Magyar Miklós: Charles Baudelaire és Édouard Manet barátsága
*
Baudelaire és Manet
*
Ismeretes, hogy Baudelaire − A romlás virágainak szerzője egyike az első „elátkozott költőknek”, neves műkritikus is volt. A párizsi kiállító Szalonok állandó látogatójaként mindig nagy visszhangot kiváltó kritikákat írt. Paul Valéry azt mondta róla, hogy „csalhatatlan műkritikus”.
Baudelaire és Manet barátsága attól az időtől datálódik, amikor a költő 1861 őszén fiatal festők és kritikusok társaságában meglátogatta Manet-t műtermében, és a művész festményei azonnal felkeltették figyelmét. Baudelaire először 1862. szeptember 14-én veszi először védelmébe Manet-t az őt ért kritikusi támadások ellen a Cigányok című rézkarca kapcsán.
Manet: Cigányok
Ennél is nagyobb figyelmet szentelt a Lola de Valence című képnek. A hagyományos spanyol ruhába öltözött táncosnőt 1860-ban festette meg Manet. A festmény modellje Lola Melea, sikeres spanyol táncosnő, Manet barátja. Ebben az időben erősen érződik képein a spanyol festők, különösen Velázquez hatása. Baudelaire lelkesedik a képért, és egy négysoros versben dicséri meg. Sőt, azt kéri a festőtől, hogy “ecsettel magán a festményen vagy fekete betűkkel a kereten” jelenítse meg a verset. A kép 1863-as kiállításán egy, a keretre erősített lapon szerepelt Baudelaire verse.
Manet: Lola de Valence
Manet nagyon büszke volt a költő figyelmessége láttán. William Michael Rossettihez írt levelében, amelybe beletett egy fényképet festményéről, azt írja az angol kritikusnak: „Charles Baudelaire, aki barátságával akart kitüntetni, négy sor írt kimondottan nekem címezve.”
A budapesti Szépművészeti Múzeum külföldi gyűjteményeinek egyik legnagyobb kincse az 1916-óta őrzött festmény, Édouard Manet fiatalkori képe, a Hölgy legyezővel, avagy Baudelaire szeretője. L. Csorba Géza művészettörténész 1961-ben megjelent Édouard Manet Hölgy legyezővel című füzetben beszámol a költő és a festő első találkozásáról Manet műtermében. Azt is megírja, hogy Manet festményei azonnal felkeltették a művészeteket szenvedélyesen szerető Baudelaire figyelmét. Idézi Manet Gitáros című festményéről írt elragadtatott kritikáját is. Igaz, hogy Csorba Gézának nem célja részletesen bemutatni a költő- és a festőzseni kapcsolatát, írása alapján azt gondolhatnánk, hogy ez a kapcsolat egy felhőtlen barátság volt. A dolog nem ilyen egyszerű. Igaz, hogy Baudelaire szerette és nagyra értékelte Manet festményeit, jelentőségét azonban nem ismerte fel. Nagyon sok tinta folyt erről kérdésről. Van Baudelaire-nek egy mondata, amit Manet-hez írt leveléből nagyon sokszor idéz a kritika, és amit rendkívül eltérően interpretálnak a művészettörténészek.
Az inkriminált mondat 1865-ben keletkezett, amikor is Manet május 11-én kétségbeesett levelet írt az akkor Bruxelles-ben tartózkodó barátjának. A festő elkeseredését leghíresebb festményének, az óriási botrányt kiváltó Olympiának kiállítása utáni kritikusi támadások okozták.
A botrányos festmény
Az Olympia egy 135, 5 x 191 centiméteres kép, amely egy ágyon fekvő meztelen nőt ábrázol, mögötte egy fekete szolgáló egy virágcsokrot tart a kezében, a nő lábánál pedig egy macska áll.
Manet: Olympia
Miért váltott ki a kép akkora botrányt, hisz számtalan meztelen női portrét festettek Manet korában? Ráadásul Tiziano Urbiói Vénusz (1538) című festménye volt Manet mintája.
Tiziano: Urbinói Vénusz
Csakhogy Tiziano a hagyományoknak megfelelően, mitológiai, allegorikus nőalakot ábrázol, a szerelem istennőjét. Manet egy prostituáltat fest meg. A kép címe önmagában véve is provokáció a kor erkölcseivel szemben, mert Manet korában a kurtizánok beceneve Olympia volt. Egyik kritikus így fakadt ki a festmény láttán: „Manet úrnak ez a műve egyszerűen botrányos!” Azt is felrótták a festőnek, hogy Olympiának, „sárgás bőre van”, hogy „szemérmetlen pózban fekszik”, és „szégyentelenül tekint a festményt szemlélőkre, egyik kezét szeméremtestére helyezve.” Még azt is megjegyezték, hogy „piszkos a lába”.
Az Olympia Baudelaire verseinek inspirálása nyomán született meg. Az ékszerek című költeménnyel együtt állították ki, ami csak fokozta a botrányt.
Az ékszerek
A kedves meztelen volt s értve vágyamat,
csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.
Ha táncban azt vigan csörgetve, incseleg,
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.
Így, meztelen, hevert, s szeretteté magát;
párnáról boldogan nevetett le a nyilt ajk
vágyamra, mint a mély tengerre síma gát,
s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.
Tűzszeme rám tapadt, mint szelid tigrisé;
lágy pózokat talált, mint erdőn lankatag vad,
hol szűziség vegyült a bujaság közé
s különös ízt adott minden új mozdulatnak.
S az ágyék és a comb, s a karok és a láb
mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu, rezgett
szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,
úgy szökkentek elő, mint gonosz angyalok,
hogy felrázzák vadul szegény szivem nyugalmát,
és üvegszirtjein a halk gondolatot,
hol bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.
Óh, csoda rajz! Talán egy serdülő fiú
válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
A derék karcsú, a medence domború,
s a festék kéjesen derengett barna bőrén.
A lámpa haldokolt s fénye homályba halt
s már nem világitott más, csak a kályha lángja:
ahányszor felvetett egy lobogó sohajt,
vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra.
(Babits Mihály fordítása)
Amit a kor kritikusai nem vettek észre − Baudelaire sem −, azt a mű utóélete igazolta: Az Olympia a szakítás festménye. Szakítás az olasz reneszánszig visszanyúló hagyománnyal és a modern festészet nyitánya, amely nem idealizál, a realitást ábrázolja, akárcsak később Degas vagy Toulouse-Lautrec festményei vagy az irodalomban Zola Nanája.
Visszatérve Manet Baudelaire-hez írt levelére, ezt olvassuk: „Szeretném, ha mellettem lenne, kedves Baudelaire-em, úgy zúdulnak rám a becsmérlő szavak, mint a jégeső (…) Szerettem volna hallani az ön egészséges értékítéletét képeimről, mert ezek a kiabálások aggasztanak, valaki nyilvánvalóan téved.” Válaszában Baudelaire ezeket írja: „Ismét beszélnem kell hát önről. Meg kell mutatnom, mit ér. Ez valóban ostobaság, amit kér. Gúnyolódnak magán; a csipkelődések aggasztják; nem értékelik kellőképpen stb., stb. Azt hiszi, ön az első, aki ilyen helyzetbe került? Maga zseniálisabb, mint Chateaubriand vagy Wagner? Rajtuk is gúnyolódtak. És nem haltak bele. És hogy ne bízza el magát túlságosan, elárulom önnek, hogy ezek az emberek minták, mindegyikük a maga nemében, egy nagyon gazdag világban; ön pedig csak az első a dekadens művészek között. Remélem, nem haragszik, amiért így minősítem. Tudja, hogy a barátja vagyok.” Vagyis Chateaubriand, aki 1768-ban született és Wagner, aki 1913-as születésű, kiemelkedő szerepet játszottak egy „gazdag világban”, míg Manet − Delacroix halála után − csak egy elszegényedett művészetben tud első lenni. Mindamellett Baudelaire levele azt is jelenti, hogy Manet-t kora legnagyobb művészének tartja.
Baudelaire mondata az egymásnak ellentmondó kommentárok özönét indította el. Pierre-Georges Castex elítéli a költő „borzasztóan leszűkített és igazságtalan” mondatát Manet művészetéről. Wolfgang Drost szerint viszont Baudelaire megfogalmazása nem pejoratív, nem Manet festészetére vonatkozik a dekadens jelző, hanem a kor művészetére.
Néhány nappal azután, hogy Baudelaire újra átgondolja Manet panaszos levelét, 1865. május 24-én Madame Paul Meurice-hez írja: „Valóban, Manet-nek oly ragyogó és könnyed képességei vannak, hogy kár lenne, ha elbizonytalanodna. Soha sem fogja vérmérsékletének hiányosságait kiküszöbölni, de van temperamentuma, és ez a lényeg”. Május 25-én ugyanebben a szellemben ír Manet-ről Champfleurynek: „Manet nagyon tehetséges. De gyenge karakterű. A sokk elkeserítette és megrázta. Ami még megdöbbent engem, az ezeknek a hülyéknek az öröme, akik azt hiszik, hogy Manet elveszett.” Baudelaire kiállása barátja mellett nyilvánvaló akkor is, ha figyelembe vesszük bíráló megjegyzéseit jelleméről.
Baudelaire szeretője
Manet 1962-ben örökítette meg Jeanne Duvalt Hölgy legyezővel, avagy Baudelaire szeretője címmel. A festmény 1916 óta a Budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdonában van, Hölgy legyezővel címmel. A hölgy egy domingói születésű mulatt nő, akibe a költő halálosan szerelmes volt. A képről ezt írja L. Csorba Géz: „Lusta mozdulatú, dús, fekete hajú nő hever egy sötét pamlagon, bal kezében sötétzöld legyezőt tartva, jobbját pedig félig kinyújtva, mintha fáradtan intene. Hatalmas, fehér szoknyája a gyöngyház fényében ragyog, s színjátszó csillogással kápráztatja el szemünket, amint gazdagon elomlik, betöltvén a képnek majdnem kétharmad részét. Könnyű csipkefüggöny lebeg a háttérben, élesen kirajzolva a fekete hajkoronát meg a pamlag sötét támláját, és az egész látványt valami szabálytalan vibrálás remegteti a sötét és világos foltok váltakozásának ütemén.”
Manet: Baudelaire szeretője
Baudelaire és Manet szoros barátságot tartottak fenn egészen a költő haláláig, annak ellenére, hogy a festő nem mindig örült barátja szókimondó véleményének, Baudelaire pedig mindig is Manet fölé helyezte Delacroix művészetét.
Illusztráció: “Tárlat” (fh. Manet, Courbet)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
