Vladimir Nabokov: Halál
Dráma két felvonásban
A cselekmény 1806 tavaszán Cambridge egyetemi városában játszódik
♦
Első felvonás
Szoba. A tűz melletti fotelben Gonville, a tudományok magisztere.
Gonville:
… és ezt a hatalmat az idegen ész fölött összehasonlítom a saját tudásommal: máris öröm azt tudni, milyen keveréket kapsz, amikor az azúrkék színű lángon tartott üvegben lassan összekeveredik egymással a homályos lombikot megszínező két só. Öröm azt tudni, hogy a csontgömbbe zárt bonyolult medúza megvalósítja a géniusz álmait, az örök életű imádságokat, a mindenséget… Látom agyát, mintha én magam rajzoltam volna meg színes tintákkal, és mégis csak egyetlen görbe vonal az egész… Mily régóta küzdök vele, de nem jövök rá… És csak most, amikor hirtelen rájön…, Ah! most kopognak az ajtón… A súlyos gyűrű döng künn a réz gombán…; ismerős, izgatott kopogás…
(Megy, kinyit)
(Edmond, az ifjú tanítvány érkezik futva).
Edmond:
Gonville, igaz tehát?
Gonville:
Igen, meghalt…
Edmond:
Dehát hogyan? Gonville…
Gonville:
Igen. Nem számítottak reá… A szíve húsz esztendőn át húzódott össze és tágult ki, szivattyúzta oda-vissza szíva az erekben az éltető vért… Azután – megállt…
Edmond:
Szörnyű ezt hallani. Barátom, emlékszel? Milyen fiatal volt még…
Gonville:
Ezt a könyvet olvasta – majd kiejtette a kezéből…
Edmond:
Esztelen lovas az élet. A halál pedig váratlanul megnyíló, képzelet nem mérte szakadék. Amikor mondták, csak úgy, hirtelen: nem tudtam elhinni. Hol fekszik most? Engedd meg, hogy…
Gonville:
Már elvitték.
Edmond:
Milyen különös. Te nem érted, Gonville: mindig sötét ruhában járt… Stella – villámló név a sötét viharban. És elvitték. Különös, nem?
Gonville:
Ülj le, Edmond! Édes öröm számomra, hogy egy idegen fájdalma így megpengeti lelked húrjait… Egyébként úgy tudom, jó barátságban voltál a feleségemmel.
Edmond:
Milyen nyugodt vagy, Gonvil, milyen nyugodt… Hogy vigasztaljalak meg? Mintha márványból lennél: ünnepélyes, tiszta szenvedés…
Gonville:
Igazad van – nem kell vigasztalnod. Beszéljünk valami egyszerűbbről, valami földiről… Hiszen egy hete nem találkoztunk. Mit csináltál? Min töprengtél?
Edmond:
A halálon.
Gonville:
Elég ebből! Hiszen már oly sokszor beszélgettünk róla! Nem – élni fogunk!… A börtönbe zárt rab másfél órával a kivégzése előtt közömbösen nézi a pókot. A tudós arca a világ előtt.
Edmond:
Azt mondtad, a halálunk…
Gonville:
…lehet, hogy csoda, lehet, hogy semmi. Jómagam ez utóbbi felé hajlok; de egy dolog biztos: erős a földi gondolkodásmód, nem olyan könnyű eltéríteni akaratától…
Edmond:
Látod, szenvedek? Időnként úgy érzem, a rab lélek zokogó vihar a zúgó erek, csontok, hártyák útvesztőjében. Félek az élettől. Félek, amikor az ujjam alatt a szívem feszülő lüktetését érzem, és itt, a bordáim alatt és itt, a kezemen, ezt a gyönge hangot hallom. És félek látni, gondolkodni is: nincs mire támaszkodnom, mibe kapaszkodnom. Valamikor még úgy hittem abban az öregemberben, aki ott trónolt a felhőkben, rémes kísértetek között. Azután az érzelmeket és gondolatokat pusztító könyveket bújtam. Vannak könyvek, melyek tűzvészként pusztítanak… Minden elégett. Egyedül maradtam. Sötét kétségek sivár tüzének szaga terjengett, és ekkor a füstben, Gonville, megjelentél te, a nagy fejeddel, szigorúságoddal, feszültségeddel, a szúrósan szikrázó szemüvegedben, tenyereden egy felboncolt varanggyal… Csipeszeiddel elővarázsoltad homályos, összeragadt gondolataimat, kibogoztad azokat, és félelmetes egyszerűséggel megvilágosítottad kétségeimet… A tudomány azt mondotta nékem: „Íme – a világ”, s az ésszel elérhetetlen térben megláttam egy földkupacot, egy kukaccsomót, forogni körbe-körbe, hol penésszel borítva, hol zúzmarától csillogva… És az életet ez a természetes valóság csak még bonyolultabbá tett. És csak csúszkáltam a hatalmas jégtömbön. A világ talányai mind, régiek és újak, a létezés célja, értelme, minden eltűnt a megtámadhatatlan következtetéseid előtt: nincs sem cél, sem értelem. Én azonban titokban tudtam, hogy – megvannak!… Fél éve kínlódom, gyötrődöm. Igaz, vannak tiszta, lelkesítő földi reggelek, amikor a lelkem – mint vékonyka, kicsiny talált gyermek – rózsaszínben látja a világot, nevet, és megbocsát az ismeretlen anyának… De a sötétben az az iszonytató betegség újból hatalmába kerít, megfojt: beleveszel a csillagfényes szörnyűségébe és morajlásába; és nemcsak az a szörnyű, hogy nem értem – szörnyű a hang, amely azt suttogja: még egy kis erőfeszítés, és mindent felfogok majd újra… Gonville, szeretted a feleségedet?
Gonville:
Csöndes, de mély szerelemmel szerettem őt, barátom… De miért kérdezgetsz te engem?
Edmond:
Csak úgy. Nem is tudom… Bocsáss meg… Hiszen a holtakra nem kell emlékeznünk… De miről is beszéltünk? Ja, igen – betegségemről: félek a létezéstől: különös, kínzó betegség, a tünetei hidegrázás, szomorúság és szédülés. Lassan már beleőrülök. Pedig van rá gyógyszer, egészen egyszerű. Gonville, elhatároztam, meghalok.
Gonville:
Dícséretes dolog. És hogyan óhajtasz meghalni?
Edmond:
Megmérgezel!
Gonville:
Tréfálsz?
Edmond:
Nézd csak, ott van a falban, a polcon, a fekete függöny mögött. Tudom, ott sorakoznak a teli üvegcsék, mint az örökkévalóságba nyíló színes kis ablakok…
Gonville:
… vagy mint az ürességbe… De állj meg, Edmond, és válaszolj nekem: szeretsz valakit? Vagy talán megcsaltak szerelmedben?
Edmond:
Ó, Gonville, te is tudod!… A barátaim furcsának tartanak, és nevetnek rajtam, mint ahogyan a virágzó gesztenyefák a gyászoló ciprusokon.
Gonville:
De a jövőben… Honnan tudhatjuk? Majd a keresztúton, véletlenül… Van barátod, a költő. Ő majd megmondja neked, milyen édes az, amikor az elmerengő nő fölé hajolsz, ott fekszel és álmodozol mellette – valahol Velencében, amikor az éjszakai égboltra ezüst káprázatával fölkúszik a csatorna*, és a gondola fekete griffmadara óvatosan elvonul a Hold arca előtt…
Edmond:
Igaz is, te voltál Itáliában, és onnan hoztad…
Gonville:
…a feleségemet…
Edmond:
Nem – a mesés halálok, melyek az üres drágakövekben játszadoznak… Én, Gonville, várok. De mit nézel így reám és ráncolod óriási homlokodat? Gonville – én várok. Felelj nekem! Rajta!
Gonville:
Ó, a könnyelmű ember! De mielőtt a barátot megmérgezem, még valamit át kell gondolnom, nem igaz?
Edmond:
De hiszen mi több vagyunk, mint barátok, és mindketten ugyanazt tiszteljük: a meztelen igazságot… Á! Felragyogott az arcod! No, mi van?
Gonville:
Jó, egyetértek veled. De van egy feltételem: itt kell meginnod, előttem! Szeretném látni az arcodon a haláltusát. Te magad is tudod, milyen a barátod: mint a tudásra szomjúhozó Plinius: képes volt a Vezúv felszakadt sebébe nézni, amíg sisteregve tört fel a forró genny és elkezdett…
Edmond:
Kérlek! De csak…
Gonville:
Vagy attól félsz, hogy a halálodat kapcsolatba hozzák – Stella halálával?
Edmond:
Nem – de gondoltam valamit. Adjál tintát, papírt. Egyszerűbb lesz.
(Ír)
Hallod, hogy serceg a toll? Mintha csak a halál csontváza sétálna a papíron…
Gonville:
Ugyan! Hisz vidám vagy!
Edmond:
Igen. Végül is a szabadságomat írom alá…Íme, végeztem. Gonville, olvasd el!
Gonville (Magában olvas): „Meghalok – méreg – én magam vettem magamhoz – én magam ittam meg.” Így.
Edmond:
Most pedig add ide: készen álok…
Gonville:
Nincs jogom hozzá, hogy visszatartsalak. Tessék – a fiola. Kékesszürke s forró, mint a firenzei hajnal. Régi és megbízható méreg. A tizennegyedik században a forró vérű hercegeknek és a lila bársonyba öltözött dagadt vénembereknek adták. Feküdj ide. Így. Nyújtózz el. Édes, azonnal hat, mint a szerelem.
Edmond:
Köszönöm, barátom. Csöndben és egyszerűen éltem, és tessék, nem bírtam elviselni a lét szörnyűségeit. Most menekülök egy ismeretlen világba. Add csak, gyorsan!
Gonville:
Figyelj csak Edmond! Lehet, hogy valamilyen titok, amelyet még halálod előtt…
Edmond:
Sietek! Ne kínozz!..
Gonville:
Hát akkor – igyad!
Edmond:
Isten veled! Majd terítsd reám a köpenyt!
Második felvonás
Ugyanaz a szoba, csak néhány pillanattal később.
Edmond:
Halál… Hát, ez a halál…
(Lassan felemelkedik)
A ködben remegő vörös pont… Másképp nem is lehetett… Miért is aggódtam én az életemben? A pont most tisztább. Á! Hiszen ez a kandalló izzó nyílása. Igen. És ott a visszaverődő, lobogó fény. A sarokban pedig a hatalmas, homályosan előtűnő fotelben, ugyan ki ülhet? Alig érzékelheti a tűz pislákolását? Domborodó homlok súlyos rajzolata, sörtés szemöldök, kőkemény halántékán gonosz erek csomózata… Na, de elég! Megismerem! Hiszen ez…
Az ember a székben:
…a halálod előtti gondolataid visszhangja…
Edmond:
Gonville, Gonville! Dehát mi van? Hogy-hogy te itt vagy? Velem, a halálban? Mi történik itt?
Gonville:
Mindösszze ennyi: emlékezeted a földi határon túlra tolta ki a képemet.
Edmond:
…Dehát hogy lehet ez? Ez itt a szoba: mindent ismerek benne: íme a koponya a vastag, öreg könyvön; íme, a kígyó a spirituszban; íme, a szkarabeusz az üvegdobozkában, íme, a szikrázó csillagok az ablakban, amelyen keresztül pedig, hallgasd csak! a csipkézett város fölött ahogyan szétterül a közeli s távoli zenélő órák ütése! Egymást hívják, s egyre zuhanna a mélybe a tükörsima cservonyecek*… Ismerem ezt a hangot. És én is ugyanaz vagyok, nem változtam; csak időnként különös ködök úsznak el a szemeim előtt… De látom vékony, csontos kezeimmel a palástot, rajta a ráncokat, azután meg a nyílást: beléptem egy kiskapun, köpenyem beleakadt a rács rúdjának egyik vasvirágába… Különös, minden ugyanaz, ugyanolyan…
Gonville:
A képzeleted dolgozik, Edmond… Bizonytalan visszajelzés…
Edmond:
Úgy! Már kezdem érteni… De állj csak meg, én magam…
Gonville:
…Az élet egy lovas. Száguld. Hozzászokott a süvítő sebességhez, ami hirtelen megszakad. Ő vágtat tovább. Hallgasd csak, figyelj! Most ott van a térben, a szakadék fölött – de még nem bukik alá, nincs szakadék! Lendülete még fönntartja, becsapja, lábai még a kengyelbe feszülnek, szemei még látják az ismerős égboltot. Bár egyedül van a térben, bár elvágva az út… És ez az a pillanat, ezt ragadd meg! Átlépi a földi lét végső határát: és felpattant az élet, sörénye az arcába csapott, szél tört a lelkébe – az út pedig a mélybe szakadt; és minél gazdagabb az élet, minél erősebb a ló…
Edmond:
…annál tisztábban, annál messzebbre visz a füttyszó az ürességben: az igyekezet és lendülete fütyül, mit a végzetes szakadég nem tört meg… Igen, megértettem én… De a szakadék! Mi van a szakadékkal?
Gonville:
Elkerülhetetlen a zuhanás. Szíved alatt hirtelen szakító ürességet érzel, és ahogy elkezdesz forogni, eltűnik a képzelt világod. Igyekezz gyönyörködni abban, amit a határon túlra magaddal hoztál. Mindaz, amit tudtál, amire a földi létből emlékezel, ott van, körülötted, és az általad ismert földi törvények alapján mozog. Hiszen hallhattál róla, hogy a mikor a sebesült magához tér, érzi a letépett kezét, és mozgatja nem létező ujjait. A te gondolatod is él még, akar valamit; bár te halott vagy, fekszel, testedet köpeny fedi; bementek alá, ott gyülekeznek, lélegzenek, és felkötik a halott állát… És talán már az időd nagyobb része is lejárt, hiszen most te időn kívül vagy… Lehet, hogy a temetőben a te Gonville-od csöndben nézi a sima követ, rajta a neveddel. Ott vagy alatta, az élő és nedves földben, ajkaid elrothadtak, izmaid szétrobbannak, a repedésekben, a vastag fekete váladékban fehéres lárvák zizzennek, nyüzsögnek… Nem mindegy? Az emlékezeted s szokásaid által megőrzött képzeleted továbbra is alkot. Becsüld meg hát ezt a pillanatot, légy hálás új erőd lendületének…
Edmond:
Igen, most könnyű nekem. Nyugodt vagyok. Most legalább valamit világosan tudok. Tudom, hogy nem vagyok. Te, ki látomás vagy számomra, mondd: ha én a szobádból – állj! nem! Majd én mondom meg: a zenélő órák megénekelték nekem: minden ugyanaz lesz, találkozom majd emberekkel, akik megtartottak emlékezetükben. Újra látom majd ugyanazokat a téglaházakat, utcácskákat, a téren szombatonként a mozgó árusokat és a városháza óráját. Felismerem majd a stukkó díszítésű, méltóságteljes kapukat, a napfényben a négyszögletes pázsittéglákkal kiszabott széles udvart, közepén a kőkeretben csobogó szökőkúttal, és körben, a pergamenszerű falakra felfuttatott gyönyörű borostyánt; távolabb újra boltív, a szürke dóm égbe mutató nyilai, a szilfák kísérte sétány mentén díszes sáfrány, a keskeny, sáros patakocska fölött domborodó kis hidak – mindent felismerek, de az általam ritkán látott vagy soha észre nem vett helyeken köd, üresség lesz csak, mint a régi térképeken, melyeken itt-ott jegyzet áll. Terra incognita. És mondd: a halottakat láthatom-e?
Gonville:
Nem. Csak a szokásos, érthető, földi jelenségeket foghatod fel és állíthatod szembe – hisz életed folyamán kísértetekkel nem találkoztál… Mondd csak, kit akartál megidézni?
Edmond:
Nem tudom…
Gonville:
Nem, nem, csak gondolkozzál!
Edmond:
Gonville, Gonville, emlékszem valamire. Volt valami kínzó, homályos… Várj csak, most kezdek valahogy lassacskán, apránként?… otthon voltam, barátok jöttek hozzám, a tölgyfa mennyezet felé könnyű pipafüst karikák szálltak. Minden apróságra emlékszem: a spanyol bor melegen és zavarosan vöröslött. Állj!.. Egyikőnk érzékletesen, nagy szenvedéllyel írta le, tenyerével milyen ügyesen ütötte a labdát a kőfalakhoz, egy másikunk száraz megjegyzéseket tett az olvasott könyvekre, a kívülről megtanult számjegyekre, de bosszúsan elhallgatott, amikor megérkezett a harmadik vendégem: egy szelíd moszkvai medvebocsot vezető szép, sánta férfi. A vadállat nyugodtan tűrte láncát, mialatt a gazdája, az asztalon könyökölve és csipke mandzsettáit áttetszően vékony halántékához szorítva, sírva adta elő ciprusokról szóló verseit. Állj!… Mi is volt még azután? Igen, befutott még valaki: egy vörös szeplős, nagydarab ember, aki titokzatos fintorokat vágva súgott valamit a fülembe… Igen, mindenre emlékszem! Én, ahogyan mint egy árnyékot, egy álomképet a Hold világította kis utcákon át vezettem őt hozzád… Eltűnt… Hogy lehet az?… Mindig sötétben járt. A fel-felvillanó név a sötét viharban… álmatlansága a lelkemnek…
Gonville:
Szerettétek egymást?
Edmond:
Nem tudom, szerelem volt ez, vagy csapkodó szárnyak támasztotta vihar?… Szikrázó-csillag őrületemet mint szörnyű tekintetű istenséget a máshitűek előtt rejtegettem előtted. Amikor időnként a csöndes amfiteátrumban szárnyas kezeiddel integettél, én a csikorgó palavesszővel csontvázat rajzolva, néztem hatalmas, súlyos Atlasz*-fejedet, különös volt arra gondolnom, hogy nem ismerheted a zajgó titkomat… Meghaltam, s halálomba magammal vittem azt… Így azután nem tudtad meg…
Gonville:
Hogy kezdődött?
Edmond:
Nem tudom. Minden este itt voltam nálad. Cigarettáztam és hallgattam, féltem és vártam. Stella pedig átlibegett a szobán, azután visszament a csigalépcsőn; néha könyvvel a kezében leült a sarokban, és oly felfoghatatlan volt a hallgatása. Te pedig a kandallónál ujjaidat pattogtatva, ropogtatva, bizonygattál valamit: ridegen kritizáltad a Systema Naturae-t. Hallgattam. Stella egyszer megint csak a sarokban olvasott, és amikor lapozott, a szívemen villám futott át. Azután pedig, ahogy mentem hazafelé, a homályos tükör előtt sokáig néztem a szemembe, kerestem egy arcot, amit megőriztem magamban. Majd támolyogva elfújtam a gyertyát, és ekkor reggelig ezüstös fényben és sötét álomképekben villant be lehajtott arca, a nehéz szemhéjai, hosszú, leomló, simára fésült haja, mint árny a holdvilágos éjszakában, választéka mint sápadt fény osztotta kétfelé, szemöldöke mintha halántékát akarná elrejteni, két szárnyban végződött… Te, Gonville, irányítottad a gondolataimat: határozottan és hidegen. Hosszú fénycsíkkal és elképzelhetetlenül szörnyű hurkot kötöttél rá… Mondd, néztél te már néha hosszan, nagyon hosszan, az éjféli égboltra? Igaz, hogy nincs a csillagoknál szörnyűbb dolog?
Gonville:
Lehetséges. De csak folytasd! Miről beszéltetek?
Edmond:
Keveset beszéltünk. Féltem beszélni vele. Dallamos, különös hangja volt. Az angol hangok a szájában bizonytalanokká váltak, elgyengültek. Alig érthető szavak szálldostak közöttünk, mint hajók a ködben… Nyugtalanság fogott el. Lelkem gyötrődött. Mint megannyi szem, szakadékok nyíltak meg. Elviselhetetlenül édes és borzalmas volt vele lennem, és Stella tudta ezt. Hogyan magyarázzam rettegésemet és látomásaimat? Susogásában végtelen számú világok dübörgését hallottam. Szavaiból zavaros titkok lélegzetét véltem kiérezni, ismeretlen istenek kiáltásait és eltört kezeit. Igen, hangos volt itt, Gonville, a szobádban, bár te hallottad, hogy kapart az egér a szekrény mögött, és a fényes inga hogyan ütötte a perceket. Tudod, hogy amikor kimentem innen, hirtelen sivatagi csöndet éreztem, mint zúgó vihar után…
Gonville:
Dolgoztasd az emlékezetedet, Edmond! Ki tudja, lehet, hogy életed képzelt igyekezete mindjárt megszakad – eltűnsz te, s veled együtt eltűnök én is – az álmod. Igyekezz! Dobd el a véletlenszerűséget, emlékezz a kellemesre! Hogyan vallottad be? Mi történt azután?
Edmond:
Itt történt, az ablaknál. Úgy emlékszem, te kimentél a szobából. Én szétfeszítettem az ablakkeretet, az üveg sóhajtva kitárulkozott az éjszakába. Az egész égboltot ragyogóra mosták a csillagok, és a kikövezett ködös utcácskát zokogó csönd borította be. És lassú gyötrődésemben megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. Lelkem hullámzó zajjal, erősödő hangokkal telt meg. Hátrafordultam. Stella állt ott. Szemei vadul és légiesen néztek szemeimbe – nem, nem tudom, szemek voltak ezek, vagy a kitárulkozó örökkévalóság… Mögöttünk az ablakot mintha szél csapta volna be… Úgy tűnt, ahogyan ott egymás előtt álltunk, hatalmas szárnyainkat kitártuk, és ekkor hosszú, lángoló szárnyaink, sarló-szárnyaink egy pillanatra összeértek… Érted? Az élet azonnal visszatért; felemelkedtünk, s egy valószerűtlen égben lélegeztünk. De hirtelen, sötét szemhéja egyetlen pillantásával elvágta röptünket, és eltűnt. A távolban kinyílt egy ajtó – egy villanás, és bezáródott. És én csak álltam ott, remegve, csengve – pengve a széthasadt ég alatt.
Gonville:
Valóban? S csak ennyi volt, egyetlen pillanat?
Edmond:
Ha tovább tartott volna, a lélek megfulladt volna. Igen, barátom, egyetlen pillanat. Azóta nem találkoztunk. De, hiszen emlékszel: kifutottam a házból, te az ablakból utánam kiáltottál valamit. Én fél éjszakát a városban kóboroltam, a magányos csillagokkal beszélgettem… Minden eltűnt. Nem bírtam el az életet, és most…
Gonville:
Elég!
Edmond:
Most pedig kívül vagyok mindenen, és mindaz, amit látok…
Gonville:
Azt mondtam, elég!
Edmond:
Gonville, mi van veled?
Gonville:
Sokáig vezettelek félre, de most elég… Igen, ha tovább űztem volna veled ezt a tréfát, megőrültél volna… Nem mérget ittál: ártalmatlan oldat volt: igaz, gyöngeséget, zavartságot idéz elő, eltéríti az agyból a szemekbe vezető érzelmi szálakat, de ártalmatlan… Látom, nevetsz? Nos, örülök, hogy tetszett a kísérletem…
Edmond:
Ó, kedves Gonville, miért ne nevetnék? Gondolj csak bele! Hiszen ezt most én magam gondolom ki! Játszik a gondolatom, és az élet jelenségeiből váratlan, de lehetséges, Gonville! lehetséges eseményeiből szabadon sző színes mintát!
Gonville:
Ez őrület!… Ébredj! Nem gondoltam én, hogy… Mint egy nő, nem vetted észre, és hagytad magad… Hidd már el! Ugyanolyan élő vagy, mint én, és kétszer olyan erős…
Edmond:
Igen! Nem lehet másképpen! Átrepülve az életen, az élő gondolatom támaszt igyekszik találni – földi magyarázatot… Mesélj tovább, hallgatlak!
Gonville:
Ébredj! Szükségem van a botlásodra: minden tudásomat, akaratomat beleadtam… Először nem sikerült, már azt gondoltam: „Milánóban a tanítóm kiszúrta a denevér szemeit – azután eleresztettem, de repülés közben sem ütközött a szobában kifeszített finom szálakba: lehet, hogy a szálaimat is kikerüli. Nem! Nem tudtad kikerülni, megzavarodtál!”
Edmond:
Tudom, mindazt tudom, amit mondasz. Gondolatban döntöttem – igazolom, majd megcáfolom a csodát. De várj csak! Mi volt a csalás célja? Á! Már értem. A féltékenység próbája felolvadt a jeges álarc alatt… Nem, nézd csak milyen művészien mesteri az ötlet! Az ital alapjában véve méreg volt, én pedig halott voltam, és körülöttem minden – látomás; a gondolatom azonban zúg, meggyőz: nem, nem: az oldat ártalmatlan. Szükség volt rá ahhoz, hogy felfedhesd a saját titkodat. Élsz, a méreg – becsapás, a halál is becsapás, sőt…
Gonville:
És ha azt mondom neked, hogy Stella nem halt meg?
Edmond:
Igen! Íme, az első lépcsőfok… Hideg hazugság csapása alatt te azt képzelted, a szerelem teljes igazságát felkutathatod. Titokban ideküldted azt a vörös barátodat, azután először egy másik halálát szuggeráltad belém, majd az enyémet; mindezt azért, hátha elszólom magamat. De most vége: a bonyolult valószerűségekből, a ravasz találgatásokból, az ellentmondó feltételezésekből visszatért az ismert világ… Elég, ne fáradj tovább! Teljesen mindegy: nem tudod bebizonyítani, hogy nem vagyok halott, és hogy beszélgető társam nem egy kísértet. Tudd azt, hogy amíg a lovas a puszta térben tör előre, előidézem a lehetséges látomásokat. A sírra rászáll az árnyat adó gesztenyefa virága. A pázsit alatt, ott fekszem én, bordáim szanaszét szórva, de a gondolatom, az én fényes, síron túli álmom azért még él, lélegzik, alkot… Állj! Hová mégy?
Gonville:
Most pedig lásd… (Kinyitja a lépcsőajtót, és szólít): Stella!
Edmond:
Nem! Nem kell!.. Figyelj ide… Nekem valami miatt ez az egész – szörnyű… Ne hívd! Ne merd! Nem akarom!
Gonville:
Engedj el! Leszakítod a ruhám ujját… Nézd, tiszta őrült, az már igaz! (Szólít) Stella! Á! hallod? Ahogy könnyedén suhogó ruhájában sietve jön le a lépcsőn…
Edmond:
Zárd be az ajtót! Kérlek! Jaj, ne engedd be! Hadd gondolkozzam egy kicsit!… Borzalmas… Várj még, szárnyalj tovább! Hiszen ez a vég… a bukás…
Gonville:
Stella! Gyere!…
(FÜGGÖNY)
1923. március 6 – 17.
Fordította: Kun Tibor
Illusztráció: Nabokov Cambridge-ben (balról a második)
Ezek is érdekelhetik!
Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
