Napút-köszöntők (47.)
Jámborné Balog Tünde
Napútról, vándorokról
(az utolsó lapszámba)
…egy végtelen zsolozsmát mantrázok magamnak – s írom le néhanap másoknak – újra és újra, amikor rádöbbenek nyelvünkben gyökerező kultúránk végtelen gazdagságára, az érette, vele és benne munkálkodók sokaságára, s a pazarlásra, ahogyan velük mindenkori kortársaik bánnak…
…most épp azért időszerű, mert valósággá vált, amit tavalyi futó találkozásunkkor Szondi György mondott a nyomtatott Napút megszűnéséről, és ami szíven ütött, noha távol élek az irodalmi élet centrumától, a fővárostól messze, a déli végeken a hármas határnál, és korom, valamint körülményeim okán ritkán mozdulok ki onnan. Irodalmi kontárkodásom túl az emberélet útjának felén kezdődött, s ezért kevesen tartják számon. Szondi György e kevesek közé tartozik, és enciklopédikus agyában meglepő mennyiségű ismeretet őriz rólam (is).
Amikor a múlt század utolsó évében az akkor újszülött Napút alighanem első, az 1999 augusztusi teljes napfogyatkozást megelőlegező Napstop.hu pályázatán feltűntem, az erről értesítő levél után Szondi György maga hívott fel, és rövid csend után megszólaló hangjából kiérzett a kíváncsiság. Nyilván nem tud rólam semmit, gondoltam, mert azt kérdezte, miután bemutatkozott, elégedett vagyok-e a helyezésemmel. Igen, persze, válaszoltam nem túl meggyőzően, mert az első hír utáni eufória elmúltával mocorogni kezdett bennem némi elégedetlenség (mert az ember gyarló, mondaná erre Páll Lajos barátom, a korondi festő). Szondi azonban egy kis csend után megkérdezett, én állítottam-e ki batikolt textileket úgy egy évtizede Szófiában, mert talált a Magyar Kultúra házában holmi régi plakátokat, mikor odakerült pár éve, s utólag összekapcsolt velük.
Akkori távbeszélgetésünk – melyet még közbeiktatott jellegzetes hallgatásaival sem lehetett az átlagosnál hosszabbnak minősíteni – kereken huszonkét éve történt, s nem túlzok, ha azt mondom, hogy személyes találkozásaink az egyik kezemen megszámolhatók, és egy kivétellel, mikor a jeles hetvenesek közé kerülvén meghívott a lapszám bemutatójára, mindannyiszor a véletlennek voltak köszönhetőek, már amennyiben létezik véletlen a világegyetemben, ahol a legnagyobb galaxisoktól az elemi részecskékig mindennek kiszámított pályája – merjem kimondani? –, sorsa és rendeltetése van.
És bár ezek az összefutások ritkák és rövidek voltak, és némi idő kellett az azonosításhoz is, az agyába épített lexikon jelezte, hogy én én vagyok, és – micsoda véletlen! – Kalendáriumomban vagy egyebütt vannak ilyen-olyan írásaim, amelyeket ha lehetne… ha éppen…, ha megkaphatná…, szóval ha azonnal… Karácsony… Szent Márton… regölés… Önlexikonába enmagamról…, az x-ik lapszámba csak x …sort írnék-e?…, s most utolszor, alig két hete Ohridi Szent Naum kiállításán esett meg, hogy látni véltem felfelé jőni, s rám köszönni, míg én a meredek lépcsőn botomra támaszkodva lefelé botorkáltam, s csak már hazafelé utazva az autó ablakán át a tűzbe borult alkonyi égen a nap útjának lefelé ívelő lángoló nyomát csudálva ismertem rá derűsen csillogó szemüvegére és korábbi emlékeimhez képest deresebb szakállára, mert ki mással is találkozhattam volna a bolgár kultúra Andrássy úti termeiben, mint Szondi Györggyel a 9-10. századi, 1111 éve halott bolgár szent emlékére rendezett tárlaton, hol háziszőttes kendervászonra festett arkangyalaim őrizték aranyba vont ikonját?
Ha ugyan tényleg ő volt, mert esti levélváltásunkból nem derült ki az igazság. Lehet, hogy valami káprázat játszott velem, Szent Naum beavatkozása, vagy Szondi György természetfeletti képességei, melyek segítségével egyszerre több helyen is jelen tud lenni, (egyik nap Szófiából, másikon valamely balti államból érkezhet tőle mindigderűvel jegyzett párszavas levélke), de bárhogyan történt, belőle (vagy másából) kibújt a szerkesztő, aki minden minden helyzetből írást facsar legkedvesebb alkotása, az immár legendává lényegült folyóirata vagy online változata számára, s égipostán érkező üzenetében egy perccel este tíz előtt választ ugyan nem adott kérdésemre, viszont próbálkozott: Lehet, hogy téged nem környékeztelek – miszerint a Napút búcsúszámába ha lenne pár gondolatod lapomról…, majd egy fél órával később bűnbánóan tovább kérlelt: S lennél meg nem bántott, ha most? Csokorba szedem kiknek-kinek a Napútról alkotott gondolatait… Ilyeténképp is reménykedhetek? Az utolsó lapszámba. A napokban még. Nincs sorompó. Köszönlek.
…így esett, hogy bár már megint kimaradtam hivatalos listájából, alighanem az enyém lesz az egyik utolsó írás a búcsúszámban*, amely arról szól majd, hogy a Napút, Szondi György Napútja nem véget ér, hanem valójában most kezdődik. Az a tömérdek kincs, amit részben örökösen mozgó agyának szikraként kipattanó, pillanatnyi ötletvillanásai alapján, nagyrészt azonban nagyon is módszeresen, sokszor évekig készülve egy-egy témára, lapszámaiban összegyűjtött, az immár irodalmunk és művészetünk, a magyar kultúra szerves része, és ő maga – ha akarja, ha nem – már életében a legenda hősévé válik…
…mert különös, mondhatnám úgy is, kitüntetett helyén élünk a Földnek: ezer esztendeje félúton az Egyenlítő és az Északi Sark, félúton az Atlanti-óceán és az Ural hegység között, Európa kellős közepén a Kárpátok ölelésében – némelykor fogságában –, a profán és a szent, a kipusztulás és megmaradás, az ég és a föld határán húzódó Napúton hörpintve valódi világot habzó éggel a tetején, és ezer éve találgatjuk, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk, hányféle nép génjei keverednek bennünk, de bizonyosságunk, amibe kapaszkodhatunk: csupán magyarságunk tudata nyelvünkbe foglalva, mely nyelv egyedülálló szerkezetét és képszerűségét megtartva olvasztott s magyarított magába annyi idegen szót – latint, germánt, szlávot – és remélhetőleg elnyeli a mostani pidzsinhullámot is…
…talán a föld teszi, talán az ég, talán a gének, hogy ez a különös hely különös embereket szül – vagy fogad magába –, akik képesek hírnévről, vagyonról lemondani, mindenüket odaadni, káprázatoktól, rögeszméktől hajtva világgá menni vagy éppen hazatérni; ha kell: élni, és ha arra vagyon szükség: halni is ezért a népért és ezért a nyelvért, s mindeközben mások hitét, népét tisztelni sőt szeretni, pogány ősei Boldogasszonyát Szűz Máriává keresztelni, vagy éppen két nemzetnek egyformán hűséges fia lenni…
…s e különös hely – szabdalják ám darabokra határok – különös álmokat álmodó embereket, őshazát kereső Julianus barátokat, Kőrösi Csomákat, horvátból magyarrá lett Zrínyieket, anyanyelvüket a miénkért odahagyó Kájoni Jánosokat, saját költségükön külországban háromezer magyar nyelvű bibliát kinyomtató, s ingyen népének adományozó Tótfalusi Kis Miklósokat, császárvárosból falusi magányba visszavonuló Bessenyei Györgyöket, mindenüket az erdélyi magyar irodalomra áldozó Kemény Jánosokat, s ugyanezért a fél szemüket adó Sütő Andrásokat, fényes építészpályát szellemi mindenességre cserélő Kós Károlyokat, tudós papokat, katonákat, kódexmásoló apácákat, nyomdászokat, tanítókat, költőket, tibetológusokat, bolgaristákat, kezdőket istápoló, szerzőinek zsíros kenyér partit rendező szerkesztő-asszonyokat, vidéki magányukban a szélességet az ég derekán keresztűl méltán Napútnak nevező, füvészkönyvet, kalendáriumot, Lúdas Matyit szerző gazdálkodókat, őrültnek és dilettánsnak tartott, de csak a legnagyobbakhoz mérhető festőzseniket, és földi vándorlásukat az irodalom körül a Kárpát-medencét s tágabbra nyúló szellemi határait átívelő Napúton folytató megszállott, a semmiből ma még fölmérhetetlen jelentőségű irodalmi és identitásképző fórumot, írókat és olvasókat teremtő lap- és kiadóalapító-szerkesztőket – úgy vélem –, nagyobb arányban terem, mint egyéb helyei a világnak…
…ám az már most fölmérhető, hogy a szélességet az ég derekán keresztűl méltán Napútnak nevező Fazekas Mihály, a Naputat halhatatlan festményein ábrázoló Csontváry Kosztka Tivadar után Szondi Györgyre várt az a feladat, hogy az oda vezető utat mindannyiunknak megmutassa, és az utolsó lapszám nem egy nagyszerű folyóirat befejezése, hanem ennek az útnak a kezdete…
* ha időben odaér, bár hány nap az a sorompó, ami nincs? kérdésemre jellegzetes szondis válasza ez volt: Tündehatározós.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
