Napút-köszöntők (50.)
Szabó Palócz Attila
Szondi Gyuri legjobb sofőrje voltam
Határozottan állíthatom, hogy a feketepiac tőzsdéjén a Napút a legmagasabb értéken jegyzett folyóirat. Ha részvényei lennének, csak úgy kapkodnák azokat a brókerek – bár, könnyen lehet, hogy ezeket a feketepiacon inkább dílereknek nevezik.
Ki a kedvenc Napút-dílered?
A sok-sok évfolyamból pedig a kárpátaljai számot mérik leginkább aranyárban.
Vannak még fotóim 2014 szeptemberéből, ahogy ott állunk a régi családi autónk mellett a Vereckei hágón, az emlékmű melletti kis parkolóban, Babics Imre, Prágai Tamás, Vári Fábián László, aki a házigazdánk, a vendéglátónk volt azon az utazáson, és jómagam. Szondi Gyuri nincs a képen, mert – mint mindig – most is ő fényképezett. Még a rendszám is tökéletesen látszik a felvételen: MLE-017. Ezt a kocsit azonban ma már csak ilyen régi fotókon láthatom.
Akkoriban én még nagyon sokat szaladgáltam Kárpátaljára, mert néhány évvel korábban egy nagyon lelkes és fontos fiatal társasággal ismerkedtem meg ott a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság köré csoportosulva, és többükkel is – merem remélni: sokukkal – azóta is tartó, és még sokáig fennálló barátságot sikerült kialakítanunk. Ha csak tehettem, jöttem-mentem hát, ezeknek az utazásaimnak pedig igazából a koronavírus-járvány vetett véget néhány évvel később; reményeim szerint csak átmeneti jelleggel. Viccből ugyan, de ők meg tiszteletbeli kárpátaljaivá fogadtak engem, amit egy ott, náluk, az ungvári Intermix kiadó gondozásában megjelent verseskötettel is megpecsételtünk, és mindezt, mi tagadás, igen nagy megtiszteltetésként éltem meg.
A következő évben jött ki a Napút Kárpátalja-száma, én meg épp egy újabb utazás előtt álltam, egy irodalmi találkozón kellett volna részt vennem, sőt, fel is szólalnom Beregszászban. Szondi Gyuri megkért, vinnék már ki példányokat a lapból az ottani szerzőknek, barátainknak, amit persze gondolkodás nélkül szívesen el is vállaltam. Bár az ukrán vámosok éppenséggel nem állnak olyan hírben, mintha nagyon szeretnének nagy mennyiségű magyar könyvet, folyóiratot, újságot látni a csomagtartóban – és főleg nem hivatalos szállítólevél nélkül –, de úgy voltam vele, hogy kit érdekel, ha gond lesz, hát majd csak kidumálom magam valahogy. Szokás szerint. El is mentem egyik nap Szondi Gyurihoz, a folyóirat főhadiszállására, a közeli raktárban pedig feltöltöttük a csomagtartómat Napút-példányokkal, nem is tudom már, pontosan mennyit pakoltunk be, de talán két-három nyomdai csomag lehetett. Ha tehát ezt darabjában ötven példánnyal számolom, az nem kevés…
Utána pedig munkába mentem: akkoriban még a Magyar Hírlapnál voltam (lap)szerkesztő, a Thököly úton működött a szerkesztőség. Lapzárta után, olyan este tíz óra tájban parkoltam le ferencvárosi otthonunk előtt, mint aki jól végezte dolgát. Még egy munkanap lett volna hátra az utazásig, tehát már inkább Vereckén, Beregszászban, Váriban, Munkácson járt az agyam, semmint a bel- vagy külpolitikai, esetleg a gazdasági vagy a sportrovaton. Csakhogy másnap reggel, amikor feleségemmel munkába indultunk, a kocsinknak hűlt helyét találtuk a ház előtti parkolóban. Épp valami munkálatok folytak a környéken, hatalmas munkagépek, földtúrások mindenfelé, az első gondolatunk ezzel összefüggésben tehát még az volt, hogy útban lehetett az autó, ezért a munkások áthelyezték valahová a közelben, ahol talán kevésbé lehet zavaró a jelenléte. De aztán már egyre elkeseredettebb arccal szaladgáltunk körbe-körbe, kérdezgettük a portást, az éjszakás műszakot, de nekik meg aztán végképp fogalmuk sem volt semmiről. Lassan szembesülnünk kellett azzal – és saját magunk előtt is beismernünk –, hogy ellopták az autónkat. A rendőrséget hívtam:
– Kocsilopást szeretnék bejelenteni!
– Folyamatban van az esemény? – kérdezett vissza egy unott férfihang.
– Nem, azt hiszem, ezt már rég befejezték.
Hát akkor ők már ki sem jönnek, esetleg nézzem meg ott, ahol előző este leparkoltam, hogy találok-e lopásra utaló nyomokat, festékdarabkákat, egyebeket. Bármit, amit a helyszínelőknek esetleg érdemes lenne rögzíteniük… Nem, nem találtam, így hát be kellett mennünk az őrszobára, hogy legalább egy kicsit felkeltsük az érdeklődésüket.
Amikor azt kérdezték, hogy voltak-e értékeink az ellopott kocsiban, bediktáltam azt a száz-százötven példánnyi Napút-számot is, amit Szondi Gyurival pakoltunk be a csomagtartóba. Erre pedig a kedves hölgy felhúzta a szemöldökét. Így kerültek hát a feketepiaci börzére, arra a bizonyos Napút-tőzsdére a magasan jegyzett Kárpátalja-számok. Azért, mondjuk, tényleg megnéztem volna a kocsitolvajok képét, amikor rájöttek, hogy a csomagtartóban több csomagnyi irodalmi folyóiratot sikerült eltulajdonítaniuk.
Talán mondanom sem kell, hogy az egész rendőrségi procedúra teljesen hiábavaló volt, időpocsékolás az egész, nem az első, de tulajdonképpen már a nulladik pillanatától fogva is, hiszen sem a Napút-példányoknak, azoknak a bizonyos – akkor még érintetlen, extraszűz – nyomdai csomagoknak, sem az autónknak semmi nyomát nem láttuk azóta sem, sőt, később még a biztosító is alaposan átvert bennünket.
De nemcsak Kárpátaljára utaztunk, ezzel a kocsival jártuk be Szlovéniát is, Szondi Gyuri legjobb sofőrje voltam, vajdasági körutunkra Bognár Tóni fuvarozott el bennünket, Újvidékre pedig Toót-Holló Tamás vitte le a társaságot.
Prágai Tamás (1968–2015) azóta már nincs velünk, még abban az évben örökre itt hagyott bennünket. Nem egész egy évvel a kárpátaljai utazásunk után halt meg. Marad az emlék, ahogy ott ültünk Váriban, azon a sorsszerű balkonon, vendéglátóink otthonában, a jóízűen elfogyasztott vacsora után, helyi (házi…) pálinkát kortyolgatva. Bele a hajnalba. Tamást akkor sikerült is őszintén megdöbbentenem egy gesztusommal, de erről már majd máskor, nehogy a világ legrátermettebb kritikusának megint kettőt kelljen majd véletlenségből lapoznia…
Tény azonban, hogy ezek az utazások – az együtt töltött időben foglalt (az együtt töltött időbe kódolt…) kimerítő beszélgetések révén – őszinte szeretetben igazi és mély barátokká kovácsoltak bennünket. Mindenkit, aki valaha is beült abba az ellopott autóba. Volt ugyanis annak a személygépkocsinak egy ilyen jellegű mágikus hatása, amit szerintem még Stephen King is megirigyelhetett volna. S ha mostanság mi, mindnyájan, akik ott voltunk ezeken a kalandtúrákon, újra behuppanhatnánk azokra – vagy éppenséggel más, de mégiscsak hasonlatos – ülésekre, eltávozottaink szellemisége is ott élne velünk abban a légtérben. Békességben és felszabadultságban.
Igen, s jó lenne azt hinni, feltételezni, hogy a tolvajok nem is a kocsi miatt, hanem a Napút-csomagokért csaptak le ránk…
Hiszen mennyivel felemelőbb érzés lehetne!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
