Kovács katáng Ferenc: A neten megleled! Fekete-piros! El ne felejtsd!
(Gáspár Ferenc: Trianon fiai – ifjúsági regény, Coldwell Könyvek, 2020)
”Igazi kuriózumot tart a kezében az olvasó, hiszen a délvidék szerb megszállását és a hátországi kisváros első világháborús napjait ifjúsági regényben még talán senki nem írta meg” – olvashatjuk Gáspár Ferenc új kötetének hátlapján. “Mindezeket ráadásul egy mai tinédzser lány szemszögén keresztül. […] Fiatalok kalandos meséje ez, szerelemmel, bujkálással, a felnőtté válás izgalmaival. Úgy áramlik a könyvben a történet, akár a Sugó, a Duna holtága Baján, e csodálatos kisvárosban, bent, a város szívében.”
A Mártika névre hallgató fruska folyton az okostelefonján csüng. Támad a Covid, bezár az iskola, nincs diszkó, ritmikus gimnasztika edzés.
”…második hete nem járunk suliba. Online megy minden. És most már hiányoznak az osztálytársaim, még azok a hülye, csúfolódó fiúk is, meg Perix néni, aztán az ofő és a többiek. Mert néha ugyan látom őket szkájpon, de az teljesen más. Mindenki halál kedves és udvarias, mintha nem is tanárok lennének. És online is lehet dolgozatot írni. Ez mondjuk nagyobb baj, a könnyebb, hogy puskázni is lehet.”
Három generáció ”csap le” a gimis lányra. Trianont s az azt megelőzően történteket szeretnék – akárha tölcsérrel is – beletölteni a kezdetben amúgy eléggé felületesnek, közömbösnek tűnő fruska fejébe. A dédnagyapa csak a naplójával van jelen, s a nagyapa szorgalmazza bőszen, hogy Mártika olvassa el ezt a családi kincset. A történet folyamán kiderül, bejött a számítása, unokája ráharap a kalandokban (is) gazdag történetekre:
”Nem tudom, miért kell nekem memorandumokról érdektelen szpícseket hallgatnom, amikor dédapa szerelmes. Sokkal érdekesebb a naplója, mint az itteni agymenés. Ott nyár van, fürdés, indiánosdi, meg az a Marika nevű lány, akibe dédapa kétségtelenül belehabarodott. Itt meg unalmas fejtegetés a románokról. Ott meg szerelem első látásra.”
Nagyapa folyton Mártika sarkában van, értelmezi, kiegészíti, megmagyarázza a naplóból kiolvasható történeteket. Nem könnyű a dolga, hiszen köztudott, a történelmet mindig a győztesek írják… ”Az oláh, vagy más néven vlah, pásztornép volt, egykor a Dunától délre legeltették a nyájaikat. Maga Románia viszonylag fiatal állam, csupán 1862-ben jött létre a két fejedelemség, Havasalföld és Moldva egyesüléséből. De a fővárosi értelmiség Bukarestben már a kezdet kezdetén kitűzte a célt, Erdély Romániához csatolását. Párizs és London már akkor megígérte nekik Erdélyt, amennyiben csatlakoznak hozzájuk, mikor még a háború javában zajlott. […]A háborút 1918-ban elvesztettük – mondja az akkor még meg sem született nagyapa. De 1916-ban még jól megvertük őket. […]Naná, hogy meg tudtuk volna (1918-ban is). Ha nincs az a tökfejű elnökünk, meg egy olyan hadügyminiszterünk, aki azt mondta, hogy nem akar katonát látni.”
Az unoka időről-időre szeretne kibújni a történelmi leckék alól. Barátnőivel csetel, perlekedik az őseivel, de les, figyel, titokban, mint a legtöbb fiatal, sokkal érdeklődőbb, mint azt látni engedi, s a térképek tanulmányozásakor felkapja a fejét. ”…ha nem is értek meg még mindent, de látom, hogy Magyarország sokkal kisebb lett, mint amilyen volt. Abból a nagy kövér pontyból, melynek farka belógott az Adriai-tengerbe, a szája meg a Kelet-Kárpátokat nyaldosta, lett egy olyan keskeny izé. Már nem hasonlított halra. – Látod, kislányom (valójában unokám), ezt tette velünk Trianon.” 
Az apa is végig jelen van a történetben (home office?), ritkán szól, de akkor hasít: ”…ezek itt azt írják, hogy jó volt Trianon. Jót tett nekünk, mert a legfejletlenebb területeket veszítettük el. Tiszta haszon. […] A miénk (a mi lapunk írja) ugyan – teszi hozzá apu magyarázóan –, de egy másik lap cikkét idézi. Azt, amelyiknek nem fontos a nemzet. Azért kell Trianonról beszélni, mert ezek ilyeneket firkálnak!”
Csak látszólag bonyolult a Trianon fiai című könyv több síkon, változó időben zajló eseménysora, nemlineáris cselekményszövése. Kis odafigyelés is elég, amikor 1916-ból 2020-ba ugrunk, majd vissza. Az sem zavaró, hogy az 1900-as évek elején évszakokról évszakokra, sőt évről évre haladva nagyot markolunk a történelmi eseményekből. A dédnagyapa (Lackó) tizenkét évesen kezd a naplóírásba, s már tizenhat, amikor a Nagy Háború után újraindul a gimnázium, végre lehetőség nyílik arra, hogy befejezhesse tanulmányait, és leérettségizzen.
”1916 nyara van, én meg tizennégy éves vagyok. Fura ez a háború, itt, Baján béke van, de apáról nincs hír, és ez az első nap, hogy meglátok egy lézengő orosz hadifoglyot az utcán.”
Lackó, Zoli, Öcsi a három jóbarát. A Hazáért Baráti Kör alapítói. Vérüket egy kanna vízbe csöpögtetik, majd isznak belőle. Vér-, véd- és dacszövetséget kötnek.
”Tavaly, az első vereségek híre után elkapott bennünket a harci láz, és elhatároztuk, hogyha jönnek a szerbek, ha elérnek Bajáig, akkor mi majd… Megvédjük a hazánkat!”
Mártika – aki fölöttébb hálás lenne, ha végre nem becézgetnék – történelmi leckéztetésébe egy váratlanul felbukkant jókötésű, helyes srác is besegít. Levente nagyszülei Székről települtek át. Koraérett, tartózkodó, tépelődő srác. Mintha nem is erre a bolygóra született volna, s főleg nem a XXI. századba. Az epigenetikával sokkolja a lányt. ”…vannak olyan kutatások, illetve elméletek, hogy akinek a nagyszüleivel történt valami rossz, vagy a szüleivel, és a születendő utód azt a rosszat életében még nem tapasztalhatta, ő mégis nyomorultabb lesz a többinél. […] Egerekkel végeztek kísérleteket. Elektromos árammal sokkolták, és közben cseresznyevirág illatot fújtak feléjük. A következő generációnak már elég volt beszippantani a cseresznyevirág szagát, és a kölykök máris pánikba estek. […] Embermegfigyeléseket is végeztek. Például ha a nagyapa éhezett, mielőtt nemzette volna a fiát, akkor az unoka kevésbé lett cukorbeteg.”
Levente rossz álmait is megosztja a lánnyal: ”…a Szabadság téren sétálok. […] Valamikor ott négy szoborcsoport állt az elszakított országrészeket jelképezve. […] Megállok a Kelet szobra előtt, ahol Csaba vezér éppen elvágja a köteleit a rabságba vert embernek, vagyis Erdélynek. És éppen örülni kezdek, amikor tompa puffanásokat hallok. Jajgatást. Valakit vernek. Aztán hirtelen változik a kép, Marosvásárhelyen vagyok. Egy épületből magyarok jönnek ki feltartott kézzel, és románok rohannak rájuk, és botokkal ütik őket.”
És Levente egyre csak magyaráz, értelmezi a napi politikában közhely píszí szövegeket. A lány igyekszik felnőni hozzá, s már maga nyaggatja nagyapját, készteti gyorstalpalóra. ”Megint azt kezdem érezni, mint amikor nagyapa kicsit sokáig beszél, sokat magyaráz. Kezdek szédülni, elveszíteni a fonalat. Agyamra súlyos köd nehezedik, és nem látok ki belőle… De Leventével azért minden más. Vele jobban kell igyekeznem, nem lehetek egy hülye tyúk…!
[…] És mit ad Isten, töriből lassan beérjük azt az időszakot, amiről nagyapa magyaráz. Így egészen jófejkedem az ofőnél, még szorgalmi esszéket is gyártok néha. Aztán, ha nem megy, megkérdem a nagyapám.”
Ebben a rövid ismertetőben a legkevesebb szó a dédnagyapa valóban érdekes és érdekfeszítő történeteiről hangzik el. Meghagyom az olvasóknak. Kalandra, padlásra fel! Talán a saját családunk emlékeiből is találunk ott valami hasonlót…
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
