OPEN 32. – Mándy Iván
MIÉRT MOSOLYGOTT MÁNDY IVÁN?
Táv irat: „fiamnemkellmindentaprólékosrészletességgelleírnistop.”
„Mándy Ivánt a Jézuska hozta”, mondta róla egy kritikusa, mivel közvetlenül karácsony előtt, 1918. december 23-án született, Budapesten. Az Iván keresztnevet apja kedvenc írója, Ivan Turgenyev után kapta. Miután azonban a család egy barátja felháborodott, hogy egy magyar gyereket miként nevezhetnek Ivánnak, otthon és a család baráti körében Jancsinak hívták. Apja, Mándy Gyula újságíró, többek között az Esti Kurírban és a Népszavában közölt cikkeket, de verseket is írt Kiss József A Hét című folyóiratába, majd a Kassák Lajos szerkesztette Új Időkbe. Ahogy mondani szokás, Mándy Iván nem koptatta sokáig az iskolapadot. „Az ötödik gimnáziumból kimaradt, és író lett. Hivatalos munkaviszonyba egyetlenegyszer keveredett. Rövid ideig, talán másfél évig lektorkodott a Népszavánál. Sokat dolgozott persze a Rádiónak s különböző lapoknak is, de mindig, mint külsős. A kívülmaradás Mándynál nem program, hanem az egyéniség természetes megnyilvánulása. Életstílus, érdekes, értékes életforma. Az ötvenes években sok bírálat érte írói működését. Kifogásolták, hogy szűk körben mozog, s periférikus figurákról ír szürkeséget árasztva. Mándy öntörvényű világa időközben kiteljesedett, megszépült. A szürke sok árnyalata felragyogott. Fokozatosan megértették a hőseit és a világát. Mándy Iván nagyon jó író. Tud valamit a városlakó, elbizonytalanodott emberekről, amit senki más nem tud. Arról ír, amit ismer. Prózaírónál ez nagy erény.”[1]
Minden írónak van titka (bármily avíttnak mutatkozzék is a gondolat…). Azaz: minden igazi írónak. Az írásnak egy olyan, legbelső rétege, melybe a legegzaktabb, leginkább tudományosként elfogadott módszer sem enged vagy segít bepillantani. Vannak zárkózott, rejtőzködő, enigmatikus írók, akik tudatosan zárkóznak el a vizslató tekintet elől. Vannak kétértelműek és sokértelműek, műveik, akár a rejtvény. Vannak életművek, melyek labirintusából nincs menekvés. Nem is szólva a még modernebbekről, akik már hivatás- és kötelességszerűen építik bele műveikbe a csapdákat, helyezik el a titkokat.
Olykor azonban a legátlátszóbb, leginkább egyszerűnek mutatkozó mű őrzi a legbiztosabban a titkot: beszélünk róla, elemezzük, s végül be kell látnunk: csak körülírtuk, kerülgettük, de nem jutottunk hozzá igazán közelebb. Ilyen műveket ír Mándy Iván is, a 20. századi magyar próza egyik legeredetibb írója, akinek életműve szinte előzmények nélkül bukkan fel a magyar prózairodalom folyamából – olyan váratlanul és magányosan, ahogyan hősei jelennek meg a pesti utcán. Nem besorolható, nem ragaszthatók rá sem a divatos irányzatok címkéi, sem irodalomtörténeti kategóriák. Még írásainak műfaját illetően is meghatározhatatlan; ahogyan fiatalabb pályatársa, Esterházy Péter találóan írta róla, nem novellát vagy regényt ír, hanem „mándyt”. Mándyzik.[2]
Esterházy Péter kortársai közül többen is azt vallották, hogy olvasóként annak idején nagy hatással volt rájuk Mándy. Ezek közé tartozik Grendel Lajos is, akiről a következő részben szóluk részletesen. Most az egyik vallomásából idézek:„1969-ben vásároltam meg, illetve egy haverom vásárolta meg számomra az Egyérintőt, Mándy Ivánnak az első egybegyűjtött novelláskötetét. Az Egyérintő, a Tribünök árnyéka, A gyerek, a Borika vendégei és egy csomó más írás máig sem halványult el az emlékezetemben. Negyvenöt év meglehetősen nagy idő, az ember egy csomó dolgon keresztülmegy, és az illúzióit fokozatosan eltemeti. Negyvenöt év után a novellák is másnak tűnnek, hogy ne kerteljek: elhervadnak. Mándynál azonban nem ez történt. Ő negyvenöt év alatt klasszikussá nemesedett.”[3]
A vele kapcsolatos legendához tartozik, amelyet Mándy is sokszor hangoztatott, hogy ő mindig ugyanarról ír: padokról, terekről – a moziról és a fociról. Mert, így írja Mándy az egyik novellájában, ha nincs foci, ha „nincs mozi, akkor nincs semmi.” Ő pedig nem a semmiről, hanem a valamiről ír. Arról, amit csak ő tud, és úgy, ahogy ezt csak ő tudja.
*
A futball, akárcsak a mozi, a 20. század egyik nagy mítosza: tömegeket mozgat meg és lelkesít; a kiválasztottak helyettünk küzdenek, szenvednek és győznek, a részvétel illúzióját nyújtva a lelátók passzív nézőközönségének. A futballisták a 20. század gladiátorai. Ám a futballpályán vívott küzdelem, bármilyen komoly legyen is, mégiscsak játék.
A játék feszültségén, izgalmán és örömén túl ezért is lehetett olyan fontos a sport és a játék nemcsak Mándynak, hanem – hogy csak a hozzá legközelebb álló írókat említsük – Zelk Zoltánnak, Jékelynek, Ottliknak. A játék képességének megőrzése a társadalom „vaskorszakainak” idején egyet jelentett az egyén szuverenitásának, az én rejtett régióinak, belső szabadságának megőrzésével.
Mándyt gyermekkorától fogva mély vonzalom köti a pályák, lelátók, futballmeccsek izgalmas világához. S azokhoz a nagyvárosi, kopár terekhez, grundokhoz, melyekről ezt írta Jékely Zoltán: „Mindég lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, / mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.”[4]
Az a pasas, aki nekidől a kapufélfának, és aki nézi őt, nem nehéz kitalálni,ez is, az, vagyis mindkettő Mándy Iván! Talán ez lehet az ő novelláinak egyik titka.
*
A foci mellett a mozi is a múltról szól. A régi idők mozijára már csak kevesen emlékeznek. Élmény volt moziba menni, élmény volt mozit nézni: mondhatom, hogy varázslatos élmény, hisz másfél órára egy másik világba vezetett, ahol arra az időre öröm volt lenni, sőt, ott hősnek lehetett lenni. Az álmot és a mesét a felnőtteknek is a mozi pótolta.
A mozi mindig egy híradóval kezdődött, a legtöbbször az néma volt, ezért volt külön egy zongorista, aki az aláfestő zenét játszotta:
„A mozi elsötétedett. Oldalt kigyulladtak a vörös és kék gömbök, és ezzel mintha tenger alá merültek volna. Foszforeszkált a sötét, hullámzott. Mozdulatlanul sodorta magával a széksorokat, az arcokat, az egymáshoz hajló vállakat.
Megszólalt a zongora.
Megjelentek a híradó képei. Cilinderes urak a pályaudvaron. Le-föl sétálnak, ahogy várják a vonatot. Olykor megállnak, egymásra mosolyognak. Befut a vonat. Gőzfelhő önti el a pályaudvart. Cilinderek futása a gőzfelhőben. Két úr egymás kezét rázza, közöttük hatalmas virágcsokor.
Kifeszített kötél két felhőkarcoló között. Nő sétál a kötélen, napernyővel.”
Azután volt még a színpadon valami mutatvány, majd jött három részben, két szünettel a fő film. A szünetben jöttek a perecesek és árulták 80 fillérét a portékájukat, de ki is lehetett menni a büfébe, beszélni arról, hogy most mi lesz a következő részben. Hisz volt idő, kb. 7-8 perc, mert ennyi idő kellett, hogy a mozigépész visszacsévélje az üres orsóra a már leforgatott részt.
Most az egyik ilyen filmtől szólónovellából idézek egy rövid bekezdést. A film tartalmát az alcím szerint a Fővárosi Mozi gépésze mesélte el a novellában szereplő fiúnak, amelynek címe: Lilian Gish mosolya.
„A lány pomponos sapkában volt és kötényben, a fiú kinőtt, bokáig érő nadrágban és vállára szíjazott iskolatáskával. Vastag törzsű, öreg fák között álltak, a napfény megvilágította a sétányt.
Nem lehet valami előkelő sétány. Alig pár lépésre egy telek, futballkapuval, arrébb gyárkémények.
Iskola után találkozhattak. A fiú azt mondta a lánynak, hogy hát akkor hazakíséri. Elindultak egymás mellett. Lehet, hogy beszélgettek, de az is lehet, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Aztán egyszerre csak megálltak. A lány elmosolyodott. Úgy, ahogy csak ő tudott mosolyogni: Lilian Gish.
Lilian Gish játszotta a lányt, Robert Harron játszotta a fiút. Akkor már több filmben szerepeltek együtt, és én mondom neked, hogy kedvesebb fiatal párt el se lehetett képzelni. És azt is én mondom neked, hogy senki a világon nem tudott úgy mosolyogni, mint Lilian Gish.”
Ez az ismertetése, vagyis a novella ezekkel a mondatokkal ér véget:
„És ez volt az utolsó film, amelyikben Liliant mosolyogni láttad. Most már akármelyik filmjét megnézheted, akármelyiket!
Lilian Gish elvesztette a mosolyát.”
Kell-e ennél szebb befejezés, kell ennél nagyobb szomorúság?
*
És itt kell egy kis kitérőt tenni, mert a mai középiskolások már nem tudhatják, hogy itt mi történt 1989 előtt, hát akkor honnan tudhatnák, hogy mi volt itt 1945 és 1956 között? Nyilván annyi szerepel a történelemkönyvben, hogy az volt a Rákosi-rendszer, ami azonos volt diktatúrával. Mindenkit figyeltek, mindent ellenőriztek, ha olyat tettél vagy mondtál, ami nem tetszett, könnyen évekre bebörtönöztek. Törvénytelen perek kapcsán számos halállal végződő ítéletet hoztak az államhatalom által vezérelt bírák, és senki nem kérdezhette, hogy miért? Parancsuralmi rendszer volt, ahol semmiféle rendelettől nem lehetett eltérni. Háború után vagyunk, először a romokat kellett eltakarítani, majd újra építkezni. Ez volt a szocializmus építésének az időszaka, amikor szabadon gondolkodni veszélyes volt. De mégis voltak, akik gondolkodtak. Nem voltak sokan, de ők elsősorban a fióknak írtak, vagy a gyerekeknek, vagy műfordításból éltek. Az íróknak, festőknek, szobrászoknak – soha annyi munkájuk nem volt! – rendszerhű hősöket kellett ábrázolniuk, vagy teremteniük, az utca embere, a csavargó az nem volt az. A kolhozparaszt, a vasmunkás, hívő kommunista, a honvéd kellett, a kulákokról, kispolgárokról, a régi nemesi családokról, volt grófokról, régi katonatisztekről, az előző rendszer „kizsákmányoló urairól” csak leleplező, őket elítélő írások kellettek.
Tanulságos Tersánszky Józsi Jenő[5] esete, akit behívattak egyszer a kulturális minisztériumba, ahol fél óráig kapacitálták, hogy annyi minden téma van, amiről érdemes és kell most írni, de nem olyanokról, amilyenekről ő akkoriban írt. A közel 60 éves író, aki egy különös figura volt, szorgalmasan bólogatott, majd elköszönt és indult kifelé. De az ajtónál megállt, visszafordult, és azt mondta:– Most már tudom, hogy miről fogok írni! Egy királyról és egy királynőről!
A folytatás előtt ezeket röviden el kellett mondanom Mándy Iván, és számos hozzá hasonló író, költő megértéshez
*
Mándy első megjelent novellája is a focival kezdődik, és egy, a Teleki téren látott eseményt írt meg. Semmi érdekes és izgalmas esemény nem történt: ők fejeltek, és egy csavargó átment a téren, majd lefeküdt a padra és elaludt. „Eltűnődtem azon, hogyan élhet, mi lesz vele? – vallotta. – Ez volt az első novellám. Lényegében ugyanaz, amit azóta is írok. A táj és a kellékek lényegében készen álltak. Később a napilapokba olyanforma novellákat írtam, mintha egy öreg újságíró találta volna ki. Ha egy fiatal írótól olyan novellákat látnék, mint amilyeneket én írtam jó néhány évig, eltanácsolnám a pályáról. Hála isten, a Tisza Kálmán tér erős élményanyagot adott, és azt nem tudtam kihagyni.”[6]
Erre példa az itt közölt rövid kis novella, amelynek bevezetőjében röviden el kell mondanom, hogy a helyszín az ismerős Józsefváros egyik bérháza, a „főszereplője” pedig egy szék. De ez jóval több, mint egy tárgy. Ahogy Nemes Nagy Ágnes híres négysorosában azt olvassuk, hogy az ő szívében boldogok a tárgyak, itt viszont ez a tárgy, ez a barna szék boldogtalan. Mert öreg, mert kopott és elhasznált, senkinek sem kell. Az itt olvasható novella remekmű. Mint az alábbi, alig ismert József Attila vers. Hogy miért is idézem? Mert ha valaki ezt a néhány (mélységes bölcsességet rejtő) sort megérti, akkor Mándy novelláját is. És mint egy kedves ajándékot, magával is vinné azt a barna széket, de nem tudja, mert eltűnt!
*
József Attila: KULTÚRA
A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
De észrevettem.
Mándy Iván. A gangon
Kopott, barna szék a negyedik emeleten. Kibicsaklott lábbal a hátsó lépcsőház mellett.
Hogy került ide? Mikor? Nem lehet tudni. Egy reggel csak itt ácsorgott a falhoz támaszkodva.
Éjszaka vánszoroghatott fel a hátsólépcsőn? Elég keserves lehetett azzal a lábbal. Valahogy azért mégiscsak felvonszolta magát a negyedikre. Leroskadt a fal mellett.
Valaha itt lakhatott. Megvolt a maga helye egy szobában. Aztán megunták és kirakták. A többieket még csak tűrték valahogy, de ő már túlságosan lerobbant. A támlája meghasadt. Eladni se lehetett. Megdühödtek rá, kihajították. Egy éjszaka levitték a ház elé – ki a ház elé. Egy darabig ott álldogált. Aztán eltűnt. Már el is felejtették, amikor egyszer csak visszasomfordált. Honnan? Miféle roncstelepről? Mindenesetre éjszaka jöhetett azzal a rossz lábával.
Most itt áll és vár.
Csak megnyílik előtte egy ajtó. Az a bizonyos ajtó. Visszafogadják. Kijönnek érte, és visszaviszik abba a bizonyos szobába.
Ajtók nyíltak az emeleten. Előbújtak a lakók. Megálltak a gang rácsánál. Körülnéztek. Beleszagoltak a levegőbe. Leszóltak valakinek a másodikra. Egy csikket lehajítottak az udvarra. Elindultak. Útra keltek. És elmentek mellette. Nem vették észre. Még csak el se fordították a fejüket. Egyszerűen meg se látták.
Ő pedig csak várt, félig lecsúszva a fal mellett. Majd éjszaka kijönnek. Vagy legalábbis ha már besötétedett. Kijönnek érte, és beviszik.
Nem jöttek ki érte se éjszaka, se nappal.
Egyszer rátettek egy törött szélű, fekete kalapot. Foszladozó sálat.
Eltűnt a kalap. Eltűnt a sál. Megint csak egyedül maradt.
Egy délelőtt valaki karon ragadta. Kövérkés, pongyolás nő, ahogy úgy elment mellette. Belékarolt. Fölkapta, vitte magával. Közben nem nézett rá. Egy pillantásra se méltatta. Csak vitte, mint valami lehetetlenül lezüllött rokont. Megállt egy ajtónál. Kissé megemelte a széket. És ha lehet, még távolabb tartotta magától.
Két csöngetés.
Az ajtó nem nyílt ki. Újabb csöngetés. Záporozott a csöngetés.
Lépések. Egy riadt, női hang. – Jövök már, jövök!
A pongyolás nő ismét megemelte a széket. Talán hogy mindjárt bevágja az előszobába.
Résnyire nyílt az ajtó. Ijedt női arc a résben.
– Irén néni!
– Nagyon örülnék, ha beengedne, kedves Ildikó! És még jobban örülnék, ha végre bevennék ezt a…
– De Irén néni, kérem!
– Nagyon jól tudom, hogy a maguké!
– Ez a szék?! – Hátraszólt valahova a lakásba. – Láttad te valaha ezt a széket?
– Nevetséges! – Bajuszos férfi a nő mögött. – Hogy gondolja ezt, Irén néni?
– Úgy gondolom, hogy a gang nem szeméttelep! Azért mégse szeméttelep!
Benyomta a széket az előszobába. Eltűnt.
Magukra maradtak ők hárman. A nő, a férfi és a szék a nyitott ajtóban. Ó, azért még nem csukták be mögötte!
– Nevetséges. – De ez már csöndesebben hangzott.
A nő elborzadva: Egy csontváz! De hiszen ez egy csontváz!
A férfi: Talán ha ideállítjuk a gázóra alá!
A nő eszelős rémülettel: A gázóra alá?! Nem! Nem állítjuk a gázóra alá! Nem állítjuk sehová!
És mielőtt még a másik megszólalhatott volna, felkapta a széket. Végigvágtatott vele a gangon. Egy pillanatra megállt, ahogy a kezében lóbálta. Áthajolt a rácson. Leveti magát így a székkel együtt? De aztán már a hátsó lépcsőháznál. Alig kapott levegőt, ahogy végre letette a széket. Valósággal rázuhant. Így ült lehunyt szemmel, fejét a falhoz támasztva.
Egy reccsenés.
A szék megcsúszott a fal mellett. Hiába, az a láb!
A nő éppen hogy fel tudott ugrani. De azért nem futott el. Ott állt, és csak nézte az öreget. Megsajnálta? Bocsánatot akart kérni? Ígéreteket tett? Mindenféle felelőtlen ígéreteket? Hogy olykor majd kijön hozzá? Meglátogatja? Rendbe hozatja a lábát? Kihív egy specialistát, és megnézeti?
Megfordult és elment.
A szék nem is számított másra. Állt a gangon, és napozott.
Valaki bevágta a hátsó lépcsőházba.
Valaki előhozta.
Elgáncsolták. Gáncsot vetettek neki. Nézték, ahogy végigvágódik a gang kövén.
Hátrahurcolták.
Elővonszolták.
Egyszer csak eltűnt, mint aki megunta ezt az egészet.
A pálya szélén című regénye ezzel ér véget:
„– Pénteken gyere ki a Titánia-pályára… fél háromkor, a kölyökcsapat tréningjére.
A fiú még néhány lépést tett, még egy kicsit vezette a labdát, aztán megállt, és visszanézett.
– Ott leszek.”
Ezt a befejezést kölcsön vélve, most én gondolatban odaszólok a képen előttem álló írónak: – Kérem, tessék eljönni hozzánk, a gimnáziumba, egy író-olvasó találkozóra, mert hátha érettségi tétel lesz Önből!
Mándy rám nézett és elmosolyodott: – Jó, megyek. És nem mozdult. (Azért mosolygott, mert tudta, hogy néhány éve az egyik novellájával már szerepelt a magyar írásbeli érettségin.)
Móser Zoltán
[1] Berta Bulcsú: Írók műhelyében. Bp., 1973. 306., illetve Darvasi Ferenc. In https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/mandy-ivan#eletrajz
[2] Erdődi Edit: Mándy Iván. In https://konyvtar.dia.hu/html/szakirodalom/mandy_ivan/mandy_erdody_mandy_ivan.htm
[3]In https://irodalmiszemle.sk/2015/10/grendel-lajos-nehany-gondolat-mandy-ivan-diakszerelem-es-kulikabat-cim-mverl-essze/
[4] Erdődy Edit: In https://konyvtar.dia.hu/html/szakirodalom/mandy_ivan/mandy_erdody_mandy_ivan.htm
[5]Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas magyar író, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.
[6] Berta Bulcsú: i.m. 316.
Illusztráció: OPEN (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
