Petrics Rozália: „A KÖNYV SZÁJA…”
– Keserves ballada nem „elteázgatóknak[1]” – tantrikus olvasatban –
(Tomaž Šalamun: Ballada Metka Krašovechez – Magánkiadás, Nagykanizsa, 2015.;
Fordította: Lukács Zsolt
Borító: Balogh Zsolt)
„Kaparjátok meg kicsit a nyelvet,
s előtűnik mögüle a tér
és látszani kezd a bőre.”
Velimir Hlebnyikov: Zangezi
Nemrég vetődtem partra. Testem csupa fekete tinta. Ámulok és magam elé bámulok, körbe tekintgetek, pislogok, hol lehetek, mi történt velem? Mintha egy idegen földön jártam volna vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy egy idegen történetből cseppentem elő, egy amolyan borgesi könyv-labirintusból. Emlékezetem erőltetem, de csak könyvek tömkelege ötlik eszembe, hogy „Könyveket hánytak kamionokra”[2]; mexikói indián arcok; New York-i diszkó a Christopher Street legvégén a dokkoknál, a last call happy hours! pörgő eseménye; a Hudson River, a West Broadway, Gabrče; mi a fenét csináltam New Yorkban?, a Koper-Saratoga-Spring tengely; hogy a pokolban kövön tört diót esznek; keresztre vagyok verve földrészek, szerelmek közt, szenvedek vagy éppen egy szerelmi affér kellős közepébe vagy abból kifele evickélek. Átéreztem a csillag-örvény végtelen gyönyörét, kezem és valóm csillagport érintett, eszembe jutott a sarkamban lévő tövis; a Hold piramisa, Metka, Alejandro, Patricia, Miriam és más egyéb idegen nevektől visszhangos még fülem, de a szlovén nyelvet elég jól megértettem, fura; egy kicsinyke kék cédula, igen, ez volt az utolsó emlékem, amit aztán az asztal alá vágtam … és elájultam[3]. „Mint akinek elhal egész valója, és mint valami holttest, földre estem.”[4] Dante Poklának 5. könyve jutott egyből eszembe. Ahol egy fiatal pár tiltott szerelmi könyvet olvasott, mely a végzetük lett.
Pár napja találkoztam egy ismerősömmel a könyvtárban, aki épp egy fordítás kötetét vitte ajándékba a könyvtárnak és én is kaptam belőle egyet. Mint kritikus egyből a kolofont néztem meg, 2015 volt a kiadás éve. Azóta mit csináltál, kérdeztem bátortalanul. Egy rimbaud-i frappáns választ kaptam: „Nemrég tértem vissza a ’Szaharából’ és abbahagytam a kereskedelmet, rájöttem, hogy rabszolga kereskedelem volt, és hogy én magam lettem a szolga, már majdnem eladtam magam, de nem tudtak megvenni, jóllehet előtte azt hittem, hogy a vers csak cifra szolga. Szolga ide, szolga oda, leszolgáltam a szolgálni valót, mint mesében, talpig hűségben maradtam elveimhez. De most újra fordítok, dolgozom, de ez nem munka, inkább csak játék, játék a szavakkal, varázsának pedig nehéz ellenállni…” Dedikációt is kaptam a kötetembe: „A könyv szája én vagyok!”[5] majd egy újabb sorral lejjebb: „Bárkit, kit érintek, mohón elnyel e lángnyelv.”[6] Ekkor hirtelen minden világos lett és a helyére került. Nagyon belemerültem ebbe a könyvbe, aztán megértem kikecmeregni belőle, így kerültem a partra, de egy rettenetes és feltétel nélküli szerelmi ballada világában jártam, tele láthatatlan sebekkel és érthetetlen vagy jobban mondva alogikus mondat- és esemény történetek szilánkjaival a fejemben. Ám a következő sor emléke volt a legszebb és még most is a fülemben cseng: „A Havasokon két őzgida tűnt fel. Itt vagyok. Karjaim izzanak. Amerika, a végzetem vagy.”[7]
Első olvasatra igen meglepő, hogy a címadó kötet egy létező kortárs hölgy (festő) nevét említi, éspedig teljes egészében, nemcsak a keresztnevét. Ugyanakkor a szerető neve is (szintén festő) teljes egészében fel-feltűnik a kötetben. Teljesen nyíltan, mintha nem is lenne mit takargatni. A nevek ilyesfajta használata azonban olyan erős hatást vált ki, annyira meggyőző, mintha nem is léteznének, mintha csak mitikus alakok lennének, vagy csak ebben a balladában keltek életre. Nemde vakmerőség ilyet tenni? Bár a ballada műfajban nem meglepő a főhős teljes nevének megemlítése. De még maga József Attila se merte teljesen leírni Kozmutza Flóra nevét a verseiben[8]. Változnak az idők, a ballada marad és örök.
A ballada történet ismerős: szerelem, szerelmek, más szerelmek, mégis házasság, régi és újabb szerelmek, mégis marad a házasság, így lesz ballada vagyis tragédiával teli szomorú történetté. Hát erről szól röviden ez a balladás kötet. Meg még sok minden másról: költészetről és semmittevésről (persze ezt a kettőt akár egy kalap alatt is lehetne említeni, ha a mai kapitalista hasznossági elv alapján szemléljük a költészetet, amely semmiféle hasznot sem hajt), megélhetésről, szabadságról, szenvedésről, szenvedélyekről, szédületes benső energiákról, de mindenesetre fergeteges szerelmekről.
Természetesen jó tudni, hogy neoavantgárd költészettel van itt dolgunk! Kassákkal még fejünk felett röpült el a szamovár, de itt fejbe vág, és ami engem fejbe vágott, hogy van egy nagyon fontos és központi kulcsszava a kötetnek, ami többször így hangzik el, majd pedig árnyalataiban foszlik szét: csinálni (valamit valamiből), alkotni, tenni, érinteni, átalakítani. S ha jól szemügyre vesszük, magának a költészetnek is ugyanez az elemi szava, hiszen a költő személyesen megélt élményeit alakítja át szavakká, amitől láthatóvá válnak számunkra az őáltala megélt élmények, és így újra átélhetők lesznek az olvasó számára is. A költészet egy átlényegülés, átalakulás (az öl szó kerekséget és gyengédséget sugall, az anyaölre utal, melyben a költő dédelgeti és hordozza a hangokat, igéket, majd általa öltenek testet (életre hozást is jelent a költ ige); ám az öltés szóban van valami olyasféle utalás is, ami szintén átalakítást jelenthet: átöltözik, átváltozik. Ugyanakkor varrat értelme is van– öltöget, ahol apró darabokat ölt (újra) egybe, teljes egésszé.
A tantra (vadzsrajána) maga is átalakítást jelent, ahol az alacsonyabb energiákat alakítják át magasabb rendűvé, ahol akár a méregből elixírt tudnak csinálni: „ha testem kukacok rágják, csak aranyat csinálnak, mint én is, Mindenből”.[9] Vagy éppen már csírájában ott rejlik csak át és ki kell alakulnia: „Magban az arany”[10]. Mindenben és mindenkiben már eleve ott van a megvilágosodás/felébredés magva: még csak öntözni és ápolni sem kell, magában a magban már alapjában ott a tökéletesség, a fény arany tökélye, csak azonosulni kell vele. A fény pedig végigvonul az egész köteten, bár feltűnik mellette folyamatosan a sötétség árnya[11] is.
Šalamun közel áll ugyanis a „misztikához”, magán érzi a szentlélek csókját[12], élete jelentős pillanatában elveszíti az eszméletét[13], azon aggódik, hogy akár „Le is zuhanhatna a Nap[14]”, kártyavető férfi és tenyérjós anyóka társaságát keresi, összefüggéseket keres és lát meg bizonyos dolgokkal és az életével kapcsolatosan, a dolgoknak földöntúli mitikus erőt tulajdonít, mely beleszólhat az életébe. A világ mulandóságán elmélkedhet[15], a Hold piramisát érinti, szent gombákat ad leendő feleségének[16]. Šalamun nyitottsága a túlvilág felé teszi őt látóvá, olyan dolgokat is felismer, ami nekünk banálisnak, alig észrevehetőnek tűnnek. Mert nem csak a szemével lát, és emiatt veszi észre, hogy „A világ oly tágas, hatalmas, mi csak muslincaként tengődünk”[17]; ezzel a nyitottságával felfedezi „a csillag-örvény végtelen gyönyörét, a virág robbanását, midőn vörös horizonttá bontja szirmát”[18]. Mintegy meditációs technikának használja a versírást, azon igyekszik, hogy a folytonos éberség állapotát megőrizze: „ura legyek időmnek, ha alszom[19]”. Valamint Isten jelenlétébe helyezkedik, bármit is csinál: „Olvasóm: az Isten”[20].
A költő magát Buddhának nevezi: „Buddha vagyok”[21]. A buddhizmus lényegét Patrícia Tobacco Forester képein ragadja meg, amikor is látszatvilágnak, álomvilágnak látja a világot: „átutazók vagyunk, Piranesi s képeid grafikái”[22]. Megtalálható benne az én-telenség elmélete is: „A cukor eltűnik, énem eltűnik”[23]. Az ürességgel kapcsolatosan pedig ezeket találjuk: „Üresség ura! … Isten az Üresség”[24]. E szempontokat figyelembe véve a megszabadulásról szóló buddhista tanításokat fedezhetjük fel a versekben, amelyek a tantrikus ösvény részei és egy ilyesfajta tantrikus olvasatban is elemezhetők a kötet versei. A tantra az átalakítás főbb vonása mellett a folyamatosságot jelképezi, egy olyan hagyománnyal való folyamatos, szakadatlan kapcsolatot, mely eredete a tér-időn túl van; főleg az energiákkal, a fénnyel és a hanggal (mantra) foglalkozik, ugyanis természetünk a fény, lényegünk az üresség; nem veti meg az örömöket, magát és a másikat ragyogó, fényszerű istenségnek tekinti.
Šalamun folyamatos, szakadatlan kapcsolatát az ősi tanítással az avantgárdban lelte meg és sajátos módon kapcsolta ki az ok-okozatiság megszokott hagyományos ésszel felfogható magyarázatait: verseivel sejteti, hogy az Abszolút túl van az ok és okozat sors által uralt világán… Ő az elmén túli futurista költészet követője, ennek jelentős alakját, Majakovszkijt meg is említi az egyik versében[25], akinek áradó, mindent elsöprő energiáját sikerült átörökítenie és a köznyelvvel átitatnia, akinek költészeti technikájára a montázs képek hirtelen váltása jellemző (bár ez már ballada műfajának is egyik fontos eleme, ahol az előadásmód szaggatott, az időbeli kihagyások, a térbeli váratlan váltások és az elhallgatás egyaránt a műfaj jellemzői). A másik futurista pedig Hlebnyikov, akire többször is szokott hivatkozni (bár itt nem akadunk a nevére, de annál inkább jelen van a kötet elején lévő pár soros cím nélküli versek értelmen túli nyelvezetében és a számmisztikával összekapcsolható verssorokban[26]).
hlebnyikov fényed rettenetes ha téged
érintlek, ha nyomodban járok hlebnyikov[27]
(fordította: Lukács Zsolt)
Ahogy kilép az ok-okozati világ racionalitásából, ezzel szinte egy olyan tér-időn túli szférába hatol, melyet közismertebb nevén költészetnek szokás nevezni és ebből látjuk, hogy a költészet és tantra világa közös. Annak a legtitkosabb virágnak a „helye”, mely Zöld mezőkön és kék égbolton nyílik (már ebben a mondatban is találhatunk utalást a zen-buddhizmusra, melynek egyik kóanja így hangzik: a mező zöld, az ég pedig kék – ezzel figyelmezteti az apa a kolostorba lépő fiát, hogy bármi is történjen vele, ezt ne felejtse el, Šalamun pedig a fiatal költőket figyelmezteti ezzel a verssorával[28]).
Mint említettem a tantra az energiákat kezeli, irányítja, megfelelő mederbe tereli, maga az energia pedig fényként vagy hangként jelenik meg. Akit megérintett az energia áramlása tarkóján érzi Isten karját[29] és az saját érintésével tovább is tudja adni ezt az energiát. „Akire tavirózsa mosolygott, képtelen elfeledni azt a tettet, mielőtt az agyaghoz ért kezem.”[30] A tavirózsa/lótusz (ismét egy buddhista jelkép) az újjászületés szimbóluma, iszapos mocsarakban növekszik, ám környezete ellenére is képes a víz felszínén gyönyörű virágot fakasztani és tisztának maradni; ugyanakkor a tudat felébredését is jelenti.
A hang, mint energia, a költő alapvető eszköze, mellyel alkotni képes, de csak úgy képes ezt a túloldalról érkező energia-hangot felfogni, ha individuális tudatát kikapcsolja, mely elsötétítette és eltorzította hallását, látását, finom érzékelését (akár világnézeti ismeretei miatt vagy neveltetése, esetleg környezeti adottságai miatt). Ha mindez visszahúzódik és helyet ad egy mindent felölelő kozmikus tudatnak, rettenet nélkül tekinthet az igazság el nem fátyolozott arcába és meghallhatja annak közlését. Valamennyire hasonlít ez a folyamat a cshödzse (chos-rje) tibeti jósda papjának orákulumához. Bár ott hatalmas energiák szállják meg a jós testét, mely rángatódzik és teljesen felőrlődik az energiák áramlása folytán, itt a költő esetében ennek egy enyhébb formája valósul meg, de mindkettőben közös, hogy nem igazán értik a túloldalról érkező szavakat, bár ezt a költőnek később lehetősége van átdolgoznia, formává, verssé gyúrnia (v.ö.: zaum – az értelmen túli nyelv). Szakszóval a nyelv epifániájának lehetne ezt nevezni, ebben az esetben a költő passzív és mint egy médium jobban mondva tárgy írja le azt, amit az Alany rá kiró, a nyelv ugyanis itt egyfajta (kvázi)transzcendencia: „A nyelv a szerelem, a virágok, az emberiség megmentője, Isten eszköze”.[31]
Úgy is mondhatnánk, hogy ez a munkafolyamat teljes fokú szabadságot követel meg a költőtől, melynek küzdelmei a kötet vége fele olvashatók: a környezet adta gyermekkori élmények, a tanulással és neveléssel, a nemzet vagy a vallás által ráaggatott korlátok azok, amelyektől igyekszik megszabadulni: „Vallás, miért fecsérled illatod s ízed!”[32] Ezért is lel Mexikóban nyugalmat, szabadságot, boldogságot. „Tűnés a Sár vajból. Kifelé!”[33] […] Irány Mexikó, vissza Meeexikóba!”[34] […] „Bogár szeli át a levegőt s elszáll”[35]. A kérdés csak az, hogy mennyire teljes ez a szabadság, tényleg el nem múló boldogság? Míg meg nem jelenik Metka, akitől először megretten, hiszen kivívott szabadságának akadályozóját látja először benne, aki vissza akarja toloncolni: „azt akarjátok, hogy ez a nő elragadjon s a szlávok közé visszatoloncoljon?”[36].
Az energia másik megnyilvánulási formája a fényben (szín) követhető nyomon. A költő vászonnak érzi magát, aki Fényre vadászik[37], amivel színt képes vinni nemzete egyszerű, fakó életébe. Látja amint a „Föld-virágban fénylő folyadék fakad”[38]. Mindezek váteszi tulajdonságok, melyet a költői lét hoz ki belőle. Leendő felesége pedig sejti, hogy bár össze lesz törve, aztán majd ismét eggyé olvad vele a fényben[39]. A fény egy olyan „hely” (olvasztó tégely), ahol a másikkal ismét találkozni lehet, ahol rendezni (átfényezni) lehet az elrontott, bajos dolgokat.
A tantra következő jelentős vonása a magunk és a másik istenként való szemlélése, a bennünk és a másikban levő isteni természet komolyan vétele. Az első szemponttal sose volt gondja Šalamunnak, sőt túl is lőtt a célon, több verseskötetében is már istennek nevezi magát[40], szinte a nagyzási hóbort méreteit ölti az önvalója (bár ezt is tekinthetjük a futurizmus hatásának: pl. a Hlebnyikov féle költő-próféta Zangezi a kiválasztott, “emberen túli ember“, aki minden természeti lény, minden létező szabadságát hirdeti). „Sose voltam ember. Mindig is angyal.”[41] A másikat pedig Krisztusnak látja: „úgy jelent meg előttem, mint Krisztus”[42]; „akár egy barokk kori stájer Krisztus”[43]. Vagy az őrült szerelem teszi ezt vele vagy a szerelemben válik ilyenné. A lényeg az, hogy ebben az észvesztő, szerelmi balladai tempóban meglelte angyalát Metkát („te vagy az én angyalom”), aki épp jókor érkezett, hogy véget vessen az őrületnek, hisz lassan már bolondnak nézték[44]. A Metkával való kapcsolat egyfajta biztonságot ad neki, hisz van kire számítani, ugyanakkor újabb kalandokat is kereshet, de itt nem is a kaland fontos, hanem maga a szerelem izgalmi állapota[45], mely olyan hatalmas energia, melytől ő, mint költő nem apadhat ki, hiszen az élmények lehetőségeit kínálja neki az íráshoz. Ennek a szerelemnek akkora az ereje, hogy akár Majakovszkijt is megmenthette volna a haláltól. „Ha mi szeretkeztünk volna 1930-ban, főbe se lőtted volna magad. Miért is ne!”[46]. A szerelem lehet, hogy vak, de inkább egységbe olvaszt és kovácsol másokkal és már nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, eltűnik a szerelmi hármasság, itt mindenki egyformává válik vagy valakivel azonosul: „Szeretlek: téged s az egész mindenséget, egyként”[47]. Ahogy a létra és sár között se lát különbséget, hiszen „a létrát ugyanolyan apró barna pontok alkotják, mint a sarat”[48]. Az alábbiakban több példát sorolok fel erre a hasonlóságra vonatkozóan, amikor a másik megtévesztésig hasonlít arra, akit szeret:
„Azonos kézírással írva, mint ez itt.”[49] – Metka kézírása Salamunéval egyezik meg!
„Nem egy ragyogó szépség, mint amilyennek te látod a barátod (Alejandro), eléggé furcsa. Nagyon hasonló Metka Krašovechez.”[50] – Itt a szerető Alejandró és Metka között tűnik el a különbség, mintha egyek lennének, amit Šalamun barátainak a szemszögéből látunk.
„szerelmeid megegyeznek Metkáéval” […] „Ugyanolyan ékszert viselsz, mint feleségem”[51] – Itt pedig Patrícia és Metka alakja válik szinte eggyé.
„És már azt sem tudtam, ki a nagymama s ki a farkas.”[52] – Amikor Metka visszatért Morelie-ből, jut erre az álláspontra a költő. Akár Molière-t is olvashatnánk Morelie helyett, hiszen lassan már egy molière-i színdarab kellős közepében érezhetjük magunkat, ahol bárki alakíthat bárkit, válhat a másikká, a szerepek felcserélődnek és a hasonlóságok tévedésszerű balladájává válik a cselekmény…
A szeretet itt tényleg isteni, hisz senki közt nem tesz különbséget, mindenkit képes szeretni, egyformán, ahogy szintén „mindenkit gazdaggá tettem, ha rám tekintett”[53]. A szerelem lángja nem válogat: „Nemcsak engem. Bárkit, kit érintek, mohón elnyel e lángnyelv.”[54]
De egyvalaki mégis szenved és az Metka. „Itt senki se szenved miattad, avagy Alejandro miatt”[55] (bár Salamun is, mert Metka nem engedi lóversenyekre járni, de ez egy másik szenvedélye miatt van, úgy látszik mégse tud a szerelem oly szenvedéllyé válni, hogy minden más szenvedélyt elsöpörjön…). De miféle kapcsolat ez? Angyali?! Persze mindketten angyalok! De Metka őrangyal, Salamunnál az angyal több, mint emberi képesség, nála ez a többlet a fontos. Bár egy anya–gyermek kapcsolata[56] is lehetne ez: „Fáradt vagyok, akár egy gyermek”[57], bár ő „rosszalkodhat” kifáradhat, többlet öröm-gyönyör keresésével töltheti idejét: „falom a világot, hálával telten”[58], de mellette alszik, bár szenvedélyről álmodik, de megteheti, hiszen briliáns képességei vannak: „aki tükröt gyémánttal vág, lel békés álmot”[59].
De ha nincs meg ez az isteni lényeg, ahol mindketten együtt, azonos, egy isteni szerepet „töltenek be”, akkor marad az emberi gyengeség. Ha az öröm nem az ürességből és a ragyogó fényből fakad, amint öncélú önzéssé válik, a másikat vagy ellöki, vagy ragaszkodik hozzá, (tehát nem marad meg középen a teljes szabadság állapotában) kialakul ennek ellentéte: a kettősség, amiből csak szenvedés fakadhat. „Összezavart, megfertőzött a glória.”[60] Ebből az isteni szerepből kiesve egy másik szerepbe esik, ez pedig Raszkolnyikov[61] szerepe lesz: a ’cipeld vétked’[62] szerepe és elindulhat újra a „legnagyobb gyönyör” útján: elveszteni saját halálát[63].
„Kit szerethetett Lord Byron?”[64] – hangzik el a csodálkozó költői kérdés, ugyanígy akár mi is megkérdezhetnénk: Kit szerethetett Tomaž Šalamun? – ebben a balladás könyvében? Mi lett a folytatása a szerelmi történetnek? A ballada alapjában véve az évek során nem változott, hiszen egy későbbi versében, aminek a címe egy ittenivel is teljesen megegyezik (Kedves Metka![65]), ott is hasonló dolgokat feszeget a szenvedéssel kapcsolatosan:
„A szerelmem nemde
a gyógyszered? Vagyok:
férjed, kedvesed, voltam:
festményed szülő-bábája,
fájdalmad s vágyad
forrása.
[…]
Nikita Stanescu, amikor először
meglátott, felkiáltott: La douleur, qui marche.”
(fordította: Lukács Zsolt)
Ugyanebben a versben a szenvedések megoldására azt is tanácsolja feleségének, hogy olvassa minden nap az Upanisadot… Nem rossz ötlet egy mestertől! Upanisad: balladák és élet-tragédiák ellen. Ugyanis Metka, amikor 1978-ban nem tudta eldönteni, vajon Mexikóba utazzon vagy Indiába egy guruhoz, megforgatta a Ji csinget[66]. „A válasz pedig az volt, hogy bármerre is megyek, megtalálom a mestert.”[67] Az upanisad jelentése ugyanis: melléülés; a tanítvány leülése a mester mellé; alapeszméje a spirituális panteizmus, Brahman és az Átman egységéről szóló tanítás. Nem kell sokat törni az elménket, hogy nem-e vallotta magát valahol Salamun Brahmannak, feleségétől pedig az Átman szerepet várta volna el, hogy a lét örök körforgásából kiszabaduljon és vele egyesüljön. Ebben az egyesült állapotban tényleg nincs mitől tartania, hiszen minden más ehhez képest csak látszat.
Metka pedig röviden így jellemezte kapcsolatukat: „Szép és teljes házasságot éltünk, persze az ő őrültségeit is beleszámítva, amely nyilvános volt és versbe lett öntve, és az enyém, amely diszkrét maradt.”[68] Ha egy élet sikeres, akkor az a szeretettel mérhető le? Ha az eddig tárgyal kötetnek az utolsó, búcsú versét megnézzük, akkor észrevehetjük, hogy egy lángészt nem érdekli a nők szenvedése, a fő hangsúly az irányon lesz: vissza, az irány Mexikó, a szabadság színhelye, ahol minden kezdődött, még ha meg is jelent a változás szele: Metka. Mindennél fontosabb maradt a szabadság! A szabad ember látja a színfoltot, akik pedig lenézték, voltak a Vakok a Színért, ők nézték le az árnyékok (a szellemek) táncát: gépek vak árnyait, emiatt, a költő szabadságáért ki lettek törölve. Metka mégsem törlődött ki, de egy szerelmi ballada főszereplőjévé vált…
Ám ha alaposabban szemügyre vesszük a ballada történetét, akkor nem a hűtlenség[69], nem a megcsalás és szeretők száma itt a problémák fő forrása vagy az önzés (bár mint fentebb jeleztem, ő mindenkit szeret, egyformán[70]), hanem egy teljesen új, megszemélyesített, drámai szereplő: a gép! „A szellemek kísértetek. Gépek vak árnyai, Csókot titkolók” (v.ö.: Sírfelirat, 27. old.). A gép itt Isten ellentéte, aki valójában van, vagyis létezik, míg a gépnek csak vak árnyai vannak, csupán Kísértet, Szellem, „kvázi létét” is csak a géptől nyeri el, tehát nincs önálló léte (valaminek a kísérője) és ami van az is élettelen. A mechanikus élet, az automatizmusok, a megszokások, az ’így szoktuk’, a kell és a muszáj világa, ezek azok a szellemek, akik kísértik létünket, akik nem ismerik a csókot, csókok ízét, hiszen szervetlen-lelketlen gépek vak árnyai. Csak a lélektelen és fásult munkához értenek, önzők, személytelenek, mind egyformák és csak gyors hasznot termelnek: Az Imádság-ban pedig már ellenségnek nevezi ezeket a szellemeket, és ezt kéri: „Esedezz, nehogy az ellenség elvakítsa értelmem s ártatlanul vonszoljon a géphez”[71]. A gép itt azt a rémisztő erőt (boszorkányi) testesíti meg, mint mikor balladáink végén a szerelmesek már meghaltak, ellenben testükből mégis virág fakad (sírvirág balladamotívum) és végre sikerül egymást átölelniük, de a gonosz közbelép és levágja őket, ezzel még haláluk utáni boldogságukat is akadályoztatja (v.ö.: Allen Ginsberg: Napraforgó szútra című versét vagy József Attila: Ős patkány terjeszt kórt versének e két sorát: „Bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak.” Valamint A város pereménből az alábbi sorokat:
Csak nézzétek, a drága jószág,
hogy elvadult, a gép! …
… Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott …
Míg a gép termel, robotol, hasznot hajt, hasznos, de élettelen-szervetlen, addig a költészet épp ennek az ellentéte, egy szerves semmittevés, a legnagyobb munka, a munkák munkája. Leginkább a meditációhoz hasonlítható, mely szintén megfoghatatlan és értelmetlennek tűnő, bár nem is az értelemmel foglalatoskodó. Ez egy vátesz szerep, amely túlmutat az értelmen és tovább… Míg József Attilának kész gyötrelmet jelentett az, hogy „here módra éltem”, „én ingyenélő vagyok”[72] más fizeti meg helyette az analitikusi kezelését, addig bár Šalamunnál is hasonló a helyzet, de modernebb kifejezéseket találunk. Elvileg jól elvan költői szerepében és örül, hogy megtalálta hangját és szabadságát, de mégse lehet a költészetből (és annak szabadságából) megélni, a modern, hasznos kornak nincsen szüksége haszontalan, szavakkal játszadozó költőkre, ez a szerep kiszorult a társadalom peremére és megélhetési problémákat eredményez: „Életem ketrecbe zárt. Mások gondoskodnak rólam.”[73] A mi a fenét csináltam NY-ban Šalamun szégyentelenül semmittevő[74], mozizik, diszkóba jár, Alejandro gyűrűjét is viseli, gyermeki módon, naivan kifecsegi, megvallja félrelépését Larryvel, mámorban úszik, futócipőt szeretne venni és nem tudja, milyen márkájút vegyen; vagy egy másik versében arról ír, hogy ki merre megy az életben: „én naplementéket nézni, a tengerre”[75]. Mégis azt állítja, hogy ennek ellenére a „Munkahelyemen vagyok. Úton.”[76] […] „odaadóan s józanul élek és dolgozom”[77]. Nála „a munka kristály magvat fakaszt – a semmi mandorlája”[78]. Egész élete a költészet, engedelmesség a szavaknak, amit a szerelem inspirál. Ezt Debeljak az utószóban így fogalmazta meg: „Šalamun költészete számára az tűnik kizárólagos mérvadó ténynek, hogy ez egy kivételes, eksztatikus, inspiráló és saját szabadságára támaszkodó életnek a válasza.” Hitvallását, amit egyben a költészet hitvallásának is tekinthetünk, így fogalmazza meg saját szavaival: „Azzal foglalatoskodom, hogy imitt-amott rendszerezem a világűrben csordogáló magért folytatott küzdelmem.”[79]
S ha egy szempillantásra visszatekintünk az előbb leírt semmittevésekre, tudjuk, hogy ez csak a felszín, a mélyén, mindezek mögött ott rejtezik a lényeg, hogy már hatodik napja nem kapott feleségétől levelet és azzal a fájdalmas kiáltással fejezi be a levelét, hogy „A Krisztus szerelmére! Írjál már végre!”[80]
Ahogy a költőnek Amerika[81], legyen nekünk ez a Könyv a végzetünk és kívánok hasonló utazást és felébredést mindenkinek, mint amiben nekem is részem volt: „Talpra hát. Megvolt az önátadás, felébredtél.” És ha ki is ugraszt minket a szívünkből[82], jobban mondva kiugrik a szívünk (vagy jobbára az agyunk) olvasás közben – ami egy kis szív és agyterápia! jusson eszünkbe, hogy akinek a szíve fáj, az sokáig szeret… És ne feledjük közben az Upanisadot is olvasni, mert az a balladák, tragikus szerelmek ellenszere…
*
Tomaž Šalamun három verse
IMÁDSÁG
Barátom!
Átérezted valaha
a csillag-örvény
végtelen gyönyörét,
a virág robbanását, midőn
vörös horizonttá
bontja szirmát?
Le ne becsüld: leg-
rettenetesebb az esztétikai
élvezet.
Minden nap, minden
pillanatban teérted
küzdök.
Köszönet
a névért.
Legfőbb szövetségesem
az életedért folytatott
küzdelmemben.
Esedezz értem.
Esedezz, nehogy az ellenség
elvakítsa értelmem
s ártatlanul vonszoljon
a géphez.
Esedezz, hogy ura legyek időmnek,
ha alszom, téged hallgatásom
életben tartson.
AZ EGY, A KEZEM
Megcsókolt a Szentlélek.
A távolból lavinaomlást hallok.
Ujjam a dzsungelbe hatol.
Fikusz sarjad e szobában.
Keblem rózsaszín.
Szemem fekete.
Pávafarok nő belőlem.
Buddha vagyok.
Mi lesz az orosz sztyeppek lovaival,
ha az égből szén-méz ömöl!
Föld-virágban fénylő folyadék fakad.
Szirmok a zöld csapokban.
Hegyek s nem-hegyek a közösben, az egyben,
kezem, énem a csillaghamvakban.
Ki nyaldossa arcom,
szarvas, cicuska?
Harmat vagyok
a kannán, mit gyermek
cipel könnyen,
édes-fehér tej.
NEM FÉNNYEL TÁPLÁLKOZIK A FÉNY
Virágzó hajdina illat,
mért csalogatod az erdélyi vámpírokat?
Az olló eszköz, akár fájhat.
Senkinek sincs joga követ hasítani,
az ajtót keletről északra átrakni.
S mégis: a régész megmunkált vasat
talál. Szétzúzni a felelősséget, hogyan?!
Járvánnyá fajulhat. A lény, ki elsőként
pillantott a lángba, sistergett,
a tűz még esőben is rettenetet kelt,
s megkívánta: vágya a végzete.
A fa boldogan lángolt. Aki életben maradt,
a vésett név fennmarad. Csak a tükröt
gyémánttal vágó, a békésen álmodó.
(fordította: Lukács Zsolt)
*
Lábjegyzetek
[1] v.ö.: Majakovszkij: Lili Brikhez írt el nem küldött levél naplójából.
[2] v.ö.: West Broadway, 31. old.
[3] Az alábbi idézetek mind Tomaž Šalamun: Ballada M.K.-hez című kötetből valók.
[4] Dante Alighieri: Isteni színjáték, A Pokol ötödik éneke, 141-142; (Paolo és Francesca).
[5] v.ö.: [A hegyekben…] 44. old.
[6] v.ö.: [Nemcsak engem…] 90.old.
[7] v.ö.: Ballada M.K.-hez, 61. old.
[8] „Csaknem mindegyikben benne volt a nevem, sőt az egyikben a teljes vezeték- és keresztnév is. Rettenetes zavarba jöttem … és kértem, a nevemet hagyja ki. Megígérte, és a családnevet ezután törölte is.” (Élet és Irodalom 1968. ápr. 11.)
[9] [Mikor meztelen…] 68 old.
[10] [Az ínyben: madárcipőbe zúzott szörnyek…] 14. old.
[11] „Sötét, aprólékosan kivágott tapasz takarja napom az aranyban” (v.ö.: 37. old.); „Mind ki lenézte az árnyékok táncát” (Szó és igazság, 145. old.); „A szellemek kísértetek. Gépek vak árnyai” (Sírfelirat, 27. old.).
[12] v.ö.: Az Egy, a kezem: „Megcsókolt a Szentlélek.”, 57.old.
[13] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 58-59. old
[14] v.ö.: Amit szabad Jupiternek, 85.old.
[15] v.ö.: [A bársonyra…] 66. old.
[16] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 59. old.; valamint: Tánc, 51. old.
[17] v.ö.: [A képen levő krétát rögzíteni kell…] 32. old.
[18] v.ö.: Imádság, 103. old.
[19] v.ö.: Imádság, 103. old.
[20] v.ö.: [Fényképek könyve…] 62. old.
[21] v.ö.: Az Egy, a kezem, 57. old.
[22] v.ö.: Fa, 119. old.
[23] v.ö.: Keresztes Szent János és John Dilg, 53. old.
[24] v.ö.: Bogarak, madarak, 54. old.
[25] v.ö.: „Sokkal fényesebb körökre leltem életem során, ezek közül te vagy az egyik. És te, Vladimir.” (Bob, 129. old.)
[26] v.ö.: 109 = 10 = 1, 41. old.; „Tegnap este három óra alatt eljátszottam 219 dollárt és visszanyertem 240-t. Bármit is teszek! Mérlegem pozitív! 21 dollár! 21 év!” …. valamint a 37-es szám misztikája: „harminchét évesen megváltoztatta az életét…” (Georges Bataille, L’ interior experience – Mennyei gyógyír, 70. old.); „Majakovszkij 37 évesen meghalt” (Bob, 109. old.); „Én harminchét te huszonegy” 130. old.
[27] Lásd: Tomaž Šalamun, Štiri pesmi: https://www.asymptotejournal.com/poetry/tomaz-salamun-four-poems/slovenian/
[28] „Zöld mezőkön és kék égbolton nyílik legtitkosabb virágom. E magatartás jellemezze századunk fiatal szlovén költészetét, különben a vesztébe rohanhat.” (Gabona, 144. old.)
[29] v.ö.: Bogarak, madarak, 54. old.
[30] v.ö.: [Ne áltassátok magatok…] 99. old.
[31] T. Šalamun: Mikor/Kdaj, 625. old.
[32] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 60. old.
[33] v.ö.: Szertartások hamvakon, 79. old.
[34] v.ö.: Szó és Igazság, 145. old.
[35] v.ö.: Emlékezet, 83. old.
[36] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 60. old.; lásd még: „Ám így se bírom elviselni tengerentúli szörnyeim sikolyát” (Tánc, 52. old.)
[37] v.ö.: Amit szabad Jupiternek, 85. old.
[38] v.ö.: Az Egy, a kezem, 57. old.
[39] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 59. old.
[40] „Isten vagyok. Isten vagyok és táncolok. Jómagam vagyok a világ fényközpontja, az úr báránya.” (Magam, Aréna 1973). Ugyanakkor Kaminak is nevezi magát: „Én egy KAMI vagyok, aki ismét nálatok járt.” (v.ö.: Három vers Miriamnak, 128. old.) Valamint lásd még a Kami című verset 118. old.
[41] v.ö: Az angyal metódusa/Metoda angela, (1978) 103. old.
[42] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 59. old.
[43] v.ö.: Három vers Miriamnak, 128. old.
[44] „A vendégek engem bámulnak, faggatnak: bolond vagyok? Elszakadok.” (v.ö.: Keresztes Szent Janos es John Dilg, 53. old.)
[45] „A szerelem maga az élet, minden dolog közül a legfontosabb. Belőle lesznek a versek, a cselekedetek és minden más is. A szerelem a mindenség szíve. Ha megszűnik dobogni, minden meghal, minden feleslegessé, érdektelenné válik. De ha működésben van ez a szív, akkor meg is kell nyilatkoznia mindenben. Tenélküled (nélküled, nem abban az értelemben, hogy nem vagy velem, hanem belülről nélküled) én nem létezem többé. Így volt mindig, és így van ez most is. De ha hiányzik a “tevékenység” – halott vagyok. Azt jelenti talán ez, hogy csinálhatok bármit, csak beléd kapaszkodhassam? Nem. A tétel, melyet elválásunkkor felállítottál: „mit tegyünk, én sem vagyok szent, én például szeretek ’elteázgatni’,” ezt a tételt a szerelem tökéletesen kizárja.” (Majakovszkij Lili Brikkhez írt, el nem küldött levél-naplójából).
[46] v.ö.: Bob, 129. old.
[47] v.ö.: Metka, 107. old.
[48] v.ö.: [A létrát ugyanolyan apró barna pontok alkotják…] 37. old.
[49] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 58. old.
[50] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 61. old.
[51] v.ö.: Fa, 119. old.
[52] v.ö.: Ballada Metka Krašovechez, 60. old.
[53] v.ö.: Miért remegsz, A.G.D.! 131. old
[54] v.ö.: [Nemcsak engem…] 90. old
[55] v.ö.: Kedves Metka! 141. old.
[56] Ugyanakkor találóbb lenne a guru-tanítvány kapcsolat is, lásd a végén az Upanisad résznél.
[57] v.ö.: Metka, 107. old.
[58] v.ö.: Bob, 129. old. Lásd még: „Múzsák teljesen gyakorlatias használati utasítást diktálnak nekem, azt szeretnék, hogy örömben teljen éltem, ha megvénülök és betegség gyötör.” (Opusz és zárójelek, 88. old.)
[59] v.ö.: Nem fénnyel táplálkozik a fény, 115. old.
[60] v.ö.: Lé narancs, 81. old.
[61] v.ö.: „lelkem Raszkolnyikov lelke” (Big deal, 77. old.)
[62] v.ö.: [Cipeld vétked…] 55. old.
[63] v.ö.: „A legnagyobb gyönyör, elveszíteni saját halálunkat” (Költészet, 106. old.)
[64] v.ö.: Koper – Saratoga Spring tengely, 136. old.
[65] v.ö.: Kedves Metka! című verset a Reggel/Jutro (Beletrina 2018) kötetből 312. old.
[66] Változások könyve
[67] v.ö.: Metka Krašovec: Fékeveszett a felszín, békés a mély (Utószó 137. old.) Suttogások/Šepetanje (a verseket válogatta és illusztrálta Metka Krašovec, 2016).
[68] v.ö.: Metka Krašovec: Fékeveszett a felszín, békés a mély (Utószó 140. old.) Suttogások/Šepetanje (a verseket válogatta és illusztrálta Metka Krašovec, 2016)
[69] v.ö.: „Ne légy szomorú, ha azt ismételgetem, hogy nem élhetek veled – ahogy azt mondani szokás – „hűségesen”. Iparkodtam…” (Kedves Metka, 141. old.) „Biztosan sokkal hűségesebb lennék, mint a T’ang dinasztia szerzetese.” (v.ö.: Lé narancs, 81. old.) Saját anyjával folytatott kapcsolat is még tetézi ezt a hűtlen helyzetet, amit apja hány a szemére: „milyen titokzatosak a feleségemmel folytatott hegyi túráid és teázásaid” (v.ö.: La lettre de mon pere, le pediatre, 143. old.)
[70] V.ö.: „mindenkit, ki ismer, szeretek” (Sírfelirat, 27. old.)
[71] v.ö.: Imádság, 103. old.
[72] v.ö.: József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben 83;13; 36;13.
[73] v.ö.: Liberty, Blue Folder, 142. old.; Majakovszkij hasonlóan ír erről: „Moszkva engem kalodába szorít” (Válasz majdani pletykákra).
[74] v.ö.: Lord Byron első verseskönyve címlapjára azt írta, hogy egy henyélő arisztokrata fölösleges szórakozása ez az egész költészet.
[75] v.ö.: Gabrče, 40. old. Valamint, ha Csögyam Trungpa életét nézzük, akkor egyéves elvonulásakor hasonló eszement dolgokkal foglalkozott: a legyeket élve megfogta majd kiengedte a szabadba, tévét nézett, háromszor ebédelt néha egy nap, volt, hogy 2 napig éber volt majd 2 napig aludt, ám ennek ellenére megszületett nagy műve a Sambhala. (D. J. Mukpo: Életem Csögyam Trungpával, Satori-Book bt. Bp, 2011.)
[76] v.ö.: Tánc, 52. old.
[77] v.ö.: Mi a fenét csináltam New Yorkban?, 95. old.
[78] v.ö.: [Legborzalmasabb a számlálás, mert halálon túli…] 48. old.
[79] v.ö.: Opusz és zárójelek, 88. old.
[80] v.ö.: Mi a fenét csináltam New Yorkban?, 95. old.
[81] Érdekességként jegyzem itt meg, hogy Šalamun folyton arról ír, hogy Amerika lett a végzete és ott szeretne maradni („Otthonom várathat magára”), de mégse így történt, bár ott tanított az egyetemen, de mindig visszatért Szlovéniába és anyanyelvén alkotott. V.ö.: „Szeretnék élni, kimúlni Párizsban; hogyha nem volna ilyen föld – Moszkva.” (Majakovszkij: Búcsúszó; Szabó János fordítása)
[82] v.ö.: „Nem ugorhatsz ki a szívedből” (Majakovszkij: Nadrágba bujt felhő; Eörsi István fordítása).
Illusztráció: Könyvrecenzió tantrikus olvasatban (fh. a kötet borítója)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
