Kiss Zsuzsanna: Fekete ég
Égett szag és füstropogás.
Hogyan tud ropogni a füst? Szürkén és sűrűn, ahogyan az öreg, korhadt fák.
A füst csípi a szemem, még így is, hogy szorosan csukva tartom. A tüdőm szúr, ahogy megpróbálok venni egy mély levegőt. Összerándulok és köhögök, amitől a fejem valami keménynek ütközik. Forróságot érzek a homlokomon, ahol megütöttem, aztán végig a halántékomon és a fülemen is. Oda akarok nyúlni, hogy megtöröljem – nem tudok. A karom nem mozdul. Próbálom fölemelni a másik karomat, az ugyanúgy nekiütközik a keménységnek, mint az imént a homlokom. A hátamat nyomja a föld – vagy a földet a hátam? Nem tudom. Érzem, hogy elkábít ez a füstös-földes szúrós furcsa szag, és repülök, repülök…
Arra eszmélek, hogy hangok vesznek körül. Először nem tudom, hogy a fejemben vannak-e vagy rajtam kívül, de egyre határozottabban felfogom, hogy kívülről jönnek. Kiabálnak. Nem értem, hogy mit. Lassan, óvatosan kinyitom a szemem. Erősen könnyezni kezdek, de erőltetem, hogy lássak valamit. Homályos szürkeséget látok, és a szürkeség mögött fekete eget, közel, annyira közel, hogy csaknem rám szakad… elfog a félelem. Kiáltok.
Kiáltásom csak halvány nyöszörgés, de hirtelen rádöbbent több dologra is. Először is arra, hogy kiáltani fáj. Az egész testemnek. Aztán arra, hogy a fekete ég és a fekete föld közé beszorulva fekszem. Végül pedig arra, hogy ha jót akarok magamnak, akkor ha törik, ha szakad, tartanom kell ezt a szilárd, kemény, fekete eget, minden erőmmel.
Kiáltásomra felerősödnek a hangok ott kívül. Egyre jobban értem azt is, mit beszélnek.
– Él még?
– A roncs alá szorult…
– Emeld! – és az ég kissé oldalra billen. Éppen annyira, hogy a bal oldalam egy nagyon kis mértékben felszabaduljon a hatalmas súly alól. Így már magamhoz tudom húzni a karom. Fáj, nyöszörgök.
– Tartson ki! – hallom egyszerre távolról és közelről.
Hát kitartok. A fogaim közt szűröm a füstös levegőt. Ha leszakad az ég, rám a biztos halál vár. Némán, mert máshogy nem vagyok képes, kérem a hangok gazdáit, hogy segítsenek nekem az eget tartani, mert egyedül nagyon nehéz.
Egyre kisebbnek érzem a tüdőm és egyre nagyobbnak és súlyosabbnak a fekete eget. Belégzés, kilégzés, mondom magamnak, mert enélkül már ez sem menne. A hangok sűrűsödnek és megint értelmüket vesztik.
Nem bírom már, mint Atlasz, tartani az eget…
Utolsó erőmmel teleszívom fonnyadt tüdőmet a kátrányos füsttel. Nyitva a szemem, mégis teljes a sötétség. A fejemben a zúgás elnyomja a kinti hangokat. A súlyt már nem is érzem…
Ismét feleszmélek. Megszűnt a súly. A karom és a lábam zsibbad. Az ég kék és távoli, mint rendesen. Ütemes mozgást érzek – rájövök, hogy egy hordágyon fekszem. Nincs feketeség, nincs halál. Helyette fényesség, áldott súlytalanság, és élet.
Kiss Zsuzsanna a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: A sebesült angyal (fh. H. Simberg)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
