Sütő Éva grafikái
Sütő Éva sajátos édenisége
I.
Kiknek túl szép Sütő Éva? (Rajtam kívül…) Azoknak, akik undok-pocsék lelkűek! Akik már csillagtávolságra bujdokoltak a Paradicsomtól! Akik már régen nem becsülik se a félévszázados professzionális rajztudás-művészetet, s pláne nem akarják érteni – súlyos-aljas önzésükben – a vonalakba-űrökbe beletitkolt életsorsot, se az életre szóló művészáldozatot! Ezek azok a mű-vészek, akik – nagyképű felfuvalkodottságukban – RÁNÉZÉSRE ítélkeznek, s ha nem felel meg valaki (SÉ) alpári elvárásaiknak, lefelé bökögetnek véresen béna ujjakkal! Ezek képtelenek érzékelni a tűhegynyi, árnyalatnyi nüanszokat, az ezredmilliméternyire moccantott szín-erőtereket! Ezek a takonyemberek és kór-szag-alkotó álmesterek messze-merészelnek egy idegen-ellenséges országból-miliőből vissza-haza-érkezett, félévszázados tortúrákat hősiesen megélt-túlélt, elismert művésztanárt kapásból kizsűrizni, lekezelni. Mondhatnám: lelkük rajta – csakhogy nincs lelkük, az már régen a sátáné! S – meglehet – a Művésznőnek nem tiszte (?) se a védekezés, se az ajánlkozás – de nekem – művészetfilozófusként – annál inkább! Merthogy – már megbocsássanak – csak nem úszhatja meg a degenerált-aberrált hitványság isteni-méltó számonkérés nélkül!
II.
Sütő Éva (SÉ) ki nem állja a tisztátalanságot. Minden mocskot, szennyet átvilágít, átkristályosít. Mert nagyon is ismeri a tisztátalanságot, a kulimászt, a mászolygást (Hamvas). Már mégiscsak leélte az egész Ceausescu-mizériát és mocsárvilágot Romániában. Számára a művészet éppen az, ami kezdettől s mindig is volt, s Platónban kapta meg tömör európai megfogalmazását. A művészet, tudniillik (legfeljebb a filozófia és a szerelem társaságában) Istenhez, Örök Atyánkhoz vezet. Tetszenek érteni: vissza a Mennybe, vissza az Édenbe. Mit is keresne ott a maszat, a piszok, a szenvedés, szenny, csak – szanszkritul – a szanjaszi-szentség s a szunjaszi-űrfény. Nos, ez a kettősség a SÉ-opusz summája-szubsztanciája. A szépség (főleg Arc) szentsége s a hozzávezető utak Úr-Űre. (Jézusról egyszer mondja Pál, hogy kiüresítette magát értünk, nos a k e n ó z i s egyezik a tao sang-ti-jával és wu-wei-ével – a hit-szerelem atomenergikus vákuuműre!) Szóval, tetszenek tudni, vannak olyan aktorok, akik attól irtóztatnak vissza bennünket főként, ami evilági-pokoli szörnyű (egy Grünewald, Bosch, Beyus) s az ellentétes oldalon olyanok, akik azt mutatják meg, honnan jöttünk és mivé kell lennünk isteniségünkben (egy Fra Angelico, Tiziano, Hokusai). Dévai dévaj Éva, a napsütötte-Sütő, Dévi az utóbbiak közé tartozik. Ezért ki nem állják őt a „sötét lelkű gazemberek”.
III.
Senki se tud többet SÉ-nál az emberiség örök-nagy mítoszairól, mivel valahány nagy hellén-európai ősmesét-nőevangéliumot mélyen személyesen megélve s izzva ábrázolta életművében. Ariadné számára – bolsevik hódoltságot szenvedvén – a szív gombolyagjából egymást, egy szerelmét segítő-támogató csodanő, világszűz, Babba. Europé a sok ezer éves életerős Bika-Zeusz-Isten hátán (sőt: szarva közt táncolva) a semmiűrt maga mögött hagyó örökös Szépség (igéző Igazság). Eurüdiké mindig fény-árny, radikális fekete-fehér kettősségében, dichotómiájában jelenik meg. Elválasztva, tragikus kitépettségében orphikus-orpheuszi, természetes-természetfölötti hitves-közegéből, mégis a végleges választás villámló vágyában, a mindenséget betöltő Igen-ige válasz-vákuumában lángolva, teophán extázisban. Valójában SÉ minden műve a hamvaiból felszárnyaló főnixet példázza. Ahogy szuverén magyar-úrhölgyi személyisége, sorsa megteremti szigorú szabályait a lasszózatlan, pányvázatlan vadkanca-sorsban. SÉ óvakodik, tartózkodik valahány szokványos (avagy formafosztogató) stilizálástól. Az abszolút tiszta ősformákból merít: pontokból, vonalakból, foltokból, űrökből, arányokból. Csakis az isteniség eredendő tiszta forrásából, ama bartóki csodaszarvasként. Lemondva ezáltal mind a színpadias hagyományőrzők nyájmelegéről, mind az álművészek zavarosban halászó tintahalas tébolyszövetségéről.
IV.
Akinek nincs mestere a művészetekben, az legyen mégoly tehetséges-képzett – mindörökre outsider-barbár marad. Nem véletlen nevezik, írják körül még a reneszánsz nagyságokat is iskola-mestereikről. SÉ noha végigkoptatta a Temesvári Egyetem grafikusművészi tagozatát-karát, életre szóló tanító-beavatóját otthon kapta, Déván. Noha nem dévai volt, hanem csíkcsekefalvi híres székely nagymester, Mátyás József. 32 évet töltöttek együtt, az iskolapadban Mester és Tanítványa. Mátyás – akinek halála óta galériát nyitott a Székelyföld – nem korlátozta be festői miliőjébe kiemelkedő művésszé érő tanítványát. Korán kiderült, SÉ a színtelen (fekete-fehér) metszetekben, még inkább fekete tusfestékben találja fel leginkább magát. Nem kell, Mesteréhez hasonlóan, világító-rikoltó színes olajfestéket használnia, hogy színpompát kerekítsen műveiben. Éppenhogy a kontrasztos fekete-fehér izzítja ki érzelmi tűzparazsát. De „Matyi” (így becézték barátai) balladisztikus tematikáját is meghaladta, kitágította a merész női tanítvány. SÉ világa – mint volt róla szó – az ősmítoszokból eredt, ezeket az alap-archetípusokat formázta eddigi félévszázados pályafutásán. Ami leglényegesebb volt a több mint három évtizedes együtt-munkálkodás során, az a folytonos és kölcsönös mindennapi kontroll és értékelő reflexió. Mondhatjuk, a Ceau-éra posványos szürkeségében egymásból meríthettek ihletet az idők-feletti, örökkévaló szépség teremtő áhítatához. A hűség az eszményhez, az emberfeletti szeretethez később is mozgatórugója SÉ kristálytiszta művészetének. Mestere halála után is rajta tartotta szemét, s nem engedte elveszni csúf kísérletezésben.
V.
Végtére is milyen ember, nő, művész SÉ? Megközelíthetetlen, meghatározhatatlan, megfoghatatlan. Olyan , mint egy szerteszét cikázó gombostűre tűzött pillangó. Színtiszta gyémántkemény ellentmondás. A pillanat szeszélye és az enigmák örökkévalósága. Végtelenül vonzó vágyak vákuuma, aki aztán végső soron még saját maga számára is elviselhetetlenné válik. A legeslegsérthetőbb lepkehímpor, aki hamarost plazmahalomként maga alá temeti hordozóját. Aki mialatt tengeri teknőcként csontpáncéljába rejtőzik, teljességgel sérthetetlennek tűnik, ugyanakkor akár egy búgócsigaházától hirtelen megfosztott puhatestű, képtelen parányi érintést elviselni, anélkül, hogy beledöglene. Olyan mimózaérzékeny lény SÉ, aki csodálatos mikroorganizmusként mégis a Nap milliófokos tüzében és az abszolút nulla fok mínusz 273-ban is boldogan lubickolhat. No persze, most illendő lenne felfejtenünk ezeket az idegesítő antinómiákat! Persze, nem fog sikerülni… Képzeljük azért, hogy anno 1951 január 15-én megszületik egy gyarmati sorba csúszó ősi értékrendű hun-magyar családba a vörös-fasiszta kommunizmus vérgőzös korszakában egy igazi tündérlány. Egész sorsában azt kell tapasztalnia, hogy ha nem alkalmazkodik az üldözöttséghez, kíméletlenül végeznek vele. Nincsenek robbanó fegyverei, csakis szépségének bujkáló csendje. Ámde az is, főként az dühíti és rablásra ingerli környezetét. Csodálatos mimikrivel viszont éppen ezt a külső-belső szépséget formálja ki, zárja be rejtőszínébe. Miközben a legeslegkihívóbb unikum, gyakorlatilag észrevehetetlenné válik. Még önmaga számára is eltűnik, úgyannyira belesimul a külvilágból ráburjánzó gusztustalan elvárásokba. Képes halottá válni másfél évtizedekre, mint valami se-élő-se-holt mágikus vírus. Egyetlen parányi, csakhogy határtalan szigetén érzi magát otthon és él, ez pedig a művészet. De itt se tűri a tisztátalanság porszemeit se, tulajdonképpen még vele egy csatamezőn küzdő művészkollégái is terhére vannak, ahogy azok is megbotránkoznak különleges egyedülvalóságán. Végül is belesimul Isten e különös miliőjébe. De már nem tud és nem akar különbséget tenni élet és halál, Isten és ördög, fekete és fehér közt. Nos, ebben a kristálytiszta zen-kolostor-mag-magányban alkot és lélegzik SÉ. Önmagára is közveszélyesen, légynek se ártó átlagpolgári közömbösségben. Egyetlen módon lehet boldogulni vele, mégpedig azonosulni minden mozdulatával, atomfúziós szerelemben egybeolvadni gyötrelmesen gyönyörű tündérlényével, tűzkönny-lényegével. Akárkinek sikerülhet ez, aki képeiben igazi igézettel meglátja a valódi-varázslatos SÉ-t. Akárkinek sikerülhet, keveseknek sikerült!
VI.
S vice versa – nagy fának nagy árnyéka, minden jóban valami rossz – Éva magánemberként elképesztően gyermeteg tud lenni (mentsége – ha egyáltalán mentségre van szüksége – hogy enélkül a gyanútlan ártatlanság nélkül zseniális életművét se tudta volna létrehozni.) Tulajdonképpen a Mindenen kívül semmi se érdekli a világon. Alkalmazkodik és igyekszik jóérzést kelteni embertársaiban, hogy elfogadják s maguk közül ki ne vessék – de alapjában véve csak az égi, aurikus csatornákon kommunikál. A poétával, Hölderlinnel szólva, nem érti ő az emberi beszédet, ha nem muszáj. Akinek tetszik, tanulja meg az ő angyali metakommunikációját. Ezért tudja őt vastagon becsapni a bolti pénztáros, fosztogatni taxis és szerelő, de még a rámenős koldus is. Nem veszi tudomásul a gyalázatos világ realitásait, csak ha már beleverik az orrát. S – mivel a fenti Akasha-krónikából meríti mű-üzeneteit – tulajdonképpen az egész megveszekedett művészvilág se érdekli, néhány hasonszőrű exkluzív mester és korszak és náció kivételével. Valahogy úgy van vele, mint a kései József Attila: nem kell más verse már, a költő én vagyok… Nem szívesen fogad el beleszólást autonómiájába, sokkal inkább ő maga ajándékoz, de tele kézzel-szívvel. Aztán ezt a szigorúan szuverén autarkeiát megsínylik az anyagi s szellemi szférák egyéb gráduszai is. Az irodalomból s filmművészetből semmiképpen se bocsátja be intim-szférájába azokat az alkotásokat – légyenek azok akár világraszóló remekművek – amelyek bármi csúfságot, csetepatét, rendetlenséget hordoznak. Ki nem állja a kurkászó, fifikáskodó, akadékoskodó krapekokat, objektumokat. Nem hajlandó az Édenen kívül mást látni! Ezért is bocsátja meg Istennek ezt az ab ovo bűnbeesetéssel elbaltázott Paradicsomföldi teremtést, termelést. Jelszója lehetne: ha már nem vagyunk a Paradicsomban, legalább bennünk legyen Paradicsom! (N. b. Éva kiemelkedően preferált színe a piros. Örömé, véré.)Szóval, kívülről-tájékozatlanul-tekintve – Éva igencsak naivnak, sőt infantilisnak tetszik, vagyis könnyűszerrel sérthetőnek is. Puhának, lebírhatónak. De csak kísérelje meg valaki levenni a lábáról, behatolni kristályszelleme szentélyébe. Ott bizony Anunnaki-kerberoszok sorfalat állnak, s se ki, se be! Mert SÉ látszólagos kislányos esendőségével éppenhogy tökéletesen rejti-burkolja autentikus művészi hivatása – hogy is mondjuk? – Kába-kövét. Ahogy a szélnek-időnek kitett Piramis szívében örökké izzik a Lélek, ahogy a kiotói cseresznyevirágzás szertartásos szirmaiban múlhatatlanul lobban a Szépség – úgy SÉ mindennapi tétova tettei alatt pirosan parázslik az elhivatott alkotó, istenszülető Bábaasszony magába merülő elszántsága. Valamirevaló művész nem alkudozik!
VII.
SÉ élete-művészete elválaszthatatlan szülővárosától, létcentrumától, Dévától (Dévi). Itt éltek ősei is (a Nagyok és Sütők) évezredek óta, ebben a színmagyar világvárosban. Már az ógörög történetíró, Hérodotosz, mesés arany-millió-tonnákat méhéből kivető csodahegyként említi a Dévát övező Szakarambot (Szkíta Arany Dombot). Miután felszínét lerabolták, jelenlegi bitorlói eme aranybányákat, szerencsére, egyelőre bezárták. Kőmíves Kelemenné mítosza is e tájról indult útjára („magas Déva várát, hogy fölépítenék/ tíz véka ezüstért, tíz véka aranyért”). A dévai vár ezredévek óta őrzi a hegyekkel koszorúzott, források áztatta völgykatlant. Nagyon nem véletlen, hogy itt lobbant fel szent-isteni ferences hivatása Böjthe Csaba székely testvérünknek. Kínálkozott a „szegény-gyerek-pasztorációra” a csúful kirabolt és elcsúfított ősi Hunyad-megye Vajdahunyaddal, de vajon mit ért volna ez a koldus-kincs Csaba testvér megvilágosított magyar krisztusiassága nélkül? S ámbátor SÉ művészetében híre-pora sincs semmiféle kisszerű provincializmusnak, vajon egyetemes analógiái (név nélküli madarai, személy fölötti arcábrái, hely-híja kövei) sugározhatnának-e ily várhegymagasságból s Szakaramb-mélységből a Szent Város, Déva nélkül?
VIII.
A Nagy és a Sütő-família (SÉ felmenői, ill. felmentjei) évszázadok, idest évezredek óta éltek és dolgoztak az örökmagyar Déván és övező falvaiban. Becsületes mesteremberekként – molnárként, bognárként stb. –előkelő elöljárói tisztségekbe is beválasztva. Az édesapa, Dezső – 95 esztendőt megért hivatott testnevelés és rajztanár – még a hódítóktól is kiérdemelte a Déva város díszpolgára kitüntetést. Szerette járni a hegyeket, kiváltképpen ha már hányhatnékja volt a Csau-rendszer antihunnita vörös-fasizmusából. Haláláig – azóta meg pláne – vigyázzba vágja magát bepárásodott szemmel, ha felcsendül valahol a magyar Himnusz: Isten áldd meg a magyart… Az édesanyáról (Nagy Éva Ágnes Enikő) elegendő annyit tudnunk, hogy feltűnő szépségként mindenki Szeleczky Zitához hasonlította. Reggelente el-eljárt a katolikus templomba szentmisét hallgatni – az egyébként reformátusnak keresztelt SÉ tőle tanulta, szívta magába a szívjóságos Babba-Mária kultuszt. (A művésznő esetleges mellékjövedelme 10%-át rögvest a Szent Szűz oltárára ajándékozza!) Élete utolsó éviben, ha csak lehetett, kitárt ablaka mellett felerősítve hallgatta a székesfővárosi Kossuth Rádió magyar adásait. Alsó-felső-és középső betelepített szomszédai ezt kevésbé honorálták. Egyébként neki is volt kedvenc slágere: a Hazám, hazám, te mindenem / Tudom, hogy életem neked köszönhetem… Simándy József Bánk-bán-előadásában. (N. b. itt nem Bukarest fele pislantott sandán…) Továbbá: aktuálisan és örömmel jelenthetem, hogy SÉ húgának (aki is a bukaresti televízió magyar adásának szerkesztőjeként működött) unokái Anna és Sára újabban magánszorgalomból magyarul tanulnak. Tehát nem csak rajzokon át hat a Sütő-Nagy szellem!
IX.
Mitől magyar, színmagyar SÉ művészete? Hogyan tükrözi ezeréves Nagy-Sütő családja-nemzete múltját-jövőjét? Annak ellenére, hogy Romániában fél évszázada bevett és felkapott művész, Japánban elsődíjazták, Brüsszelben Eu-fóriázták, anyaországában Hungarofóbiában eleddig inkább csak eutanizálják. Pedig ha van a Kodály-világ tisztaságához és őszinteségéhez fogható képteremtés, hát az egyebekben SÉ-é. Ahogy a népdal sohasem hazudik, úgy szívbeli ábrái. (Olyan nagyságokhoz hasonlóan, mint mondjuk Lotz, Gulácsy, Korniss, Reich.) Anno Trianon tűzvészében rá kellett a Sütő-famíliának szánnia magát az otthon-maradásra. Maradtak, horribilis áldozatokat hozva. A szülőföldön, ahol olykor rájuk kérdeztek, mit keresnek ők, a szindák Déván? Tetszenek érteni: a betolakodók ki-tolakodták az őslakosokat! Az azóta szétrohadt pompázatos Európa szeme láttára, tapsikolására. Nos, ebben az antihunnita, szellemgyilkos közegben kristályosította ki világképét, nemzetképét SÉ. Mégpedig úgy, hogy nem volt hajlandó tudomásul venni semmi gonoszat, undorítót, szart. Csakis a szűnni-képtelen szépséget, a színtiszta isteniséget. Persze a maga színvalóságában. Bonyolultságokkal, kerimbózsákkal körülírva. De ama krisztusi „kötelező boldogság” igézetében. Nincs olyan fatális fájdalom, amit egyetemes szépséggé ne transzformálna, stilizálna SÉ. S ettől abszolút magyar. Attól, hogy univerzális – mint mondjuk Csontváry, Bartók, Hamvas. Magyar tanítóként-tanárként felelős az elkurvulásra hajlamos kontinensekért! Személyes sorsában, magányban-kivetettségben meghozta életáldozatát. De áldott, áldásos éppen ettől lett rajzművészete.
X.
Aki művésznek, mondjuk, negyven éves koráig nincs mondanivalója Istenről, az tegye le a pennát, ceruzát, ecsetet, de még a tustollat is. Nos, SÉ fokról-fokra, tinédzser-pályakezdésétől fogva nőtt bele az isteniségbe. Nem elsősorban ab ovo reformátusságára, még csak kereszténységére se célzunk, hanem arra a deista misztikumra, mely minden élőben és élettelenben (ilyen nincs) érzi és őrzi a teremtő alkotó erőt, a megtartó szerelmi extázist, egyszóval az isteniséget.(Ama szophoklészi-heideggeri „deinont”, melyről egyébként tudjuk, hogy „rettenetes”.) Nos, SÉ műveiben az ősmagyar-evangéliumi (táltoshitűen mesés) totemizmus és pánvitalizmus főként a közérthetően egyetemes európai (bár Ázsiából, Keletről eredt) legendák bontakoznak elő. Szó szerint s centrálisan éppen a főisten, az egyetlen fénylő és élő: Zeusz. (Aki maga az élő, sugárzó, keresett=dzén, dzétein örökegy Deus-Atyaisten). Éva, a paradicsomi szépség, beleszerelmesedve pattan hátára s piruettezik bika-szarvai közt. Alapképlet ez SÉ ikonográfiájában, mint Rubljovéban Szűzanya. (N. b. Évánál is fel-feltündöklik a vice versa Ave=Maria, mint istenszülő isteni Nő.) Kontrapunktja a boldogító isteniségnek az alvilági Hádészhoz kötődő Perszephoné orphikus misztériuma. A halálon (mors) is győzelmes szerelem (amore) gyilkos gyönyöre nyilvánul meg itt egyetlen antinomikus enigmában (amors!). SÉ alkotásaiban esszenciális attitűd az „ecce homo” haláltagadó eternitása. Nem vesz tudomást az eredendő bűnről, hanem eleve Krisztus mindent jóvátevő áldozatának ujjong. Azaz: SÉ a mediterrán derű fájdalmas áhítatában találta meg a művészet Istenhez-vezető feladatát.
XI.
Hajlamos lennék SÉ főmotívumait a szép arcra és a kusza kalligráfiára szűkíteni, holott éppenséggel hallatlanul gazdag ornamentikájú ez a piktúra. Teszem azt, óriási szerepet játszanak a kezek és lábak: erőt kifejezően túlnyomóak vagy lelkendezően fellengők, ellágyultak avagy megfeszítettek. Belső, abszolút hallására koncentrálva a művésznő varázslatosan expresszív, kaotikusan kaleidoszkópos absztrakciót képes kerekíteni. S nem csak a sötét-világosból hozza ki a spektrum-maximumot, de ténylegesen is be-bevet finom kevert színeket: okkeres vöröseket, kadmiumos kéket. Egyáltalán mintha tengeri kagyló határtalan búgását hallgatnánk (még ha vérünk világhabzása is az): SÉ rendre képes a kozmosz tágasságának áhítatát felébreszteni bennünk. Noha kedves játéka a bujkálás és bújtatás, rejtély és rejtekezés, hamar a katartikus nyilvánvalóság megvilágosodásába vezet bennünket. Egyiptomias nagyvonalúsággal kezeli a reneszánsz perspektivikus törvénykezéseit, mialatt kedvére tágítja-szűkíti a tereket, ezáltal sokszögű dimenziódömpinget teremtve. Tüzetesebb szemlélésre szépséges arcaiból az egész gazdag teremtett világ kibontakozik. Úgyszólván szemtől-szembe (pané ka pané) látjuk a mindenséget, a kozmoszt, az ember Isten-arcában. S bár SÉ nemigen érdeklődik zoológiai s herbáriumi illusztrátorként (csak A növény, csak AZ állat vonzza), mégis – részletekben, testrészekben meglepő anatómiai aspektusokat tár fel. Transzponálja ugyan a nyers látványt, de mindig átcsúsztatva a fensőbb aura-miliőbe. Az űrökkel – elnyelő s útmutató távlatokkal-távolságokkal – pedig olyan bravúrosan bánik, mintha nem is mogyorónyi bolygónkról származna, hanem valahonnan a Plejádok csillagcsokraiból.
XII.
A tapasztalatlan, sötét és aljas intrikusok azt akarják gondoltatni, hogy SÉ vonalvezetései esetlegesek. (Noha félévszázados nemzetközi siker sugallja az ellenkezőjét!) Képtelenek ezek az értékvesztett zavarkeltők belátni-átlátni, hogy a semmi és a vonal zen-határán világszínpadi drámák játszódhatnak le. (Ezt detektálták csillagmikronnyi pontossággal hajdan a japáni zsűri-szakértők, amikor SÉ világmadár-portréját – 35 ezer nemzetközi művész közt – kiemelt első díjjal jutalmazták.) Magam is személyesen győződtem meg róla, hogy milyen minuciózus egyensúlyérzékkel ítélte akár halálra ez a hivatott erdélyi művésznő hosszú ideje dajkált, ámde valahol utat tévesztett műalkotását. Ki tudhatja ugyanis tér és tértelenség, telítettség és semmi értékarányát felmérni? Márpedig ez a par excellence képzőművész éppenhogy ezt teszi jó félévszázada. Szögletek, szögek, hajlatok, hajtások, amőbák, árnyak, árnyalatok, világló tisztások, tök sötét páskomok, félbevágott gyémántdarabok, kitilolt angyalszárnyak, gondosan centizett táv-távolságok, közelített köz-közegek – ezek az inponderábiliák SÉ művészetének fokmérői! Persze, hogy a zavarosban halászó, egymást pajtáspusziló álművészek nem fogékonyak erre a megváltói-sarkalatos aktor-attitűdre. Sőt, összefogva kisszerű-hitvány ostobaságukban gátat képeznek üdvözítő üzenete elé!
XIII.
Többször tanúja voltam SÉ művészi megdicsőülésének, ellensúlyozandó az irigy és alantas lebecsülést. Emlékszem, egy alföldi művészetpártoló vállalkozó valósággal beleszerelmesedett a Magyar Madonna című aktuális remeklésébe. Igen ám, csakhogy a kép akkorra már a művészközösség tulajdonába vándorolt, megvenni se lehetett. Úgyhogy a nagygazda (eléggé el nem ítélendő és meg nem becsülendő furmányossággal) módját lelte annak, hogy mégiscsak rátegye pracliját a varázslatos műalkotásra, búsásan kárpótlandó a megkárosított mecénás-céget. Más esetben, a bukaresti reprezentatív exhibíció alkalmából, fél világot felforgatta egy fővárosi műgyűjtő ügyvédnő, míg végre rátalált (kecskeméti sziesztáján) az alkotóra. Mondanom se kell, egyetlen banit se alkudott a művésznő által kirótt taksából. Mert – tegyük hozzá – SÉ nem adja olcsón magát, igaz, nem is állnak sorban műterme előtt. Fikarcnyit se alkuszik a közönség-ízlést kecsegtetendő. Azt hihetné az ember, mivel a nyilvánvaló-eklatáns-abszolút szépséget célozta meg, ellepik-ellepték az ornamentális-orbitális giccspillangók. Korántsem. A szirupos kontárkodás hívei hűvösen messze kerülik az előkelően visszafogott, kényesen igényes SÉ-opuszokat. Viszont időről-időre , megigézettjévé válik egy-egy határhelyzetbe váltó néző. Nem csak nézőjévé, de látójává válván egyetemes érvényű egyszerű látomásainak.
XIV.
A tudat mélyéről e par excellence nő (egyre növő) művészből az archaikus ősformák törnek elő. Kontrollálatlan, inspiráltan. Ahogyan – egy férfi Tesla – tünékenyen érzékeli (és ábrázolja) a világegyetemet behálózó sugárburkolatot. Morzejelekként, pillangóeffektus-hópelyhekként olykor súlyt helyez egy-egy (egyébként jelentéktelennek tűnő) motívumra. SÉ-nél azt vettem észre (amit számtalan, egyébként szimpatikus és tehetséges művésznél se!) , hogy szinte – jól értsék! – tévedhetetlen! No de mért is? Mert rögvest (az első félrehúzásnál) rettenetesen szigorú önkontroll lép be nála! Ilyenkor aztán (mialatt pokolba zuhan és tépi magát) ollóhoz kap, szúr és vág, ha nem éppen ízig porrá pusztít! Mert felelős, feleléssel tartozó pszichopomposz ő (Hermész nyomán lélekvezető). Szereti a nagy elődei által már felvetett motívumokat visszavezetni eredetükre. Teszem azt – a tojást! Formája mindent magában foglal, az Ég-Föld kettősséget, Jin-Jang férfi-nő örök-egységet. SÉ-nél a tojásalakzat (mely az elérhető legtökéletesebb tökéletlenség) Mindenség-képlet, s gyakorta ebbe a képletbe foglalja részletes révületeit. Ugyancsak alapalakzata a hattyúvá hatalmasodó madárság motívuma. Ez a hattyú Évánál is mindazt magában foglalja, amit Zeusz tárgyiasított meg Leonardo beletitkolt meg Freud megfejtett, de még Ady Lédáját is. SÉ-nél a színtiszta szerelem vágy-madara, a vörös-kék spektrumban táguló isten-világegyetem élő rajzolata. Hasonlóképpen a pillangó (mely is láng és pille egysége), az alig-felfogható, törékeny szépség álomábrája. SÉ szeret (szeretett) utazni, már ahogy a poszt-Csau-Romániából lehetett. Vágyaiban mindenesetre beszáguldozta a világot. S többet szerzett így össze élményekből, mintha ténylegesen turistacsoportokkal üti agyon az időt. (Van Gogh se jutott el soha Japánba, de a fametszet-reprodukciókon keresztül műgyűjtő milliárdosokat szégyenített meg!) A vágy, a csendes beszívás-behívás vákuuma SÉ karakterében egyébként is meghatározó. Összeurópai szubsztrátuma ennek az unikornis, ami tényleges valójában csak ritkán merül fel ugyan, annál inkább kalligrafikus módozatokban. A művésznő sem nem vetélkedik, sem nem alázkodik a nagy előd társművészetekkel. De azért például főnixes tűzmadarai kapcsán észrevehetjük, hogy ugyanaz a modern világértelmezés villan itt fel, mint mondjuk Sztravinszkijnél, s persze nem ám másodlagos átvételként! Ahogy zuhanó madarai sem plagizálják se Ikaroszt, se Phaetont, se a Kronosz-hollót. Saját madárlélek-sorsát képezi le itt SÉ, a másfél évtizedes kilátástalan gyász, usque félévszázados önkéntes ki-vetettség áldásos áldozatát. Amit is ő – magánemberként, magányasszonyként – piros festékrétegek és halálsötét napszemüvegek alá rejtett. S voltak, akik el is hitték, hogy kihívó divathölgyet játszik. Holott: világló példát adott a legsötétebb léttragédia elviselésére!
XV.
Az SÉ-oeuvre csupa sziporkázó ötlet. Több mint ötlet: hatalmas, határtalan világképlet-variációhalmaz, hét határra szóló. Szinte vígjáték. Végjáték-vígjáték. Végső összegzések, az örökkévaló igazságok igézetében. Nárciszt meghaladóan nem csak az űrfény-arcú gésa az önarcképe, hanem a perszonalitás-fölötti fata-tündér is, mely a helyt pávává válik. S ez a „graptúra” tud keményen, kardosan harcos, megingathatatlan lenni. Az egyetemes nőarcok általában rezdületlenek, indulattalanok, csakhogy közben engesztelhetetlen kíméletlenséggel megítélnek mindent. SÉ tusirónja valójában jogar és varázspálca. Úgy lovagol a hullámháton, hogy bravúros vitorlásként, az ellenszelet használja előrehaladásra. Vibrálása pointillista megfoghatatlanság egyúttal. Levitációi mirói mozaikok. Amazonjai Vasarelly-variációkat megtestesítő kreátor-Kórék. Ebben a folyamatban döntő angyalláthatóságok a madarak, mint lélek-alteregók. Hermetikusan közvetítenek, átívelve a csillagzó levegőt. Alig jellegzett természetfölötti archetípusok. Natúra istenasszony segítő avatárjai. Kígyóvá, lóvá is lényegülhetnek, de ha kell, akár zebrává. S a madárság, persze, magába szívja a talján „uccello” tartalmát, az illeszkedő „nido” (nida!) foglalatában. Hokusai szellemében pedig az örvényben fickándó halacskák csattannak zodiákusi szinten. SÉ Européként sem rablott „nyőstény”, hanem az Istennel (Zeusz-Bikával szemben) is autonóm, sarkára álló (sőt toporzékos) Anya-Szűz! Sőt, Eurüdikéként, megosztja világosságát nemcsak Orpheusz, de Hádész kincses sötétségével is. Hiszen az ember-művész közvetítő-síró (platoni óda-odidzein!) alantas-rangja főnixszé avatja az istenkereső halandót. S ne feledjük, SÉ eleddig több mint félévszázados életidőt effektíve elégetve áldozott fel a művészet oltárán. Van hát joga a felismerés és elismerés megkövetelésére! Ő maga ugyan – tündértáltosként – rejtőzhet-rejtekezhet lóformába hóviharokban, nő-tulipánba, vagy akár szélfútta szalmakalapba, de nekünk észre kell vennünk – hogy érjen is valamit ez az ész!
XVI.
SÉ művészete ugyan végzetesen magyar, ámde két ősi kultúra által meghatározottan. Az egyik – a már életrajzból, a díjnyertes pályázatból ismert japáni -, a másik az ősi Egyiptom piramistitkú hagyatéka. Mit adhat többletet ez a két forrás mai magyarnak? Szkíta hunmagyar (sumér) örökségünket elfogadva is kétséges, lehet-e inspirációs közünk Japánhoz, Egyiptomhoz? Nos, éppen japáni genetikusok azonosították – mérvadó markerjegyek alapján – Japán, Mongólia és Hungária egy-török eredését. Nyelvészek is társultak ehhez az ikerkutatáshoz. De vajon a japán-ainu sámánizmusnak lehet-e köze a mi táltoshitünkhöz, s pláne SÉ artisztikájához? Amateraszu, a teremtő Napistennő sugárzóan hatja át SÉ arcait. Isenagi-Isenami, a nagyatyai-anyai Isten-pár minden görög-latin bipólusú, kétélű idilljében tetten érhető. Az SÉ kompozíciók végletes végzetessége a nindzsákat, elszánt hűsége és harmóniavágya pedig sok száz év szamurájait juttatja eszünkbe. A zen csendje és összeszedettsége csendül ki SÉ növény- és állat-ábrázolataiból. Állatai, madarai felfele vonnak az állatövi(!) csillagcsaládok csodaországába, tájai a kozmikus összhang egyetemességébe. S ha Japánban kvázi nyolcmillió helyi istenke, kami (genius loci) tölti a tereket, legalább annyi révítő energiarészlet SÉ képeiben. Ugyancsak irtózik egyes modern művészek gyanús maszatolásától és zavarosban-halászó undornihilétől a japáni SÉ… Egyiptom – „mozdulatlan elkötelezettségével” vonzza. Azzal, hogy minden apró sziporkázó kaleidoszkóp-részlet az egységes Egy, a Szótisz-Szíriusz felé irányul – még a piramisokban is, s a múmia-kárpitokon. Az idő határtalansága és a kép tökéletesen kiegyensúlyozott működőképessége közös SÉ és a papiruszgrafikák szerkezetében. A sokak, mások által is kiemelt fekete-fehér összhang, artista-ingathatatlanság rokona a fáraók haláliszonyának. SÉ csöppet se retteg az elmúlástól. Ellene elementáris gyógyszere az isteni, Istenhez-röpítő képzőművészet. Ezért nélkülözi szántszándékosan az árnyalatos perspektívát. Megengedheti, nincs rá szüksége!
XVII.
SÉ még ha nárciszt faggat is, önviviszekciót végez. Folyton önteremtettsége bűvöletében és bűnvallomásában. Saját-sajgó virágzása-világsága analógiáját űzi. Erősen a fantasztikumba terjesztve határait. Reálportrét se készít soha, mert szakrálissá válna. Otthona a félisteni szféra, Orpheuszé-Thézeuszé. Itt bontakozhat ki miszteriális kettőssége, az istennőség. De szépség-felmutatásában untalan belebotlik a pusztító labirint gombolyagjába. Vágja, metszi, futja, száguldja. A földi jeleneteket mind e nagyításban látja-láttatja. Abszolút művész abban az értelemben, hogy valahány idevaló s transzcendens élményét át tudja menteni tusba-papírba. Sőt, képes felfedezni-felfedeztetni önnön mikrokozmoszában a makrót, akár a Napot s csillagtereket. S ha szenvtelennek találnánk visszavontságát, lássuk meg műveiben a kietlen gyász s fékezhetetlen csábítás attitűdjeit is. A hozzám se érj, noli me tangere mimózamagányában a napsugárba táruló odaadást. Őszi fosztottságában is tavaszmámort kelt, lemondásaiban is szerelemharcot vív. Ha csontvázára bont le esetleg teremtett lényt, akkor is hangsúlyozza a harmóniát, teljességet. Alapjában véve nem vesz tudomást a pokolról, egyfolytában a Paradicsomban időzik. Számára a művészet – ha mellesleg tragédiát is idéz – az örök boldogság bizonyossága, befogadó bizodalma. Ebben a nagy keleti fametszőkre (Hokusai, Utamaro, Hirosige) üt, de nem kevésbé a bizánci ikonfestőkre. Nincs nála keresgélő esetlegesség, ihlettelen maszatolás. (Ha van, lenni akar, üstöllést ráhág az kélgyó farkára, s szétdarabolja a rossz útra tért korcsot – lesz belőle feltámadván főnix-iramú kollázs.) A japáni mellett nem hasztalanul mesterpéldája az ókorból SÉ-nek az óegyiptomi piramiskultúra. A pillanat szépségébe befagyasztott múmia-múzsaiság maradéktalan eleget tesz a művészet teljesség-eszményének!
Dr. Turai G. Kamil, művészetfilozófus
Csillagjegyek – Bak
Mítosz – Eurüdiké
Aranyhalacska
Békét az emberiség nevében
Asztrológiai pillanat
A Nap szerelmese
Mítosz – Európa II.
Illusztráció: Sütő Éva grafikái (fh. Csillagjegyek – Bak)
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
