A. Gergely András: Hagyomány, szendergés és antropológiai reprezentáció
A „szép és a szörnyeteg” meglehetősen régi szép toposz – talán mitologikusan „igaz” is, meg más szempontból szimbolikusan végletes, „gender-studies” szempontjából megejtően elfogult is, de szimbólumképzési színtéren viszont antropomorfizálóan vádaskodó is. Néha irigység fogja el az embert, máskor a félsz, megint máskor a rettenet… Pedig talán mindannyian egyszerre vagyunk szépek is, szörnyetegek is – vagy olykor csak e viszonyt látszólag megértő-értelmező harmadik fél, leíró, filmező, elbeszélő, elemző, kutató, felfedező talán…
A szimbólumszótárak szintjén nézve, de akár mindennapi jelentésmezőben vizsgálva is: a szép és a szörnyeteg mint poláris ellentétpár a mindenkori politikai rendszerváltások, rasszista indulatok, uszító és megkülönböztető szándékok akut kommunikációjában is megjelenik, elsősorban mint az „ellenség neve” és a hozzá tartozó, ráaggatott, hozzátapadt morális-politikai üzenet. Falfirkáktól zászlóégetésig, fenyegetéstől morális lejáratásig, rémképektől a „politikai anime” jelképtáráig mindenütt a minősítések szimbolizációs folyamatai vesznek körül bennünket, ellenséget/ellenfelet és barátot/társat szegmentálva a társadalmi közéletben. A jó és a rossz, a gyűlölet és a berekesztés retorikai cselei ülik meg a közbeszédet – ennek politikai antropológiai belátása és a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása lett olyan kihívássá, melyre a válaszkísérleteknek legalább alapszinten vállalkoznia érdemes, ha már az elutasító cselekvéseknek épp ezt a kiútját választjuk ki. A közéleti „arculattervezések” korszakában, a „fake-news”-ok évadában, a múlt és jövő sajátosan hangolt /újra/keretezése révén kialakult „elbeszélések”, Kis és Nagy Történetek jelzés-értékű lajstroma immár összegezhető talán – ha ugyan nem politizálás ez már maga is a tudomány szótárával … A „vad” és a „nemes”, a „primitív” és a „civilizált”, a „főtt és a nyers” dualitásai mintegy folytonosan velünk élnek, kezdve a legkorábbi népleírásoktól, folytatva a mindenkori ellenségképzés eseménytárával, s befejezve a makropolitikai trendek jelen kurzusával… – egyszóval kortól és rendszerváltó hőbörgésektől csak látszólag függetleníthetően – kitartó jelenléttel igazolják mindennapi fajelméleteinket, uszításainkat, politikai érdektörekvéseinket, ellenségformáló szimbolikus céljainkat…
Mindezek konstatálásával együtt is meggyőződésem, hogy a nevesítő, nomináló eljárásmód, vagyis a megnevezés vagy kinevezés eljárása olyan szimbolizációs eszköztár része – s maga az eszközhasználat is olyan értékelvű eljárásmód –, melynek célja /Michel Foucault szavaival/ túlmegy a diskurzus elemzésén „abban a formájában, amelyben másutt létrejött és a hagyomány jóvoltából rendelkezésre állt. A reprezentáció elméletének megléte vagy hiánya, pontosabban szólva ezen elmélet elsődlegessége, vagy származtatottsága, teljességgel módosítja a rendszer egyensúlyát. Míg a reprezentáció önmagából indul ki a gondolkodás általános elemeként, a diskurzus elmélete minden lehetséges nyelvtan alapjával ér föl, ugyanakkor a megismerés elméletével is azonos” – írja Foucault Az antropológiai szendergés-ben (2000:377). Merthogy az eszközök és értékek generálásában önérdekét kiteljesítő politikai cselekvés épp ezért éleszti fel ama folyamatot, melyben a szimbolikus politika a cselekvő, attraktív, beavatkozó, erőfitogtató reálpolitikává alakul át. /A retorikai megkülönböztetés természetesen nem csupán nyelvi fegyvertény, hanem megismeréstudományi értékképzet is legalább annyira./ Ebben mint folyamatban tehát a nyelv (mint normaképző eszköz) és a nyelvi hatás (mint dramaturgiai fegyvertár része) együttműködésben és kölcsönhatásaikban is olyan ontológiai státuszra törnek, melynek nemcsak megképződik a maga univerzuma, jelentéstere vagy térbeli kiterjedése, de totalizáló ereje egyenesen a birodalmias erőfölénybe, az elismerés politikája helyett az alárendelés, a szociabilitás helyett a kirekesztés eszköztárába hatol át ma már.
A szép és a szörnyeteg – avagy más, de analóg relációban – a jó és a rossz a legősibb pre-archaikus toposz talán, mitológiai közhely, a tudás labirintusának és e labirintus bejárhatóságának vagy birtokbavételének legfélelmesebb ellentétpárja, sőt egyenesen perszonifikált Minotaurusza. Csak éppen a minősítések „igazsága”, érvényességük kontrasztja hibádzik, s az empirikus igazolhatósága pedig főként közhelytárak, prekoncepciók révén a legesélyesebb – nem pedig az antropológiai árnyalás, az élményközeliség elemző elbeszélése által. De mégis…, ha a világ hajlamos e bináris osztottságban megnevezni a jelenségeket, nem kell-e komolyan vennünk ezt társadalomkutatóként, gondolkodóként, értelmiségiként is? Ugyanakkor – s nem függetlenül a szakmai belső normáktól, morális pozíciók meghatározásától –, hol leljük meg a megosztásban korántsem mutatkozni látszó komplexitást, amely nem használ minősítéseket „en bloc” szándékkal, nem beszél élménytávoli hidegséggel a hasznosság vagy hasznavehetőség, „mi”-tudat és „ők”-tudat felosztó elve alapján, hanem éppen ellenkezőleg: relativizálja magát a jót és kontrasztját is, a szépet és szörnyűségest épp oly dimenziók közé helyezve, mint a jellegtelent vagy hasznost, minősítés nélkülit vagy épp a folyamatosan változandót.
Itt most társadalomkutató szakmai, s nem direkten politikai vagy aktuálpolitikai feltételek közt szólalva, érzékelhetően igyekszem majd „nempolitikai politikául” beszélni, hittel hívén persze, hogy „a” politikai nincsen is ténylegesen. Nagyonis van azonban a szimbolikus, nyelvi szférában, ahol a szavaknak „dolgoktól” függő émikus (élményközeli) kategóriáit sikerülne talán kimutatnunk olyan textusokban, amelyekben a diskurzusok már magában a „napirendben”, a szcenáriókban és protokollokban, vagy egyszerűbben szólva a definíciók rangjának definiálásában és a szimbolikus kommunikációk temérdek alakzatában is megjelennek, bábeli konstrukciók kontrasztjaként, amikre hivatkozva mindig lehet „néven nevezni végre” a jót és rosszat, ártalmast és félelmest, károst és üdvöst, vagy mindezek kárát és hasznát, előnyét és jogát, „értünk” és „ellenünk” való mibenlétét is. Ez a nomináló, elnevezési játszmákban kimunkált retorikai uralom egyfajta (…figyelem, máris idézőjelek közt beszélek!) „kommunikációs forradalom” arculatában mutatkozik, melyben „tények” és értelmezések között csak maga a beszélő hivatott megkülönböztetést tenni, belátási logikák elemeivel gazdagon manipulálva, befolyásra törekedve, társakra lelni próbálva, s végső soron a következtetések logikai kényszerétől, levezetési szabványaitól magamagát teljességgel mentesítve. Ámde, a narratívákba burkolt, nyelvi köntösbe bugyolált értékalkotás és prefixált értelmezési kényszer már csak azért sem lehet elutasíthatónak mondható a befogadók által, mert minden irracionalitásai dacára életképesnek minősül. Életképesnek attól, hogy nem igazolásra szorul, hanem hitekre és lojalitásokra számít. S ahol csak a lojalitás számít, ott a „tények” neve a megnevezéstől, vagy az átkereszteléstől függ elsősorban, a megértés legrosszabb esetben elmarad, vagy a befogadó kénytelen belátni, hogy esélytelen a visszabeszéddel, tépelődéssel, mérlegeléssel küzdeni a kételkedésmentes miliőben. Ebben a nyelvi-nyelvpolitikai jelentéstérben a „jó” (mondjuk) kétlábú, a „rossz” pedig több, a szép egynemű entitás, a rút pedig más érvű, másságát szégyenszemre hordozni kénytelen valami lehet. Ez a „szimbolikus jelentéssel bíró láncolat” (Leach szavaival, 1996:168) kiváló körülményt biztosít a véleményvezérek szabta értékrendek terjedési hálózata számára, a látszatgyőzelmek és mesterkélt dicsfények korszakaiban, vagy olykor a még vészesebb (állat- és átnevelő- és büntető) farmok helyszínein és hatásmechanizmusaiban.
Ugyanakkor épp az a „morális fenség”, amely a közbeszéd és a politikai retorika egész holdudvarában megjelenik, alapvetően befolyásolja a vélemény-klímát, meghatározza a véleményformálók és protokoll-vezérek mutatkozási minőségeit is. A szépek és szörnyetegek mintegy a „közmorál” legitim szereplőinek tetszenek legott, jelenlétüket akolmentalitás veszi körül, ennek révén pedig az egyes táborok híveinek törzsi törekvései szabályozzák a megfeleléskényszereket és érdekközösségeket, megértési és érdekegyeztetési alkufolyamatok esélyét. A szép olyanná lesz, mint a szolgálatkész alávetett, a szörny pedig öntudatosan öntelt, indokolatlanul magabízó fényében ítéltetik meg. Hőshöz antihős is kell, ellenpólus, mely legitimálja. Ebben a szcenikai térben a rivalizáló elitek ideálképzési normarendje eltérő értéktartalmakat közvetít: versenytárs vagy ellenfél ritkábban, politikai ellenség viszont annál sűrűbben lesz azokból, akik a „másik parton” állnak. A „másik” mássága, a másik part lakójának közelsége és a vele lehetséges kapcsolati tartalom is befolyásolja ezt az ellentétviszonyt: a Másik, a Nem-Én lehet közvetlen közel is (lásd Barth, Appadurai, Weatherford, Abélès munkáit), lehet mondjuk a szomszéd is, de akár családtag is, s lehet a másságok messzi és ismeretlen partvidékén élő bennszülött. Így például „a nyugati” mint élőlény fél évszázadon át ellenség volt a harcképes szocializmusok időszakának ideológiai retorikájában (imigyen a burzsoá, a tőkés, a haszonelv, a liberális, az individuális vagy épp az egzisztencialista gondolkodó is a szörnyek bestiáriumába tartozott), de rögvest magasrendűvé, szépségessé tűnt át, midőn a kétpólusú világrend összeomlásával a vélemény-elit ezt tekintette már ideológiai főiránynak és „felülpluralizálta”, többszereplőssé lenni engedte végül. A béke és forradalom permanens korszakának szép entellektüelje – mint a saját korának szcénáiba beleszóló vagy hozzászólni hivatott ellenbeszélő – ideális mintázatnak tetszett (lásd máskéntgondolkodók, ellenzéki kerekasztal, tüntetés, demonstrációk, szamizdat, „rendszerváltók” stb.). Ma pedig már a közpolitikai folyamatokhoz hozzászólni merész is szörnyetegnek minősülhet, ha saját színpadi körülményeit, játékterét illeti kritikával (lásd kritikai értelmiség, kormányellenzék, új nyilvánosság, alternatív stratégiák hívei, stb.). A rendszer váltása evidensen mint jó és szép kontrasztja kapott megvilágítást, maga a váltás a Sein és a Sollen partvonalán tükrözte a megéltség bizalmasságát, az irányzatos elköteleződés igényét. Ebben a miliőben és korszakban a szörnyeteg viszont azonnal épp az lett, aki mást vagy másként gondolt, hisz ehhez való elemi jogait vagy kérte és kivívta, vagy kapta és hűséggel tartozott érte. Részletek erről a rendszerváltás elmúlt harminc évének politikatudományi, szociológiai, kommunikációtudományi és politikai lélektani közlésmódjainak mintegy bármely kiadványában gazdagon föllelhetők!
Emlékeztetnék a retorikai fordulatok néhány olyan analógiájára, mint a gazdasági színtéren olykor fenyegetően megjelenő „eladósodás” vagy a „recesszió”, amely kihallhatóan szörnyűséges, szemben ,,a megoldás” ígéretével, amely a jó kiteljesedésének üzenete lett. A gazdasági-politikai közbeszédben a „megszorítás” mint mumus szembekerül a „szabadságharccal”, a „liberalizmus” és „liberális szabadság” mint szitokszó kap konnotációt, szemben például a „tevékenység-alapú finanszírozással”, vagy a „beárazással”, mely a kereskedelem életvezetési trükkjéből lett strukturális védekező eszköz és egyúttal szociális vádirat is a bankrendszeri logikák ellen. De megfigyelhetők ciklikus változások is ebben a retorikában: a „válságkezelés” lehetne például jó és szép, hisz célja nemes… – de mert kényszer szülte, s a kényszer már csak relatíve jó lehet, így magában véve/értve eleve szörnyű összefüggésrendet vizionál(tat); az „unortodox gazdaságpolitika” lehetne nemes cél, de ironikus tartalmat vett föl az elmúlt néhány évben…; s ha mindmáig hatóan az „őszödi beszéd” a nemtelen politikai alkímia szörnyszülemények prototípusává lett is, párhuzamosan mintegy feljött a „kötcsei beszéd” mint reményteli ellenígérvény… Olyan megnevezett képzetek, mint a „nyugdíjrendszer” vagy a „hitelnyújtás”, a „futballstadion-építés” vagy a „rendvédelmi beruházás” a maguk indifferens, látszólag politikai értéktartalom nélküli racionalitásával megúszhatták volna talán a „vádlotti” státuszba kerülést. De mert a kontextus megváltozott körülöttük, jelentésterük megmérgeződött az ártó vagy óvó célok révén. A társadalom alap-stabilitását biztosítani látszó „rend” pedig többes jelentésmódosulást szenved el: a rend mint „rendszer” váltásra kerül 1989-ben és utána, a „Legyen végre rend!” már választási plakátszöveggé magasztosítja akkoriban a definiálatlan elvárást, a „Rend a lelke mindennek…!” közhely pedig felveszi a közhelyesen jó arculat helyett – és megannyi egyenruhás masírozási alakzat révén – az államrend veszélyeztetésének és lakossági fenyegetettségnek megfelelő pofázmányait. A tüntetésekben edződött mai politikai csoportelit immáron Bibó-kollégiumi máskéntbeszélő klánból az államiasult és totalitarisztikus eszköztárral bíró rendpárti csúcs-magisztrátussá vedlett át…, s maga a „tüntetés” is a közelmúlt néhány év alatt szükséges valamiféle jóból tilalmas rosszá transzformálódott a kormányzati retorika és a megfelelés-kényszeres sajtó szótárában. Jók és rosszak, szépek és szörnyetegek mindkét oldalon. Bibliai idők talán, vagy új jégkorszakok túlélő lényeinek hajnalhasadása…
Nemcsak az értelmezési, kommunikációs tér, de a jelzős szerkezetek más formái is új életre kelnek: ha ma a ,,multik és oligarchák” szörnyű szitokszóvá vedlik, miközben hazai multivá és oligarchává avanzsálódik az új hatalmi pragmatizmus kíméletlen önérvényesítése, s ha a ,,rózsadombi paktum” mint szörnyképző vízió lesz eszköztár ahhoz, hogy a „politikailag korrekt” vagy épp „politikailag szép” ellenpólusán megjelenjen a „narancsos feelinget” elutasító identifikáció, akkor már lehetetlen nem észrevenni, hogy a nyelvi köntösbe bújt politikai pragmatizmus diadalmenetének vagyunk nézői, élvezői vagy épp elszenvedői. A „bársonyos forradalom” „narancsos forradalomra” átkeresztelése, Magyar Köztársaságból Hungáriává átvedlés, az érdemdús kritikák korának átváltozása érdemtelen blogok korává, a politikai és hatalmi-gazdasági mohóság korábbi szitokszóból irányadó válságkezelési attrakcióvá avanzsálódása nem különbül a küzdések őskorát vagy a törzsi rendszerek antropológiai esettanulmányait idézi… S mindezek immár olyan színházi állam kialakulási folyamatát illusztrálják, melyben a dikciók (szemben a distinkciókkal), a manipulációk (szemben a megértő jovialitással), a rögtönzések (szemben a szcenáriókkal), a „rend” (szemben a rendtelenség szörnyképével) mutatkoznak. Mindazonáltal ezek önmagukban is, kölcsönhatásaikban is, jelentésterükben hasonlóképp olyan nyelvi kontextusú hatalomváltás jeleinek minősülnek vagy minősülhetnek, melynek elemzésében, interpretálásában a részvételre, résztvevő megfigyelésre, egy adott kultúrával való szükségképpeni együttélésre késztetett antropológiai elbeszélőmódnak is kétségtelen szerepe lett. Ha a kulturális és narratív közéletben mindenütt a minősítések szimbolizációs folyamatai vesznek körül bennünket, hűségesküvel és ellenségképekkel szegmentálva a társadalmi közéletet, akkor a jó és a rossz, a kirekesztő gyűlölet és a berekesztő hódolat retorikai cselei ülik már meg a közbeszédet – ennek politikai antropológiai belátása a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása révén kényszerít minket válaszkísérletekre. A politikai, s kitüntetetten az uralmi térhasználat erőszakos megváltoztatási kísérleteinek folyamata nem csupán az értékek rendjének megváltozási kényszerét rejti magában (mint erről a Szomorú trópusokban Lévi-Strauss is meghatározóan ír, 1973:240 s köv.), hanem olyan új hagyományteremtésnek és hagyománytermelésnek is alapjává válik, melyre Hobsbawm ad példákat az ünnepstruktúrák elemzésében (1987:12-197), elősegítve ezek interiorizálódásának felfedezését az ismétlés-ismétlődés, a hagyománykövetés és a mesterkélt hagyományformálás eseteire is kitérve, vagyis a történeti és etnológiai, filozófiai és kulturális antropológiai felismerések épp a szendergő hagyomány, vagy a kreálható „invenciók” révén teszik beláthatóvá, mily jogi konvenciók, jogelméleti örökségek, szokásjogi normarendek kínálnak kontrasztot a kortárs kutató számára, érzékeltetve ezáltal az intellektuális „hangosbeszélés” felelősségéről és a tradíció-követő mentalitások tudomásulvételéről kialakuló újabb szakirodalom evidenciáit az észvezérelt és az érzelemvezérelt politikai presztízsek transzformációs korszakában.
Viszont a bináris toposz kialakulása /szép és szörny/ nem „genetikai” áthagyományozódás, konvenció-követés vagy kultúrafejlődési funkcionalitás kérdése, hanem a mindenkori dialógusrendszerek eredménye, melyeknek dichotómiákba tagoltsága vagy értelmezési szilárdsága a sok évszázados kutatási távlatosságnak is köszönhető. Ha az emberről van szó, akkor a kulturális, politikai, filozófiai vagy történeti antropológia felfogásmódját tükrözve, akkor és csakis akkor szólhatunk értelmező felelősséggel szólhatunk, ha a „nemes” és „vad” bennszülötteket saját társadalmunkban (is) keresünk, ha a szakterületünkön bevált ábrázolási konvenciókat elkülönítve (pontosabban olyanokat kimutatva, amiket kutatóként belátóan így értelmezünk), amelyek révén az őslakos ekképp azonosítható, s ez nem „le”írja vagy „primitívnek” minősíti, hanem felbecsüli és méltóképpen elfogadja a másságosság megannyi tüneményét. Nem a „szörnyekkel” együtt élés javaslata ez, hanem a kulturális relativizmusé, mely nem óhajtja és hajtja (át) kizárólagosság által az önérvényesítő kormányzati akaratot. Ehhez kulturális relativistaként annyit tehetünk hozzá, ami a Másik ember, a Másik társadalom, a Másik csoport személyében és képében nem a mindenkori ellenség nevét látja, hanem értelmező módon, elfogadó attitűddel jár el minden mássággal. Tény, vagy jobbára inkább tapasztalat, hogy a retorikai, dramaturgiai, narratív stb. elemekkel, cselekménybeli ok-okozati összefüggésekkel még így sem biztos, hogy könnyű szintézist tudunk teremteni ott, ahol a bármiféle antitézisek nem a szintézishez vezető utak kockakövei, hanem az erődítmények betonkockái.
Helyzetleíró „tereptapasztalataim”, vagy nyelvészeti antropológiai megfontolásaim ismertetésének e pontján – úgy érzem – kezd tarthatatlanná válni a nyelvi kontextusú felsorolás folytathatósága. Mentségemül szóljon, hogy a kiterjesztett értelemben vett etnológiai „terepem” nemcsak saját társadalmam, hanem saját létem és saját létünk nyelvi uralomnak kitett szenvedő alanyisága is, vagyis kollektív tereptapasztalat, mely egyúttal mentesít attól, hogy a saját kultúrában kutató antropológus látszólagos eligazodás-készségét evidenciaként kezeljük, s lemondjunk a „közgondolkodás vs. szakmai szótár”, „közfelfogás vs. narratív elbeszélésmód”, „politikai uralom vs. résztvevő jelenlét” lapidárisan relativizáló képletének alkalmazásáról. Arról a téri beszédmódról, mely a hatalmi, harsány és öntelt központosítást „centrális erőtérnek” nevezi, így hozzásegít bennünket is ahhoz, hogy mondjuk az utca- és térátnevezésekben, a Károlyi-Nagy Imre-József Attila szoborszáműzésben és más szimbolizációs eljárásokban, vagy akár az Alaptörvénynek és asztalainak legitimálási folyamatában a magánosított közpolitikát lássuk meg elsősorban, avagy olyan retribalizációs eljárások hajnalát, amelyben a realizmustól az absztrakcióig, a tényinterpretációtól az értékkövetésig, az élményszintézistől a honi kakasviadalok „sűrű leírásáig” megannyi új témakört fedezhetünk fel az alkalmazott vagy politikai antropológiai kutatások számára. Tudván tudva, hogy a politikai narratívákban az értékelő gesztusokkal csakis győzni lehet a morális arénában, adódik a feladat az antropológiai interpretáció számára, hogy e társas narratívákban megjelenő jók és rosszak, szépek és szörnyetegek megnevezésével az élményközeli distinkciót avassuk megismerő módszerré. Állami dramaturgia, etatizált szcenikai eszköztár, központilag gyártott drámai politikai szövegolvasatok mellett ez nem is lenne akkora feladat… – már csak alig megkezdett terepmunka-naplóinkat kell elkészítenünk, hogy teljesebben-komplexebben ábrázolt társadalmi élményanyagunk nevet kaphasson a jövőben… Szépet vagy szörnyűt, de nevet. A szendergő szörnyeteg, az „örök vadember”, a „politikai anime” megidézése mellett, vagy helyett…
*
Hivatkozások hasznavehető olvasmányokra
Abélès, Marc 2007 Az állam antropológiája. Századvég, Budapest.
Appadurai, Arjun 2001 Après le colonialisme. Les conséquences culturelles de la globalisation. Traduit de l’anglais par Hélène Frappat. Payot, Paris.
Barth, Fredrik ed. 1998 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. 2. ed. Long Grove, Illinois, Waveland Press.
Boglár Lajos 1999 Utószó Lévi-Strauss Faj és történelem című kötetéhez. Budapest, Napvilág Kiadó.
Eriksen, Thomas Hylland 2006 Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest, Gondolat.
Foucault, Michel 2000 Az antropológiai szendergés. In A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris.
A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.
Hobsbawm, Eric 1987 Tömeges hagyománytermelés: Európa 1870–1914. In Hofer Tamás – Niedermüller Péter szerk. Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport. Budapest, 127-197.
Leach, Edmund 1996 Szociálantropológia. Budapest, Osiris.
Lévi-Strauss, Claude 1973 Szomorú trópusok. Budapest, Gondolat.
Papp Richárd 2014 A kultúra többszólamúsága. Antroport, 2. szám, Lapozó rovat, on-line: http://www.antroport.hu/lapozo_archivum.php?akt_cim=337
Papp Richárd – Szarka László szerk. 2008 Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
Vidacs Bea 2009 Egy szebb jövő képei – A futball a kameruni közgondolkodásban. L’Harmattan, Budapest.
Weatherford, Jack McIver 2005 Törzsek a dombon. Az Egyesült Államok Kongresszusa: rítus és valóság. Századvég kiadó, Budapest.
Appadurai, Arjun 2001 Après le colonialisme. Les conséquences culturelles de la globalisation. Traduit de l’anglais par Hélène Frappat. Payot, Paris
Illusztráció: ~”Szépség és szörnyeteg” (fh. Picasso)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
