Vujicsics Marietta: Római jegyzetek
Kakukkfészekben
Róma, 2000. július
Szerda délelőtt, a trópusian párás római nyárban az irodámban konzuli ügyfélfogadási csúcsidő: legalább tucat ember várakozik, a külföldiek vízumra, a magyarok űrlapokat töltenek ki, bajba jutott turisták, vagy ott élők és okmányaikat jöttek intézni. Nyakig vagyok a munkában, a konzuli adminisztrátorokkal együtt izzadunk.
Ekkor bekapcsolnak egy telefonhívást: az egyik római kórház elmegyógyintézetéről a főorvos elhadarja, hogy van egy ápoltjuk, fiatal nő, aki feltételezésük szerint magyar állampolgár, de semmit nem tudnak róla, okmányai nincsenek, egy hete behozták, kezelésre szoruló állapotban van, ám sürgősen dönteniük kellene a továbbiakról, illetőleg mielőbbi hazaszállításáról. Ebben kérik gyors segítségemet. Ez természetes – máris felírtam a címet, s megnyugtattam, hogy egy sürgős ügyet lezárok, és pár perc múlva odamegyek.
Taxit hívok. A beláthatatlan forgalomban araszolva, a taxis (az útvonalat rábízva) sűrű sóhajtozása és laza megjegyzéseivel kísérve, sikerül átvágni a belvároson. A kórháznak ez a részlege épp a város központjában volt. Csak érdekességképpen: közel a híres szobrász, Canova egykori műterméhez.
Kiszállok az épület előtt, a komor páncélkapu méretén és formáján meglepődtem. Mielőtt becsöngetek, órámra nézek: fél tizenkettő múlt 5 perccel. Mégiscsak gyorsan sikerült ideérni.
Berregve nyílik a kapu egyik szárnya, belépek, utánam rögtön be is csukódik.
Zárt térben találom magam, körös-körül hervasztó acélszürke, itt-ott repedezett falak, hámlik róluk a festés. Sehol egy lélek. Néhány hosszú fapad a falak mentén, egy középen. Körülnézek, az üvegezett galérián egy őrszem kuckóját látom, de üres. Áporodott, nehéz a levegő e furcsa helyiségben. Felfedezek még két, szürkére mázolt páncélajtót egy-egy névvel.
Hamar átlátom: bejönni elég egyszerű, de majd kijönni… Érzem, itt nekem megelevenedett a Kakukkfészek.
Átvillant bennem a világirodalom e pár évtizeddel azelőtt született remeke, amellyel váratlanul szembesülök. Amikor Ken Kesey könyve magyarul megjelent, napok alatt ”felfaltam”, később a film is nagy élmény volt.
Most először jártam elmeosztályon.
Végre megjelenik egy ápoló, hozzám kíséri a lányt. Elmondtam, ki vagyok, és segíteni szeretnék – de a nyomukban hirtelen megjelenő kíváncsiskodó páciensek körében nem akart megszólalni. Kinyitottak belülről egy ajtót, orvosi iroda, az orvos betessékelt, bemutatkozás után ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen a beszélgetésnél. A lánnyal nem maradhattam kettesben. Ő viszont magyarul nem akart beszélni, kezdetben zavaros mondatokkal, olaszul válaszolt a legegyszerűbb kérdéseimre.
Nevét, születési adatait nem akarta (vagy nem tudta) megmondani, aztán csak egy szépen hangzó keresztnevet. Jó, mondtam, ha csak olaszul akar beszélgetni, lehet. Családjáról kérdeztem, kivel van kapcsolatban. Igyekezett ködösen válaszolni. Felajánlottam neki, hogy tegeződjünk, s megkérdeztem, mi a kedvenc étele, esetleg hozhatok-e valamit, aminek most örülne, és falatozás közben beszélgethetnénk is. Erre mosolyogva mondta: „piskóta”. Így, magyarul. Felderültem, s az orvost kérdeztem, hozhatnék-e valami süteményt a közeli kávézóból. Mosolyogva egyetértett, és ő maga kísért el a kávézóba, ahol persze hagyományos piskóta nem volt, de egy gusztusos muffintól reméltem a további eredményt. Boldogan vittem a süteményt, az orvos hagyott minket beszélgetni a szürke hodályban, a ritka kényelmetlen fapadon. Számításom bejött.
Miközben a süteményt majszolta, megeredt a nyelve. Végre magyarul is megszólalt. Amit elmondott, azonosításához nagyon kevés volt. Olyan történeteket mesélt, aminek egy része életszerű lehetett, de egy részét nagyon is érezhetően ő maga költötte. Megígértem neki, ismét eljövök, és mindent megbeszélünk, mert jobb lenne hazatérnie, oda, ahol korábban lakott. „Itt akarok maradni” mondta. „Nem lesz jó neked itt, jobb otthon, a megszokott környezetedben, barátaiddal, rokonaiddal, vagy nem?” – erre a kezemet szorongatva hadarta. „Nem, nem, többé nem megyek haza, de itt bármilyen munkát elvállalok.” Sejtettem… Beszéde lelassult, kifáradt, azt mondta, most pihennie kell. Hirtelen felállt és elment.
Itt egyelőre vége szakadt a missziómnak, de már a folytatáson gondolkoztam. Az ápoló a közelben volt, kiengedett. Az órámra néztem: fél három volt. Már nem mentem vissza az irodámba, és tudtam, hogy az orvosa délután már nincs bent.
Másnap reggel felhívtam telefonon az orvost, mivel mindenképp fényképre volt szükségem a lányról, ahhoz, hogy kiderítsük, kit rejt az a sok álnév, amit az ápolónak, az orvosnak és nekem elsorolt, és ha tisztázzuk a személyét, majd utazási okmányt is kiállíthassak. „Pénteken déltájt jöhet, meglesz” – ígérte.
Pénteken fél tizenkettőkor taxiba ültem, irány az elmegyógyintézet. Rekkenő hőség, pénteki csúcsforgalom. A közelben már inkább kiszállok a taxiból, úgyis őrült a forgalom, a többit szívesebben megteszem gyalog a hőségben is, mint az araszoló taxival.
Canova kőarca mintha megvetően nézné az arra elhaladókat. Vagy csak azokat, akik épp nem neki hódolnak ezúttal. Mester, ezt most igazán ne rajtam kérje számon… nagyon sietek!
Hosszú csöngetés után meglepetésemre egy overallos férfi enged be, tartja a kaput, majd amikor belépek, mögöttem kulcsra zárja. Noha nem kérdez semmit, mégis közlöm vele, hogy előzetes megbeszélés szerint jöttem X doktor úrhoz. Mintha nem is hallaná, egykedvűen eltűnik.
Kicsit várok, s mennék az irodába, ahol már jártam, kopogok, semmi válasz, és az ajtó zárva. Megint a fullasztó levegőtlenség, de az áporodott szagba még egy erős fertőtlenítő vegyül, így fokozva a kellemetlen, émelyítő hatást. (Honnan is volt ez a furcsa szag ismerős? Emlékeimben kutatva rájöttem: sajnos a kisállat-klinikáról, ahol sok évvel ezelőtt a cirmosunkat kellett műteni. De miért ugyanolyan a fertőtlenítő, még itt is, könyörgöm???)
Állok, körbe tekintek, várok, Ápolóra, nővérre, orvosra, akárkire – de sehol senki. Aznap már az addig is használhatatlan, elnyűtt mobiltelefon se volt nálam, mert cserét kértem, és ezt ugye leadtam a gazdaságisnak…
A fal közelében várakoztam, és a Gondviselésre bíztam magam. Szükségem is volt rá: máris közelít egy rövid hajú, ősz, hatvanas éveiben járó hölgy, arisztokratikus fejtartással és léptekkel, nyakában sál (ez hogy maradhatott rajta?!) és ápolt kezét látványosan felém nyújtva hirtelen sirályvijjogásba kezd: „Maga mit keres itt? Kihez jött?” A bejárattal szemközti falhoz tapadok, merev háttal, felkészülni igyekszem a lehetetlen helyzetre. A hangja elképesztő volt. Táskám a vállamon, szorítom. A nő hosszú monológba kezd, hangjának tónusa továbbra is mint a sirályé. „Nadia vagyok, orosz hercegnő, erőszakkal idecipeltek ezek a gazemberek, de előbb megfosztottak a kincseimtől, ezek itt orvosnak mondják magukat, pedig közönséges rablók!” De nem oroszul beszél, hanem olaszul. Érzem, ahogyan a tarkómtól verejtékcseppek indulnak meg a hátamon. Igyekszem érdeklődéssel hallgatni. Eszébe sincs abbahagyni: monológjának egyes mondatait részben ismételgetve, részben francia (!) kifejezésekkel is tarkítva, annak csúcspontjaként elhangzott egy merőben szerény kívánság: „Ön, asszonyom, két síremléket fog nekem állítani (sic!), egyet Szentpétervárott, egyet meg Washingtonban!” Hatásvadász szünet, kémleli az arcomat, majd nekem szegezi a kérdést: „Ön beteg vagy egészséges?” Erre a kérdésre persze nem számítottam, nyeltem egyet és halkan mondtam: „Látogatóba jöttem.” A legrosszabb hatást válthattam ki, mert vijjogása egyre dühösebb lett, majd torkaszakadtából kiáltozni kezdett. Ekkor megjelent négy-öt hamuszín arcú, nyugtatóktól révedező tekintetű páciens, férfiak és nők, szinte egymást vonszolva, és felénk tartottak. Nadia a legmagasabb hangfekvésben rám támadt: „Ezek a magukfajták nem törődnek velünk, itt kell megrohadnunk!”, eközben kezét fenyegetően felemeli, már nagyon is közel került az arcomhoz. Rámeredtem. Hátam mögött a fal, szemben a lezárt ajtó. Személyzet sehol. Gondoltam, ebédszünet van, aztán az ápolónak is szieszta , hiszen „ő is ember”. A páciensekből egyre szorosabbá váló embergyűrűtől, úgy éreztem, nem kapok levegőt, már moccanni sem lehetett, torkom kiszáradt, kis palack vizet se hoztam… Még szorosabban tapadva a szürke falhoz vártam, bízva abban, hogy valaki vagy valami véget vet ennek a számomra félelmetes tortúrának. A szúrós szag, a forróság egyre inkább felidézte a regényt, meg egyéb olvasmányélményemet. Ám hiába fogtam fel úgy, mint memória-játékot, mely írók írtak hasonló alakokról, helyzetekről, nem volt ez felhőtlen játék – ugyanis sötéten felsejlettek előttem a másnapi napilapok fekete krónikájának ilyesféle címváltozatai: „Elmebetegek bosszúja”, vagy „Hogyan került a magyar konzul a kórház elmeosztályára?” esetleg „Hadiállapot az elmeosztályon” , vagy, ami a legéletszerűbb: „Ápolók sztrájkja miatt szenvedett sérüléseket a magyar konzul”… Már éreztem, hogy fehér vászonblúzom, sötétkék vászonszoknyám csuromvizes, a kezemben szorongatott vászon felsőrész is, a hajam összetapadt. És még egy aznapi újság is nálam volt, amit hazavittem volna elolvasni…
A kezem nedves nyomot hagyott a táskámon, óvatosan próbáltam zsebkendőért nyúlni, csak semmi hirtelen mozdulat, ezt tudtam, hogy nem szabad. A zsebkendő is leginkább azért kellett, hogy az órámra nézhessek – miközben az arcomat, homlokomat töröltem, látom: fél három. Jaj! Pár napja ilyen tájban már kijutottam innen, pedig az se volt eseménytelen…
Ekkor három fiatalabb nő – sajnos az én „ápoltam” nem volt köztük – megunta Nadia produkcióját és lassan, némán, bizonytalan léptekkel elindul a belső udvar felé. Két férfi viszont úgy dönt, hogy a padokat foglalja el, komótosan végignyúlva, továbbra is érdeklődéssel várva az érdekesnek ígérkező fejleményeket. Előkerül viszont a hodály mélyéről egy borostás, megtört arcú, görnyedt hátú, középkorú férfi, megállt mellettünk és csak nézett. Drámai csend. Nadia szemében furcsa tűz, szinte érzem, ahogyan az arcomba liheg. A férfi váratlanul ijesztő hangerővel felordít: „Ááááápolóóóóó!” Ettől valahogy Nadia meghátrál, ekkor egy lézengő másik betegtárs kézen fogja, próbálja a belső udvar felé vezető átjáróba terelgetni. Látom, ez se lesz könnyű eset… de még mielőtt engedett volna betegtársa unszolásának, ígéretet kellett tennem, hogy amint innen elmegyek (ajaj, mikor lesz az, Istenem???), feltétlenül intézkedem az ő két síremlékének felállításáról, és rokonait is felkutatom. Na jó, ha csak ezen múlik. Megkönnyebbülve mondtam: „Igen, tudom mi a kötelességem”. Ekkor hunyt ki szemében az a furcsa tűz, és sápadtan, kimerülten, szótlanul eltávozott. Így kellett volna kezdeni – gondoltam.
Amint Nadia a kíséretével ellejtett, a borostás arcú lépett hozzám, kicsit meghajolt, kezet nem nyújtva, hanem hátratéve bemutatkozott: „Fernando vagyok”. „Örvendek”, mondtam. „Ez a mai újság?” – fejével a hónom alatt lapuló, lassacskán verejtéktől nedves Messaggiero felé intve. „Az” – mondtam – „de inkább hozok magának másikat, rendben?” „Rendben”. Találékonynak kell lenni, aztán vagy bejön, vagy nem…
Észrevettem, hogy Fernando a vállán átvetve egy durva szövésű, leginkább régi katonapokrócra emlékeztető szürkésbarna kopott takarót húzott magával, annak kétharmad részével a padlót söpörve megindult a középen álló üres pad felé. Mielőtt oda leroskadt, felém fordult és együttérző tekintettel bámult rám. Még mindig mozdulatlanul tapadtam a falhoz. Bizonyára szánalmas látvány lehettem, verejtékezve, cipősarkamig átizzadtan, csapzottan. Ekkor teli tüdőből ismét elordította magát: „Ááááápolóóóóóó!!!!!”. És csoda történt. Egy kék overallos ápoló, nekem új arc, kulcsokat zörgetve megjelenik, és ajtót nyit.
Elgyötörten kérdeztem, miért hagytak itt, amikor az orvos rendelt ide, komoly ügyben, ám most sem orvos, se megbízottja meg nem jelenik, de még üzenetet se hagynak… Mi történt? Egykedvűen vállat von, fogalma sincs, az orvost nem is látta. Kiléptem az utcára. Három óra tíz. A kék vászonszoknyámon előtörtek a sötét izzadtságfoltok, fehér blúzom rám tapadt, a cipőmet is nedvesnek éreztem, mint aki tusolóból jött ki… és mindehhez megcsapott a párás délutáni forróság.
Canova előtt lassan elhaladok, gunyorosan rám néz: jó kis kaland volt ebben a bugyorban, nem igaz ?!
Lezárás
Hétfőn reggel az orvos hív, sűrű bocsánatkérésekkel igyekszik mentegetőzni, hogy ez micsoda fatális véletlen volt, és soha többé ilyesmi… Nagyon is tudta, milyen súlyos hiba volt csak úgy bezárni engem a „boltba”, egyedül, személyzet nélkül. Noha nem volt ez könnyű, és magam is éreztem, hogy ez lazaság, hanyagság volt a részükről, mégsem állt szándékomban ebből hivatalos ügyet kreálni.
Kitérő: a kórházakkal – miként más, a konzulnak létfontosságú intézményekkel (rendőrség, bíróság, ügyészség, börtön, hogy csak párat említsünk) – csakis a jó kapcsolatoknak köszönhetően lehet eredményesen munkálkodni.
(Ez az intézmény egyébként még háromszor menekített meg magyar állampolgárt a konzuli szolgálatom alatt, de egy évvel később már elköltözött Canova szomszédságából.)
Az „ápoltam” igencsak bonyolult ügyét (hogyan került Rómába, hol élt addig stb.) egy hét után sikerült lezárni, sikeres azonosítása után még kétszer látogattam el az intézménybe: a lányt okmánnyal elláttam (a fénykép helyben készült róla), és már csakis az orvos felügyelete alatt tartózkodtam bent. Időközben a diagnózisa alapján a lány hazaszállítására a kitűnően működő magyar mentőszolgálatot is megszerveztem. Az általuk megjelölt időpontra ismét odamentem, együtt bevártuk az autót, gyümölcslét és vizet vittem a lánynak. Ő nem ellenkezett, hanem szótlanul beszállt és elindultak Magyarországra, ahol a fogadó kórházban már várták.
Az autó kifordult az utcából, én meg a rekkenő melegben betértem Canovához, és kiszellőztettem a fejem a szobrok között.
Lábnyom: Róma – Budapest – Róma
Rómában még 2005 augusztusában nyílt meg egy különleges kiállítás a Capitolium dombon, a hatalmas antik falak között, melyek vaskos boltíveiből kitekinthetünk egyenesen a Forum Romanumra. Akkor már csak időszakosan tértem vissza Rómába, mert a többéves konzuli külszolgálatom 2004. szeptember 1-jével véget ért. Viszont szerencsémre 2005-ben visszahívtak konzuli helyettesítésre. Az említett kiállításról tehát ott helyben értesültem a római napilap, az Il Messaggiero kulturális híreiből. A remekül bemutatott kőtári anyag ugyanis a császárkori Róma közembereinek, közszolgáinak állított emléket. A sírfeliratok, domborművek, szobrok és kőplasztikák Itália különböző helyeiről származtak, különböző időszakokban végzett feltárások eredményeként. Akikről szó van: tűzoltó és katona, színész és zenész (felszabadult rabszolga), kőfaragó mester (a korabeli szerszámokkal ábrázolva) továbbá varga, pékmester, kereskedő… és a sor még folytatható.
Túlzás nélkül mondhatom, életem egyik legizgalmasabb élménye volt.
A kiállítás a tematikán túl további meglepetéssel is szolgált. A mennyezeten a lebegő vásznakra kivetített csillagos ég mint álmennyezet ezúttal különleges funkciót kapott: sejtelmes dallamok érkeztek onnan fentről. Lyd dallamsor nyomán keletkezett rekonstrukció, vagy inkább kísérlet-illusztráció a korabeli zene feltámasztására. Több fuvola és pengetős hangszer szólalt meg, a dallamszövevény különlegessége és a hanghatás által az időutazás egyszerre volt megdöbbentő, felemelő, hátborzongató és rejtélyes.
A kiállított kőtárgyak között meg-megállva, egyszer csak egy kőküszöbtől elinduló páros lábnyommal találtam magam szembe. Majd tovább haladva, egy másik kőküszöbnél megláttam a hazatérő, azaz küszöb felé néző páros lábnyomot. Quo vadis…? – hasított belém. Merthogy eddig csak azt a bizonyos követ láttam a Via Appia Anticán, amely már elnevezése okán is féltve óvott zarándokhely. Az a legenda persze gyönyörű. De ez a néhány pár lábnyom itt és akkor rádöbbentett: a mindennapok megélése, a reményteli elindulás és a vágyott megérkezés hite minden korban és mindenütt ugyanaz.
A kiállítás vonzott: még kétszer visszamentem. Másodszorra ott töltöttem egy szombat délutánt – észre se vettem, hogy záróráig maradtam.
Itt, a limeseken nem találkoztam ilyen lábnyomokkal. Talán még betemetve pihennek valahol hasonló kőplasztikák.
Azazhogy… a 2010-es éveket tapostuk és gyakori útvonalam volt a pesti belvárosban az Egyetem tér felől a Kecskeméti utca. A tér rendezése, újrakövezése meglehetősen elhúzódott, ám amikor végre kész lett és átadták a gyalogosoknak, megláttam valami egészen újat az egyetem épülete előtt, a főbejárat közelében. Nem hittem a szememnek és közelebb mentem: egy lábfej, ragyogó fekete márványból! Elhelyezése, iránya szerint lehet elinduló, ám éppenséggel akár visszatérő láb nyoma…
Ha egyszer találkoznék az alkotójával, szívesen megkérdezném az igazi indítékról.
2020. január elején, épphogy a Covid végzetes beköszönése előtt Rómában jártam. (Ott a járványról akkortájt nemigen esett szó.) A barátnőmmel utaztam és meséltem már neki korábban erről a kiállításról. A Capitolium és környéke meglátogatása a januári, hihetetlenül kellemes verőfényben amúgy is programon volt. Turisták a városban akkor alig lézengtek, mert újév után átmenetileg kicsit mindig kiürül a Város, és ilyenkor a honiaké a főszerep.
A kőtárba belépve egyedül voltunk. Izgalommal vártam az élményt, ragaszkodva mindahhoz, ami az emlékeimben élt.
Csakhogy belépéskor nem fogadott minket a misztikus hangzású dallamszövet. A mennyezeti vásznak eltűntek és csillagok sem voltak sehol.
A kiállítást átrendezték. Talán frissíteni kellett, talán más oka volt. Csak a küszöbökről induló és visszatérő, kőbe vésett lábnyomok vártak és rendületlenül várnak.
Mert a Városba érkezve is, mindannyian mindig hazatérünk.
*
Quo vadis… ?
Illusztráció: Via Appia, J. L. Chapman
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
