Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (10.)
BÉRCZY KÁROLY (1821-1867)
(Egy elegáns ember)
Azokban az esztendőkben, amikor Bérczy Károly született, sok bölcsőhely felől indult csillag a kultúra tájai felé. Egy részükkel találkoztunk már a sorozat korábbi részeiben…
Eredetileg Stand volt a családnevük, apja változtatta meg; Bérczy néven ismert főorvos volt Balassagyarmaton, testvére (Bérczy Károly nagybátyja) pedig a Nemzeti Színházban emelkedett magasra Megyery néven („Van-e, ki e nevet nem ismeri?”).
Ő maga jogot végzett, utána gyakornok lett a helytartótanácsnál. Gyors egymásutánban tanulta a nyelveket: a franciát, az olaszt, az angolt, később az Anyeginért az oroszt is. Meghatározó volt életében, amikor 1847-ben Széchenyi kinevezte az országos közlekedési bizottsághoz fogalmazónak; kitüntetésnek tartotta, hogy Széchenyi szeme előtt szolgálhat.
A forradalmi események idején a gróf átvette a minisztériumába. Ez a szép folyamat azzal tört meg, hogy a szívével megbetegedett, s ez a baj elkísérte haláláig. Búcsút vett a hivatali pályától, újságíró lett, s ahogy lenni szokott, lassan-lassan szépíró is.
A Pesti Naplóhoz került. Az írás mellett fordítani kezdett, jobbára angol kisprózát. A saját írói világhoz pedig a főrangú társaskörök adták a témát. „Éveken át titkára volt a magyar nemzeti casinónak és lovas-egyletnek, s e hivatalok folytonos kapcsolatban tartották az elegáns világgal. (…)
Gentleman kívánt lenni. (…) Csak olyan művelt férfit tekint gentlemannek, a ki szívvel, tettel, viselettel illemet, törvényt, jogot nem sért, ki egyéni és polgári kötelességeinek eleget tesz, adott szavát megtartja és súlyos körülmények közt is mindig nemesen viseli magát” – mondta róla Arany László akadémiai emlékbeszédében. (In: Tanulmányok I. rész. Frankin-Társulat, 1906,313.) Kurzívval idéztem e „meghatározást”; hányan felelnénk meg ennek manapság?
Az előkelő sport világ lapot várt Bérczytől.
Meg is kapta. Előbb a Lapok a lovászat és a vadászat köréből, azután pedig a Vadász- és Versenylapok jelent meg. Hozama hamarosan több területen is megmutatkozott.
„(…) nemcsak a saját irodalmi tevékenysége vett új irányt, hanem új forrásokat is nyitott a magyar irodalom mezején. (…) A műnyelvet a szerkesztőségnek kellett megalapítania s a munkatársakat a semmiből teremtenie elő. A világ pedig csodálkozva látta: minő választékos stílben, szabatosan, érdekesen, finoman írja le a vámos-pircsi agarászatot Tyukodi Péter, vagy a szilas-balhási kopó-versenyt Ludassy Pál úr (…). Bérczy a vadászat egyik legfőbb terjesztője lett. (…) A fönnmaradó hasábokat (…) érdekes sportnovellákkal töltötte be, melyek által lapja félig-meddig egy szépirodalmi lap föladatának is megfelelt.” (Arany L. 314.)
Egy másik esélye ennek a ’piszkálgatásnak’ a szépíró „parazsa”.
Arany László úgy találta, hogy „különösen sikerültek kisebb humoros vázlatai, melyekben egy-egy hazai tájképet vagy társadalmi életünkből egy-egy (…) ismerősnek tetsző alakot vezet elénk”. (Arany L. 311.) Szerencsésnek tartható, hogy a Politikai Ujdonságoknál Pákh Alberttel dolgozott együtt, aki maga is kedvelője és sikeres művelője volt a komikus műfajoknak, és egyébként is művelt és tapasztalt újságíró volt.
Közben kötetekben láttak napvilágot fordításai és kisprózája (Ábránd és való; Világ folyása), és népszerűek voltak hosszabb „beszélyei” is, elsősorban a Gyógyult seb, mely a Részvét könyvében is megjelent. A terjedelmes (mintegy 100 lapnyi) elbeszélés az ’elegáns világ’ vidéki változatába vezeti olvasóit; vidéki kastélyok úri népéhez, mintha ott tartana próbát az elegáns és erkölcsös világ követelményeiből. (Mintha ott keresné a ’gentleman’ vidéki változatát?)
Érdekes az elbeszélés építménye.
Az első harmada mintha egy színpadi játék első felvonása lenne, amelyben tudatik minden fontos dolog a szereplőkről, kapcsolataikról, minden lényeges körülményről. Arról az alaphelyzetről, mely múltjával együtt készen áll a jelenbeli élet „bemutatására”. De mivel ez mégiscsak elbeszélő próza, magam szedem a „tudnivalókat” olyan alakzatba, ahogy színművek előtt állani szoktak. (Ráadásul így jócskán lerövidítem Bérczy hosszadalmas „előzetesét”.)
Szereplő személyek.
Berg Lajos: példás gazda, becsületes fiatalember, Leóna férje, a beregi kastély (kunyhó) gazdája;
Mister Nobody – ahogy nevezik irigyei és rosszakarói;
Apja (gazdag) pék volt, mások úgy tudják, borkereskedő;
Texasban gazdagodott meg – híresztelik ismét mások.
A tények:
Vett pár ezer holdnyi pusztát Szentgyörgyhöz közel, és 185x elején eljegyezte Székhelyi Leónát, pár héttel később esküvő;
Egy kisvárosi fogadóban ismerte meg valamikor Kistelekit; a tiszt eszeveszett kártyában elvesztette a dandár pénzét, Berg húzta ki a bajból.
Leóna:
Berg hitvese, férjéhez ragaszkodó asszony.
Évekkel ezelőtt Bécs legszebb hölgyei között tartották számon; ott ismerte meg Kisteleki Bélát („Leánykori ábránd, semmi több.”); szóbeszéd kísérte a látványos kapcsolatot; „Bécs legünnepeltebb leánya volt, kivel egy bálban három főherceg táncolt (…)”, és „kinek két pesti télen , melyet Szentgyörgyiékkel ott töltött, valamennyi férfi hódoló rabszolgája volt.”
„Hiszen Béla nekem semmi többé (…)”
Berg „keleti fényűzéssel környezi”; „háza, kertje valóságos paradicsom!”
Kisteleki Béla:
Ifjú éveit Bécsben töltötte;
Székhelyi Leóna ismerőse volt. Estélyeken együtt szerepeltek (zongora, dalkísérettel);
Bécs után Párizs: ahol „túladott vagyona végromjain”;
Tiszt korában elkártyázta a dandár pénzét; Berg mentette meg. ( „Kedves Barátom! Te a becsületemet mentetted meg, hálám és kötelezettségem korlátlan.”)
Szentgyörgyiék: a szomszéd birtokosok; tisztességes emberek, apja halála után Leónát Szentgyörgyi Melanie „mint távoli rokonát vette kastélyába”.
S ahogy színművekben a szereplista alatt:
Játszódik Szentgyörgyön, a grófék birtokán, és a szomszédos Berg-pusztán a XIX. század közepén.
Szentgyörgyön időről időre egy-egy esemény összegyűjtötte a környék előkelőségét; különös alkalom nélkül is gyakran meghívták Bergéket. Ezúttal a kastélyavató volt az ürügy, s az alkalom leglátványosabb attrakciója egy rókavadászat. Ennek leírásából nemcsak azért idézek hosszabban, mert ennek szerencsétlen mozzanatához fűződik a Berg-házaspár életét (csaknem) felborító találkozás Leóna és a megsérült Kisteleki gróf között; azért is, hogy bepillanthassunk a vadászlapot szerkesztő és szépíró Bérczy Károly művészetébe (úgy fogva fel a részletet, mint színes mozaikot a szentgyörgyi rókavadászatról).
Ott kezdődik a bajhozó részlet, hogy Berg Lajos (aki nem vett részt az ünnepi eseményen) éppen rétjén ellenőrzi a levezető csatorna munkásait. Zajt hall „a messze terülő síkon (…), s több lovast(…)”.
– Oh, oh (…) – róka koma valami ügyes cselvetéssel menekült, s William az elveszett szimatot keresteti!
A hajtásba szünet állt be, s míg a lovasok egy csomóba gyűltek, a falkár vizsgakörre vezeté a kopókat. Ezek egyike nem sokára jelzett, majd már kettő csatlakozott hozzá s megindult a feltalált nyomon, vele a többi s utánuk a lovasok vereslő mezőnye (…)
– Tally ho! gome away! hallatszott akkor a távolból, s mindjárt reá harminc kopótorok vegyes hangú csaholása (…). A veres kabátok percről percre közeledtek a beregi tanya felé (…). A falka után egyenes vonalban csak négyen maradtak: a falkár, az ostorász és két úrlovas (…).
A róka átment a patakon, át a nem tágító falka is – és most –
– Bravo! bravo! bravo! – kiáltá háromszor egymás után Berg, a mint a három lovas határozott merész szökéssel a túlparton ugrott le. Következett a negyedik, de ez (…) az omló marton egyensúlyt vesztve hanyatt bukott vissza a mederbe. (…)
Leóna a glorietta mellől nem láthatta ugyan, (…) de mint később férjét a patakhoz vágtatni, s rögtön haza felé száguldani látta, balsejtelemmel sietett le a dombról (…).
– Az isten szent nevére! szerencsétlenség történt? – kérdé szorongva Leóna.
– A szentgyörgyi rókavadászok egyike bukott fel a patak medrében; hiszem és remélem, a baj nem lesz igen nagy (…) mindenesetre azonban vendégünknek gondos ápolásra s teljes kényelemre lesz szüksége. (…)
– Azonnal intézkedem – de ki ezen önkénytelen érkező vendég?
– (…) Régi s rég látott ismerőnk: báró Kisteleki Béla.”
Eddig a Vadászlapok „képzelt” tudósítása a szentgyörgyi rókavadászatról: egy frissítő olvasmány a ráérő olvasónak.
Bérczy története azonban folytatódik.
Kisteleki nevére megnyílt a föld Leóna alatt! Ott, „a valóságos paradicsom” kellős közepén!
A beteg a kastélyban lábadozott; egy fedél alatt Leónával! Aki a múltról már-már meg is feledkezett.
Pedig az a nyomában járt egyvégtében, s most a sarkára lépett, reá telepedett, és ezután már fogva tartotta a Berg-kastély szépséges asszonyát.
Nem hasonló-e az Ibsen-hősök esete? Nóráé például, aki évekkel ezelőtt váltóra hamisította apja nevét? Súlyos beteg férjét, Helmert sürgősen déli ország levegőjére kellett vinnie, nem volt más mód pénzszerzésre. („Apám éppen akkor halt meg”). És most ez a múlt érte utol s kerítette be végzetesen, hiszen a pénz világában ez jóvátehetetlen vétség! Helmer épp most készült elfoglalni a Részvénybank igazgatói székét.
Az pedig édeskeveset számít, hogy a Részvénybank „erkölcse” ellen vétett valaki, vagy „csupán” Berg Lajos életét borította fel múltjával.
Eszünkbe juthat Gyulai Romhányija: Telegdi gróf és neje, kastélyukban a lázas, nagybeteg Romhányival! Ám ott – mielőtt a lelkekre tört volna a hármasság okozta „élethelyzet” szorítása, a „költői beszély” befejezetlenül megszakadt. Bérczy tűzön-vízen át hajszolva az eseményeket, megoldásra törekszik: Leóna és Berg Lajos élete elnapolt kérdéseinek rendezésére. A „tényeket” jól vette számba.
Amikor már lábadozott a beteg, kiderült, hogy „mohón vágyta a bécsi boldog idő folytatását”: amikor zongoránál ültek, apró érintésekkel igyekezett egyre közelebb kerülni a vendéglátó ház asszonyához.
Leóna:
„Hiszen azért a férjemhez hű vagyok (…).”
Máskor:
„Aztán Kisteleki pár nap múlva úgy is távozik.”
Valóban. Ám a távozás reggelén Berg „(…) hosszú sétájából sietve tért haza felé, midőn a park egy kis nyílásán át, mely több száz lépésnyi távolságból ép a lak homlokzatát mutatta, az oszlopzatos tornácz előtt Leónát és Kistelekit látta egymás mellett sétálni (…).
Pár percz múlva Leóna jött s szívélyes csókkal üdvözölte férjét, kedves csengésű hangján kérdezte, hol s merre járt. Mindjárt erre más ajtó nyílt, s a belépő Kisteleki
“Jó reggelt! Jó reggelt bárónő!” – szavakkal kezet nyújtott Bergnek és Leónának, mint akik tegnap óta most látják egymást először (…)
Berg szédülni érzé fejét.”
Amilyen jók, természetesek, leleplezők Bérczy „helyszíni próbái-próbatételei”, olyan sablonra járók „megoldási kísérletei”. Mindegyik helyzet valójában bizonyíték szóval és tettel; mindez csak azért nem teszi látóvá Berg Lajost, mert nem akar látni!
Helyette ügyetlen és méltatlan lépéseket fontolgat vagy lép meg.
1. Kard vagy pisztoly?
2. Végrendelet. (Mert Texasba készül örök időkre!)
3. Levelet ír Kistelekinek: rá bízza „Berg Lajos özvegyét”. (?!) Kecskére káposztát?
Ezenközben Kisteleki a szimpla lélek „sablonja”:
Olaszországba távozik a párbaj után; Garibaldihoz készül.
Bérczy, az elegáns, a ’gentleman’ úgy dönt: Berg ne menjen sehová: nyugtassa meg (!) Leónát , aki a beteget sebéről kérdezi.
Melyikről? A párbajban szerzettről, vagy az élet-ütötte sebről?
Berg válasza amolyan „fuss el véle…”:
– Az begyógyult, nyom nélkül, örökre, a helyén új boldogságnak viruló rügye fakadt.
Újra kérdezzük: Romhányi? Esetleg Anyegin?
Sem Romhányi, sem Anyegin.
Gyulai nem talált „megoldókulcsot”; Eötvös Károly szerint „ a költő önérzete nem engedte, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső gépies eszközökkel oldja meg”.
Tatjana:
Szeretem önt – miért tagadnám?
De másé esküm és kezem,
S hűségemet meg nem szegem.
(Bérczy fordítása)
Melyik megoldás a helyes?
Lehet, hogy Lev Tolsztojé?
„Minden boldog család hasonlít egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.” (Bonkáló Sándor és ifj. Pálóczi Horváth Lajos fordítása.)
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan a maga módján az.”(Németh László)
Miért időztem ilyen hosszan egy közepes rangú elbeszélésnél, melynek egyes hibáit magam is elősoroltam?
Azért, mert az „elegáns” világra figyelő Bérczy nemcsak kereste jelenében ezt a világot, s benne a ’gentlemant’; mustrát is keresett rá. S hogy éppen vidéken? Tatjanát idézem:
Anyégin, nékem e hiú élv,
E szemfényvesztő csillogás,
Estélyek, pompa, ünnepelt név,
Mind álarany csak, semmi más!
Óh mint óhajtanám cserébe,
E nagy világ s álarczos népe,
E termek s fény és zaj helyett
A honi kedves lakhelyet,
Hol önt először láttam, Eugén!
Szobámat s benne a falon
Könyvpolczomat, a kertvadon
Magányát és a patak völgyén
A csendes árnyas temetőt.
Hol dajkám sírján gyepü nőtt.
(Bérczy, VII. fejezet XLIII.)
Volt ennek a valóságot (vagy annak egy kitüntetett darabját) szebb színbe vonó láttatásnak támogatottsága, nem is kis helyről. Jókai Mór például ki is fejti véleményét, amikor azt a bélyeget igyekeztek ráilleszteni, hogy színes szemüvegen át nézi és láttatja a világot.
„Én egész hajlamom szerint realista író vagyok, s azt mondom, hogy ilyen a valódi élet. (…) Én ezer ember közül, a kinek az élettörténetét ismerem (pedig annyiét ismerem), találtam ötven olyan alakot, a ki képviselője volt a rossz szenvedélyeknek; de találtam ötszázat olyant, a kinek jelleme a mindennapin felül emelkedett. Hát ha az ötvennek a történetét írtam volna meg csupán, most magasztalnának, hogy milyen derék realista író vagyok. (…) Én nem tagadom el a regényírónak azt a jogát, hogy az élet árnyoldalait élethűen részletezve csoportosan adja az olvasó elé, de követelem, hogy az élet fényoldalai is el legyenek fogadva realizmusnak. (…) Nekem a világ szebb fele jobban tetszik, de azért nem vagyok idealista.” (Utazás egy sírdomb körül.)
Szent a béke: az ötszáz önmagában nyomós érv ötven ellenében!
Aztán: alighanem senki nem faggatta Jókait, kik, miféle emberek tartoznak ama ötszáz közé, akiknek jelleme „a mindennapin felül emelkedett”.
Köztük van Nagy Ignác is?
A tengerszemű hölgy első kötetében van egy jelenet: a Komáromban vendégeskedő Petőfinek megmutatja Jókai , hogy befejezte az első regényét, a Hétköznapokat. Máris kész Petőfi terve.
– (…) majd kiadatjuk Hartlebennel.
– Jól vagy vele?
– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója, Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.
– Megteszi azt Nagy Ignácz?
– Hogyne? (…) Hiszen nekem ellenségem; hanem becsületes ember.
Jókai elővette Két gyám című színművét is.
– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen ezért elő fogja adatni a színművedet. Az is olyan ember!
Az Anyegin „parazsa”
A Revizor-kiadás (fotó: Druzsin Iván)
Ahogy az angol irodalom (mindenek előtt Byron) volt akár magatartást is befolyásoló hatású a század első évtizedeiben, a második félszázadban az egyre ismertebbé váló orosz irodalom. Puskint és Lermontovot talán még a Byron-hatás sodorta hozzánk, Gogol Pétervári elbeszéléseit, de még a Revizort is a századközép-századvég orosz irodalma iránti érdeklődés. A Turgenyev-rajongó Reviczky Gyula két költeményt is szentelt a nagy oroszoknak.
Velem bolyongtak éltem útjain
Paulovna, Gemma, Litvinov, Szanin.
Az üdvről vélük hányszor álmodám!
Minden csak füst! hányszor sóhajtozám.
Te voltál legjobb, leghívebb barátom!
Még ismeretlen sírod’ is megáldom.
(Turgenyev)
A Volkov-temető következő sorai az orosz halhatatlanok névsorolása:
Ah látom őket elvonulni sorba …
Elől ziláltan Dosztojevszki mégyen,
Aztán Gogoly, ki úgy veszett el éhen.
Lermontov honjából kiűzve ég el,
Puskin bosszút liheg piros sebével;
S látom bús arczát Csernisevszkinek,
Kit czári zsarnok-önkény számkivet.
Mindnyája bús, beteg, boldogtalan…
Csaknem egy teljes századon át Bérczy Károly fordításában olvastuk Tatjana és Anyegin regényét. Oroszból fordította. Volt ugyan próbálkozása Bodenstedttel is, de úgy találta, hogy Puskin költészetének „jár” az, hogy eredetiből fordítsák.
És megtanult oroszul. Ezt követően viszont már a fordításra teljesen kész Bérczy Károly látott a feladathoz. Ugyanis: akinek ideálja a művelt, előkelő ember, a ’gentleman’, az ismeri és felismeri az ennek álarcában „pompázó” alakoskodást, a külsőségekkel csillogó, a (majdnem) megtévesztésig hamisított utánzatot! És ismeri a női ideálok hamisítatlan egyediségét, a Tatjánák tájain nőtt-nevelkedett tiszta leányarcokat és –lelkeket is.
Puskin Anyeginje bizonyos mértékig Byron hőseivel tart rokonságot: a felszínes műveltség embereivel, a küllemükkel megnyerő, elegáns, hódító spleen-ifjakkal. Anyegin – Bérczy szavaival:
(…) könnyű szellemével,
Ha kellett, készen csillogott,
S hallgatni is talált okot
Komoly vitában, értő képpel.
A nőknek, játszi élczei
Szoktak leginkább tetszeni. ( I./ V.)
Anyegin ugyanakkor már az első „felesleges ember”, úgy is mondhatnánk: a felesleges „elő-ember” az orosz irodalom XIX. századában. S ha felidézzük például az Anyegin-Tatjana és a Bazarov-Ogyincova – kapcsolat intim („A boldogsághoz mind a ketten közel jártunk”-esélyes ) pillanatait, vagy az orosz vidék sivárságát pásztázó, a változtatás szükségességét fontolgató Anyegin-Bazarov–komolykodást, ezeket az egyként pózoló „aggódásokat”; képét kapjuk, hova tart az orosz Don Juan!
(S persze azzal is számolunk: az orosz „felesleges ember” alapvető meghatározottsága az, hogy ’raznocsinyec’! Hogy nem nemesi származék!)
Kisteleki?
Bécsben akár hasonlíthatott is egyben-másban Jevgenyij Anyeginre, az elbeszélés jelenében azonban már semmiben!
Az Anyegin-kiadás (fotó: Druzsin Iván)
Arany László, kora nevében is, elismerően szól Bérczy fordításáról.
„Ha a magyar és a német fordítást összevetjük, (…) Bodenstedt verselése simább, folyékonyabb, mértéke és rímei tisztábbak ugyan, de sok eredeti kifejezés, sajátos szólás, fordulat, kép, sőt néhol az egész eszme is közönséges szóvirággá vagy közhellyé mosódik széjjel (…).
Teljes örömmel, élvezettel dolgozott a fordításon két évnél tovább(…); szívesen olvasott belőle ismerőseinek, ezek közt Eötvösnek is, a ki szomszédja volt a Svábhegyen, napról-napra belátogatott hozzá meghallgatni a frissen készült versszakokat, s már munka közben lefoglalta az egészet a Kisfaludy-Társaság műfordítási gyűjteménye számára (…).”
Mutatványaim a fordításból nem a „legszebb” sorok, vagy ki tudja? Inkább mégis arra törekedtem, hogy az emlékezetben esetleg máig megőrzött Áprily-részletet (már akik annak idején megtanultuk) összevethessük az első magyar fordítással.
A „legbiztosabb pont” minden bizonnyal „Tatjána levele”:
Én írok önnek – e lépéssel
Mondhatok-e még egyebet?
Ön – jól tudom – most megvetéssel
Büntethet, sújthat engemet.
De ha irántam, kebelében
Csak egyetlen szikrája kel
A szánalomnak: nem hagy el.
És a levél vége:
Végzem – s átfutva levelem’,
Szégyen fog el és félelem…
De bízom ön becsületében,
Kezesem ez, s oltalmam nékem.
És még a IV. fejezet XL. szakasza: az ősz – északtájon…
De a nyár nálunk északtájon
A déli tél gúnyképe csak,
Jő, hogy azonnal tova szálljon,
Rövid, tünékeny, hervatag.
Halványul már a nap sugára;
Az őszi szél üvöltve jár a
Síkon, kurtábbá lesz a nap,
Az erdő pusztább, kopaszabb,
Csörögve hull a lomb; a rétre
Leszáll a köd és elterűl;
Vadlúd csapat húz messzirűl,
S gágog, vonúlván délvidékre;
A zord idő s unalma jön:
November áll a küszöbön.
Rápillantok Bérczy Károly születési dátumára: kétszáz évvel ezelőtt született.
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
