A. Gergely András: Élményt csillapítani
/avagy a jólét elviselésének fájdalomküszöbei/
Itt most infotársadalmi korunk kulcsjelenségeinek sajátos bírálata következik. Nem saját agyszülemény, hanem okos és helyesen érvelő kézikönyvecske lapjairól szemlézek. Sőt nem is szemle ez, csak rohanás a jól hangzó mondatok erdejében, kapkodás fogalmak és eligazodási pontok között, ahol bizony esések és hempergődzések, jajok és fájdalmak is megesnek. Művészeten és életen innen, meg túl is.
De a gyógyír is készen áll. Markánsan keserű, de legalább némiképp hatásosnak tűnik. Byung-Chul Han, a dél-koreai származású német professzor munkáiról van szó, immár nem is egyről, hanem sorozatról, melyet a Typotex kínál. S okkal kínálja: Han mondatról mondatra nehezen cáfolható, mondhatnám köznapian bölcs és eltökélten kritikus, érzékeny és még felkészült is. Ám erről talán alább…
A sorozatból kiemelt kötet Csillapító társadalom. A fájdalom ma címen jelent meg (Csordás Gábor hajmeresztően szakszerű és prózaian leleményes fordításában, 2021), s már címlapján ott sejlik az alap-impresszió: „A halál és a fájdalom nem tartozik a digitális rendhez. Csak zavart keltenek. Gyanús a bánat és a vágy is”. Ez mint provizorikus sejtés már ott ül Jean Baudrillard tárgyakról és utolsó előtti pillanatunkról szóló esszéköteteiben, Hankiss Elemér megannyi könyvének tónusában, Susan Sontag egészen korszakos Halálkészlet-könyvében és A pusztulás képeiben is, de Polcz Alaine vagy Popper Péter műveiben is, nem beszélve Babits, Pilinszky vagy Nagy László verseiről – egyszóval nem újdonság. No meg az ókor óta jelen van a dráma- és regényirodalomban, lírában, filozófiában ugyancsak. Akkor hát mi új lehet abban, amit éppen ma komponálnak erről?
A válasz talán nincs is, vagy sejtelmesebb. Kicsit messzebbről érdemes indulni. Han is ezt teszi, következetesen. Már társadalomtudományi kortárs elemzések is emlékeztetnek rá, minő felzúdulás volt a hetvenes évek végén abból, miként áru a kultúra, mi módon lehet és kell neki piacot formálni, egyáltalán „eladó-e a kultúra?”. Aztán elröppent egy-másfél évtized, s már főiskolán-egyetemen oktatták a kultúragazdaságtan, az oktatási beruházások, a tudástőkébe befektetések ágazatait és elméleteit. Eközben a hidegháborús osztálylogikából kiesett a fogyasztói társadalom, mint a jólét egyik alapja, a fejlődés ívének logikája szerinti puszta minőségnövekmény is. A hangsúlyt a piaci kapitalizmus mellett/helyett/ürügyén a jólét jelenségével a fogyasztás és birtoklás elemeivel összehasonlíthatóvá tett fogyasztás-őrületre és a mértéktelenné vált habzsolás komponenseire helyezték át. A nyolcvanas években Fredric Jameson A kései kapitalizmus kulturális logikája címen az amerikai és a globális, a mindennapivá vált posztmodern kultúra kritikájával illeti a jelenségeket, egy évtizeddel később Ulrich Beck egész könyvsorozata figyelmeztetett (az amerikai, francia, japán, brit és más kortárs szerzőkön túl) arra is, hogy a piactársadalmi szempontok a jólétiség – s idővel a munkagazdaság átalakulásával – a jóllétiség kérdéseihez vezetnek. Gerhard Schulze a nyolcvanas évek közepén indított fogyasztás-elemző vizsgálatai nyomán már az élménytársadalom kordiagnózisa következett, s nem mellesleg egy erre épülő kulturális struktúraelmélet is keletkezett. S bár főként „a nyolcvanas évek Németországára (tágabban: a fejlett Nyugatra) vonatkozóan a javak és szolgáltatások szűkösségéből kiinduló társadalomelméleti gondolkodás”, a „második világháborút követő gazdasági prosperitás, a jóléti rendszerek kiépítése a korábbi létviszonyokhoz mérten példátlan helyzet” hívta létre elméletét, de maga a jelenség, „az élet anyagi feltételeinek biztosítottsága következtében az egyének korábban másodlagosnak tekintetett kérdésekkel” foglalkozás vált a kellemes túlélés optimumává. S midőn „a túlélés, illetve a ’megélhetés’ már nem jelent gondot, fokozottan vetődik fel a kérdés: hogyan kell úgy élni, hogy életüket értelmesnek és élményekben gazdagnak találhassák” – fogalmazza meg hangadó tanulmányában Éber Márk Áron, aki egész disszertációt írt Schulze teóriájának elméleti bázisáról és a társadalmi kulcskérdéseiről.[1] S eltelt egy érzékeny újabb évtized, s ím, immár nem kizárólag az életmód vagy életminőségek fenntartásának lettek szorongatóbbak a kérdései – Hankiss Elemér a korábbi Társadalmi csapdák nyomán már Ikarosz bukásáról, Csapdák és egerek viszonyáról szól újabb köteteiben –, de túl az egzisztenciális feltételeken (már akiknek egyáltalán van ilyenjük, de ezt most itt ne taglaljuk aprólékosabban!) a szorongató problematikák „már nem az élet fenntartásának szükségszerűségeiből és nehézségeiből adódnak, hanem az élet értelemmel és élményekkel telítésének vágyából, akkor annak a társadalom alapszerkezetére is hatással kell lennie. Schulze felhívja a figyelmet, hogy a fogyasztás, illetve a kulturális fogyasztás mintája a társas jelentésadás folyamatán keresztül nagy szerepet játszik a társadalom integrációjában is (vö.: Douglas–Isherwood 1998; Wessely 1998; Wessely et al. 2001).[2] Nem pusztán az élvezetek hajszolásáról, a hedonizmus térhódításáról van tehát szó, hanem az életmód, illetve az élményszerzés módjának jelentőség-növekedéséről, valamint társadalomformáló erejének megnövekedéséről. ’Az »élménytársadalom« egy olyan relatív állítást megfogalmazó koncepció, amely történeti és interkulturális összehasonlításban viszonylag nagy jelentőséget tulajdonít az élményeknek a társadalmi világ felépítésében. Abszurd volna ezt az aspektust az egésznek nyilvánítani. Egy társadalmat nem lehet ugyanolyan értelemben élménytársadalomnak (vagy munkatársadalomnak, kockázattársadalomnak, kultúrtársadalomnak stb.) nevezni, ahogyan a mindennapi életben egy almát almának nevezünk. A cím nem azt állítja, hogy ez a társadalom élménytársadalom, hanem azt, hogy sokkal inkább az, mint bármi más; méghozzá oly mértékben, hogy érdemes a szociológiai elemzést erre az aspektusára összpontosítani’ (Schulze 1992:15)”.[3]
Han elsuhan Schultze élmény-optikája mellett, de szövege mélyén ugyanaz a fanyar kritikai felülnézet rejlik, amit a kultúra-, fogyasztói- és médiatársadalmi kritika az elmúlt évtizedekben elemző értékelés és méltó önbírálat tárgyává tett. Ám egy más optikával szemléli tárgyát, nevezetesen az emberi kitettség, a tűrés- és fájdalom-küszöbök megroppanását emeli fókuszába. „Viszonyulásunk a fájdalomhoz elárulja, milyen társadalomban élünk. A fájdalom rejtjel. A mindenkori társadalom megértésének kulcsa. Így minden társadalomkritikának a fájdalom hermeneutikájával kell szolgálnia. Ha a fájdalmat egyedül az orvostudománynak engedjük át, szem elől tévesztjük jelszerűségét…” – emeli kötete első (9.) oldalára. „A fájdalomtűrés is gyorsan csökken. Az algofóbia következménye tartós anesztézia. Minden fájdalmas állapotot kerülünk. Még a szívfájdalmak is gyanúsak. Az algofóbia kiterjed a társadalmi térre. Egyre kevesebb hely marad olyan konfliktusok és ellentétek számára, amelyek fájdalmas összecsapásokhoz vezethetnének. Az algofóbia a politikát is áthatja. A konformitás- és konszenzuskényszer fokozódik. A politika egy palliatív térben rendezkedik be, és elveszíti vitalitását. Az „alternatíva nélküliség” politikai fájdalomcsillapító. A diffúz ’közép’ csillapítólag hat. Vita és jobb érvek keresése helyett a rendszerszerű kényszernek engedünk. Terjed a posztdemokrácia. Amely csillapító demokrácia…” (9-10.). Ez vezet – rövid úton, gyorsan és roppant hatékonyan az „agonisztikus társadalom” összképéhez. Szenvedünk, halálunkon vagyunk, panaszkodunk, boldogsághiányunk válik teljessé, miközben a fájdalom értelmetlenségét, igazságát, dialektikáját és etikáját szinte teljesen átengedjük másoknak. Jobbára a hivatásos csillapítóknak, olykor orvosoknak, máskor a drogoknak és kitettségeknek, de gyakrabban a politikai manipulációnak. „A csillapító politika nem képes víziókra vagy lényegbevágó reformokra, amelyek fájdalmasak lehetnek. Inkább rövid hatású fájdalomcsillapítókhoz folyamodik a rendszerszerű működési zavarok és elégtelenségek leplezése érdekében. A csillapító politikának nincs bátorsága a fájdalomhoz. Ezért az ugyanazt folytatja. A mai algofóbia alapját egy paradigmaváltás képezi. A pozitivitás társadalmában élünk, amely megpróbál megszabadulni a negativitás minden formájától. A fájdalom a negativitás maga. A pszichológia is követi ezt a paradigmaváltást, és a negatív pszichológiáról mint ’a szenvedés pszichológiájáról’ a ’pozitív pszichológiára’ tér át, amely a jó közérzettel, boldogsággal és optimizmussal foglalkozik. A negatív gondolatok kerülendők. Haladéktalanul pozitív gondolatokkal helyettesítendők. A pozitív lélektan magát a fájdalmat is egy teljesítménylogikának rendeli alá. Az alkalmazkodóképesség neoliberális ideológiája a traumatikus tapasztalatokat a teljesítménynövelés katalizátoraivá változtatja…” (10-11.).
Han szótárában a „negatív” nem a lesajnáló-lekezelő-ajkbiggyesztő-megvonó tünemény, hanem a belátás, a megfontolás, a meggondolásra visszavonuló elme megnyilvánulása. Minden, ami „máskéntgondolás” tárgya lehet, ugyanakkor máris gyanús a politikusok, a pártok, a kritikához nem szokott főnökségek, a nyomtalan beilleszkedést szorgalmazó uralmi törekvések „pozitivitása” és elfogadó-eltűrő viselkedésmodellje számára. Az „örömre” berendezett csábtársadalom a boldogság földje lenne, ha nem lennének, akik kételyeket, figyelmeztetéseket, „negatív” előjeleket látnak. „Az alkalmazkodási tréningnek mint lelki erőgyakorlatnak az a feladata, hogy az emberből lehetőleg a fájdalomra érzéketlen, örökösen boldog teljesítményszubjektumot faragjon. A pozitív pszichológia boldogságküldetése és a jó közérzet gyógyszerekkel előállítható oázisának ígérete közeli rokonok…” (11.). Mert hát a politikai programok nem a leépítést, hanem a mindenkori várható és álmodható legjobbat hangoztatják, ehhez pedig elsődlegesen sem a pénz kell (csupán), hanem még jóval előtte és helyette is a jó közérzet, a jólét állapota helyett egyre inkább a jóllét mentális élménye. A „tartós jó közérzet ideológiája” azonban a megmentő orvoslásban alkalmazott gyógyírek helyetti megelőző kezelést, a boldogságkapszulák beteljesítő örömforrását kínálgatja – leginkább az egészségeseknek persze, hiszen beteggé éppen a mesterséges eszköztár, a képzetes panaceák, az emberi létezésről megformált hamis ideálkép elérhetetlensége tesznek legtöbbször.
A kötet fejezetei – bár a címlapon a roppant kifejező jelképességű megtört gyufaszál összhatása mellett – nem valaminő orvoslás-kritikai nézőpontot hordoznak, de akár csak rövid felsorolásuk is pontosan jelzi a társadalmi problematikák optimalizált és szcientifikált kezelésének logikáját. Han abból indul ki, hogy „a csillapítótársadalom a teljesítménytársadalommal esik egybe. A fájdalmat a gyengeség jeleként értelmezik. Olyasmiként, amit leplezni vagy optimalizálni kell. Nem fér össze a teljesítménnyel. A szenvedés passzivitásának nincs helye a meg tudom csinálni által uralt aktív társadalomban. A fájdalmat mára megnyilvánulásának minden lehetőségétől megfosztották. Arra ítéltetett, hogy elnémítsák. A csillapítótársadalom nem engedi meg, hogy a fájdalmat szenvedésként éljük meg, hogy kibeszéljük. A csillapítótársadalom a tetszik társadalma is. Tetszésmániában szenved. Mindent addig simítanak, míg tetszést nem vált ki. A lájk a jelen jele, sőt fájdalomcsillapítója. Nem csupán a közösségi médiát, hanem a kultúra minden területét uralja. Semminek nem szabad fájnia. Nemcsak a művészetnek, hanem az életnek is instagramképesnek kell lennie, vagyis élek és szögletek nélkülinek, konfliktusoktól és ellentmondásokról mentesnek, mert azok fájhatnak. Feledésbe merül, hogy a fájdalom megtisztít, katartikus hatása van. A tetszés társadalmából hiányzik a katarzis lehetősége. Az ember a pozitivitás salakjában fuldoklik, amely a tetszéskultúra felszíne alatt összegyűlt…” (12-13.). A Boldogságkényszer társadalma (17-26.) egyértelművé teszi, hogy Túlélni (27-32.) csakis fájdalomcsillapítókkal lehet, mert a kezelés kizárólagosan orvosi és gyógyszerészeti mivolta már lerombolta „a fájdalom kezelésének kulturális programját”. Ezért hát A fájdalom értelmetlensége (33-41.) olyan érzület lett, melynek például a műalkotások históriájában, a vallásokban, a lelki-közérzeti alapkultúrában mindig is megvoltak a társadalmi válaszai, de ezek roppant gyors pusztulásnak kitetté váltak. A fájdalom csele (42-48.) egyebek között – de a művészeti piacon főképp – az lett, hogy a műalkotások tükrözte társadalmi morált is úgy interpretálják, úgy csomagolják be, hogy az mindenkit és mindig a jóváhagyó „lájkra késztessen”, ebből eredően azután „A morál és a tetszetősség sikeres szimbiózisban találkozik”, ettől eltérni már maga a disszidencia, de amúgy ez is „dizájnná züllik” (13.), a hazudozás társadalma pedig az önsebző magatartást mint globális járványt kezeli, a teljesítményszubjektum pedig önmaga ellen folytatja folytonossá váló háborúit. „Képek keringenek a közösségi médiában, mély vágási sebekről, amelyeket az emberek önmagukon ejtenek. Ezek a fájdalom új képei. Egy nárcizmus uralta társadalomra utalnak, amelyben mindenki az elviselhetetlenségig meg van terhelve önmagával. A bevagdosás hiábavaló próbálkozás ennek az egótehernek a kivetítésére önmagunkból, a megszabadulásra a destruktív belső feszültségektől. Ezek az új fájdalomképek a selfie-k vérző fonákjai…” (46.). Ezekből lesz azután A fájdalom mint igazság (49-53.) egész öntúltengő logikája, kóroktana, az „értelemmentesség” elviselhetetlenségének, „elbeszélés nélküli időnket” tükröző jellegének alapja, melyben „az élet puszta túléléssé válik”, a „valódi odatartozás” lesz veszélyeztetetté, az igazság keresésének képtelenségévé, ennek megismerésére alkalmatlanná is (49.). Han konkrét és alkotói művekben realizálódó példái és Kafka, Proust, Schubert, Nietzsche életművéből vett idézetei révén „a kommunikáció lármája” segítségével az életutak poklai felé vezet, ezeket mint a csillapítótársadalomban létrejövő fájdalom poétikája (54-59.) által „a jó közérzet prózáját, vagyis a napsütéses írást” megengedő ideáihoz kalauzol. „Pedig a fájdalom az új bábája, az egészen más világra segítője. A fájdalom megszakítja az ugyanazt” (59.). Ebből fakadna azután A fájdalom dialektikája (60-65.), amely „nélkül tehát forradalom sincs, se áttörés az újhoz, se történelem” (65.). A ragaszkodás a mindenkori pozitívumhoz éppen ezt a születést, „a kérdés kérdésességét” teszi meg olyan válaszlehetőségnek, amely például Heidegger lét felől elgondolt társadalom-képéhez vezethetne (A fájdalom ontológiája, 66-76.), vagyis „az intenciótlan várakozás” ellentétéhez, a lemondás és az odaadás vállalásához is. „A fájdalom nem szubjektív érzés, amely egy hiányra utalna, hanem az elfogadás, sőt önelfogadás. A fájdalom adomány” (76.). S e fegyelem gondolata már nemcsak áthatotta a közlésmódok egész sorát (fotó, film, látásmódok, kifejezésformák, félelmek, fertőzéstől rettegés, kirekesztettség, észlelés, szeretet, stb.), hanem meg is teremti A fájdalom etikája (77-82.) rendszerét, mely „a másik iránti világos szorongást” teszi fontosabbá „egy diffúz szorongás önmagunkért” állapot helyett, enélkül ugyanis „a másikért való fájdalom nélkül nem férünk hozzá a másik fájdalmához”, s így lesz önismeret-hiányos minden körülöttünk lévő, folyamat, élet, létezés, história is (82.). Ez vezet tova a fukuyamai „liberális demokrácia vége” jóslathoz és Az utolsó ember (83-91.) képzetéhez, melyben „a hősiessé lefokozott törekvés a felülkerekedésre” egyenesen a történelem hajtókerekeként elfogadott eszményhez közelítene, viszont eközben „a Big Data a pszichopolitika eszközeként az emberi viselkedést megjósolhatóvá és irányíthatóvá teszi. A digitális pszichopolitika a szabadság válságát hozza ránk” (87.).
Han ekként talán az utolsó előtti emberhez szól. De meghallja-e, akinek szánja? S van-e rálátásunk arra, ki lesz az utolsó ember? A maiak többsége épp ezen az úton a fogyasztóvá válás mellett a fogyaszthatóvá válás felé tart. Fogyaszt maga is fájdalomcsillapítókat, de leginkább a másság elleni fájdalmak csillapításán őrködik.[4] S ha maga nem teszi, van ki megtegye. Még lájkoltatja is majd, mielőtt bevégzi munkáját! Ha így tesz a műalkotásokkal, így az emberi kultúra örökségével, az érzékeléssel, a közléssel, az elfogadással, az örömmel, a fájással magával is, miért ne tenné mindezek elszenvedőjével? „A tetszés kultúrájának különféle okai vannak. Először is a kultúra gazdaságossá és kényelmessé tételére vezethető vissza. A kulturális termékek egyre inkább a fogyasztás kényszerének rendelődnek alá. Olyan formát kell ölteniük, amely fogyaszthatóvá, vagyis tetszetőssé teszi őket. A kultúra gazdaságossá tétele a gazdaság kulturálissá tételével jár együtt. A fogyasztási javak kulturális többletértékre tesznek szert. Kulturális, esztétikai élményt ígérnek. A dizájn így fontosabb lesz, mint a használati érték. A fogyasztás szférája behatol a kulturális szférába. A fogyasztási javak műalkotásnak mutatkoznak. Ezáltal a művészet és a fogyasztás szférája összekeveredik, következésképpen a művészet a maga részéről a fogyasztás esztétikájához folyamodik. Tetszetős lesz. A kultúra gazdaságossá tétele és a gazdaság kulturálissá tétele egymást erősítik. Átszakad a válaszfal kulturális és kommersz, művészet és fogyasztás, művészet és reklám között. Maguk a művészek is arra kényszerülnek, hogy márkaként szerepeljenek. Piackonformok és tetszetősek lesznek. A gazdaság kulturálissá tétele a termelést is érinti. A posztindusztriális, immateriális termelés a művészi gyakorlat vonásait ölti. Kreatívnak kell lennie. A kreativitás gazdasági stratégiaként azonban csak az ugyanaz variációit engedi meg. Nem fér hozzá az egészen máshoz. Hiányzik belőle a törés negativitása, mert az fáj. A fájdalom és a kereskedés kölcsönösen kizárják egymást. /…/ A borzongani nem képes tudat eldologiasodott. Képtelen a tapasztalásra, mert az lényege szerint fájdalom, amelyben a létező lényegi mássága nyilvánul meg a megszokottal szemben. A minden fájdalmat elutasító élet is eldologiasodott. Egyedül ’a másság általi érintettség’ (Adorno) tartja elevenen az életet. Különben az ugyanaz poklának foglya marad” (15-16.).
Csillapít-e tehát a befogadás, a megértés, az eltérés, a másság fájdalmának tompítására elszánt ipar? Van-e orvoslat a befogadás, átélés, megértés, válogatás, értelmezés, tévedés, eltérés, diszkonform lét és a digitalizált világokon inneni másvilágok belátása iránti szándékban? „Aki minden fájdalmat föl akar számolni, annak a halált is meg kell szüntetnie. Csakhogy a halál és a fájdalom nélküli élet nem emberi, hanem kísérteties élet. Az ember megszünteti magát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot, de csak az élete árán” – hangzik a kötet utolsó mondata. A közbülső állapot, a lét és nemlét, a jóllét és hogylét már saját döntésünk is lehetne. Már ameddig még lehetne. S egyre kevésbé. Minél több ellenszere van, minél több a csillapító bódulat, annál erőtlenebb. A csillapítás társadalma, a kiégés társadalma, a pszichopolitikailag perfekt társadalom már nem a szépség társadalma a jövőben. Szükség lesz „A szépség megmentése” kísérletre. Erre pedig már Han következő kötete bocsát megértő fényt…
[1] Éber Márk Áron 2008 TÚL AZ ÉLMÉNYTÁRSADALMON – avagy az élménytársadalom másfél évtizede. Szociológiai Szemle – ELTE TÁTK; valamint: Élménytársadalom. Gerhard Schulze koncepciójának tudás- és társadalomelméleti összefüggéseiről. Budapest, ELTE TáTK Hallgatói Alapítvány, 2007.
[2] Douglas, M.–Isherwood, B. 1998 A javak használatának változatai. In Wessely A. szerk.: A kultúra szociológiája. Budapest, Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium, 150-159; Wessely Anna 1998 Előszó – A kultúra szociológiai tanulmányozása. In Wessely A. szerk.: A kultúra szociológiája. Budapest, Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium, 7-27; Wessely A.–Kemény V.–Babarczy E.–Róbert P.–Hadas M. 2001 Kultúra és társadalom. A TEK20 Konferencia 3. napja. 2001. május 17. (www.tek.bke.hu/tek20/szociologia.html)
[3] Éber 2008, u.o., 79.
[4] E kérdéskörökről lásd még Han további köteteit: 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal.
Illusztráció: “Mi a baj?” – avagy az ebek harmincadja (fh. egy könyvborító s egy mém)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
