Szvétek Gábor: Lenni – magyarnak
Magyarnak lenni nem érdem, büszkeség vagy kiváltság – magyarnak lenni kötelesség: embernek lenni kötelez. Jog nélküli elvárás: jogod egyedül méltóvá lenni van magyarságodhoz; ahogy bármely születésnek saját nemzetéhez. Nincsen különbség, nem különb egyik a másiknál – mindenben különbség van, minden nemzet felelőssége saját kötelezettsége.
Az érdem intim és személyes, a közép meghaladása a jó irányába. Érdemed elsősorban nem magyarként, hanem emberként lehet és kell, hogy legyen. Magyarságod gyarapodhat emberi érdemedben, de az alap és az első mindig az ember, amiből felnőhet a nemzet – vagy elveszhet. Amilyen az egy, olyan a sok is: legyél hát ember előbb, legyél sok és egyre több, hogy magyarrá lehess.[1] A magyarság, amikor egészséges, törekvő közösség. A törekvés akaraterő, kreativitás, alkalmazkodás és kitartás dolga. Nemzetnek azt nevezem, amikor a gyarapodó érdemben közösség születik; egyéni individuumok által alkotott, meghatározott és összefogott új individuum, mely kizárólag e közösségben válik új, teljesebb értékké. Ahol nincsen érdem, ott jellem sincsen, ahol nincsen jellem, ott nemzet sincsen – ott csürhe, horda, csőcselék van. Sok nincsen az egy nélkül, az egy nincsen a sok nélkül: nemzet csak ott létezhet, ahol a jellemek közösséget tartanak fönn, közös alapokon, közös értékekkel, közös célokkal. Másként: közös múlttal, jelennel és jövővel. Az érdem feltétele a jellem, a nemzet feltétele az érdem. Közös alapunk és célunk: érdemesnek lenni önmagunkra, emberi méltóságunkban egyenlően. Az érdem tehát egyéni, vagy másképpen, az érdem közösségi; a nemzeti kérdés így bensőséges és szubjektív, azaz a nemzeti kérdés egyetemes és kollektív.
Büszkeség. Jogossága kizárólag a jelenben van – és már ez a pillanat is elmúlt. Nem marad fenn az a nemzet, amelyik elfelejti múltját, de nem is képes haladni, ha beleragad abba. A nosztalgia érzelmes tohonyaság, ami önsajnálatba süppeszt, gőgbe butít, frusztrál és irritál – de mindenekelőtt elkényelmesít: elbambul az éberség, elernyed az izom, megszűnik motiválni a feszültség. Az a nemzet, aminek csak múltja van, poros, szánalmas és főleg tehetetlen. Amelyiknek csak jelene van, az vakmerő, de terméketlen. Történelmünk fontossága a jövőben rejlik: a bakot tartó múltra nehezkedő jelen küzdelme az értékesebb elkövetkezőért – e nélkül érdektelen minden, a múlt csupán elpazarolt áldozat és megcsúfolt remény, a jelen semmitmondó és tartástalan, a jövő láthatatlan, ezért elhagyott, mellőzött. Múltunk igazi jelentősége jelenünkben való kibomlásában értelmezhető, ami jövőnkre mutat. Sosem birtokolja saját idejét az, aki hátra tekintve akar előre haladni. Szívünkben kell hordanunk, vagyis érteni önmagunkat. Hiszen lényege szerint is a mostban létező és a jövőre mutató; egyetlen kor sem önmagáért való, mégis minden kor kizárólag önmagáért létezik a volt-van-leszben. A múlt öröksége a jelen, a jelen öröksége a jövő. Az örökség ez és minden esetben: felelősség, hiszen az ember történelme, a nemzet történelme döntés és következmény, azaz felelősség; ahol pedig felelősség van, ott kötelesség is van. Az ember és így nemzete kötelessége döntésében felelősséget vállalni emberségében és nemzetségében való kiteljesedéséért és e kibomlás következetes átörökítésében; egyszerűbben: tanulni és tanítani (mert az, aki nem tanul, megérdemli a halált[2] – és valóban, aki nem tanul, meg is hal: bezárul, összezsugorodik, kiszárad, elenyészik) – – embernek lenni, magyarnak lenni tanulni kell.
Ha egyáltalán beszélhetünk kiváltságról, akkor azt erkölcsi és ontológiai értelemben tehetjük. A kiváltság nem privilégium, hanem az előbbiek foglalata – és küldetés és ellenszélben haladás és folyamatos meghasonlás és folyamatos önmagunkra találás. Minden ember kiváltságos és minden ember kiválasztott, saját emberségének legteljesebb megismerésére, megélésére – és példamutatásra, ha úgy tetszik, tanúságtételre. Önmaga előtt önmagáról, azaz mindenki előtt mindenkiről. Amikor nem erre a kiváltásra gondolunk, akkor a hitvány, vulgáris szóhasználat szerinti kiváltságra gondolunk, ami nem több, mint visszaélés, másokon átlépés, puszta hatalmi pozíció: uralkodom, mert megtehetem. Az erő legszégyenteljesebb gyakorlata, lényegének fonákja, gyakorlójának lealacsonyítása és az alul maradottak megalázása.[3] A lényegét beteljesítő erő nem nyom le, hanem fölemel, nem uralkodik, hanem gondoskodik, nem butít, hanem tanít, nem manipulál, hanem eszméltet. A tiszta erő kiváltság, tehát felelősség és gyakorlása érdem – míg inverze embergyűlölet, abúzus, gyalázat.
Hogyan lehetünk mégis magyarságunkban érdemesek, büszkék és kiváltságosok?
Mindenekelőtt legyünk emberek, teljesség felé törekvő, azt magunkba egyre inkább felfogó egyetemes emberek[4], hogy magyarok lehessünk. Világra nyitottan, szilárdan álljunk saját magukban, megingathatatlanul. Ne féljünk megismerni, el- és befogadni, hiszen a jellemhez közel lenni és tartozni akar az idegen is, ha már legyőzni nem tudja. Az erőt nem lehet kihasználni vagy megtéveszteni, az olyan, mint a tűz melege, amihez mindenki közelebb akar húzódni. Fényt ad és meleget, biztonságot és közösséget. Az erő nem fél és nem bizonytalan. A befogadás nem azonosulást jelent, hanem beolvasztást; míg az elutasítás csak elszigetel, megfoszt a gyarapodástól. A tolerancia nem altruizmus, hanem a méltóság szerinti szabadság feloldása – de mindig és kizárólag kölcsönösen és egyenlő mértékben; senki sem lehet szabad más kárára, hiszen az nem szabadság, hanem élősködés, sértés, elnyomás. A változatosság teljesebbé tesz és nem megoszt: ha mindenki sajátjával színezi a közöset, az rugalmassá és izgalmassá teszi a közösséget, érdekessé és vonzóvá, amit mindenki magáénak akar és kiáll érte – így e nemzet sokszerűségében egyszerű, építő és összetartó[5]; aminek gyökere mély és szerteágazó, törzse öles és egészséges, annak koronája csak terebélyes, élő színekkel teli lehet. Nem sodródik és nem sodorható, éber, szigorú, nyitott és szilárd. Az ilyen nemzet sarokkő és világot tartó oszlop és villámcsapás: magabiztosság, céltudat és erő. Ugyanakkor virágos mező, tápláló eső és zsongó méhkaptár is: színes, gazdag és termékeny. Élő otthon, tervezhetőség, fejlődés.
Legyünk hát magyarok: az elmúltak, de máig hatókból tanulva megérthetjük helyünk és szerepünk nemzetünkben és nemzetünket a nemzetekben. Becsüljük a mostban élőket, hogy méltósága legyen a jelennek, hiszen a most a volt és lesz esszenciája (és mint ilyen, a végtelen egy aspektusa); és indítsuk legjavunkkal az indulókat, átadva a jövőnek a felelősséget – ez a kötelesség: magunk egyetemességében otthont találó nemzetiességünket továbbadva leszünk érdemesek, büszkék és kiváltságosok – túlélve magunkon, túlérve magunkon.
Aki emberként érdemes, saját nemzetében is érdemes; aki érdemességére alázattal büszke, az nemzetére is alázattal büszke; és aki érdemesként alázattal büszke önmagában nemzetére és nemzetében önmagára, az kiváltságos: megértette a nem múló bizonyítás és tanúságtétel szükségszerű követelményét, a kiváltság felelőségét – törekedj lenni: emberebb ember, magyarabb magyar.[6]
[1] vö. mindent, ami ember / vágytam példázni életemmel – Szabó Lőrinc: Hazám
[2] Ávot 1/13, Talmud
[3] nem azt utálom, aki szolgál, hanem aki szolgálatot követel a gyöngébbtől. – Kassák Lajos: Példabeszéd helyett
[4] vö. a nietzschei übermensch gondolattal
[5] az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő – Szent István intelmei Imre herceghez
[6] Sík Sándor
Szvétek Gábor a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Csontváry-részlet (~”tanulni és tanítani”)
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
