Fábián Tibor: Honnan öltöznek az öregasszonyok?
Topolyai szolgálatom során ritkán fordult elő, hogy a szemérmes és alapból befelé forduló hívek valamelyike megkeressen és lelkigondozói tanácsot kérjen vagy akár csak kibeszélje magából bánatát.
A helyiek abban a makacs és tántoríthatatlan hitben éltek, nevezzük inkább megrögzöttségnek, hogy ők hibátlanok, különösen, ha a vasárnapi istentiszteleten megmerítik életüket és máris újfent patyolattisztán léphetnek a következő hét kihívásai elé.
Mondhatni, még a jobbak közé számított, aki így gondolkodott, mert a többség, a vallásos gondolatok furcsa torzulásai eredményeként már eleve azzal a szent meggyőződéssel érkezett a templomba, hogy ő fehér ruhás szent, tehát tisztulnia sem kell.
Számukra a templomos jelenlét inkább valami furcsa, nehezen megindokolható életbiztosítás volt. Nehogy kiessenek a jóság mindennapos szerepéből. És mivel mindenki jónak, tisztának és becsületes hívőnek tartotta magát, ezért hát üresen tátongott a templom a bűnbánati alkalmakon, merthogy ezekre, a topolyaiak szintén csak sajátos, furcsa ellentmondásokat tartalmazó vallásos meggyőződésük alapján, csakis a bűnösök járnak.
Ezen logikai érveléssel lehetett ugyan vitázni, de eltántorítani őket, eme őseiktől örökölt évszázados babonás és vallásos elemeket összekeverő álláspontjuktól igencsak nehéznek tűnt. Furcsamód, ezt a saját maguk által kialakított hitrendszert a fiatalok is örökölték szüleiktől. Hiába az evangéliumra alapozott hitoktatás, mire felnövekedtek, már a maguk által kirostált és az otthonról örökölt hitelemek rögzöttségei és kuszaságai vezették őket vallásos meggyőződésükben.
Ezért csodálkoztam hát, amikor egyik szombat délután bekopogott irodámba egy idős asszony, aki éppen szemközt lakott, és aki mindeddig visszahúzódó, előzékeny magatartásával, csendes beszédével vétette magát észre. Hellyel kínáltam és magam is leültem vele szemben az íróasztalom mögé.
Mindig egyfajta magabiztosságot, önbizalmat kölcsönzött számomra ez a hatalmas, fémből készült bútordarab. Az öregasszony nem messze lakott tőlünk. Mégis mindig az utolsók között érkezett. Ránéztem és arra figyeltem, ahogy egyik tenyerét szinte folyamatosan a száján tartotta. Mintha nem tudná eldönteni, hogy szóljon-e vagy sem? Mintha a kéz fogva tartaná a szólni akaró szájat.
Nem először figyeltem fel erre a furcsa kézmozdulatra. Ő maga mesélte korábban, hogy a fogak hiányát próbálja, sokszor már öntudatlanul is leplezni. Amivel persze csak még jobban felhívja rá a figyelmet. Nem magáról akar beszélni. Nem a saját bűnös eltévelyedései vezették ide. Nem a lelkész tanácsára, igei vezetésére volt kíváncsi. Csak beszélni akart. Nem magáról. Rólam. Ahogy legutóbb is, pár hónap ezelőtt. Amikor, az volt az érzésem, szorgalmasan bemagolta mondandóját, mert egy szuszra elmondta. Volna. Ha belé nem fojtom a szót.
Rám emelte szürke szemeit, kezét hol a száján tartotta, hol az ölébe ejtette. Az a típusú öregasszony volt, aki felejthető. Akiben nyoma sincs az egykori szépségnek. Csak az a sok ezer ránc, ami mindenüvé utat talál. A ruháját sem tudnám felidézni, biztosan valami egyszerű fekete viselet volt. Valami jellegzetes öregasszony-ruha. Nem tudom, hol árulnak ilyet, honnan öltöznek az öregasszonyok. Sehol nem láttam eddig kiírva: jelentéktelen külsőre vágyó idős személyek ruházati boltja. Valahol mégiscsak megveszik ezeket a holmikat, amikre aztán senki sem emlékezik.
A nő rám emelte szürke szemeit, bár az egész arc egy merő szürkeség volt. Aztán elkezdte. Mint, aki verset szaval. Mondta, csak mondta. Halkan, egyhangúan.
Hátradőltem. Igaz, a székem nem ilyen alkalmakra és személyekre lett kiválasztva. Ide valami kényelmesebb kellene, gondoltam, mert a vascső belenyom a hátamba, és ez a néni, ez a szürke nő, ez a kezét a szájára helyező boszorkány sokáig marad. Még a felénél sem tart. És egyre durvábbakat mond. Reagálnom kell, megszakítanom a jól betanult mondókáját. Átvennem a szót és alaposan beolvasni.
Elmondani, hogy azt így nem lehet, hogy szürke képű asszonyságként bekopogunk és mondjuk a magunkét. És mindenkit elmondunk mindennek. Topolyai szolgálatom során sok ilyet hallgattam. Néha beesett egy-egy cigány, hogy segítsek rajta, mert iszik és hadd tegyen esküt előttem arra, hogy leteszi az italt pár hónapig. Na, velük volt alkalmam klasszikus lelkigondozói beszélgetésre. Egyikük sem mutatott a vékonydongájú asszonyukra, hogy né, a Mari miatt iszom, mert nem lehet kibírni vele az életet. Ledorongolnom sem kellett őket, mert valami mélyről felszakadó bűnbánat hozta elém őket. De a topolyai hívek nem, ők csak azért kezdeményeztek velem nagy ritkán hosszabb beszélgetést, hogy egymás iránt alaposan kiacsarkodják magukat és még nekem, a papnak is jusson egy verbális kupánverés.
De jobbára azért megelégedtek azzal, hogy egy-egy utcasarkon, a bolt előtt jól kifröcsögjék magukból a gyűlöletüket. Ehhez pedig nem kellett papi jelenlét és figyelem, csak mélységes düh és harag. Ezért dühített hát a szürke öregasszony állhatatossága, aki alaposan kitervelt mondandójával besétált hozzám.
Akadozott, majd lassan be is fejezte. Felállt. „Tessék csak visszaülni, most én következem!” Összerezzent, én pedig nekikezdtem. Egyre nehezebben ült a helyén, legszívesebben kifutott volna a világból. Nem erre készült. Ő beolvasni jött, jól megmondani a magáét. Választ nem várt. Talán csak elképedt, elsápadt és szégyenkező reakciót. Sokáig beszéltem, izgett-mozgott közben a székben. Jobbra-balra ingott, mint a kakukkos óra ingája. Végül mégis felállt. Másodjára is leültettem. A szürke szemek lángba borultak. Elmondtam, ami összegyűlt bennem, majd még néhány nyugtató, levezető mondat kíséretében felálltam és az ajtóhoz kísértem.
Fellélegzett. Kapkodta a levegőt. Fürge léptekkel menekült a szemközti házba. Többet nem jött ledorongolni engem. Igaz, én sem maradtam már sokáig a vele szemközti parókián…
Illusztráció: fh. A. Anker
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
