári radikalizmus egyik meghatározó szellemi alakja volt. 1919 után nyugdíjazták.
Schmitt Jenő Henrik (Zombor, 1851–Berlin, 1916) Törvényszéki írnok, néptanító, újgnosztikus-anarchista filozófus. 1908-tól Berlinben élt.
Szabó Lajos (Budapest, 1902–Düsseldorf, 1967) Filozófus. A húszas években illegális kommunista, majd szembefordult velük, tagja lett a „baloldali oppozíció”-nak. Tanulmányokat folytatott Bécsben, Párizsban, Frankfurtban, Berlinben. A háború végén Auschwitzba vitték, de visszatért. A forradalom leverése után Nyugatra ment. Utolsó másfél évtizedében képzőművészeti alkotással is foglalkozott, számos kiállítása is volt. A hazai szellemi életben még nem sikerült a helyét kialakítani.
Várkonyi Nándor (Pécs, 1896–Pécs, 1976) Könyvtáros, kultúrtörténész. Nyitrán, Budapesten, 1924-től Pécsett élt. Folyóirat-szerkesztő, irodalomszervező. Fő műve a négykötetes Sziriat oszlopai című alkotás az emberiség homályba merülő kulturális-történelmi hagyatékáról.
Tábor Béla (Budapest, 1907–Budapest, 1992) Szellemtörténész. Tisztviselő 1926–40, 1945–48 közt. 1930 után az antimarxista „baloldali oppozíció” egyik meghatározó alakja volt. A háború idején többször volt munkaszolgálatban. 1948 után fordításokból élt, társadalmilag elszigetelten, és ez a rendszerváltás óta sem változott meg.
Zalai Béla (Debrecen, 1882–Omszk, 1915) matematikus, filozófus. Kolozsváron, Budapesten, Lipcsében tanult. Hatalmas ígéretként hadifogságban pusztult el.
(Magyar kulturális kalauz, Napkút, 2011., p. 331-346.)
Illusztráció: fh. Raffaello
Ezek is érdekelhetik!
Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző →
Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye →
Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei →
