Halmai Tamás: Simone Weil-kontemplációk
Részletek
a szerző Pascal, Hölderlin, Weil
Kommentárok és kontemplációk című, megjelenés előtt álló könyvéből
Portrait de Simone Weil © AFP / Alessandro Lonati Leemage
*
Előhang
„Ha szót mondasz ki, akármilyen szót,
a romlásnak
mondasz köszönetet.”
(Paul Celan: Ha követ emelsz; ford. András Orsolya)
A francia esszé- és aforizmahagyomány (Michel de Montaigne, Blaise Pascal, Joseph Joubert…) sajátossága, hogy a gondolatnak stiláris eleganciát kölcsönöz. Az intellektus esztétikája teszi, hogy olykor nehéz eldöntenünk: a mondottak igazsága győzött-e meg, vagy egy eszmefűzés stilisztikája ragadott magával.
Simone Weil (1909–1943) művei is ezzel a kettős élménnyel ajándékoznak meg. Úgy kéredzkednek eszméletünkbe, hogy bizonytalanságban maradunk: üdvös axiómák vagy míves retorika fogadott-e pártfogásába.
Ám ez a bizonytalanság azt is jelenti: nem vagyunk eldöntve. Szabad gondolkodni. S e gondolkodás – együtt a szövegekkel –, ha boldogabbá netán nem is, de szabadabbá tesz. Emberebbé – ami Weilnél az emberen túli tartományok ígéretét hordozza.
A Simone Weil-i kulcsfogalmak (Isten, szépség, szeretet, szerencsétlenség, nehézkedés, szükségszerűség, engedelmesség, lemondás, alázat, beleegyezés, figyelem, üresség, abszolút jó, realitás, személytelenség, világosság, kereszt, kegyelem…) már magukban szellemtanná formálják a szemantikát.
A kötet írásai nem annyira a bölcseleti és irodalmi szakszerűség szigorával olvassák, értelmezik vagy magyarázzák a francia esszéista-filozófus mondatait: inkább szemlélik őket. Abban bízva, hogy e hermeneutikai kontemplációban az olvasó is szívesen vesz majd részt.
A forrásmegjelölésekben használt rövidítések:
A = Ami személyes, és ami szent. Válogatott írások, vál., bev., jegyz. és bibliográfiák: Reisinger János, ford. Pilinszky János, Reisinger János, Szedő Dénes, Vigilia Kiadó („Vigilia könyvek”), Budapest, 1983.
J1 = Jegyzetfüzet, ford. Bárdos László, Jelenits István, Új Mandátum Könyvkiadó („Emberhalász Könyvek”), [Budapest, 1993].
J2 = Jegyzetfüzet II., ford. Bárdos László, Jelenits István, Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó („Emberhalász Könyvek”), [Budapest, 1994].
Sz = Szerencsétlenség és istenszeretet. Válogatott írások, vál., ford., előszó és jegyz. Bende József, Vigilia Kiadó („XX. századi keresztény gondolkodók” 13.), Budapest, 1998.
B = Begyökerezettség. Előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához, ford. és jegyz. Gutbrod Gizella, Gondolat Kiadó, Budapest, 2012.
*
„Az embernek meleg csend kell és jeges tumultust adnak neki.” (A 79.)
Domesztikálhatók-e a démonok?
Az életnek melegségre, a lelki életnek csendességre van szüksége. Evidenciát mond ki, ám – az ellentétes mondatszerkesztés ereje és a „jeges tumultus” szóképi sűrítése révén – szentenciózus tisztasággal mondja ki ezt az evidenciát Simone Weil tétele.
A modern/posztmodern egzisztencia – az üzemek robotosai éppúgy, mint a könyvtárak vándorai – az önmagától is elidegenedett lét terhével küzd. Nem azért, mintha apokalipszis felé navigálnánk magunkat: mindahány korszak és kultúra sajátossága, hogy nem kerülheti el a szembenézést a maga fabrikálta démonokkal. (Hogy a szembenézésből új korszak és kultúra következhessék.) Aki saját korát sosem-volt pokolszínekben tünteti föl, alighanem az önhittség egy kevéssé reflektált válfaját gyakorolja.
A szenvtelen tömeg, a zajszennyezett lakótér, a kizsákmányolt környezet és a társadalmi egyenlőtlenségekbe kódolt szellemtelenség olyan körülmények, melyeket csak a belső ember tervezhet át, alkothat újra.
A politikai teológia szemszögéből:
„A modern életet kiszolgáltatták a mértéktelenségnek.” (A 235.)
„Az állam hidegség, amit nem lehet szeretni; továbbá megöli és elpusztítja mindazt, ami még szeretetre méltó lehetne; így aztán rákényszerülünk, hogy szeressük, mert nincs más. Ez a morális kín minden kortársunk sorsa. […] Miután az államot övező szeretet szükségképpen jéghideg, az emberek ki vannak éhezve arra, hogy szeretetük tárgya hús-vér alakot öltsön.” (B 124.)
Kreáció és dekreáció egyensúlyjátékához elegendő biztatás, hogy már világunkban is két hideg kéz egymást fölmelegítheti. Versszavakkal:
„A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.”
(Pilinszky János: Vázlat)
Egy új egyszerűség útjaira merészkedni csak addig bonyolult művelet, míg meg nem moccan a láb. A többit már hozza magával a többi: művészetek pártfogását keresni, erdők békülékeny jeleivel szót érteni, szemlélődő habitusra nevelni-nevelődni… Kertek metafizikájában oldódva föl:
„Csak melegedni, mint az üdvözültek.” (Pilinszky: Novemberi elízium)
– s az együttélés tartósabb harmóniáit fundálva ki:
„Olyan közösségi életre van tehát szükség, amely miközben melegséggel vesz körül minden egyes emberi lényt, elegendő teret és csendet is biztosít számára.
A modern élet ennek éppen az ellenkezője. Pl.: gyár.
A melegséget hangsúlyozni kell.” (Sz 101.)
*
„A világ szépsége a labirintus nyílása. Az óvatlan, ki besétál, tesz néhány lépést, és egy idő múlva azon kapja magát, hogy nem találja a nyílást. Elcsigázva, étel s ital nélkül, sötétségben, elszakítva rokonaitól, azoktól, akiket szeret, akiket ismer, semmit se tudva menetel, reményét veszítve, képtelen már önnönmagának is számot adni róla, hogy valóban megy-e vagy maga körül jár. De ennél a szerencsétlenségnél egy sokkal nagyobb veszély is fenyegeti. Mert ha nem veszti el bátorságát, ha folytatja útját, csaknem biztos, hogy végül is eljut a labirintus belsejébe. És ott Isten várja, hogy fölfalja. Később kievickél, de megváltozva, másként, kit fölfalt és megemésztett Isten. Akkor a nyílás elé áll őrnek, hogy szelíden betessékelje azokat, kik befelé igyekeznek.” (A 134.)
Elveszni, hazatalálni
Pilinszky kedves parabolája az antik mítoszok nyelvén közöl valami evidens misztériumot.
A szavak talán úgy mondanák: a katarzis (a szépség élménye) isteni állapotok közelébe pásztorolja az embert, de eközben olyas tapasztalatok részesévé teszi, melyek nyomorúságára is fölnyitják szemét. Minden tudás tudatosabbá tesz – s a művészi szép különös hatékonysággal képes bölcsességünket, önismeretünket, érzékenységünket finomítani.
A gondolkodás üdvös hübrisze nem „kiűzi” az embert az édenből, hanem reflexiókat ékel a személy és önmaga közé.
Az áldozati étkek kultúrtörténete, az utolsó vacsora toposza vagy az ostya és a misebor liturgiája: mind azt tudatosító szokásrendek, hogy a táplálék magunkhoz vétele – a bensővé tételnek ez az elemi módja – titkok mélyével ismertet meg. Az Isten fölfalta individuum a kegyelemben elvesző lélek metaforája lehet. De olyan elveszettség ez, mely a hazatalálással rokon.
Weil is, Pilinszky is ismerte a labirintust, legalább a térképrajzolók módján. Topográfusi életművük – mint a vallás-, az eszme- vagy a művészettörténet általában is – maga sem egyéb: szelíden betessékelő gesztusok sorozata. Érkezőkből (olvasókból, keresőkből, tapogatózókból) pedig egyetlen korban sincs hiány. (Olykor egész korszakok tolonganak az útvesztő kapujában.)
Fölfoghatunk-e ennél többet a nálunk nagyobból?
„A szép meghaladja az értelmet, s mégis, minden szépség megértet velünk valamit, nemcsak önmagából, hanem a sorsunkból is.” (A 267.)
A dudásnak, aki pokolra akar menni, a mennyeket is végig kell botladoznia.
*
„A kereszténységnek minden küldetést magában kell foglalnia, kivétel nélkül mindent, mivel egyetemes (katolikus). […] Mivel a kereszténység csak elvileg egyetemes (katolikus), de valóságosan nem, részemről azt tartom méltányosnak, ha elvileg vagyok az egyház tagja és nem ténylegesen; nem pusztán egy időre, hanem ha kell, egész életemre.” (A 198.)
A felhők mögött
Weil esszében és levélben is tisztázza (alkalmasint maga előtt is), milyen megfontolások tartották vissza attól, hogy – jóllehet katolikus szívvel olvasta a világot – a katolikus egyházba belépjen. Túl azon tehát, hogy nem érezte a végső, elháríthatatlan hívást, az egyházi katolicizmus bizonyos jellegadó vonásai is megtorpantották a küszöbön: a mereven dogmatikus történelemszemlélet és eljárásrend (például az eretneknek ítélt eszmékkel szemben); más vallások, hagyományok, szent iratok lebecsülése (a keresztényi elsőbbség hitében); az ószövetségbe foglalt kegyetlenségek ténye és előadásmódja.
Különös érzés egy Weil-olvasónak azzal szembesülnie, hogy e bölcseleti magatartásnak nemcsak vonzalmaiban, de kétségeiben is osztozni tud.
Másodjára azon kell elámulnia: a hitvalló bizonyosság és a kételyek konfessziója Simone Weil életművét nem hasította két, egymással feleselő szólamra. Úgy látni: egy következetesen végiggondolt modern misztika alapjait vetette meg az a miszteriális elmélyültség, mely összeolvasni és egybeérteni igyekezett a görög eszmetörténetet a kereszténnyel s a katolikus metafizikát a távol-keletiekkel.
Az egyetemességnek ezt a létfordító igényét ma a vallásközi párbeszédet szorgalmazó személyek, tanok, irányzatok éltetik (a történelmi egyházak-felekezetek képviselőitől a New Age szuverén – s gyakran még névtelen – elágazásaiig). Hogy egy efféle diskurzus számára a tudományoknak és a művészeteknek is lehet mondanivalójuk: örömteli evidencia.
„A katolikus vallás filozófiai megtisztítása máig elmaradt. Véghezviteléhez egyszerre kellene belül és kívül állni.” (J2 102.)
E gondolkodói program máig eleven lehetőség. Simone Weil elfoglalta ezt a bensőségesen köztes pozíciót – a munka elvégzésére azonban már nem volt ideje. Bennünket mindenesetre ösztönözhet ambíciója, s ebben például magyar kortársától is kaphatunk némi szellemtani biztatást:
„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,
egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek
igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi
szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán:
az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most
szükséges.”
(Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás)
*
„Szeret, de nem úgy, ahogy én, hanem úgy, ahogy a smaragd zöld. Ő a »szeretlek«.
Ha tökéletes lennék, én is úgy szeretnék, ahogy a smaragd zöld. Személytelen személy lehetnék.” (A 274.)
Egymást szemlélő mondatok
Simone Weil némely gondolatai akárha egymás fényövezetében folytatnának kontemplációs gyakorlatot. A „Deus est caritas” szakrális alapvetését ekképp úgy bontják ki, hogy mélységét minden lehetséges nézőpontból szemügyre venni igyekeznek.
Hogy Istent nevezzük-e szeretetnek, vagy a Szeretetet hívjuk Istennek: olyan kérdés, melyre saját szépsége válaszol. Egyéb feleletre aligha is vagyunk képesítve – egyelőre.
Mindenesetre Weil e principiális szeretetminőség mivoltára-kilétére természetszerűleg számos alkalommal visszatér. Az emberi alacsonyságot vállaló Isten keresztényi elképzelését egy helyütt az idő filozófiájával rajzolja egybe:
„Az idő annak az Istennek a várakozása, aki szeretetünket koldulja.” (A 270.)
A koldus metaforáját egy másik szöveghely is megragyogtatja – s e fény a beleegyezés weili kulcsfogalmát is világunkra szólóbbá teszi:
„Mert az emberi beleegyezés szent dolog. A beleegyezés az, amit az ember Istennek adhat. A beleegyezés az, amiért Isten koldusként jön el hozzánk.” (Sz 65.)
Vö. még:
„Ezen a világon a mi dolgunk az univerzum létezésébe való beleegyezés.” (Sz 35.)
Az ember és Isten közti távolság átimádkozásában is segítségünkre lehetnek higgadt belátások:
„Ha szeretjük Istent, közben arra gondolva, hogy nem létezik, meg fogja mutatni nekünk létezését.” (J2 15.)
„Isten az, aki szeretetében visszavonul tőlünk azért, hogy szerethessük. Ha ugyanis közvetlenül érne szeretetének sugárzása, ha nem védene tér, idő és anyag, elpárolognánk, mint a víz a napon; nem maradna bennünk elegendő »én« ahhoz, hogy szeretetünkben mondjunk le az énről.” (J1 25.)
„Nincs más kapcsolat Isten és ember között, csak a szeretet.” (Sz 22.)
A perszonális filozófiákat lényegíti át spirituális hővel a kapcsolatainkat megszentelő intelem:
„Az emberi lények közül csak azoknak a létét ismerjük el teljesen, akiket szeretünk.
Hit más embereknek mint olyanoknak a létezésében: ez a szeretet.” (J2 46.)
Igen tanulságos – különösen az önszeretet fontosságát hangsúlyozó kortárs pszichológiai és ezoterikus tanok összefüggésében –, ahogy Weil az evangéliumok egyik középponti üzenetét újraértelmezi:
„Minden embert úgy szeretni, mint önmagunkat, nem annyit jelent, mint minden lényt egyformán szeretni, hiszen önmagamnak minden lét-nyilvánulását sem szeretem egyformán.” (J1 84.)
A legmegrendítőbb talán az a passzus, amely önismereti illúziókkal számol le:
„Semmilyen jogom sincs szeretetről beszélni, mert nem szabad megfeledkeznem arról, hogy nem lakozik bennem a szeretet. Mert ahol szeretet van, ott folytonosan természetfeletti energia felszabadulását eredményezi. Izajásnál van egy rám nézve borzalmas mondat: »Akik szeretik Istent, sohasem fáradtak.« Következésképpen fizikailag lehetetlen akár egy percre is elfelejtenem, hogy én nem tartozom közéjük.” (Sz 176.)
Érdemes itt fölidéznünk: Hamvas Béla, miután a kívánatos létbeli alapállás, a normális ember, az aranykori kondíció mindahány lehetséges vonásával és föltételével számot vetett, nyugdíjas éveit a szellemi fölismerések megvalósítására tervezte szánni. Az idő eljött. A realizáció megindult. És kudarcba fúlt. Naplóban-levélben olvasható: a szellemi tradíciók egyik legkiválóbb ismerője a maga életébe az átelmélkedett tanokat adaptálni képtelen volt.
Weil is, Hamvas is nagyszerű életművet hagyott ránk. Voltaképp személyes kétségeik, öngyötrő napi reflexióik is gondolkodói hagyatékuk részét képezik.
Aki az ilyen műveket megéli, egyszer talán életét is művé emelheti.
Illusztráció: fh. Ország Lili: Szorongás, 1955, olaj, vászon, 66×45 cm, Kolozsváry-gyűjtemény, Győr – © a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
