Virginia Sol: Minták a porban
(Az idős hölgynek a veresi piacról… )
Ott áll a forgatag közepén. Alacsony alak. Hajlott hátú. Ősz. Csak álldogál, időnként pedig a virágágyás szürke, poros peremén ücsörög. Tekintetét ritkán hordozza végig a körülötte lévőkön. Többnyire maga elé bámul, s ha néha odalép hozzá valaki, megilletődötten pillant fel, mintha csak szégyellené portékái csekélyke értékét. Egy kék magos kendő terül el a virágágyás keskeny peremén, rajta öreg karóra. Bőrszíja megviselt, az üvege homályos. Egy férfi felveszi, tanulmányozza, megrázogatja. Ketyeg. Kétségtelenül pontosan jár.
– Mennyi? – kérdezi köszönés nélkül.
– Amennyit gondolni tetszik – hangzik a válasz. A férfi a kabátja belső zsebébe túr, majd egy bankjegyet húz elő, és a reszketeg, ráncos kézbe nyomja.
Az idős szempár hosszan követi a férfit a forgatagban, amíg az el nem nyeli, majd a kendőre néz, csupán egyetlen röpke másodpercre. Ismét maga elé bámul.
Gyerekek kergetőznek a téren. Visonganak, kacagnak, olykor énekelnek. Hallgatja őket, ahogy néha közelednek, néha pedig távolodnak tőle. Szereti hallani ezt a vidám csivitelést, talán már csak emiatt jár ki és ül naphosszat a piactéren, hogy gyermekricsajt halljon, s hogy időnként valaki megkérdezze: Mennyi?
Labda repül felé. Pöttyös gumilabda. A magos kendőn pattan, s elgurul az ágyásban. A kendőt felkapja a szél, ahogy szerteszét repülnek róla a tárgyak. Az idős hölgy kétségbeesetten kap a kendő után. Két standdal odébb fogja meg egy testes asszony, világosbarna haja kontyban ül a feje búbján. A zöldségei közé keveredett kendőt két ujja közé csippenti, és odaadja az idős hölgynek. Mosolyog rá, de nem szólal meg.
A virágágyás körül mindenfelé kicsi, megbarnult, rozsdás tárgyak hevernek. Egyesével hajolgatva le értük, szedegeti markába őket az idős hölgy. A gyerekek mellette pattogtatják a labdát, kacagnak, talán rajta, talán a játék hevében, nem baj. Még csak gyerekek, és örülnek az életnek. Jól van ez így. Ismét elrendezgeti a magos kendőt a virágágyás peremén, szépen visszarakosgatja rá az érméket, ólomkatonákat, egy zsebórát, egy levél formájú, bronz melltűt, két kopott, ezüst mandzsettagombot, egy bronz hamutálcát, aminek megfeketedett már a közepe, két régi ezüstkanalat, olyanokat, amiknek a nyelén virágmotívumok vannak, és egy nem túl nagy plüssmackót koszos bundával és felemás gombból varrt szemekkel.
– Bocsánat, néni! – Vékonyka hang szólal meg ősz feje fölött. Felpillant rá.
– Semmi baj, aranyom. Minden megvan.
– Tessék, néni – zsebéből pár forintot vesz elő és az idős hölgy felé nyújtja ,– tetszik nekem az a mackó. – Keze máris a plüss felé mozdul.
– Vigyázz rá nagyon! – mondja mosollyal az arcán, bár szeméből könny hullik alá.
Az árusok lassan pakolni kezdenek. Kisteherautókra rakodják portékáikat, lebontják standjaikat. Az idős hölgy batyuba köti el nem adott tárgyait. Nehézkesen indul meg hazafelé. Ki tudja, milyen messze lakik, ki tudja, milyen helyen hajtja álomra a fejét. Várják-e odahaza. Csak elképzelni tudom, ahogy a kapun belépve elébe szökik a szürke cirmos és a fekete puli, körülugrálják, és együtt térnek be a takaros kis otthonba, ahol az idős hölgy visszateszi a zsebórát a fogason lógó sötétbarna mellényre, és a mandzsettagombokat a szekrényben vállfán őrzött öltönyingre. A hamutálcát a szoba kisasztalára, bele a 20. századi érméket, a melltűt egy sötétzöld kosztümbe szúrja, a kanalakat elrendezgeti egy elegáns tárolóban a vitrinben, ahol az ünnepi étkészletek állnak. Ahogy az ólomkatonákat felsorakoztatja gyermekei fényképe előtt, s ahogyan egy utolsó pillantást vet a tölgyfaszekrény porára, amiben egy hosszúkás és egy kerekded minta tátong tisztán.
Illusztráció: fh. W. J. Forsyth-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
