Pilinszky János ürügyén…
Emléktöredékek egy korszakból
Az In memoriam Pilinszky című kötetben (1990-ben jelent meg az Officina Nova Kiadónál), Bogyay Katalin, aki a kötetet összeállította és az interjúkat készítette, a férjemmel, Vujicsics Sztojánnal is folytatott beszélgetést. Ebben fény derül arra, hogy Sztoján a Kondor Bélához fűződő társaság, baráti kör tagjaként ismerte meg Pilinszkyt. Ez azonban még az ötvenes évek második felére datálható. Pilinszky is a pesti Belvárosban lakott, így kettejük spontán találkozásaira, közös sétáira is gyakran sor került.
Jómagam a mérföldkőnek számító 1966-tól – ekkor kötöttem Sztojánnal házasságot egyetemistaként – kerültem bele abba a baráti körbe, melynek képzőművészek, filmesek, építészek, írók, költők voltak a tagjai. Ezzel a társasággal Sztoján bátyja, Tihamér is baráti kapcsolatban volt. Az akkortájt meglehetősen szürke hazai valóságot és szűkre szabott lehetőségeket – hiszen a nyugati országokba utazni még nem nagyon lehetett –, az olykor demonstrációként értelmezhető kortárs képzőművészeti kiállítások, bizonyos színházi előadások és irodalmi rendezvények tették számunkra pezsgővé.
Asztaltársaságok: meg kell említeni, mert itt találkoztunk bővebb baráti körrel; ide művészettörténészek, néhány tanár kolléga, irodalomtörténész, valamint orvosok és művészetkedvelő barátok jártak. Az egyik volt a régi Kárpátia-kör, ahol a város- és építészettörténész, jórészt pesti műemléki-topográfiai munkáiról ismert Zakariás G. Sándor – mindenki által kedvelt Zaki bácsi – asztalánál zsúfolódott össze a társaság a söröző nagyobb boxában. De akármennyien lehettünk, ez a box valahogy mindig képes volt további érkezőket befogadni!
Zaki bácsit nem lehet szó nélkül hagyni. Zaki bácsi minden este a Kárpátia sörözőben vacsorázott. Jó ideje már egyedül élt, közeli rokonai nem voltak, de itt népes baráti társaság vette körül. Nemcsak színfolt volt a tanítva-szórakoztató történeteivel – hanem már-már tartozék…
Zaki bácsi a 60-as évek végéig még a Károlyi palota, azaz a Petőfi Irodalmi Múzeum meglehetősen sötét, az udvarra néző földszinti lakrészében élt, később átköltözött a Nyáry Pál utcában lévő földszinti lakásba, amely a Szent Mihály templom (közismert nevén Angolkisasszonyok temploma) közvetlen szomszédságában volt.
A pincérek imádták, gondolatait is lesték. Évtizedek óta ő volt ott a napi vendég. Megvolt a vacsorájának a rituáléja: sörrel vezette be, utána következett a főzelék feltéttel, máskor esetleg leves és valami desszert, ehhez még megitta a korsó sörét, de lezárásnak kötelező volt az Unicum. Amikor a digestivet elfogyasztotta – olykor kettőt –, az volt az asztalbontás, vagyis a társaság távozásának időpontja. És ahányan aznap este a Kárpátiában megfordultunk, hazakísértük, így még a társaság együttléte is kicsit tovább tarthatott. Az ő életében ez volt a stabilitás, a rendszeresség…
Zaki bácsi látása később egyre rohamosabban gyengült, élete utolsó éveiben fehér bottal járt. Aztán 1981-ben csendesen eltávozott…
Egy másik asztaltársaság a Vigilia szerkesztői és szerzői köre volt. Doromby Károly, a folyóirat akkori főszerkesztője hívta életre a 60-as években. Pilinszky itt gyakran megfordult, jómagam is itt ismertem meg őt a Veres Pálné utcában, a volt Bajtárs-kocsma „étterem” részében. Az asztaltársaság egy box hosszú asztalánál ült hetente egyszer, majd a Bajtársból hamarosan Rézkakas étteremmé avanzsált, felújított-átépített-(ál)modernizált intézményben folytatódott még egy darabig ez a társasági élet.
A Bajtárshoz kapcsolódik még egy művészekből álló asztaltársaság 1969-től, erről Frank János művészettörténész barátunk emlékezett meg az ÉS hasábjain (1994. február 25.).
A heti egy közös vacsorához túlnyomórészt képzőművészek és művészettörténészek csatlakoztak. Az alapítók: Korniss Dezső, Hencze Tamás és Vujicsics Sztoján – vagyis a három barát volt. Mivel ők amúgy is gyakran találkoztak, hol Kornissnál, hol nálunk a Váci utcai lakásban, ahová még csatlakozhattak további művészbarátok, egyszer csak döntöttek: érdemes most már egy asztaltársaságot alapítani, és ezt meghívóval tudatni a baráti társasággal. Az alapító barátok asztalánál ült Perneczky Géza, Körner Éva, Schaár Erzsi és Vilt Tibor, Néray Katalin, olykor Dávid Katalin, Németh Lajos, Keserü Ilona, Csiky Tibor, Gulyás Gyula… hősi idők voltak! Sorsok, izgalmas viták, történetek bontakoztak ki – mikrotörténelem.
Pilinszky ebbe a képzőművész-társaságba nem járt.
Sztoján már a 70-es években fordította Pilinszkyt szerb nyelvre. A Pilinszky-verseket – a Nagyvárosi ikonok kötetét és a kéziratokat Rómába is (ahol külszolgálatomat megkezdtem 2000-ben, mint konzul) kihoztuk magunkkal, valamint más készülő fordítást és kéziratot, továbbá könyvtárunk fontosabb és szeretett darabjait. A fordításokon Sztoján a haláláig dolgozott, csiszolgatta a meglévő szövegeket is. A rövid, tömör, szikár versek álltak hozzá közel – ő maga is hasonló verseket írt anyanyelvén, azaz szerbül. (Magyar változatban ezek a versek tőle, mint szerzőtől nem születtek meg. Az volt a meggyőződése, hogy csak ezen az önmaga-teremtette archaikus, az ősiséget magán viselő szerb nyelvezeten tud verset írni.)
Még a 70-es évek közepén világirodalmi folyóiratunk, a Nagyvilág szerkesztőségébe kerültem, mint a „délszláv” (akkori jugoszláv) irodalmak gondozója – először szerződéses külső munkatársként, majd 1980-tól olvasószerkesztő lettem, de megtartottam a rovatom gondozását is. Déli szomszédaink folyóirataival kiépíthettem a kapcsolatokat: a szerkesztő kollégák Belgrádból, Zágrábból, Újvidékről, Skopjéből vagy Ljubljanából – írók, költők, műfordítók – egyre gyakrabban jöttek mint folyóiratunk vendégei, és a szerkesztőségünk tagjai közül is többen utaztak viszont-látogatásra. Folyóiratunk egyre inkább ismertté vált, hiszen a közlések miatt is gyakran küldtünk példányokat a szomszédos „testvér-folyóiratoknak”. A belgrádi műfordítók körében különösen nagy presztízse volt a Nagyvilágnak, olyannyira, hogy ott is szerettek volna hasonlót létrehozni. Rengeteget beszélgettünk az ilyen típusú folyóirat szerkesztési elveiről, gyakorlatáról, lehetőségeiről. Belgrádban ezt sajnos nem valósíthatták meg, pedig a Nagyvilág egyfajta „tükörképét” nagyon szerették volna maguknak… Ám szerencsére akkoriban egy kiváló szerb költő és műfordító, nemzedéktárs, Raša Livada épp egy nagyobb világirodalmi összeállítást készített (a Gradac című folyóirat adott ennek megfelelő teret), és mivel ő már olvasott Pilinszky-verseket angolul (Ted Hughesnak köszönhetően), Sztoján fordításaiból kért egy csokorra valót. A szerb fordításokból valamennyi már készen volt, de Pilinszky még saját válogatást is adott: ezeket a verseket kézzel másolta le Sztoján részére, így még további versfordításokkal bővült az anyag, ami aztán Belgrádban az említett folyóiratban, 1981-ben jelent meg. (Az antológiában egyébként két magyar költő szerepel: Pilinszky János és Juhász Ferenc. A külföldi költők közül néhányra a Nagyvilág-közlések alapján irányult az antológia gondos szerkesztője figyelme, s így nagy örömömre mintegy kicsit „bábáskodhattam” is a létrehozásában.) Livada rendhagyó és rendkívüli költő volt, öröm volt nekem őt bemutatni a magyar olvasóknak. (Livada verseiből az Európa Könyvkiadónál jelent meg válogatásom; Veress Miklós műfordításaihoz készítettem nyersfordításokat és a kötethez utószót írtam.)
Az igencsak hiánypótló szerb nyelvű antológiát Livada írása vezeti be, amelyben kifejti: nem afféle „múzeumot” kívánt prezentálni, hanem a vívódó szerkesztő szemszögéből a költészet sokszínűségét bemutatni a világ minden részéből…
Emlékezik: Vujicsics Marietta
Illusztráció: a Bogyay-féle összeállítás kötetborítójának részlete
Ezek is érdekelhetik!
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
