Casanova visszanéz
„Hogy ez a kettő, az identitás morális megalapozásának
és a szavakkal való fogalmi játéknak a szándéka
mennyire összefügg, azt köteteinek már a címadásában
is megfigyelhetjük.”
(Csűrös Miklós, Kortárs, 2007/9.)
Kovács katáng Ferenc: Jó ideje töröm a fejem, hogy mi módon lássak neki a kikérdezésednek. Alapozzak egy részletes önéletrajzra, s az abból kiragadott állomásokról meséltesselek, vagy tegyek úgy, mint aki semmit sem tud, de mindenre kíváncsi és naivan rácsodálkozó?
Sokirányú személyiségedet talán köteteiden keresztül tudnám leginkább megragadni. Így hát bőséges könyvtermésedből kiválasztottam kilencet, s rávettelek, hogy kis időre nélkülözd, add kölcsön nekem, s majd azokból merítek kérdésötleteket. Azt azért nem úszhatod meg, hogy ne mutasd be – slágvortokban – magadat az olvasóknak!
Suhai Pál: Jól gondoltad: leginkább köteteimben vagyok, aki vagyok (!). Élete vége felé persze nem ússza meg az ember, hogy valamiféle életrajzra is szert ne tegyen. Ha szerencséje van, még ilyen-olyan sors is jut neki osztályrészül. Nekem jutott. Tudnivaló persze az is, hogy utólag (tekintve, hogy ebben nincs előre) mindkettőt meg kell költeni. Merő költészet minden önéletrajz. Így vagyok vele magam is, ha a hátam mögé nézek. A határ menti Bezenyén, egy frissen ásott bunkerben születtem, már akkor menekülés közben. Engem ugyan nem kerestek halálra királyi pribékek, de innen még hazafelé, Paksra is menekülnie kellett a kis családnak: anyámnak már velem és keresztanyámnak két kisgyerekével, unokatestvéreimmel. Apám sokáig szovjet „hadifogságban”, valójában különböző GUPVI-lágerek foglyaként málenkij robotban. Hatéves koromban láthattam először, innen számítom eszmélődésem történetét. De ezt már megírtam máskor és máshol – talán elég, ha éppen csak idézem most: „Születésem története história és legenda egyszerre. A háború családi krónikája és személyes vízióm. Elképzelem vidékről felköltözött, pesti lakásukban éppen hogy megkapaszkodó, s onnan mindjárt ki is bombázott szüleimet, anyámat, a fiatalasszonyt, akit a vak előrelátás ekkor a paksi családi házba visszaküld, a nagycsalád oltalmába, s akit félelme innen is kerget tovább, s fut a közelgő front elől, egyenesen a bizonytalanba – míg én, valahol útban, a nyugati széleken megálljt nem parancsolok neki, és bezenyei jóemberek áldásos közreműködésével – egy kissé bizony meggondolatlanul – világra nem kívánkozom. Gondolom, a lángos csillag sem maradt el: a sztalinorgonák akkor szokásos tűzijátékával. Végül újabb menekülés, de most már hazafelé, Paksra, lovaskocsin, zabrálásokkal, kidöglő lovakkal. Nagyszüleim házában volt a szovjet csapatok postája, a nagy kavarodásban eleinte engem is valamiféle csomagnak hittek, és félretettek a többi közé – aztán mégiscsak öröm. És újabb szorongattatások: beszolgáltatás, apám orosz fogságban, akkor még nem tudtuk: málenkij robot. (Eine kleine Zeitmusik.) Pár kis év, már az én életemben: első hat évem. Várakozások, aggódások, remények, s a nagy csalódás: apám megjövetele. Egy idegené. El kellett fogadnom. Belső emigráció. S felnövekedve, immár belülről a sürgető parancs megbékélésre, elfogadásra. Egy életen át. Haláláig és tovább.” Vele szembeni adósságomból valamennyit éppen mostanában sikerült (talán sikerült) fogságból írt levelei közreadásával törlesztenem. Anyámnak örökké adósa maradok. Őt „mindig ismertem, emberfölötti alázatát, hűségét, kiszolgáltatottságát sohase tudom kitépni a szívemből: fájós fülemre ő melegítette a sót, ő hűtötte a kávémat. Ha beteg vagyok, magamban ma is őt hívom, halálomban, Isten előtt, ő lesz a tanúm.” A továbbiakról is idézettel szolgálhatok: „Dédnagyapám jómódú borkereskedő volt, virilista, a század elején autó vitte a szekszárdi megyegyűlésre. Én már egészen más körülményeket tapasztaltam, de az egykori gazdagság, a polgári jólét még megmaradt a család tudatában – annál nehezebb volt megélni a szegénységet. Ráadásul nagyszüleim kuláklistára kerültek, és csak nehezen tudták teljesíteni a „beadást”. Az ötvenes évek végén, amikor nagyszüleim meghaltak, maradék vagyonuk feloszlott anyám és öt testvére között, el kellett adni a családi házat, amelyben addig laktunk – kiköltöztünk a település szélére egy földes, szoba-konyhás házba. Apám hazaérkezése után még másfél évig rendőri felügyelet alatt állt, addig nem hagyhatta el Paksot. Ennek leteltével az akkori Sztálinvárosban kapott munkát. Eredetileg kárpitos volt, a fogságban kitanulta a lakatos szakmát, élete végéig annál maradt. Így lett osztályellenségből sztahanovista. Sokszoros ellentmondások között nőttem fel tehát, ehhez még hozzájárult, hogy anyám katolikus, apám evangélikus volt. Ezekbe a kérdésekbe apám nem nagyon szólt bele, de úgy gondolta, anyám elkényeztetett a távollétében, és neki kell férfit nevelnie belőlem. A sok különböző hatás mind ott kavargott bennem – talán ezek tették a gyermeket, ha igaz, gondolkodó emberré. Pakson végeztem a gimnáziumot, jó tanuló voltam, Pestre határozott elképzeléssel jöhettem. A bölcsészkar magyar–történelem szakára iratkoztam. Az egyetem elvégzése után három évig a TIT-ben dolgoztam, majd egy épületgépészeti szakmunkásképzőben magyartanári állást vállaltam. A nyolcvanas évek elején kerültem át a Vas utcai kereskedelmi szakközépiskolába, ahol egykor Szerb Antal tanított. Ekkor még érezhető volt a két iskola közötti színvonalkülönbség. Mára ez el is olvadt – nem egyszerűen az iskola helyi sajátosságai, hanem az egész társadalom értékrendjének megváltozása miatt.”
KkF: „[…]a magyar közoktatással kapcsolatos nézetek útvesztője e könyv szerzőjének évtizedeken át munkahelye volt. Úgy tűnik, ennek a szerzőnek mégis nagy szerencséje volt, éppen nehéz, sanyarú sorsa miatt. Azzal, hogy kényes természete: érzékeny idegzetű értelmiségi létére többnyire hátrányos helyzetű, többé-kevésbé neveletlen és tanulatlan, némi kis agymosásokon máris átment, tömegében ellenálló, de személyében a jó szóra és szépre még így is nyitott kamaszok közé került. Itt kellett tekintélyt szereznie a szavának. Itt megtapasztalhatta a hiteles szó erejét és talán a titkát is.” – írod a Tudósítások a katedráról
(Orpheusz Kiadó, 2007) előszavában (9–10. o.). Hosszú tanári pályafutásodat nem lesz könnyű tíz-tizenöt mondatban összefoglalnod. Kérlek, tégy kísérletet rá!
SP: Nem lesz nehéz összefoglalnom, hiszen fönt már utaltam rá. „Hosszú tanári pályafutásomnak” mindösszesen két állomása volt: a Nyár utcai és a Vas utcai. Ahogy idézted is: „többnyire hátrányos helyzetű” tanulókkal szembesülve. „A szakoktatásban való szerepvállalásommal egyenesen a ’frontvonalra’ kerültem, de ennek mégiscsak sokat köszönhetek, hiszen éppen a békaperspektíva itteni távlatával kerülhettem közel azokhoz a többnyire befelé megélt, de szinte folyamatos konfliktusokhoz, amelyeket teoretikus beállítottságom és az e tekintetben meglehetősen szűkös körülmények ütközése provokált, s amelyek, úgy tűnik, a felnőtt valóságismeretének és tűrőképességének edzéséhez még szükségesnek bizonyultak. És még valami: e homályos zóna világosságára a magam fajtájúak közül kevesen pályáztak, így azután se tolakodnom, se hajbókolnom nem kellett az érvényesülésért. Itt a magam szerény és függő módján, azt hiszem, mégiscsak a magam ura lehettem. Végül is Németh László tanácsát követve megpróbáltam a gályapadon műhelyemet berendezni.” Ambícióimat (amelyeket az Eötvös kollégista múlt és a kitüntetéses tanári diploma kellő öntudattal táplált) körülményeim inkább korlátozták, mint támogatták. Az ún. karrierépítés helyett így fordult figyelmem egyre inkább befelé, a pedagógiai munka feltételeinek valósága és határainak tágítása irányába. Ebben az igyekezetemben az OPI-ban (az Országos Pedagógiai Intézetben) mellékállásban végzett tantárgygondozói munkám is segítségemre volt: lehetőséget kaptam tantárgyi kísérlet folytatására akkor, amikor ez még szinte példátlan cselekedetnek számított. Ekkor alapoztam meg későbbi tankönyvcsaládom koncepcióját. Ami a tananyag megírását illeti, végül is szerencsével – magad uram, ha szolgád nincsen alapon. Eleinte készségesnek mutatkozó „munkatársaim” ugyanis szép sorjában visszakoztak az elvégzendő feladat nehézségeit (komolyságát!) látva. Így lehetett az egész munka az enyém.
KkF: „Ön, aki bizonyára kiváló munkatársak körében dolgozhat, talán nem is képzeli, mennyire fenyegető veszély napjainkban a funkcionális analfabétizmus. Könyveket még csak-csak írnak, de lassacskán nem lesz, aki el tudná olvasni. Úgy gondolom, nem elég siránkozni e jelenség fölött, valamit tenni is kellene felszámolására.” (Levél a Paksi Atomerőmű vezérigazgatójához; 141. o.) A fent említett kötet minden sorából érződik a közügyek iránti elkötelezett aggódásod, kritikád, de megfogalmazod jobbító ötleteidet is. A három fejezetre osztott gyűjtemény (I. Közoktatás-politikai elképzelések 20 tételben, II. Tantárgy-pedagógiai javaslatok 13 tételben, III. Terepgyakorlatok 17 tételben) minden tétele után (remélem, elég figyelmesen olvastam!) rövid magyarázatot fűzöl, amiben feltárod keletkezésük történetét, időbeli elhelyezkedésüket. Visszhangja volt-e a Tudósítások a katedráról című könyvednek?
SP: A Tudósítások már utólagos rekonstrukciója kívánt lenni az elvégzett munkának. Mint írod is, 2007-ben jelent meg, két évvel nyugdíjba vonulásom s hárommal tankönyvcsaládom megjelenése után. Többé-kevésbé hosszmetszeti képe ez mintegy három évtizedes tanári tevékenységemnek – egyúttal pedig a hetvenes évektől az ezredfordulóig terjedő időszak közoktatással kapcsolatos viszonyainak. Ahogy én láttam: egyszerre közelről, a mindennapi tanári munka tapasztalatainak, másfelől a tantárgygondozói feladatok elvégzése során szerzett elméleti tudásnak a birtokában. Határozott véleménnyel politikai vonatkozásokat illetően is. A közoktatás szerkezetének időközben végrehajtott széttagolása helyett egybetartó, ún. komprehenzív közoktatást képzeltem a tanulók pályaválasztási kényszerének minél későbbi időpontra halasztásával.(Ilyen iskolarendszer persze, ma már látom, tojás alakú, erős középosztállyal rendelkező társadalmat feltételez. A rendszerváltást követően – finoman szólva – alig jutottunk közelebb egy ilyen valamihez. Leginkább jelenünkben látom ennek szándékát. De a méltányosság nevében szólni, egységes iskolarendszerről beszélni – még ma is utópiagyanús vagy túlontúl radikális követelés.) De vissza a pedagógiához! Az előbbiekből egyenesen következik (következne) a tantárgy-politikai állásfoglalás: az általános képzés megerősítésének, a széles alapozásnak a követelménye a túl korán elkezdett szakmai specifikációval szemben. Paradoxonnal szólva: ha jó szakoktatást akarsz, erősítsd meg az általános iskolát! Ami pedig a tantárgy-pedagógiát illeti – ez a koncepció harmadik fejezete, esetemben az irodalomtanításra fókuszálva. Elképzelésemet az ún. konstruktív pedagógia ajánlásainak szellemében, a hagyományos olvasatok tekintélyelvű előítéleteivel, a szakszerűség álarcában tetszelgő eltárgyiasító műszemlélettel szemben fogalmaztam meg, annak tudatában, hogy a tapasztalat maga is konstrukció, előzetes tudást feltételez. Már a csecsemő is rendelkezik ilyennel – elég, ha épp utalok itt Kodály elhíresült mondására, mely szerint a zenei nevelést születés előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. A magyartanításban olyan gyakorlat ez, amely hagyja a szövegeket érvényesülni, bízik a jó szövegek nevelő erejében. A tanár pedig? Legyen bátor szövegeket adni, s tegye lehetővé (segítse) ezeknek egymással, a tanulónak a szöveggel, a szövegnek olvasójával, a tanulónak tanulótársával, s ugyanígy vele, a pedagógussal való együttműködését, párbeszédét. Elvégre valamennyi „aktor”. Egy igazi tanárszemélyiség persze magától is tudja ezt, maga is olvas, van saját, külön bejáratú véleménye a műről és, horribile dictu, a világról, s minden elméleti és technikai felszereltség nélkül is képes párbeszédbe hívni növendékeit. Mindig is tudta és fogja is tudni. Könyvem hatása? Hol lehet kapni? Egyáltalán bekerült a könyvforgalomba? Amennyire ma, nyugdíjasként megítélhetem, még mindig várat magára. A hatás. Időszerűsége hamvát őrzi az ábrázatán.
KkF: „…az elmúlt évtized egyik legígéretesebb kísérlete a közoktatás körülményeiben, feltételeiben mutatkozó változások megválaszolására.” – olvasható a 9. évfolyam számára rendszeresített közel ezer oldalas „tankönyvcsaládod” (Irodalom, művészet az alteritás korában, Holnap Kiadó, 2004) ismertetőjében. 
Az oktatási miniszter 2003-ban tankönyvvé nyilvánította. Vázold fel kérlek e három kötetes mű keletkezésének előzményeit, megvalósulhatóságát, s hogy mi lett a kötetek sorsa!
SP: Könnyen válaszolhatok, hiszen a Tudósításokkal kapcsolatban elmondottak már utalnak tankönyvcsaládom céljaira is. S ha Te idéztél, talán nekem is szabad, egyszerűen ide másolom a kötetek szándékot meghirdető előszavait, pontosabban ezek jellemző részleteit. Először is a Feladat- és szöveggyűjteményből a tankönyvcsalád mondanivalójának egészét leginkább megvilágító részt: „Egy tankönyv, bármilyen tökéletes legyen is, csupán összefoglalása lehet a művek értelmezésével kapcsolatos gondolatmeneteknek, magát a megértést, a tapasztalatot nem helyettesítheti. Ezt mindenkinek magának kell megszereznie, méghozzá a műalkotással folytatott valóságos dialógusa eredményeként. A feladatgyűjteménynek e párbeszéd megindításában és modellálásában van szerepe, annak a bensőséges viszonynak a megteremtésében, amely nélkül megértés nem lehetséges. Ilyen személyes kapcsolatot a tárgy puszta szemlélete sohasem eredményezhet, csakis a vele való gyakorlati viszony, az alkalmazás. E nélkül maradhatna minden a régiben: az írástudatlanság groteszk, rossz köre, a félművelt analfabétáé, aki nem olvas, mert nem tud olvasni, olvasni pedig azért nem tud, mert nem olvas.” A Tankönyv előszava többes számban utal a tankönyvcsalád egyes köteteire: „Ezeket a könyveket nem kell és nem is lehet a szokásos és oly kellemetlen módon ’megtanulni’. Ezek a kötetek a diákot a biflázás sivár kötelezettségétől inkább megszabadítani igyekeznek. A tanulás igazi élményét ígérik, valahogy úgy, ahogy egy társasutazás is. Nem pihenést: munkát ígérnek. De kínálnak is, kalandot: az ismeretlen megismerése révén az önmagunkkal való találkozás lehetőségét.” Végül a Művelődéstörténeti albumból szintén egy jellemző, a képzőművészeti alkotások nevelő hatására vonatkozó szemelvény: „egy ilyen gyűjtemény mindenekelőtt a szemnek szól, igazi betűi-mondatai a képek, a tekintetet foglalkoztatják. Puszta látványosságnál mégis többet kínálunk. Azoknak ajánljuk kiadványunkat, akik nemcsak nézni, de látni is szeretnének. Akik arra is kíváncsiak, amit a látvány elrejt, ami a kép, a tükör mögött van. Nincs más tudás. Aki nem látja a láthatatlant, még mindig vak.” Jó lenne látnom magamnak is ”közel ezer oldalas”, a tanórai munka eredményességét a lehető legnagyobb mértékben elősegíteni kívánó tankönyvcsaládom végső eredménytelenségének (kudarcot ne mondjunk!) láthatatlan okait. Mert romokban maradt, monumentális rom – csak a 9. évfolyam anyaga készült el. Nem tudok róla, hogy ezt is rajtam kívül bárki kipróbálta volna. (Én is csak egy évig használhattam, 2005-ös nyugdíjba vonulásomig.) S hogy miért e falnak fordítottság? Próbálok „mentségeket” keresni. Munkabefektetésnek még mindig olcsóbb a frontális módszer, a „magyarázat”. (Annak ellenére is, hogy a különféle applikációkon szocializálódott mai fiatalok számára ez már – érthető okokból – kevéssé hiteles.) A kiadó is csalódott – néhány évvel korábban még keresleti piaca volt az új szemléletű tankönyveknek, de mire az enyém megjelent, már Dunát lehetett volna rekeszteni az újnál is újabb szemléletű tankönyvekkel. Utána pedig ismét maradt a hivatalosan engedélyezett egy (kettő). Megkésett munka, vagy túl korai. De ma is jónak kell gondolnom – tanári segédkönyv céljaira. (Ha egyáltalán lehetne kapni – ez azonban már ismét a könyvterjesztés makacs anomáliáinak körébe tartozó kérdés.) De talán még ezt is elmondhatom: tankönyvcsaládom egyik fejezete lett (lehetett) kiröptető fészke egy nemrég megjelent s több mint hatszáz oldalas Zrínyi-monográfiának és új szövegkiadásnak. Némi túlzással elég volt kiindulnom belőle.
KkF: A Pentecote-szigeti elbeszélésben, a fent említett műved Szöveggyűjteményében (91. o.) bukkantam rá egyik kedvenc ételem alapanyagára, az édesburgonyára (batata – Ipomoea batatas). Ez a látszólag jelentéktelen dolog viszont hosszú időre elvont a munkáid olvasásától. Rákerestem az interneten az említett szigetre, múltjára, jelenére, az ott élők étkezési szokásaira etc… Egyszóval „elvesztem” a csendes-óceáni adattengerben. Te hogyan tudtad a diákjaidat a kellő kerékvágásban tartani? Hogy tudtak eligazodni a tankönyved (s a másokéi) rengetegében?
SP: Nagyjából másfél évtizedig épületgépészeti szakmunkástanulókat (víz- és gázvezeték-szerelőket) tanítottam magyar nyelv és irodalomra. Ha jól emlékszem, heti két órában, melyből magyar nyelvre az első évfolyamon (írd és mondd!) heti fél óra jutott. Magyarországon! – persze ez még az átkosban volt. Sokkal jobb ma sem lehet a helyzet – a számítástechnika belépése következtében. Persze egy gimnázium vagy szakközépiskola jobb adottságokkal rendelkezik óraszámok tekintetében is, de azok az idők rég elmúltak, amikor a humaniórák képezték a tananyag gerincét. Rugalmasnak kell lennie egy magyartanárnak ahhoz, hogy a szűkös feltételek között is el tudja mondani mondanivalóját – pontosabban meg tudja győzni róla tanulótársait (!). Mert ha nem egymástól tanulnak (bocsánat a szóért) megette az egészet a fene. Én így voltam vele. A tankönyvcsalád megszerkesztésekor is. Összesen csupán hét fejezetet állítottam előtérbe, így mintegy húsz óra jutott egy-egy témakörre – szemben az egyes témákra szokásosan jutó egy-két, jó esetben két-három órával (a többi az előtérbe állítottak háttéranyagaként teljesítette tantervi funkcióját). Petrarca pl. a Balassi-fejezetben az őt inspiráló költők sorában. Az előtér–háttér e munkamegosztása óraszámokat szabadított föl, de nem csupán a szűkös feltételek következménye volt – követelménye is annak a felismerésnek, amely szerint az irodalom valódi története szerves folyamat: művek és művek, művek és olvasók eleven párbeszéde, melyet a benne részt vevők közös érdekeltsége és aktivitása mozgat. A régiségben különösen nyilvánvaló volt (még) ez a hagyományban való személyes érdekeltség: a mintakövetés elve és gyakorlata ugyanis nemcsak másolását jelentette a különböző példaképeknek, de az alkotó saját léthelyzetére való vonatkoztatását, alkalmazását is. Ugyanez a befogadásra is érvényes: az olvasó is szövi „a hagyomány nagy szövetét”, amennyiben a szövegek megértése során önmagára is reflektál, s ezzel mindig újra is értelmezi, ha tetszik, újra is alkotja a művet. Ha így fogjuk föl, párbeszédként az irodalmat, lehet szükségből erényt kovácsolni a mindig elégtelen óraszámú magyarórákon is.
KkF: Bábel trilógiád (Bábeli adományok, 2011; Bábeli adottságok, 2014; Bábeli adósságok, 2016) a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó közös gondozásában jelent meg. Levelek, esszék, kritikák. Az első kötet első írása 2007-ből datált, címe Levél Rodostóból. Ezek után a három kötet 252 írását már nem is lehet másként olvasni, mint Mikes Kelemen-féle személyes hangú, érintettséget sosem nélkülöző tudósításokat.
„Most olvasom Kenyeres Zoltán interjúját (a vele készítettet) azzal a jóslatával, hogy az elmúlt évtizedek elméleti túlhabzása után most már ismét valami valóságközeli-életközeli irodalomtudománynak kell eljönnie. Persze, hozzáteszi, nem valami bulvárszintűnek. Nagy szükség lenne rá.” (A hatodik, hetedik ember az országban, 2009, I. kötet 214. o.) Bekövetkezett Kenyeres jóslata? Milyen változásokat észlelsz manapság?
SP: Kenyeres Zoltán e mondanivalójának azóta külön könyvet is szentelt (Harmadik csöngetés. Visszahumanizálási kísérletek, 2010–2018, Szombathely, Savaria Univerity Press, 2018). S milyen érdekes, hogy a szóba hozottat ő is levélben fogalmazza meg. Ez már műfajilag is „visszahumanizálási kísérlet”. Esszé, de arra is kísérlet, hogy ő, a magas tudományok embere is emberközeli nyelven fogalmazzon. Jól sikerült kísérlet. Kérdésedre nálam precízebb, hivatottabb választ tud adni, ezért most őt idézem. Eredetileg 1981-ben megjelent, később, 2013-ban kibővített Weöres-könyvére utalva írja a következőket: „A munkám közben már hódított a strukturalizmus, amelynek fogalomrendszerével […] ki lehetett kerülni a marxista frazeológiát, aztán pedig megjelent a hermeneutikai megközelítés a későheideggeri nyelvfilozófiák (Gadamer, Jauss stb.) belátásaival. Ez sok szempontból fontos előrelépés volt, igényesebbé tette az elméleti-módszertani gondolkodást, de elég agresszív módon jóformán törölt, kiiktatott a tudományból minden megelőző megközelítést, aztán szinte észrevétlen egybefonódott a logocentrizmus derridai dekonstruálásával. Maga alá gyűrte az irodalomtörténet-írást, aztán egy-két évtized alatt önálló tudományággá változott, és ma már a filozófiai tudományok minőség-ellenőrzése alá tartozik.” (231.) Eddig a közelmúlt és a jelen képe – s bár szakszavakkal, érthetően. Éppily érthető, noha kevéssé vigasztaló megkísérelt jóslata: „Ez a nyelv-filozófiai irány még nem adta fel a kibonthatóság és értelmezhetőség hitét, a rákövetkező újabb irányok éppen az értelmezhetőség-bizalmat számolják fel. A mai, még nevenincs posztposztmodern irányok […] dekonstruálják a dekonstrukciót, és egy mindenre kiterjedő kontingencia-fogalmat tételezve eljutnak a metafizika-tagadás abszolút fokára. Innen egy lépés csak, hogy átlendüljenek egy új metafizikába, ahol paradox módon az esetlegesség és az egyenértékű értelem-pluralitás lesz kötelezően elfogadott és mozdulatlan lényeg.” (231–232.) Íme egy nyolcvanéves tudós, aki öregkorában szít lázadást valami megcsontosodottal vagy annak készülővel szemben. Mondhatnám a „konzervatív” jelzőt is rá, de ezt politikai megfontolásból talán elhárítaná. Mindenképp újító azonban a nyelvhasználathoz való viszonya tekintetében: „Próbáljuk meg visszahumanizálni az irodalomról való vélekedéseket, vissza a szubjektivitást is magában foglaló, társalgási értékmezőbe az eldologiasodott, kívüliséggé vált objektivitás elől.” (232.) Remélem, nem megy öntetszelgés számba, ha most kérdésedre terelem a szó, kedves Ferikém – és ezzel hivatkozott levélesszé-köteteimre is. Az első 2011-ben jelent meg, nagyjából akkor, amikortól keltezi Kenyeres a maga személyes hangra irányuló hasonló törekvését. Milyen érdekes – össze se beszéltünk pedig, jóllehet Kenyeres Zoltán 1970-ben tanárom volt az egyetemen, s azóta személyes kapcsolatainkban is egészen közel kerültünk egymáshoz.
KkF: „Különös paradoxonnak lehetünk tanúi. Az irodalmi fikció, a vége felől megkomponált, zárt (befejezett) történet a benne található ’erkölcsi elem’, a ’megélt intenzitás’ révén egész személyiségünket mozgósítja, mintegy érdekeltté teszi az embert a pusztán ’kitalált’ bonyodalmak megoldásában, a televízió ezzel szemben, a közvetlenség látszata ellenére is eltávolítja a nézőt, neutralizálja, saját közömbösségébe zárja.” – írtad 2009-ben (Irodalom a transznacionális „kultúra” világában, Bábel, I. kötet, 238. o.). Azóta nemcsak elszállt felettünk 12 esztendő, de rohant, száguldott, robogott. Okos-kütyük tucatjával bombáznak bennünket újra meg újra, s hozzájuk százszámra kínálnak ördögi alkalmazásokat. Legyőzettünk? Átvette-e mára felettünk a hatalmat a hipervilág?
SP: „Győzést ki említ? Minden csak kitartás” – írta Rilke Rekviemjében (itt Jékely Zoltán tolmácsolásában). Talán nem is lenne jó egy megállapodott és megáporodott világban élni. A digitális technikának (miközben rombolja tradicionális képességeinket: a memóriát, az írás- és olvasáskészséget, egyáltalán a logikát) mára már túl sokat köszönhetünk ahhoz, hogy akár csak képzeletben is átlépjünk a feje fölött. Kérdéseidre adott válaszaimat is számítógépbe pötyögöm, s feltehetőleg e-mail mellékleteként fogom gépedre küldeni. S ha mindez még kiadásra is kerül, annak is számítástechnikai feltételei és eszközei lesznek. Ma már nem ólombetűkkel nyomtatnak. „A csapból mindjárt bor folyik” – írtam jellemzően Digitális versek című egyik költeményemben, rögtön hozzátéve persze a zárójeles szentenciát: „(Csak a szüret illata, íze megmaradjon!)” Ez a feladat – megőrizni, minél rosszabb feltételek között is megtartani integritásunkat. Ez rajtunk múlik. A többi nem a mi dolgunk. (Azért megrögzött pedagógusként nehezen állom meg, hogy Babits Mihályt ide ne citáljam. A Fogarasi Értesítőben a középiskolai tanulás értelméről értekezett, kifejtve, hogy a gimnáziumnak nem feladata szakismereteket adni. Egyet tehet (amiből rögtön kettő lesz): beszélni és gondolkodni tanítani. S hogy e kettő milyen szorosan összefügg egymással. Mert „stílushibák gyűjteménye nyomorék gondolatok kórháza”. S hogy „nincs görbe hüvelyben egyenes kard”. Ez még az időnként visszasírt retorikai képzés hangja. Ha ma élne, nem elégedhetne meg ennyivel. Hozzá kellene rögtön tennie, ami oly természetes volt még az ő idejében, hogy a középiskola feladata az előbbieken, a beszédre és gondolkodásra nevelésen túl ez is: olvasni megtanítani. Mert ma már ez is feladat.)
KkF: A Bábel II. kötetében a legszembetűnőbb, hogy a levelezőpartnerek válaszai, reflexiói hiányoznak. Tudom, ezt az engedélyezési procedúrák nehézségei (is) okozhatták. S az sem segítene, ha lábjegyzetekben, saját szavaiddal tájékoztatnád az olvasót. A vita- vagy beszélgetőpartner engedélye ekkor sem lenne mellőzhető. Biztosan volt erről megfontolt elképzelésed…
SP: Néha persze jó lett volna a válaszleveleket is közölni, de nem jogi procedúrák árnya zavarta meg az eszemet, amikor lemondtam róluk. A levél akkor is a párbeszéd műfaja, ha „csak”, mint a már emlegetett Mikes Kelemen esetében, képzelt személyhez szól. Ott sincs formális válasz. A levél műfajába mintegy bele van kódolva a válasz lehetősége. Már gondolkodásunkba is – hacsak nem egy elvont matematikai képlet minéműsége fölött törjük a fejünket. (De, ki tudja, talán még ebben az esetben is. Sőt, biztosan. Hiszen mindig egy már meglévő tételt kell igazolnunk vagy cáfolnunk.) Az emberi természetnek erről a dialogikus jellegéről az utóbbi időben különösen hajlandók vagyunk elfeledkezni. Mintha teljesen független, magánvaló entitások lennénk vagy lehetnénk. Nem veszi figyelembe e felfogás, hogy igazságfogalmunk is a Másikra utal bennünket. A valóságnak való megfelelés kényszere – azon egyszerű oknál fogva, hogy a „valóság” is még mindig értelmezésre szorul: a vele kapcsolatban is kikerülhetetlen megállapodásra. Számomra (jóval a Bábel-könyvek előtt) a Kant-kortárs J. G. Hamann filozófiája szolgáltatta ehhez a muníciót. Már e könyvek címe is rá, nevezetes Biblia-értelmezésére utal. Vigyázat, ismét idézet következik, ezúttal a Bábeli adományok borítószövegéből: „’Bábel’ értelme J. G. Hamann, a 18. századi jeles német gondolkodó szerint nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten a nyelvek ’összezavarásával’, a többnyelvűséggel egyszersmind lehetőséget is adott az emberek kezébe (szájába), a párbeszéd, a megértés, a Másikra való nyitottság lehetőségét.” Ugyanezen a fedélen már a (nagyra becsült!) szerző intencióiról olvashatom a következőket (nem mintha nem neki magának kellett volna ezeket is megfogalmaznia): „műfajválasztása, az irodalmi levél művelése, miközben ’a hiányzó kritikai visszhang pótlására’ is alkalmat ad, szinte a pedagógiai célzatosság igényével tárja az olvasó elé a párbeszédre való készség fontosságát. Egyúttal annak példáját is nyújtja, hogy egy kor meghatározó kommunikációs eszközei miként formálhatják a maguk képére még az egyébként autonómiára törekvő irodalmi beszédmódokat is.” Ez tehát számomra a levél: valóságos párbeszéd és rejtjeles szépirodalmi megszólalásmód. Egyszerre misszilis és fiktív levél. Úgy ülök gép elé, hogy már egy képletes könyvnek és olvasójának fogalmazok, még akkor is, ha szó szerint X-nek vagy Y-nak. (Legalábbis a levélesszék esetében.) S még talán arra is érdemes itt fölfigyelni, hogy e levélesszék törekvésükben alig különböznek a nem sokkal korábban abbahagyott pedagógiai tevékenység dokumentumaitól: mindegyikben (mindkettőben) a hamanni ’beszélgetés’ szándéka munkál és tükröződik.
KkF: „Nem tudom, Webber muzsikája olyan jó-e, de abban biztos vagyok, hogy Eliot ’butácska versikéi’ bizonyos értelemben a költészet csúcsa. Nem véletlen, hogy olyan nagyságok fordították, mint Weöres Sándor vagy Vas István. Jól föladja nekünk a leckét: voltaképpen mi is a költészet?” – írod a Bábel II. kötetében (239. o.). Ismert, köztudott, összegyűjtött verseidet tartalmazó Casanova visszanéz című kötetedben (Napkút Kiadó, 2020) ellenőrizhető, sőt, megszámlálható, mekkora a gazdagságod versalkotóként is. E hosszú bevezető után rövid kérdés következik. Ha valaki lakatlan szigetre éppen a Te köteteid egyikével kívánna vonulni, melyiket ajánlanád neki?
SP: Amennyire rövid a kérdés, annyira kegyetlen is. Ha egy anyától kérdeznél ilyesmit, vajon mit válaszolna? Hogy melyik gyerekét. De ha eltekintek ettől, s meg kellene harapnom bármelyik ujjamat, nyilván a jobb mutatót nem bántanám. Ilyennek leginkább Nomád szívvel (Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, 2015) című kötetemet tekinthetem. És nem is csak azért, mert ez tartalmazza a legtöbb verset, 128-at, három kötetre valót is (egyet ütök, hármat találok!), hanem mert ez tartalmazza a Kemsei István által is elismert nagy, emblematikus (!) versciklusomat, a Dimenziókat: „Szinte hátborzongató, hogy valaki negyven éven át dajkálja magában talán legmeghatározóbb versének hátralévő öt versszakát (V., VI., VII., VIII., XII.), hogy megalkothassa a maga Eszmélet-ét a József Attila-példához igazodva, nemcsak formában, de szerkezetének felépítésében is. Suhai – igazodva a József Attila felépítette versszerkezethez – szintén két egységből állítja össze a költeményt. Az első és a második hat résznek nála is más a gondolati magja, a VI. rész Suhainál is közbenső összegezés: ’Akár az ég s a fellegek, / ha fönt a boltot már bezárják, / a szó a számból ellebeg, / az istenek hiába várják. / Itt zsíros halszemek a lámpák, / az arcok elsüllyedt kövek, / szakállas vén szörnyek csodálják / csak szörnyű emberségemet.’ stb. Már nem emlékszem, ki volt az a nagyságunk, aki azt állította, hogy minden költő valójában egyetlen verset ír egy teljes életen át, de valószínűleg igazat mondott. A Suhai-kötet kulcsverse, a Dimenziók minden addigi és további alapmotívum összegzése. Még a palimpszesztekben, ezekben a sajátos ötletsor szülte költeményekben lévőké is.” (Hitel, 2017. április) Ő mondá. Persze vannak ebben a kötetben (hadd legyek szerénytelen!) kisebb versek is „nagyok”. E kérdésedre adandó válaszomul végül ide másolok közülük egyet, egy Füleki Gábor által megsüvegeltet, a Szemüvegre címűt:
Ha ránézel szemüvegedre,
nem olyan éppen, mint a járom? –
hordom igáját én is egyre,
utam fejem leszegve járom.
De ebbe én fogom magam be,
önként, hogyha nem is dalolva,
mintha kerete és üvegje
nem épp a gondok járma volna.
Mintha nem is velem huzatna,
világ, finom dioptriája
s nem őt ültetné föl a bakra,
ki hajsz és hó, nevem kiáltja.
KkF: „Keményen, gondosan kidolgozott műveket írsz, látszik, hogy nehezen adtad ki a kezedből, százszor meggondoltad, mire egyszer azt mondtad, jó, most már pontot teszek a végére. Zárkózott, szemérmes, magányos költő vagy, ami azonban, főleg a magányosságra, az elhagyatottságra, a rajon, a csapaton kívüliségre gondolok, sohasem úgy fest, mintha egyszer is panaszkodnál érte. Azt írod: ’Tudatom, jól vagyok, s a híreszteléssel ellentétben élek.’ Ennyi az egész állapotrajz. Magadba fojtod a fájdalmat, a fájdalmat is tárgyilagosságba oltod.” (Bábel, II. kötet 316. o.) Elmagyaráznád, hogy ki és miért írhatta rólad ezeket a sorokat?
SP: Győri László jellemezte így verseimet. Méghozzá korábbi ismeretségünk és barátságunk későbbi felújításakor. Ő azon kivételek közé tartozik, akivel „komoly” levélváltást tudok folytatni. Tudtam legalábbis, hiszen mostanában a járvány mintha elsodort volna bennünket egymástól. Levélileg. Pedig Körök és vonalak címmel már kötetet is összeállítottunk levelezésünkből. Megjelentetése nehéz eset, mert Laci önérzetes, rátarti ember, aki nem hajlandó fizetni azért, hogy kötete megjelenjék (még akkor sem, ha a felét én fizetném!). Fizesse a halál (vagy az NKA). (Kiadó nem fizethet, mert neki éppúgy nincs pénze, mint az államnak – leszámítva persze a terjesztői hálózattal vagy háttérrel rendelkező nagyokat.) E kis anekdotázás után hadd fordítsam ismét komolyra a szót. A „tárgyilagosságba oltott” fájdalmat (vagy örömet) elvállalom. Sőt mi több, egy idő után határozott törekvésem is. Mintha költői karakterem is hasonló volna. De jobb, ha erről másokat idézek, ezúttal Réz Pált: „Manapság az ifjú költők egyrésze (jórésze?) abból csinál juxot, hogy úgy írjon, hogy ne írjon semmiről – a te hagyományosabb (és megmunkáltabb) verseid hűségesek maradtak ahhoz az esztétikához, amely racionalizmussal, analízissel, ön-analízissel elegyíti, ötvözi az árnyalatokra való figyelést.” Megállapítását Nomád szívvel című kötetemre utalva később Győri László is megerősítette: „Réz Pál azt mondta az interjús könyvében, hogy a mai verseknek nincs anyaguk. Jó mondat. A te verseidnek van anyaguk.” Eme állítások hitelét ráadásul verseimtől függetlenül Hegelben is igazolva látom: az igazi műalkotásban a tárgyi és a szubjektív oldalnak maradéktalanul eggyé kell válnia. Szinte paradox, de Hegelre nagyon is jellemző, és telitalálat értékű, hogy az alkotásnak éppen ebben a „tárgyszerűségében” látja a művész (a művészet) eredetiségét. „Az eredetiség ennélfogva a valódi objektivitással azonos, és oly módon egyesíti az ábrázolás szubjektív és tárgyi elemét, hogy a kettő már semmiféle idegen mozzanatot nem tartalmaz.” Időközben megszerzett költői tapasztalatom alapján magam is így gondolom. Saját utamon botladozva jutottam idáig, nem előzetes elméleti megfontolások nyomán. Hogy mindezek alapján törekvésemet milyen irányzatba lehet besorolni, hogy egyáltalán lehet-e, nem dolgom megítélni. Ennyire konkrétan talán soha nem akartam magamat meghatározni, már csak azért sem, mert ún. élménylírát nem kifejezetten, személyeset azonban annál inkább szerettem volna létrehozni.
KkF: „Vallom: a költészet kegyetlenséggel határos jóság, örök születése a szülő nőnek, élet és – kimeríthetetlen Szabály. Tudom és sejtem, hogy az ember halála a megismételt mozdulat: gyűlölöm a szokványt, a présgéppel csinált gyereket, a reklám-oszlop felnőttet, a folyton alakot cserélő bő-bugyogós basát.” (SP önéletrajz, A magunk kenyerén, 
Szépirodalmi Kiadó, 1971) Kemény, elszánt szavak, még a kezdetekről. Hogyan alakultál az idők folyamán? Mennyit követel tőled, mennyit szakít ki belőled „A” vers?
SP: Jós szavak. Mindig is ilyennek fogtam föl a költői hivatást. Ilyennek látom ma is. Hogy visszaigazolják-e köteteim, másra bízom. De azt elmondhatom, hogy a költészethez képest minden egyéb kitérő volt a pályámon. Mind mögött (és előtt!) ott állt a vers. Hogy ennek mi a lényege, erről ma már talán sejtelmeim is vannak. Egy tervezett, de még be nem váltott szonett-válogatás utószavaként már le is írtam, legjobb, ha most idézem: „’Szép új világunknak’ ilyen látszatot adni – ez igazi csavar. Látszaton értem a schilleri-goethei Schein fogalmát, amellyel a valóságos, a természeti dolgoktól e nagyságok a műalkotásokat megkülönböztették. A látszat és így a művészi esztétikájuk szerint nem egyszerűen az eszmei érzéki megjelenése, hiszen az maga a valóságos dolog lenne – éppen fordítva: a természetinek kell egy magasabb valóság, az eszmei illúzióját kapnia, mert a valóságban épp ez nem illeti meg (a természetit). A formaadás e poétikus tevékenysége nélkül nem lehet tiszta művészetről beszélni, olyan megnyilvánulásról, amely minden külső célszerűséget levet magáról (nem ideologikus), amely ugyanakkor mégis elkötelezett – tudniillik saját szabadsága (egyéni és közösségi identitása) mellett, értelemszerűen mindenféle kényszerrel szemben is, amely az embert és játékos természetét megöli. A tiszta művészet játékos művészet tehát. A tiszta művészet elkötelezett művészet tehát.” Mindig is ez volt az ideálom – tiszta költészet! Elkötelezett és szabad. Semmi köze holmi „elefántcsonttornyokhoz” vagy ideológiákhoz. A „tiszta költészet” nem „elefántcsont-költészet” tehát. A vers a schilleri ún. „anyagösztön” révén ezer szállal kötődik (kötődhet – kell is kötődnie) korunk anyagi és szellemi valóságához. Ez az élményalapja, anyaga a megformálásnak. A „tiszta” jelző ez utóbbira vonatkozik, arra, hogy a „természeti”, a „valóságos” ebben, a formaadás poétikus, tehát szabad alakító kedvében élheti ki leginkább a maga természetét – ebben nyerhet ideális alakot. Mindebből az is következik, hogy a felfogásom szerinti ún. „tiszta költészet” (sajátos szándékú versírói gyakorlatom) és bizonyos értelemben mégis csak praktikus célzatú elméleti tevékenységem között egyáltalán nem látok ellentmondást – ezek kiegészítik (remélem, kiegészítik) egymást. Még a politikailag motivált versek esetében is, itt igazán követelmény az ideológiamentesség, a költemény mondanivalójának a formaadás révén megvalósuló eszmei tisztasága, a „természetinek” „ideális alakja”. Jellemzőnek az összefüggést abban az értelemben is gondolhatom, hogy a perszonális, kontra imperszonális (a személyes és a személytelen) költészet paradigmatikus vitájában is mintha sajátos álláspontra helyezkedne (helyezkedett volna) tevékenységem – méghozzá egy harmadik nézet, az interperszonális (a személyközi) álláspontjára. Kritikusaim közül versbéli törekvéseimnek ezt a vonását eddig még csak egy valaki vette észre, bár aligha értette, ha eléggé el nem ítélhető módon (!) „költői postaszolgálatnak” vélte és nevezte.
KkF: „Nem szégyellem bevallani igyekezetemet: Kerüljön fedél alá mindaz, amit értéknek vélek, ami verseim által él és mozog.” Saját szerzeményeid és fordításaid 593 oldalon sorjáznak e vaskos kötetben (Casanova visszanéz, Összegyűjtött versek, Napkút Kiadó 2020). Mondd! Minden, abszolút, de minden költeményed megtalálható benne, vagy még rejtegetsz meglepetéseket az utókornak?
SP: Meglepetéseket a kötetbe gyűjtött versekkel szeretnék szerezni. Hogy az utókornak? Azzal mi dolgom? Gyerek még vagy meg sem született. Kevesebbel is beérném – kor- és kartársaim figyelmével. De még ezzel is sokat mondok – első kívánság gyanánt azzal is megelégednék, ha valamely könyvesbolt polcára vagy netalántán kirakatába (de ez már óhajaim netovábbja!) kikerülne a könyvem. Milyen jó lenne titokban meglesni a kíváncsiskodókat – hátha valaki legalább kézbe veszi, mielőtt visszaejtené a polcra (!). (Vagy nem ejtené, de megvenné, sőt, bele is olvasna – bár ez utóbbit már csak képzelem. Álmodom.)
KkF: Csűrös Miklós recenziójában (616. o.) kiemeli „…a költő gondolkodásmódját és a nyelvhasználatát jellemző eljárás” a kötetcímek többértelműsége, elgondolkodtató volta: Akár az üldözött (1984), Porba írt sorok (1994), Kísértetek kora (2005). Tanulmányában nem említhette (mert hiszen 2007-ben íródott), de én még ide sorolnám a Külön körön (2010), a Szigorú napok (2012), Nomád szívvel (2015), Tűnt időd (2018) „beszédes” címeit is. A legutóbbi könyvcímed, a Casanova visszanéz hogy és mikor pattant ki a fejedből? Sokan cím nélkül hagyják vagy sorszámozzák az opusaikat. Te milyen szerepet szánsz a verscímeidnek?
SP: A címadásnak már az antik retorika is nagy jelentőséget tulajdonított. S a sorszámozás is cím. Hogy én mégis fontosnak vélem a hagyományosabb címadást? Csűrös Miklós valóban sokatmondóan elemezte (a rá egyébként is jellemző éleselméjűséggel, az ambivalens vagy paradox összefüggéseket is megragadni képes érzékenységgel). Kedvem lenne csupán a kritikusi elhivatottság e kivételes teljesítménye okán idézni – de ettől most megkíméllek. Inkább megpróbálok a Casanova visszanéz címadását firtató kérdésedre felelni. Jó, hogy megfogalmaztad. Most, hogy áttekintettem kötetcímeimet, látom ám, hogy öntudatlanul is miben mesterkedtem. Valamennyi kötetcím, sőt még a fejezetcímek is meglévő versek címei. Előbb tehát a vers, s utána csak a címadás (amely nem kis tudomány, hiszen a vers lényegét kell kiemelnie). A Casanova esetében is előbb volt a költemény, egy szonett, melyet Gyulai Líviusz litográfiája, Az öreg Casanova ihletett. A képet először egy VII. kerületi üres telek palánkjának óriásposzterén pillantottam meg – itt ez „tette értelmessé” környezete „sivár állapotát”. Nyilván el is felejtettem már, emlékezetem mélyére süllyedt mindaddig, amíg a versbeli mondanivaló tudatom mélyéről elő nem csalogatta. A „nyilván” a versképző folyamat ellenőrizhetetlenségének tényére utal – még akkor is, ha ez, a vers születése egyébként doktori disszertációk és okos tanulmányok tárgya. A Casanovával kapcsolatban is leginkább utólagos következtetésekkel rendelkezem – az eszményekből való kikopás tapasztalatára utalókkal. Elég volt képzetét karnyújtásnyira távol tartanom magamtól ahhoz, hogy ne tűnjék önéletrajzi költeménynek, s mégis kifejezze ifjúkorom ábrándvilágához kapcsolt öregkori élményemet. E paradox viszony hívhatta életre a verset jellemző paradoxonok sorát is. Végül pedig, mivel visszatekintés e szonett, címe szinte magától kínálkozott az összegyűjtött versek fedelére – immár a szóba hozott metszet alatt. Megjegyzem még, hogy Gyulai Líviusszal utoljára a 2019-es könyvhéten találkoztam, még engedélyt kapva tőle Casanovája felhasználására. Sajnálnom csak azt kell, hogy mire a könyv megjelent, már csupán emlékének adózhattam bizonyos értelemben mégis csak közös művünk adójával.
KkF: Mit javasolsz az olvasóidnak, hogyan forgasson egy ilyen összeállítást? Szemelgessen? Haladjon módszeresen, az első verstől az utolsóig? Te hogyan szoktál hasonló kötetekkel bánni?
SP: Kérdések halmaza – megpróbálok egyenként felelni rájuk. Megfelelni. Az olvasó az íróhoz képest is önjáró lény, ő tudja leginkább, hogyan olvasson. Ha ráadásul kritikus, mégis ajánlható a módszeres elolvasás. Elolvasás mindenképpen (!) De hogy elölről-e vagy hátulról? – ez már ízlés kérdése, mint… De ezt már fantáziádra bízom. Inkább említem, hogy írtam már kritikát úgy, hogy a borítószöveg olvasásával kezdtem, majd innen visszafelé haladva olvastam, s így, retrospektív logikával szerkesztettem mondanivalómat is. Ezzel is csak azt akarom alátámasztani, hogy az olvasásnak (és az írásnak) számtalan módja kínálkozik. Egy hatszáz oldalas könyvet azonban, szerintem, csak kivételesen olvashat módszeresen az ember. Mátyus Aliz például éjjeliszekrényére teszi a számára fontos olvasnivalót, s alkalmanként (nyilván altató helyett is!) használja. Kenyeres Zoltán az asztalára tette a Casanovát, kinyitotta egy-két helyen, beleolvasott, s mint írja: „ettől kezdve elöl lesz a köteted, a kezem ügyében, és olvasgatni fogom.” Hasonlónak vélem eljárását a Kányádi Sándor által ajánlottakhoz. Hogy mi a vers? Amit mondani kell. Mondás helyett itt (à la Paolo és Francesca, ha már Dante-évet írunk) olvasgatás. Vers az, amit olvasgatni lehet vagy kell. (Legjobb együtt – csak ne a pokolban!)
KkF: Halottak napjára érkezem Nyíregyházára, szüleim, szeretteim sírját látogatni. Öreg barátom útja is ide vezet gyakran, a Nyíregyházáról elhurcoltak s „odaveszettek” emlékmű-együtteséhez. Barátom sosem ismerhette meg az édesapját. A tiéd viszont hat év „málenkij robot” után hónapra pontosan 71 évvel ezelőtt Nyíregyházán léphetett újra hazai földre. Legújabb kötetedben szívszorító emléket állítasz id. Suhai Pálnak. „Ne feledd Katikám, én ugyanaz vagyok, mint mikor a sors Tőled elszakított, és míg a szívem egyet dobog, az is maradok. Szüleim, Feleségem, Kisfiam, hitem és magyarságomért élek és halok.” (110. o.) – idézed a hatvannyolcadik, 1949 augusztusában írott leveléből (Befelé élt élet, Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből” 1945–1950, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021). Mi sarkallt arra, hogy ezt a fájdalmas emléksort kötetbe foglald?
SP: Már régóta készültem rá, de előbb meg kellett győznöm az öcsémet a kiadás fontosságáról. A dokumentumokat, apám fogságból írt leveleit (többnyire nyitott postai lapjait) szüleink halála óta ő őrizte, az ő tulajdonába kerültek. Ma is alig győzök hálásnak lenni az iratok átengedéséért s a segítségért, amellyel munkámat kísérte és támogatta. E különös családtörténetet, amely több is annál. Legalább két generáció 20. századi megpróbáltatásainak, bizonyos értelemben tragédiájának a levelekbe foglalt krónikája. Már apám is nagy levélíró volt (!) – persze csak akkor, ha a lágerparancsnokság éppen engedélyezte egy-egy levél megírását. A könyv harmadik személyű „kiajánló” szövegében olvasom a következőket: „A lágerek hadiüzemeknek számítottak, tilos volt róluk bármiféle információt közölni, még helyszínüket sem lehetett megadni. A levelek forrásértéke emiatt viszonylag csekély – annál gazdagabb a fogságba vetett belső valóságáé, az otthoniakhoz fűződő kapcsolatokban kiteljesedő, kárpótlásul mintegy a kifejezhetetlen, arra ítélt külsőért. Ilyennek tekinthető e könyvben a szerzőnek apja leveleivel folytatott utólagos dialógusa is. Mert e könyv két történetet eleveníti föl: az apáét s a vele csak hatéves korában találkozó gyerekéét, e könyv írójáét, aki a hagyatékába került leveleket az utódgeneráció tapasztalataira tekintettel is feldolgozta. Ezzel pedig egy külön kategóriát is felállított: azokét, akik a hadiárvákkal szemben találkozhattak ugyan hazatérő apjukkal, számukra azonban ez bizonyult sorsmeghatározó tényezőnek.” Mindez így igaz. Az én sorsomat is kezdetektől meghatározta az apámé. Ennyiben az én önéletrajzom is az övé. Írtam tehát (hogy kérdésedre végül válaszoljak) nem egyikünk vagy másikunk, hanem mindkettőnk egyszeri és furcsa históriájának megörökítésére. Tanulságul? Vajda Lajos Barátok című rajzának kettős koponya-figurája mutatja. Jól mutatja az egyezést és a finom elmozdulást is.
KkF: „Anyás gyereknek tudtam magam világéletemben, s most, lám, rá kell jönnöm, így vagy úgy, apám tett azzá, aki vagyok.” (111. o.) Kötetedet, a 81 levélbe be-beszúrt kommentárjaidat, s a XIX kitérődet gondosan átolvasva engem nem győztél meg előbbi állításodról…
SP: Kérdésedet provokatív fölvetésnek veszem. Éppen ezért nagyon is helyénvalónak. Mert hisz valóban anyámhoz kötődtem szorosabban és mindvégig. „Őt mindig ismertem.” De apám tragédiája-sorsa ütött ki korábbi védettségemből, s tett azzá, akivé minden előzetes várakozással szemben végül lettem: menekülő emberré. (Nem a filmre, hanem Nagy Lajos önéletrajzi regényére utalok e megfogalmazással.) S utalni szeretnék még Freudra is, nagy Leonardo-tanulmányára, a szublimáció benne kifejtett tézisére. Ha apámat nem vetik fogságba, magam is megmenekülök ennek rám nézve hátrányos következményeitől. Mentesülök a traumától, s nincs szublimálnivaló sem. Mi hajtott volna akkor a költészet egébe? S ha hajtott volna is, lett volna-e akkora tolóereje, mint ennek, középpontjában apámmal s a hozzá való kényes egyensúlyú viszonyommal? Immár az én kérdésem ez, de költői, melyre csak a Jóisten adhatná meg a választ – tekintve, hogy ami történt, nem lehet újrajátszani. Csak elfogadni, és hálásnak lenni érte.
KkF: Találkozzunk az „Apakönyved” bemutatóján, s kérlek, dedikálj nekem (is) egy példányt!
*
*
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképének felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
