Czilczer Olga: Önszócikk
A falu, ahol született, Szegvár. Nem tud személyéről. Szentes helyes kis város. Ott a gyerekkorát töltötte. A városka sem tud róla. Itt kitéve a pontot, talán el is intézhető az első kb. tizenöt év krónikája.
Ja, csakhogy ez a pont nem malomkeréknyi érem, amit a mellkasára tűzhet. De ezt nem tudja senki.
Az ám, a malomkerék! A szócikk itt kissé mégis visszakanyarodna, mert a malom éppen a két helység között áll. Vigyázz, Donna Quijote, már nem vagy gyermek. A háború felnőtté avatott, ha nem is tudtál róla, ha senki sem, ő tudott létedről, anyakönyvileg tisztázható személyedről, tudott bizony, s aki rémálomnak nézte vitorlás hadait, tévedett.
Harmadik születésnapján a Kurca tükre elé állt, s az nem vette észre a tegnap óta bekövetkezett változást. Az egyik csalt, a másik csalódott. Ilyen még párszor előfordult.
Nem tudnak róla az ajtók. Egy volt, aki évtizedekig hívogatta, de ahonnan egyszer elküldték, oda többé nem tért vissza.
Az első vers sorvégei még összecsengtek az óvodában: Katika – patika. Később időnként már elillantak a sorok. A falak nem tudták, hogy vers-e a próza, hogy próza-e a vers. Ő meg csak írta margótól margóig, forrástól a tengerig bátorkodó történeteit, melyek – mondanom kell-e? – nem voltak történetek. Igazat hazudni nem könnyű oxymoron. Legkevésbé, ha írójuk nem is mindig tudja eldönteni, mi a képzelet, mi a való.
Kiönteni vagy kiapadni egyaránt veszélyes. Lassan továbbfolydogálni unalmas.
A vitorlák – mondom – a kisvárosig űzték, sőt tovább. A nagyvárosnál hagyták abba. Úgyis ott a késdobáló. Hát az meg mi? Nem tudta. Nem költemény. Nem. Nem is elbeszélő próza. Ám van ezekből is. A könyvtárban bőven. Könyvek betűrendben. Azokban persze nem szabad lapozgatni. Még meglátja a… Az ott munkahely. Napi 8-9 órában. Még mindig jobb, mint hajnali 5,58-kor felülni a pesti gyorsra, mely egy másik megyébe viszi, hogy este 9,13-ra visszahozza. Tanulja a vonat az otthon messzeségét. Messze otthonától kiazmust zakatol.
Jó, hogy zakatol. Még annál is jobb, mint a busszal megközelíthető község (50 perc oda, 70 vissza) kedvesen bamba vagy furfangosan eszes, szemtelenke nemtelenjeit terelgetni a hidrosztatika vagy a grammatika ösvényein, vagy guruló átfordulásban láttatni kerek gyerek-szemükkel:
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
A költőnő/nőköltő
nem tudta, mit kezdjen zongoratanári oklevelével, melybe, “kedves kartársnő, nincs beleírva, hogy itt/ott kell tanítania” napi 10-12 órában, amiből 5-6 lyukas. Amikor nincs az osztályok egyikében, a darazsakkal helyi pletykákat duruzsoló fullánkos zsibongóban üldögélhet, vagy az udvaron ténfereghet. A szakfelügyelő majd megkérdezi tőle: kislány, hol itt a WC.
Nem tudta, mit kezdjen ébrenlét és álom között fellapozott olvasmányával, az áttetsző hártyára láthatatlan tintával írt éjszakával, vagy frissen megírt versével. Mint a legtöbb olyan tollforgató, aki későn veselkedik neki, ő is a moderneket forgatta inkább, kicövekelt pillákkal álmába szédülésig, mert ezekben az inas-években 4-5 órát aludt. (Sokkal többet később se.)
“Ne mondj le semmiről” (antológia, l974.) Babits nem tudta, hogy mennyi mindenről… nem, hogy majdnem mindenről…
Hol van az a bölcsőde, óvoda, amelyik látástól vakulásig vigyáz a gyerekre?
Hol van egy jó kis folyóirat, aki tárt karokkal… egy kiadó…?
El se igen hitte, hogy van, ha nincs. Valahogy mégis lett. Kiadták első könyvét. A borítóról vizavi ő néz, színesben. Lehet, hogy már feltalálták a színes fényképezést, s Kodak nyomdokain hazánkban is elterjedt gyakorlata? Hát persze, a le-nem-mondás óta eltelt vagy nyolc esztendő.
A folyóiratok még nem tudtak a szerző létezéséről. Valami helyi lapocska – talán. Két egyetemi hallgató a mellékhelyiségben: “Olvastad?” “Mit?” “A Czilczert, a mai számban.” Alighanem akkor kezdődött karrierje. Aztán véletlenül (“Mert a Véletlen itt a törvény” – ld. Kakukkszóra /A függőleges ablaksor, l982./) valakinek arra tévedt a tekintete. “Ni csak! Egy vidéki liba. Mit akar ez?” Persze, eltévesztette. Nem liba. Fecske, tán rigó vagy gébics. Esetleg kolibri. Folyóiratok kérték fel: küldhetne valamit. Lehetőleg a jobbak közül.
Nem rigó, nem gébics. De akkor micsoda? A második kötet: Előttem a madárfütty (1987.) az első darabtól az utolsóig prózavers.
Nem tudják, hogy a költőnő a másodkézből Liszt-tanítvány, a zseniális zongorista, Höchtl Margit növendéke. Széles e határban nincs nála – mármint H. M.-nál – hatalmasabb zseni. Csak ezt tényleg nem tudják. Ennek alighanem a köd az oka, mely – kabátja nem lévén – jótékonyan beburkolja. Persze, van más kiválóság is. Nem sok, de van. Szokott is találkozni, elbeszélgetni velük, ha nem épp a falak egyikével, a párnával, az asztalterítő rojtjával. Otthon vagy házon kívül. Holnap lesz randevúja például Vörösmartyval a Szent István téren, ha nem esik az eső. Dinu Lipatti, Jorge Bolet, vagy a Jégtörő Mátyás Tamási Áronja is gyakori beszélgető partner. Leginkább álmában. S ha erre téved Prágából Kafka, Pestről az öreg Krúdy, Török Sándor, György vagy Szomory, meghívja őket egy kávéra, teára. No, ez utóbbival van némi kommunikációs nehézsége. Vele, Szomory Dezsővel franciául kell társalogni. Most fordítja éppen Párizsi regényét erre a nyelvre. S hát nagyon benne van, nem kívánhatja a költőnő, hogy váltson a kedvéért.
Nem sokan tudják, hogy – nevezzük nevén – ez a Czilczer mennyire imádja az anakronizmusokat. Ezért aztán be is dőlnek önkényesen használt igeidőinek. Van egy Miklós nevű fia, ő nála idősebb, s két unokája, Dániel és Boldizsár. Ha nem a munkahelyen (Szegedi Tudományegyetem), vagy iskolában vannak, a verseit olvasgatják.
Csillagjegye: Halak. Képében három vízjel. Jósolva a pikkelyesek, s még Rák és Skorpió ritka hármashangzata. A kínai horoszkóp szerint Sárkány. Lehet, hogy hét feje van? Lehet, hogy csak leszármazott, most épp a fal tövén suhan, sötéten, ijesztő gyorsan siklik, sss – azonosíthatatlan alakzatában tűnik fel váratlanul. Bogárnál nagyobb, egérnél kisebb. Mintha gyík lenne. Nem veszélyes.
De mi van a késdobálóval? Oda nem jár. Ha hívják, megpróbálja kimenteni magát. Ma nem ér rá. Épp egy önszócikket kell határidőre írnia. Vagy: Beteg. Most tükrözik a gyomrát. A tükör félúton jár a nyelőcső és a gyomorszáj közt. De hosszú! – mondja a tükör, s eszébe jut a folyócska Szegvártól Szentesig. Az arc, amit szintje mutatna, már nem a régi. A haj sötétje vörösre fakult, de még lobogtatja a szél. Az egyik oldalon 3 centivel hosszabb. Nahát, az a fodrásznő! De hisz már rég maga vágja. Neveletlen bokrát időnkét megnyesi. Kerekíti, kanyarítja. A költészet “ut pictura” művelendő.
Közben persze megjelentek sorra a verskötetek. Egy-kettő-hatan. Már kijött a hetedik is. Egy kis válogatás még Írhonig is eljutott.
Nem tudta senki, ő legkevésbé, hogy egyszer csak drámára vált a golyóstolla. Azt még annál is kevésbé, hogy regényre (Felhők, jegyzetlapok, 2003). Ha megkérdeznék, hogy írta, nem tudna válaszolni. Eco azt mondaná: balról jobbra. Ha valaki tudna létezésükről, összeszámolná. Drámák plusz regények. Tíz ujja nem lenne elég.
Nem tudnak máig sem versbetétekkel tarkított gyermekkönyvéről (Bobó könyve – Történet egy kisfiúról, aki felfedezi Akiremát, 2008), legkevésbé a gyerekek. Ők most tanulják az ábécét. A szerző attól tart, hogy mire a végére jutnak, az elejét elfelejtik. Ki fogja olvasni a könyvet?
Élete regényét még nem írta meg, talán mert nem is volt olyan.
(2017)
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
