Napút-köszöntők (51.)
Csorba László
Köszönet a tágasságért
Évi tíz szám, 1999 óta huszonkét évfolyam – én is kiszámolom: idén októberben összesen 222 szám. Nem olvastam mindegyiket – még maga az alkotó főszerkesztő, Szondi György is bevallja egy interjúban, hogy ő sem olvasta minden szám minden írását. De ahhoz elég sokat átlapoztam, hogy megfogalmazzam a magam számára legfontosabb benyomást. Ez a tágasság élménye: hatalmas lélegzetvétel a friss, ezerillatú szellem-levegőből, a sokszínűség, soknyelvűség, képgazdagság, gondolatbőség zubogó, soha nem apadó áradása minden egyes folyóiratszám kézbevételekor. Sok száz, talán sok ezer szerző teremtő értelmének és művészi tehetségének tágassága.
A friss nyomdaillatú, elegánsan szép külalakú folyóiratszámok önfeledt olvasója sokszor alig sejti, milyen végtelen mennyiségű munka e bővízű gondolat-szökőkút (természetesen: napkút!) állandó működtetése, karbantartása, az újdonságok fölfedezése, szerzőik kezelése, az írások tematikus csokrokba szerkesztése, az olvasókhoz eljuttatása. Aki azonban belelát a pályázati támogatáskereséstől a nyomdai gépindításig sorakozó részletekbe, a mester születésének 75. évfordulója kapcsán elgondolkodhat azon, milyen képpel fejezheti ki e gigantikus teljesítményért őszinte olvasói köszönetét. A Napút filozófiája a debreceni költő, Fazekas Mihály kalendáriumára és szavaira hivatkozik: „A szélességet az ég derekán keresztűl méltán nevezhetjük tehát Napútnak.” A sugárzó égitest mozgása mellett azonban „[t]udván tisztelve a Csontváry-jelenés fogalmát is” – teszi hozzá a főszerkesztő, méltán, hiszen a folyóirat és a könyvkiadás hátterét aligha véletlenül éppenséggel a Cédrus (!) Művészeti Alapítvány biztosítja.
Az említett „jelenés” a festő önéletírásának arra a csúcspillanatára utal, amikor első vázlatrajza kapcsán váratlanul égi hangot hall: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Hogy mi a „napút” pontosan, azóta is találgatja a zseni leleményes utókora, de mi képkereső igyekezetünkben maradjunk a biztos jelentésű cédrusnál. A Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrushoz nem véletlenül számítanak a 20. századi festészet legragyogóbb főművei közé, így csak helyeselhető, hogy annál a cédrusligetnél, ahol 1907-ben a festő dolgozott, honfitársaink és libanoni barátaik száz évvel később emLéktáblát helyeztek el és új fát ültettek a tiszteletére. Nos, egy anekdota szerint pár évvel később magyar állami delegáció érkezett a nemes faóriást címerében is büszkén viselő országba, és közölték a vendéglátókkal, hogy szeretnék megkoszorúzni ezt a jeles magyar emléket. Meglepetésükre a libanoni kollégák közölték, hogy aznap nem, csupán másnap kereshetik fel a helyszínt. Ott azután kiderült, mi volt e késlekedés – valójában: „időnyerés” – oka: hatalmas hótakaró fedte a területet és előbb kútszerű lyukat kellett ásni a jeges felületbe, hogy egyáltalán le lehessen pillantani a mélyben álldogáló, fiatal cédrushoz és a mellette elhelyezett emléktáblához…!!!
Ha a delegáció tagjai ismerték Szőcs Géza csattanós remekét, A libát, aligha lepődtek meg a fordulaton:
Libát vettem Libanonban
haj, haj, haj.
El is lopták Trianonban
baj, baj, baj.
Non, non, non.
Liba
non
non
non.
Így megálltak a hómező szélén és ledobták (!) a koszorút a „kútba”, a tábla mellé, e kissé rendhagyó módon fejezve ki tiszteletüket a napút-festő Csontváry mester és szeretett cédrusai iránt.
Nos, az én szememben ez a kép – persze megfordítva – kiválóan alkalmas annak a tiszteletnek a kifejezésére, amit a 222 Napút-szám szerkesztői csapata iránt érzek. Én állok lenn az emléktáblánál és ők a cédrusok, akik páratlan teljesítményükkel a magasba emelkednek, messze a hóhatár fölé. És szeretnék egy méltató mondatokból font, szerény koszorút fölhajítani legalább addig, ahol megakad az immár „ernyőt kapott” szálfák valamelyikének alsó ágán. A koszorú szalagjára ez lenne írva:
„Cédrus-barátok, köszönet a szellemi tágasságért, amit a Napúttal huszonkét éven át nekünk adtatok!”
Csörsz Rumen István
Napút
Napút. Fellengzősnek tűnő, de voltaképp fénylőn egyszerű cím. Összeköti velünk a régieket, akik mindent a Nap jelenségeivel, a „világosság tengerével” magyaráztak. Velünk, akik árnyéktűrők, sőt árnyékkövetők vagyunk, a csoporthalmazaink pedig szukcesszív jellegűek, egymás ki- és berekesztésére épülnek. Ám a Nap mindenkire süt, fényt és káprázatot ad, melegít, hevít, kiszárít – senkié, viszont mindenkié. Csontváry azzal kísérletezett, hogy a Nap útját, fényváltozásait egyetlen képen láttassa. Azért lehetett sikeres, mert a Napút valójában csak apró víziók sorozata, s a tudatunk fűzi fel élménnyé. Ezen a klímaváltozás se módosított: a Nap útját immár az árnyékból kipillogatva követjük, de ugyanúgy, mint a régiek. Függetlenül attól, kinek mi van a könyvespolcán vagy a szavazólapján.
A Napút folyóiratban azt szerettük évtizedeken át, hogy ugyanúgy írhatott bele kétkedő urbánus és lelkes népfi, akadémiai szaktudós és műkedvelő, mikrofilológus és panelsámán. A Napút mellékesnek tekintette a magyar kulturális társadalom szekértáborait, s mindenkit szellemi játékokra sarkalló folyóirat volt – illetve semmi múlt idő, hiszen az is marad. Országos, sőt nemzetközi érvényű, mégis a „lelke” mélyén játék, baráti és vitázó terep. Talán a kihalt kávéházak helyett. Talán a beszélgetések, az egymással szóba állás helyett. A nemzedéki életút-vallomásokat közlő jeles hetvenesek sorozata például olyan körképet és korrajzot ad a pályájukat immár jórészt egységes távolból figyelő művészekről, tudósokról, sportolókról, közéleti személyiségekről, amilyet semmiféle lexikon, öntömjén vagy önmarcang nem tudna láttatni. Folyamatában olvasva a nemzedéktársak szövegeit akaratlanul egymás életére, egymás világára vetül a fény, döntési helyzetbe emelve az Olvasót (akiért a magunk eszközével mindannyian dolgozunk, akinek a véleményéért versengünk). Minden objektivitás viszonylagos, ezt tudjuk – ám a horizont megtapasztalt szélessége egyéni. Ebben segít a Napút.
És egy személyes dolog. Szondi György személyében egy szelíd, rendíthetetlen, de egyáltalán nem ólomból öntött katona lett a barátom. Sőt mindnyájunké. Rajta nem fog az élet, a kudarc, nem érdekli a siker. Önzetlenül segíti nyomdafestékhez a kezdőket, de az elfeledett régieket is – amilyen például Apám volt, s a Napút–Napkút nélkül örökre ilyen maradt volna. „Sokadik Szondi György” a bizalmával és a munkájával tisztelt meg ezernyi szerzőt és olvasót. A szenvedélyével, a töprengő kedvességével, a szójátékaival, a nagy ívű terveivel. Hogy megértsük: egymás nélkül nemcsak sötétben vagyunk, hanem mi magunk vagyunk sötétek.
De azért jó, hogy van köztünk napos!…
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
