OPEN 33. – Cseres Tibor
*
HIDEG ÉJSZAKÁK, SZÖRNYŰ NAPPALOK
*
Cseres Tiborról (1915 – 1993)
Táv-irat: amúltígyisúgyisamiénkstop
Cseres Tibor, a megbecsült író, akinek szülőföldje Gyergyó, röviden így beszélt szüleiről, életének kezdeti szakaszáról Berta Bulcsunak, a vele készült riportban: „ – Az én apám favágó volt… A moldvai havasokban vágták a fát. De nem szerette azt az életet, a mostoha tisztálkodási és étkezési körülményeket. Aztán behívták katonának. Három év alatt szakaszvezető lett. A katonaságnál írni és olvasni is megtanult. Amikor leszerelt, látott valahol egy hirdetményt, hogy testőrnek lehet jelentkezni. A saját költségén Bécsbe utazott. Apám százkilencvenkét centiméter magas volt, s a súlya egy mázsa. Felvették. Mindez a születésem előtt történt. Apám osztálykörülményei megváltoztak. A testőrségnél őrmesterségig vitte. – Visszament a falujába házasodni. Az egyik gazdálkodó lányát vette el feleségül. Hol Gyergyóban, hol Budapesten, hol pedig Bécsben laktunk . . . Amikor Ferenc József 1916-ban meghalt, valamilyen változás történt a testőrségnél. Apám 1917-ben elment csendőrnek Erdélybe, hogy közelebb legyen a falujához. A második román betöréskor aztán beállt a székely hadosztályba. Román fogságba esett. Brassóba, a fellegvárba vitték, ahová Veres Pétert is. Onnan aztán munka közben megszökött, és átjött Magyarországra. Itt kertészeti munkás lett belőle.”[1]
Cseres Tibor középiskolába Marosvásárhelyen és Budapesten járt. Érettségi után a jogi, az állatorvosi és a bölcsészkaron hallgatott előadásokat, végül közgazdasági diplomát szerzett Kolozsvárt. 1937–38-ban a Békésmegyei Közlöny szerkesztője. 1938 végén hívták be először, a háború végéig csaknem 56 hónapot katonáskodott. 1944 őszén hadnagyként megszökött. 1945–46-ban ismét Békéscsabán újságíró. 1947-ben miniszteri tanácsos Bp.-en, majd szabadfoglalkozású. 1963–70-ben az Élet és Irodalom munkatársa. 1986–89-ben az írószövetség elnöke. – Költőként indult. Első írásait, Pálos Tibor néven, a Válasz közölte (1936). Ezen a néven adta ki Tájkép, elöl guggolva én c. verseskötetét is (Békéscsaba, 1937). Később még két verseskönyve jelent meg (Zöld levél árnyéka, 1942; Ének a termelőszövetkezetekről, 1950), ám ezeket – éppúgy, mint korabeli novelláit és regényeit – utóbb „érvénytelennek” tekintette. Első „vállalható” regényének a Here-bárót (1956) tartotta. Anekdotikus-játékos modorban, „bujkáló-ravasz iróniával”, groteszk elemeket is fölhasználva egy „Nagy-alföldi Casanova” kalandjait írta meg. Az utolsó bűbájos meg a tanítványa (1959) és a Pesti háztetők (1961) az idillkeresés jegyében fogantak, kutatják az értelmes élet lehetőségeit, új nézőpontból ábrázolva (pl. galeri) az ifjúság beilleszkedési gondjait. A társadalomépítés konfliktusait fogalmazzák meg a Móricz-hagyományt követő elbeszélései (Fergeteg, Fergeteg fia, A tizedik). A megrögzöttség, a begyöpösödés elleni „osztályharc” ábrázolata a Várakozó özvegyek (1960) c. kötet címadó írása, valamint a Pad a révnél. Jellemző, hogy átírta, újra földolgozta műveit, ismételten megformázta hőseit. Novellából ért kisregénnyé a Búcsú nélkül (1964) is, amely a Fenn az égen száll egy sas (1964) és a Bizonytalan század (1968) c. regényekkel együtt szabálytalan trilógiát alkot a magyar ellenállási kísérletekről. A másik oldal, a fasiszta gépezet vizsgálatát végzi el a szokatlan sikerű regény, a Hideg napok (1964), amely nemcsak az életműben nyitott új fejezetet, hanem a nemzeti önismeret újabbkori történetében is.[2]
A Hideg napok a megjelenésekor, 1964-ben, nagy feltűnést keltett. A szerző egy történelmi traumát állít műve középpontjába, az 1942. januári újvidéki razziát, amely történet éppen az ő regénye nyomán „hideg napok”-ként ivódott nemzeti emlékezetünkbe. Megjelenésének idején alig húsz év telt el a pusztító második világháború óta, Rákosi Mátyás még csak pár éve nevezte utolsó csatlósnak a magyarokat, amikor ezzel a regényével Cseres a háborús bűnökkel kapcsolatos személyes és kollektív emlékezet határait feszegette. A szerző azáltal, hogy a razzia történetét nem az események valósághű rekonstrukciója mentén idézte fel, hanem a tettes-trauma és a szégyen dichotómiájának keretei közé állította, kiemelte azt a történettudomány, sőt az irodalom kérdései közül, és erkölcsi, nemzeti lelkiismereti kérdéssé emelte. Erejét, hatását, úgy vélem, ez adta, ez adja ma is, s a körülötte kialakult közhangulatot és vitákat is ez váltotta, s váltja ki ma is. A regénynek ezt az erkölcsi mondandóját a Kovács András által rendezett nagy hatású, azonos című film csak felerősítette.[3]
*
A Bertha Bulcsu-féle sorozathoz, a Jelenkor számára kellett portrét készítenem a hetvenes évek elején, és ehhez ki kellett mennem a Visegrád határában álló, kertes házába. Természetesen a Hideg napokról volt szó, főként a filmről, és a heves vitákról. Hisz olvasni a kivégzéseket, látni a mészárlásokat egészen másként érinti meg az embert. Beszélgetés közben óvatosan megkérdeztem, hogy a Hideg napok megjelenése után nem gondolt-e arra, hogy mint székelynek, az erdélyi Szárazajtáról, az 1944. szeptember 26-i vérengzésről vajon nem éppen neki kellen-e írnia? Nem emlékszem a pontos válaszára, de arra igen, hogy egyetértett a kérdéssel, és arról, ami ott történt, hosszan beszélgettünk.
*
A kedves Olvasónak erről, Szárazajtával kapcsolatban röviden azt kell tudnia, hogy a 2. vh. végén, 1944. október 25-re a szovjet és a román hadsereg Erdély egész területét megszállta. A front átvonulása után, 1944. szeptember végétől a román katonaság, csendőrség és az irreguláris fegyveres alakulatok, sok helyütt a helyi románság támogatásával sorozatos megtorló akciókat hajtottak végre a magyar polgári lakosok ellen.
A legtöbb gyilkosság az önkéntesekből verbuválódott Maniu-gárda tagjainak nevéhez fűződik. A leghírhedtebb különítményt a Szászfenesről elmenekült volt vasgárdista ügyvéd, Gavrilă Olteanu vezette, aki teljes és végleges leszámolást hirdetett a „puszták barbárjaival”.
A helyi románok feljelentése nyomán 1944. szeptember 26-án a Gavrilă Olteanu vezette Maniu-gárdisták tizenkét magyar lakost gyilkoltak meg a háromszéki Szárazajtán. Az áldozatok közül kettőt fejszével lefejeztek, tízet agyonlőttek, egy személyt súlyosan megsebesítettek, néhányat megvertek, a falut pedig végigrabolták.[4]
Hogy erről bárki is írjon, az elképzelhetetlen volt, hisz Erdéllyel kapcsolatban minden téma tabu volt, vagyis tiltott. Illyés híres karácsonyi írása a Magyar Nemzetben, hatalmas politikai botrányt gerjesztett a két ország között.[5]
*
De később kiderült, hogy más is hasonló kérdést tett fel az írónak. A bazdáni Csapó Pál, aki 1992. decemberében egy levelet írt Cseres Tibornak.
„Kedves Mester! Valamikor úgy 32 évvel ezelőtt, amikor a ’Hideg napok’ című könyve megjelent, s azt a Vígszínház előtti sátornál dedikálta, úgy nyárelő tájékán, ott ólálkodtam egy ideig, miután a könyv megvásárlására szántam magam. Nem is annyira az újvidéki események izgattak, hanem sokkal inkább az, hogy foglalkozik-e azzal, hogy mi történt Bezdánban 1944. nov. 3-án. Mert amint mondani szokás, addig arról mélyen hallgatott a fáma. Pedig akkor ott az ún. szerb partizánok, fegyvertelen, ártatlan civil bezdáni magyarok tömeges legyilkolását hajtották végre, – köztük Feri öcsém, ki nemcsak testvérem, hanem legjobb gyermekkori pajtásom is volt – őt is megölték. S vele együtt az egyik nagybátyám, két kisgyermek édesapját, s jó néhány barátom, és sokan másokat. De az utasító és végrehajtó pribékekkel szemben jugoszláv részről semmiféle bírósági felelősségre vonás nem történt, – de tudtommal azóta sem! Akkor ott, a Vígszínház előtti könyvsátornál tettem minderről említést, s Ön arra kért, hogy beszéljek részletesebben az ott történtekről! Amiről részleteket nem tudtam sokat mondani, mivel én akkor nem Bezdánban, hanem már szovjet hadifogságban voltam. Amint a fentieket elmondtam, legalább nekem úgy tűnt, mintha különösebben nem érdekelné, kétkedve hidegen hagyná e história! S én csalódva, bemutatkozás nélkül távoztam. Mint paraszti ivadék, akkor sok mindent nem tudtam… S ha sértőn, stílustalanul jártam el? Ezennel kérem szíves elnézését! (…) sajnálom, hogy akkor az Ön megítélésében tévedtem! Mert mint kiderült, hogy mennyire foglalkoztatta, s mennyire szívügyének tekintette a 44-es bezdáni véres események feltárását, természetesen írói eszközökkel. S bizonyítja azt nemrég megjelent Bácskai vérbosszú című könyve is (…) sajnos más módon nem tudom, csak így leírva fejezem ki az Igazság, a humánum érdekében kifejtett tevékenységéért, rangos munkájáért a legmagasabb fokú elismerésem és hálás köszönetemet.”
*
Ez a könyv, amely 1991-ben jelent meg, arról az elhallgatott véres bűnhalmazról szól, amelyet Tito[6] partizánjai követtek el.[7] Ez nem regény, hanem levéltári adatok, visszaemlékezések alapján összeállított bűnlajstrom, ami a Hideg napok pandantja. Az Előszóból idézek két részletet:
„Az emberölés módjairól a hajdankortól napjainkig rengeteg tapasztalat gyűlt, s a bűnözők, a nyilvánvaló mindennapi gyilkosok szemünk láttára élnek a sokféle s egyre szaporodó eszközökkel, a tudományok fejlődésének jó vagy rossz voltából.
Napjaink magános (vagy éppen társas) gyilkosainak cselekvési indítéka és eljárási módja, bárhol hajtódjék is végre a nagyvilágban, nem tartozik mondanivalónk, megörökítenivalónk körébe.
Emlékezetünkben Bácska területére szorítkozunk, s a huszadik század negyvenes éveinek első felére. S e hely- és időkorlátozás után pusztán azokat a véres cselekedeteket vesszük szerre, amelyeket egyfelől a magyar állam nevében, másfelől a szerb partizánok országos megbízásából követtek el. (…)
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia megalakulása óta törvényeiben, rendelkezéseiben kezdettől fogva megkülönböztette a területén élő, maradó magyarságot, mondhatjuk, természetesen: hátrányára. Ha nem is úgy, hogy mindig a hatalmába került magyarok életére tört volna.
A partizánhadsereg fővezére, Tito marsall nem adott írásbeli parancsot a bácskai magyarok irtására, de eltűrte s nyilván szóbeli utasításokkal elrendelte, hogy a visszafoglalt Jugoszlávia egész területén, így Bácskában is, bosszuljanak meg partizánjai minden sérelmet, ami a háború négy esztendejében a partizánokat s a szerbséget érték. Valahogy úgy: ahol vérpatak folyt, ott vérfolyónak kell hömpölyögni!
Lehet, hogy e vérbosszúra ingerlő parancsokat Joszip Broz Tito abban a hiszemben terjesztette ki Bácskára, hogy itt a magyarság fegyveresen fog ragaszkodni szülőföldjéhez. Csakhogy a magyar közigazgatás és a magyar fegyveres alakulatok vissza- és elvonulása után nem dördült el puska, s a magyar lakosság ellenállás nélküli beletörődéssel fogadta, viselte az új hatalomváltást.
A partizánok hároméves önvédelmi harcában felelevenedtek a középkor óta hamu alatt parázsló emberpusztító hagyományok, melyek a mindenkori ellenség megsemmisítésére megőrződtek. De kiegészültek a géppuskás, géppisztolyos kor kínálta lehetőségekkel s mindazokkal a vízparti emberirtó módokkal, amelyekkel a magyar katonai megtorlás is élt. Azonban számos véres és kegyetlen vívmánnyal dúsítják a halálformákat. Míg a magyar fegyveresek egyenkint végeztek áldozataikkal, a szerb partizánok – nyilván mert megtöbbszörözték számukra a véres feladatot – tízesével, tizenötösével összedrótozták a kivégzendőket, s így az előre megásatott sírárok elé sorakoztatva tűzgépsorozataikkal hátulról lőtték agyon őket, a maguk számára könnyebbségként úgy, hogy halálos találatokkal tarkójukon, hátukban nyomban végső nyughelyükbe bukjanak, hogy aztán csak rájuk kaparják vagy kapartassák gyilkosaik a kiásott földet.”
*
A két könyv után hadd szóljak a Moldvában nehéz életet élő csángó-magyarokról az egyik Cseres novella kapcsán. Rubinyi Mózes: A moldvai csángók múltja és jelene címmel 1901-ben így kezdte tanulmányát.
„Nem messze tőlünk, a szomszédos Romániában, évszázadok óta küszködik az oláh környezettel néhány ezer magyar. Eredetük a múlt homályába vész. Nem tudjuk biztosan, hogy akkor maradtak-e a Szereth és Moldva mentén, mikor még nem jutott el a magyar nemzet a Tisza, Duna partjaira és Etelköz volt ideiglenes hazája, avagy ifjabb magyarországi, közelebbről: székely kitelepitések-e. Őslakók-e a moldvai csángók mai hazájukban, vagy tőlünk kitelepített székelyek ?
A történettudomány, amelynek körébe e kérdés vág, a feleletet rá már manapság bajosan adhatja meg. A moldvai csángóság kérdése hol az oláhok, hol a magyarok s mindig a moldvai katholikus misszió történetébe esik bele az idők folyamán, úgy hogy saját külön sorsára nagyon ritkák a történeti adatok. Történetüket, életüket, amely telve viszontagságokkal, elnyomatással, csak amaz utazók munkáiból ismerjük, akik – nagyobbrészt tőlünk – kimentek hozzájok, hogy viszonyaikról megbízható képeket nyerjenek. De – mint látni fogjuk – ez adatok magok vajmi kevés és vajmi bizonytalan következtetésekre jogosítanak fel bennünket.
A moldvai csángók mind katholikusok, azok is voltak már a legrégibb róluk szóló följegyzések szerint is.[8]
A moldvai csángók, akik a Kárpátokon túl éltek, soha nem tartoztak a Magyar Királysághoz, ez az egyik oka, hogy olyan volt, és sokban ma is olyan a sorsuk, mint egy mostohagyermeknek. Népdalaik, balladáik a legarchaikusabb részét képezik a kultúránknak, szavaik, beszédük a nyelvújítás előtti magyar nyelv állapotát mutatják. Mivel jártam köztük, tudom, hogy templomban románul kell énekelniük és imádkozniuk, iskolában románul tanulnak, otthon magyarul beszélnek. Aki a legtöbbet tett értük, és akiről szó lesz Cseres novellájában is, Petrás Incze János, minorita szerzetes.
*
Petrás Incze János Moldvában, Forrófalván született 1813-ban. „Úgy sejtem – írja Domokos Pál Péter –, hogy a Háromszék megyei Kantában, a mai Kézdivásárhelyen, a minoriták gimnáziumában végezte középiskoláit. Fogadalomtétele 1834-ben, pappá szentelése 1836-ban Egerben történt. Az újmisés szerzetes élethivatása teljesítése céljából vértestvéreihez ment vissza, Moldvába. Lelkészi működését 1839-ben, a Bákó megyei Pusztinában kezdte el, akkor, amikor a magyar tudományos érdeklődés is Moldva felé fordult.
Az ifjú szerzetes munkáját otthon elismerik és műveltségére, emberekkel való helyes bánásmódjára püspöke felfigyel. Bizalmat érezve iránta, magával hordozza. Püspökét 1841 nyarán a Csík megyei Borszékre kíséri. Itt ismerkednek meg Döbrenteivel, aki arra kéri, hogy a moldvai magyarságról szóló feleleteit az általa küldött 38 kérdés alapján írja meg.
1843 májusában püspöke rendeléséből új állomáshelyre, Klézsére került. Alsó-Klézséről, 1844. augusztus 29-én Jerney Jánostól küldött levelében megírja, hogy szeretne falujában iskolát állítani, mert „amiket püspöke állíttatott, azok közül a jászvásári áll, a szabófalvi vonaglik, a kalugeri elhalt, a foksányi nincs, Valeszakán nem tanítanak.” Tudja, hogy az iskolára és a magyar nyelvű szentmisére a nyelv tanulása és megmaradása miatt van nagy szükség. „Mily szomorú háttérben szorítva él itten nyelvünk, arról nem írhatok, hanem áldom a teremtőt azért is, amennyivel élvezni engedett, én megelégszem ezen egyszerű keresztényi elvtannal” – olvashatjuk egyik 1863-ban kelt levelében.
73 éves korában betörtek hozzá, halálosan megsebesítették. A bogdánfalvi lelkész még tudott beszélni vele, de Petrás, bár felismerte támadóit, azokat nem árulta el. A klézsei temető kápolnájában temették el. Iacu Laura 2013-ban Petrás Incze János címmel kilenc fejezetből álló drámát írt arról a lelkipásztorról, aki egész életétben a moldvai csángó-magyarok jogaiért küzdött.
Cseres Tibor: Őszi beszélgetés Klézsén néhai Petrás Incze parókiáján[9]
Csak felsős koromban a történelemkönyvekből tudtam meg, hogy csángó vagyok.
A csángó kifejezést, ránk való vonatkoztatását, ezt az álnevet végérvényesen ki kell iktatni a tudományos terminológiából, minden származékával együtt, mivel velünk kapcsolatban nem jelent etnikai valóságot. Aki akarja, szabadon viselheti és büszkélkedjen ezzel az elnevezéssel. De mi, akik el nem ismerjük, s akik románnak és csak románnak tartjuk magunkat, kérjük, hogy ezentúl mentsenek fel alóla, s ragaszkodunk hozzá, hogy a szótárak, enciklopédiák, földrajzi leírások és egyéb ismertető munkák a tudományos tárgyilagosság igényéhez illő megkülönböztetést tegyenek. Legyen már vége az égre kiáltó hamisságnak, amely szerint a katolikus moldvai egyszersmind csángó is.
Engedtessék meg nekünk, közel kétszázezrünknek, hogy érzelmeinknek megfelelően románnak tartsuk magunkat, és ne sértegessenek bennünket. (V. M. Ungureanu: Ismét a moldvai csángókról. Flácdra, 1981. szept. 3. 36. sz. Bukarest)
*
A hordók s a kádak színültig, a fazekak és dézsák is mind tele: félbe kellett szakítani a szüretet. S a méhek s a dongók a levegőben úszó mézes illatokon eveztek a domboldal s a parókia udvara között. A vastag mustból nyugodt mozgású nők részeg darazsakat halásztak ki, s ragacsos ujjaikat koréra tűrt szoknyájukba fenték-törölték. Úgy jártak-keltek mégis buzgón, ki s be az udvaron s keresztül a házon, hogy pillantásuk mindig oldalaslag csapott. Asszonyok-e, vagy öregecske leányok, vagy özvegyek-e? Rokonai tán a páternek, vagy szolgálók, vagy egyéb? Nem tudtuk. Feleségem – tolmácsom – röstellt kérdezősködni. Csupán azt hallottuk, hogy magyar szót nem ejtettek felénk még köszönésül sem.
– Pentru constiinta mea eu sunt rásponsabil.
Tolmácsom magyarázta a páter szavait:
– Saját lelkiismeretemnek magam felelek!
– De vajon mit számít majdan atyaságod lelkiismerete? Legfeljebb az Úristen felelőtlen trónusa előtt.
– Nem én hozakodtam elő vele. Uraságod kérdezte lelkiismeretem szavát.
Választékos megszólításokkal tiszteltük egymás személyét: én őt atyaságodnak szólítottam, ő engemet uraságodnak nevezett.
A méhek és darazsak szabadon zúgtak átal a vadszőlős verandán – valamelyik belső szoba iránt, valami kádakban szőlőnedvet szimatolva. Velünk, beszélgetőkkel alig törődtek, csak a kifelé csapongó, elnehezült potrohok kavarodtak meg tolmácsoló feleségem meg-megriadó kezének örvényletében. Csak a szimatolókat csábították az öreg plébános-páter házisipkáján elmaszatolt óboros szagok leszállásra.
– Hívei boldogságának mégiscsak alkotó eleme, hogy atyaságod milyen nyelven közvetíti elméjükbe az Isten igéjét.
A tolmács fordította. A vén ferences páter bal kezét szüntelenül araszos fehér szakállában jártatta, s nem pihentette akkor sem, amikor szólani kezdett. S a tolmács szavait soha nem feleségem arcán ügyelte, hanem az enyémen.
– Az Úristen igéinek szövegét egyházi törvényeink írják elő. Mind ez ideig latinul. A prédikáció pedig tőlem függ.
– És ön románul prédikál. Meg tudná okolni, miért?
– Mert államunk nyelve a román. S én a magyar nyelvet nem is bírom.
– Ennyi évek során meg tudta tartóztatni magát a magyar nyelvtől?
– Erre nem kívánok válaszolni.
– Nem sok évekkel ezelőtt a római egyház feje, a pápa őszentsége úgy rendelkezett – figyelmeztettem az agg franciskánust, hogy a szent liturgiát is a hívek, tehát a nép nyelvén kell mondani! S ezúttal a szent lecke nyelvére is utalt a pápai rendelkezés. Nem lesz-e vajon furcsa, hogy a szertartás, a mise magyar szavait megszakítva a szentbeszéd továbbra is románul hangzik majd a templomban?
– Meggyőződésem, hogy nem – mondta a páter szinte gondolkozás nélkül.
– Bizonyos efelől atyaságod?
– Egészen bizonyos vagyok felőle. Mert a liturgia mindaddig latin marad, amíg én egészen hiteles fordításban meg nem kapom a nép nyelvén a szentmise szövegét. S ez még nem történt meg.
– És azután? Ha megtörténik? Ha megkapja a hiteles szöveget?
– Azután a latin helyett a liturgia szövege is románul fog elhangzani szentmisénkben.
– Csakhogy Róma azt üzeni, a nép, a hívek nyelvén tartsd a misét.
– Igen ám, de vannak, ha kevesebben is, de román ajkú katolikusok is, és különös volna, ha nem az ő nyelvüket tekintenők a nép nyelvének. Hiszen a mi népünk nyelve a román. Tara noastrá! A mi hazánk, a mi népünk!
– És mégis, ennek ellenére Gróza Péter idejében, a faluban magyar tanítók magyarul oktathatták a gyermekeket. Mint jó száz éve Petrás Ince klézsei plébánossága idején. Hallotta Petrás Ince nevét?
– Hogyne! Parókiám följegyzéseiből jól ismerem. Ő tudott magyarul?
– De mennyire! Magyar volt, és az is maradt. Magyarul prédikált. Ám térjünk vissza Gróza Péter idejére: akkoriban a tanítók magyarul oktatták növendékeiket Klézsén.
– Így volt. Így. De az itteni derék népet nagyon megzavarta a magyar iskola. Mondhatnám úgy is, nagy kára származott belőle.
– Mert a gyermekek anyjok nyelvén tanultak meg gondolkozni?
– Azidőtt a hivatalokban, a törvényszéken minden ügyeiket, pörüket elveszítették. Mert nem tudták kifejteni igazukat.
– A törvény mindenkinek jogot ád rá, hogy saját igazát a maga nyelvén fejthesse ki és védhesse meg.
– Ó. Erre a gyakorlatban legtöbbször nincsen mód. S ráadásul a nők, az asszonyok még a saját nyelvükön sem tudják kifejezni igazukat.
– S miért történt úgy mégis, hogy amikor módja volt, minden szülő magyar iskolába adta gyermekét?
– Mert néhány évig, sajnos, nem volt más választásuk. Csakis magyar tanítók működtek falvunkban.
-S hányan?
– Úgy emlékszem, hatan.
– És most?
– Hála az Úrnak, nyolcan vannak tanítóink.
– És minden tárgyban románul folyik a tanítás. És magyarul meg sem szabad szólalniok a gyermekeknek a tanítók előtt.
– Igen. Így van. S nem is történhet másként, hiszen a tanítók nem tudnak magyarul.
– Úgy tudom, magyar is akad közöttük, egy leány, de ő sem használhatja anyanyelvét.
– Ez természetes, ezt megköveteli a kollegiális szellem.
– Mert kényszerítik, hogy. . .
– Uraságod nagyon téved! A nép, a szülők maguk kérték, hogy a tanítás nyelve tökéletesen forduljon vissza románra, mint annyi esztendőkön át volt. A beadvány falvunk valamennyi felnőtt lakosának aláírásával a hivatalos helyen bármikor megtekinthető.
– Vajon nem úgy történt-e a dolog, hogy atyaságod házról házra, családról családra járva, s mindig két fegyveres milicista kíséretében látogatta meg s győzte meg, vette rá a szülőket egy előre megfogalmazott kérvény aláírására?
– Ön a vendégem, emiatt azt kérdez, amit akar.
– Vajon nem afölötti felháborodásában történt mindez, hogy a magyar tanítók egyike-másika az iskolában prédikálni merészelt, mise után?
– Uraságod nem fogalmaz pontosan, vagy pedig nem ismeri pontosan a történteket.
– Bocsásson meg nekem atyaságod, ha tévedésen kap. Kérem, nyomban cáfoljon meg. Tehát: az ön prédikációja rendszerint a mise végére került.
– Igen.
– Nem úgy történt-e vajon, hogy amikor atyaságod elkezdte mondani románul a szentleckét, a hívek kifelé indultak a templomból, s átalsiettek a közeli iskolába, hogy ott az egyik tanteremben magyarul hallgassák meg az arra a vasárnapra rendelt szentbeszédet?
– Ez engemet valóban felháborított. Mért is tagadnám.
– Abban igaza lehetett atyaságodnak, hogy – bár a lecke kiindulása adva volt a misekönyvben – mégsem ugyanaz a beszéd hangzott el odaát, magyarul, mint amit a templomban hallhattak volna az ön szájából.
– Nem bizony! De nem ám!
– S erre ön mit tett?
– Jelentettem a dolgot a fölöttes hatóságoknak.
– És?
– És a prédikációt a mise közepére helyeztem.
– Ebből nyilván további bonyodalmak származtak.
– Sajnos, ez várható is volt. Meg nem is, persze. Arra nem számítottam, hogy a tanítók ravaszul megpróbálkoznak majd, hogy az én templomi, tehát valódi szentbeszédemmel egyidejűleg az iskolában ők is tartsanak prédikációt, az enyémmel egyező idejűt.
– Merthogy a hívek egyre bátrabban kifutottak a templomból, most már a mise közepén is, hogy a közeli iskolában hallgassák meg a…
– Merthogy a megtévesztett hívek egy része orcátlanul távozott a szertartás közepén, valahányszor beszédhez készülődtem. Dacolva a halálos bűnnel, amellyel az érvénytelen misehallgatást sújtottam, amellyel magukat sújtották azzal a cselekedetükkel, mely a misehallgatást érvénytelenítette.
– S hogy a halálos bűnt egyre többen vállalták?
– Beszédeim időtartamának megrövidítésével további kétségeket támasztottam azoknak a lelkében, akik azt gondolták magukban, hogy a szentbeszéd nem szerves része a szentmise-áldozatnak, s ha a többi mozzanatoknál jelen voltak, mégiscsak érvényes vasárnapi misehallgatásuk.
– Úgy tudom, a tanítók végül vasárnap délre helyezték beszédüket, hogy a lelkek állandó háborgását és belső vitáját megszüntessék. Aztán kora reggelre, majd pedig, hogy senki ne maradjon el, délutánra helyezték át magyar szentbeszédüket.
– Igen, de ezzel meg a litániát próbálták megbontani.
– S ekkor szánta rá magát atyaságod, hogy a nép kérvénnyel forduljon a felsőbbséghez.
– Igen, igen, in illo tempore, az idő tájt. És sikerült meggyőznöm őket, mily nagy káruk származik belőle, ha másként határoznánk, mint ahogyan én javasoltam nekik. És mert alapjában jámbor és jó szándékú ez a nép, hallgattak tanácsomra.
– A két fegyveres milicista mindig atyaságoddal járt.
– Mindig, hogyne, mert arra természetesen szükségem volt, hogy hivatalos személynek minősülő tanúim legyenek, nehogy utólag vád érhessen, hogy erőszakoskodtam volna a meggyőzés módjában.
– S azóta ismét románul tanulnak Klézsén a gyermekek.
– Igen, azóta, vagyis nem sokkal azután, hogy kérésünk meghallgatásra talált odafent, és hála Istennek.
– De akkor már Gróza Péter nem élt.
– Nem bizony. Röviddel annak előtte halt meg. S nem sokkal utóbb az összes katolikus moldvai falvakban román lett ismét az iskolai tanítás nyelve, akárcsak nálunk Klézsén.
– Elképzelhető lett volna, hogy Gróza Péter idején magyarról ismét románra fordulhatott volna a tanítás nyelve?
– Petru Groza nu conostea poporul de aici.
Tolmácsom – feleségem – pironkodva fordította:
– Petru Gróza nem ismerte az itteni népet.
– Ön azonban jól ismeri, ugyebár.
– Évtizedek óta vagyok a falu papja. Nálam jobban aztán senki sem tudhatja, mi teszi, mi teheti boldoggá ezt a népet.
– Lehetséges volna, hogy ön ugyanaz a plébános, aki 1938-ban a moldvai katolikusok zarándoklatát, zarándokvonatát vezette Budapestre az eucharisztikus nagygyűlésre?
A páter arcán a büszke szerénység diadalmas pírja ütközött ki ebben a pillanatban. Szaporán bólogatott, még mielőtt a tolmács magyarázta volna feleletét.
– Nemcsak lehetséges, hogy én voltam az, hanem máig büszke vagyok rá, hogy én voltam annak az egész zarándoklatnak a vezetője, melyre még oly boldogan emlékeznek legjobb híveim. S a hívek százai Moldova-szerte. Különvonattal utaztunk, kétezernyi buzgó moldvai katolikus! Ebből is láthatja…
Szavába vágtam.
– Adott-e ön engedélyt némely moldvai asszonyoknak, embereknek, hogy a budapesti rádió épületében bizonyos Bartók Béla nevű férfiú buzdítására, falujokbeli dalokat dúdoljanak, s hogy viaszlemezre rögzítsék beszédüket és dúdolásukat?
A bölcs fehér szakáll fölé riadalom szökkent, s az orcák csupasz foltjain kései bosszúság hirtelen sötétje terjedt most szét, s némi mai félelemé is tán. – Nem! Nem – kiáltotta -, erről most hallok először uraságodtól!
Még tolmácsom sem vette észre, hogy az ő szavait fordítja nekem, de az én kérdésemet átugrotta figyelmünk, noha a válasz pontosan illik.
– Nem akarom fárasztani annak a szép utazásnak emlékeivel. Napokig mesélhetné. Igaz? Egyszer valamikor majd ízről ízre elmond mindent.
A páter zavartan pislogott. Arca visszasápadt hétköznapi színére.
– Jó. Jó! Igen, igen.
– Nekem, vagy valaki másnak.
– Bizony, bizony.
– Hanem mégis sok az a négynél több évtized! Ha valaki ismeri ezt a népet, atyaságodnak ismernie kell. Mindenki másnál inkább!
– Igen, bizony. Minden emberi számítás szerint is.
– S ha más eszközzel tán nem is, a gyónások alkalmával szerzett értesülések alapján mindenképp.
– Igen, igen, természetesen, bár erről ugye nem szívesen…
– Namármost, a gyónók többsége – javítson ki, kérem, ha tévednék – a gyermek-ifjúságon fejjül, leginkább asszony.
– Igen, ez így van, sajnos! De a férfiak tudtommal máshol sem törik magukat a gyóntatószékek felé.
– Ezen, páterka, nehezen változtathatunk. Ön azonban említette, hogy az asszonyok még saját nyelvükön, tehát magyarul sem tudják megvédeni igazukat. Ez azt jelenti, hogy románul egyáltalán nem tudnák.
– Sajnos, ez nagyrészt igaz.
– Mármost, ha atyaságod nem beszéli a magyart – ezek a magyarul beszélő s csupán magyarul értő asszonyok miképpen gyónnak az ön fülébe? Hogyan juthatnak el a földi és az égi boldogság mezsgyéjére? Nem felel? No, én megmondom: sehogy!
– A gyónás szent! A gyónási titok is az. Nem beszélhetek róla. És semmiképpen sem vitatkozhatom róla.
Majd némi töprengés után:
– Alkonyodik. Falvunkban, mint tudják, csak büntetés terhe alatt éjszakázhatnak. Hol szándékoznak aludni?
– Bákó városában. Szállodában.
– Igen, igen. Nagyon helyes.
A félbehagyott szüret illatai úsztak a levegőben. Hordók, kádak színültig. A fazekak s dézsák is mind tele. A méhek és dongók az úszó édes illatokon hajóztak a szőlőhegy s a parókia udvara között. A vastag mustból részeg darazsakat halásztak ki a szüretelő asszonyok, ragacsos ujjukat a koréra tűrt szoknyájukba kenték. Sandító pillantással jártak ki s be. Asszonyok? Özvegyek vagy öregecske leányok? Csupán az bizonyos, magyar szót nem ejtettek.
– Nem idevalósiak – fogta fel gondolatomat a szakállas öreg pap -, távoli katolikus faluból származnak, onnan, ahol káplánul kezdtem a lelkészi hivatást. Ők már csak hírből tudják, hogy eleik valaha magyarul is beszéltek. Hanem, ha meg nem sértem uraságodat, kiejtené-e még egyszer annak a zenéhez értő embernek a nevét, aki az én híveim közül kettőnek Budapesten állítólag meghallgatta az énekét?
– Bartók. Bartók Béla. [10]
– Ohó! ezt a nevet én ismerem. Ez a mi román zeneszerzőnk. Hogy is feledhettem, hisz nemrégen olvastam az egyik hírlapban, valahol, de minálunk olvastam, hogy a mi országunkban emléktábláját avatták. Ez nem közömbös nekem, aki utólag is felelősséggel tartozom!
– De hiszen ön csak a saját lelkiismeretének felelős!
– Hogy értsem ezt, uram?
– Atyaságod milyen származású, katolikus létére?
– Születésem szerint lengyel vagyok. Tehát katolikus. De édes jó Istenem, hol van már az én lengyelségem! A nyelv már álmomban sem jön elő. Moldva ferences parókiái századok óta a lengyel franciskánus rendtartományhoz tartoznak.
Elcsöndesedtem.
– Igen, én is így tudtam, amint atyaságod mondja.
A méhek és darazsak szilajon zúgtak át a vadszőlős verandán – valamelyik belső szoba iránt, tömény mustok hívására hallgatva. A beszélgetőkkel alig törődtek, csak a kifelé igyekvők szédültek elnehezülten a tolmács magyarázatának örvényébe. Másokat meg az öreg plébános házisipkáján elkenődött avas, óboros szagok csábítottak leszállásra.
*
„Egy térbeli pontot három egyenes vonallal határozhatunk meg” – írta Cseres Tibor a róla szóló, 1975-ben megjelent monográfia hátsó borítójára. Ez most újra eszembe jutott, hisz nyilvánvaló az a térbeli pont maga az író, és a három egyenes az említett két regény és az itt közölt novella. Hogy mi a helyzet Moldvában? A félbehagyott szüret illatai valószínűleg ma is úsznak a levegőben, és a csángó magyar sorsa ugyanolyan, mint „in illo tempore, az idő tájt” vagyis ötven, száz vagy kétszáz évvel ezelőtt.
Móser Zoltán
[1] In Bertha Bulcsu: Írók műhelyében. Bp, 1973.
[2] In Új magyar irodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó CD-ROM
[3] A. Sajti Enikő „A nemzeti lelkiismeret őrállója” Cseres Tibor: Hideg napok és a „még hidegebb napok”
[4] In Wikipedia alapján
[5] A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. Az írás már csak amiatt is feltűnést keltett, mert az erdélyi és általánosságban a kisebbségi sorsban élő magyarság sérelmeit az akkori magyar nyilvánosságban jóformán meg sem lehetett említeni.
[6] Josip Broz Tito (1892 – 1980) jugoszláv forradalmár és államfő. Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. A második világháborúban a jugoszláv partizánok egyik vezetője, majd a „második” Jugoszlávia (1943–1991) első számú vezetője volt 1980-ig. Egészen kivételes karrierjét a körülmények és a szerencséje mellett, gyakorlatias intelligenciája, szónoki reakciókészsége, helyzetfelismerése és a kiélezett helyzetekben hozott gyors és jó döntései eredményezték. Sokan kritizálták tekintélyelvű uralma miatt, azonban a nép körében népszerű volt. Ő testesítette meg a jugoszláv egységet.
[7] Az Ötvenezer magyar vértanú – Tudósítás a jugoszláviai magyar holocaustról 1944–1992 című, Nyárádi István kiadásában év nélkül, de mindenképpen 1991 után megjelent kiadványban ez olvasható: „Szűcs Márton nyugalmazott esperesplébános és Kovács József nyugalmazott plébános, mindketten született bácskaiak, a római katolikus plébániák történeteit vizsgálgatták. Megkérdezték a falvak papjait. Ezután írták meg a kommunista rendszer fenyegetése miatt titokban az emlékeztetőjüket, a Halottak hallgatása címmel a 40 000 ártatlanul kivégzett bácskai-vajdasági magyarról. A gyilkosságok számát és hiteles történetét feljegyezni vakmerőség volt, és mivel a jugoszláv kommunista államban éltek, a feljegyzéseket nyilvánosságra hozni nem volt bátorságuk. A bizonyítékok csak haláluk után kerültek Cseres Tibor magyar író kezébe, aki dokumentumok alapján írta meg a Vérbosszú Bácskában című, 1991-ben kiadott kötetét.”
[8] In Ethnographia, 12. évfolyam, Budapest, 1901. I. 2. 166.
[9] In Mozgó Világ, 1982/10. 24-29. oldal
[10] Valóban készítettek felvételeket Bartók és Lajtha László közreműködésével a Magyar Rádió egyik stúdiójában. Ezek meg is hallgathatók, mivel lemezen kiadták. Az, hogy Bartók román zeneszerző, azt az egyik román zenetörténész írta a Zenei Lexikonba, amire a zeneszerző hosszú levélben azt válaszolta, hogy én magyar zeneszerzőnek tartom magam. Itt írta le azt a híres, sokat idézett mondatát, a népzenéről, mint tiszta forrásról.
Illusztráció: Open, Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
