Napút-köszöntők (49.)
Pozsgai Zsolt
KEDVES SZERKESZTŐ ÚR!
Majdnem elsírtam magam, amikor Tüskés Tibortól levelet kaptam sorkatonai időm alatt, és a borítékon ez állt: Pozsgai Zsolt író részére. Egyetlen drámát írtam még, azt olvasta el, de már írónak számítottam. A levélelosztó katona is furcsán nézett rám, miféle író ez? A Pannónia Könyvekben eltöltött évek alatt sok borítékot címeztem meg a Szerkesztő Úrnak, és természetesen mindig ott volt a név mellett az „író”, írónő”, „költő”, „szerkesztő”. Csorba Győző költő részére. Bertók László költő részére. De hogy én ilyet kapok, pont tőle… El is raktam azt a borítékot, mint az életbeni különbözőségem bizonyítékát.
A nyolcvanas években járunk, számítógép sehol, írógép kattog csak a szerkesztőségekben. De a leveleket többnyire kézzel írják. Fodor András és Tüskés Tibor levelezését közreadó vaskos kötet nyomdai betűkkel olvasható, de a két író kézzel írt egymásnak. Ez volt a tisztelet jele. És az, hogy a borítékot is kézzel címezték meg. Mert a tollat fogó kézben ott van az emberi meleg, a szándék, az üzenet. És ha alaposabban megnézzük az írást, következtethetünk arra, hogy aki írta, milyen állapotban volt, szomorú vagy vidám, gyászolt, vagy örült épp valaminek. Milyen a viszonya ahhoz, akihez írt. Milyen a viszonya a témához, amiről írt. Nemhogy a számítógép, de még az írógép sem tudta ezt visszaadni. Sok kézzel írt levelet őrzök íróktól. Mindegyik olvasható, mindegyik más. Pilinszky köszönő sorai egy általam színpadra vitt darabja után, vagy Szepes Mária csak nekem szóló vallomása. Hogy néztek volna ki ezek nyomtatott betűkkel? Mint valami hivatalos kérelem, vagy adóbevallás.
Miért jut most ez eszembe a Napút kapcsán? Mert Szondi György ennek az író-szerkesztői generációnak egyik oszlopa. Ahogy Tüskés Tiborról sem gondolta senki, aki nem ismerte, és találkozott vele, hogy ez az ember könyvelő. Szondi Györgyről sem a kamionsofőr jut először eszébe az embernek, a szerkesztői, írói munkában eltöltött évtizedek megjelenésén, alakján kialakították az íróság barázdáit, életredőit. Ha telefonba szól, ez sem a biztosító ügynöke, ez száz százalék. És biztos vagyok benne, hogy szeret kézzel írni. Legfeljebb átírja, átíratja mással gépre.
Az első drámámat kézzel írtam nagy füzetben a taszári vadászrepülő ezred irányító bunkerében, húsz méterrel a föld alatt éjjel, amikor csak ügyelet volt. Töltőtollal, nem is akármilyennel, Pelikán nevűvel, amely könnyű volt és megbízható. Innen írtam levelet mestereimnek, vagy barátaimnak. És ha kézzel írtam, a címzetthez oda kellett írni a rangját: író vagy költő.
Mert rang volt írónak, költőnek, szerkesztőnek lenni. Ha ma kapok ilyesmi levelet, a postás megmosolyogja, ez valami vicc lehet. És nem is érti, miért kell feltüntetni ezt. Költő? Kit érdekel? Miféle költő? Miféle versek?
A Napút ebben a testmelegben edzett irodalom egyik utolsó képviselője volt. Átgondolt, a régi mesterek szellemében alakított tematikai. Egy igazi szerkesztővel, akinek morgásából, fejcsóválásából igazán soha nem lehetett kivenni, most mit gondol az adott szövegről, versről, novelláról, másról. Mert nem ítész, nem kritikus – közvetítő. Az író és a remélt olvasóközönség között. Nem dolga különböző értékpolcokra pakolni az írásokat. Amelyiken megérzi az Idő Ujját, azt lehozza. Ez a dolga. Tüskés Tibor sem áradozott az anyagról, amikor kihoztuk Hamvas Béla egyik kötetét. Ki kell hozni, az a dolgunk. Majd rajonganak mások.
Most nem tudom, ha levél jött Szonditól, ráírta-e a titulust, de hogy rágondolta, azt lehetett érezni.
Amikor még a magyar irodalomnak volt valamiféle megbecsülése, a képviselői már a bemutatkozásnál közölték, kik ők. „Á.T., költő.” Egy kiváló tévés dramaturg mindig, minden helyzetben úgy mutatkozott be: „Fáy László, dramaturg”. Mert az is valami. Ha így hozzámondták ezeket, a másik fél tudta, akivel kezet fog, az titkos dolgok követe, valamiféle magasabb, emelkedettebb szellemiségben él, és kicsit jobban meghajolt, mint szokott.
Legutóbb Lezsák Sándortól kaptam levelet, pár napja. Természetesen kézzel címezve, ott az „író” a nevem mellett. És a csodálkozás, bizony a levelet magát is kézzel írta. Öröm, boldogság volt hasonló módon válaszolni, kézzel, tollal, de egészen más érzés, valamiféle üzenet a múltból.
Szondi György és a Napút számomra ezt a folytonosságot jelentette, ezért is adtam nagy örömmel anyagot, ha kért, írtam, ha kellett.
2034-ben lesz egy napvihar. A napúton jön majd. Sokkal nagyobb vihar lesz, mint az eddigiek, állítólag pár ezer éve már volt ilyen. Ez az óriási napvihar a föld mágneses erejét is megzavarja, nem bántja az élőket, de az elektronikus szerkezetek nagyon megsínylik majd. Megszűnik a mobiltelefonos kommunikáció, a számítógépek elsötétülnek, az írógépeket már régen szemétre vágták. Ismét előkerül a fehér papír. Írószerszám, toll, hasonló. A notebookon nem lehet könyvet olvasni, le kell venni a lakatokat az egykori könyvtárak ajtajairól. És bemenni oda. Rácsodálkozni a könyvek betűire, rácsodálkozni, hogy „működik”, olvasható, érthető.
A gondolkodó emberek elindulnak felfedezni ezeket a helyeket. Könyvek, folyóiratok kerülnek elő, hiszen a digitalizált formák is megsemmisültek.
Egy fiatal fiú véletlenül talál egy lejárót a Vígszínház művészbejárójával szembeni bérház régi pincéjébe. Ott pedig pár kötegelt folyóiratot. Kivesz egyet, belenéz. Napút. Folyóirat. Megmutatja az ismerőseinek, akik csodálkoznak. És olvasni kezdik. A fiú, amikor újabb és újabb példányokért megy le a régi pincébe mindig valami morgást, emberi motyogást hall majd, ettől kicsit fél. Pedig csak Szondi Gyuri pakolgatja ott a folyóiratokat, könyveket, mindegyikhez hozzá morogva pár megjegyzést.
Ebben bízhatunk.
És ahogy nézem, így is lesz.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
