Bánki Éva Szépíró-díjas!
Gratulálunk műhelyünk barátjának, jeles szerzőnknek: értekező próza kategóriában – Telihold Velencében című könyvéért – Bánki Éva kapta a Szépírók Társaságának október végén odaítélt Szépíró-díját.
Tisztelettel izgalmas mustrát ajánlunk olvasóinknak a mű elejéből. (A szerkesztőség)
MEGÉRKEZNI VELENCÉBE
Vonaton utazni romantikus. Ha az embernek szerencséje van, egy kellő hosszúsági út alatt – egy jó könyvvel a kezében – találkozhat Anna Kareninával, Esti Kornéllal, Lafcadióval, Miskin herceggel.
De már vonaton is csak kerülővel lehet eljutni Velencébe. A Monarchia régi, romantikus vasútvonalát, a Budapest–Nagykanizsa–Zábráb–Velence útvonalat, ahol maga Esti Kornél utazott a Canal Grande partjára, felszámolta az Olasz Államvasutak.
Az Alpokban talán még a hó is fehérebben csillog! A lányommal, Eszterrel nem is bánjuk, hogy Salzburgon kell átutaznunk.
A bécsi Hauptbahnhof különösen izgalmas hely – amolyan újdonsült Fiume, kelet-közép-európai kikötő- és átszállóhely. Lepakoljuk az irdatlan mennyiségű csomagunkat, aztán letelepszünk az óra alá a főbejárathoz.
– Egy óra vircsaft – mondom a gyereknek, és hagyom, hadd rohangáljon a bejárat előtt összelapátolt hóbuckák között.
Én addig nyugodtan nézelődöm – vagy inkább szembesülök a kelet-közép-európai rendszerváltás számtalan mocskával, ami azért is fájdalmas, mert a bécsi Hauptbahnof annyira rendezett, tiszta, barátságos pályaudvar. De pár percen belül rám találnak kéregető borsodi cigányok, törökökkel acsarkodó bolgár munkások, egy drogos, belorusz lány, aki tőlem kérdezgeti, hol az édesanyja.
Nem tudom, isten bizony nem tudom.
Még a lánnyal beszélgetek, mikor mellém lép egy összevert, kialvatlan szőke fiú.
Rossz németséggel azt kérdezgeti, hol talál egy „áruházat” a pályaudvar környékén. Mondom, nem vagyok bécsi, de az aluljáróban láttam egy DeSpart, ott vehet ennivalót. A fiúnak vérzik a homloka, ezért megkérdezem, segíthetek-e.
Kihúzza magát: én nem koldus, én szlovák vagyok.
Biztatóan rámosolygok. Aki képes kihúzni magát, az nem veszett el teljesen.
Most már arrébb húzogatom a bőröndöket, de sok hely nincs a hókupacgúlák között a téren. Eszter török iskolásokkal kergetőzik, nagyokat rikkantva beleugranak az összesbe.
De most már elszaladt az idő, nem lődöröghetünk itt tovább.
A 8-as vágánynál, a Velencébe tartó nightjetnél a „jobb emberek” gyülekeznek: német és olasz üzletemberek, egy amerikai turistacsoport. Csillogó-villogó bőröndök, olyanok, mint valami formatervezett gurulós széfek, egyesek talán a családi ezüstöt utaztatják Bécsből Velencébe, Linzbe, Salzburgba, vagy átszállás nélkül Zürichbe, Monacóba.
De a hatszemélyes fülkében egy nagyon furcsa fiú lesz az útitársunk.
Rendezett külsejű, csendes, udvarias, zavarban van, és egy kicsit fél is tőlünk. Az éjszakai vonatok utasai mind tartanak egy kilencéves útitárstól, hisz nyaggatja az anyját, folyton pisilnie kell, sír, nem lehet mellette sem aludni, sem olvasni. De ez a fiú mintha nem a gyerektől, hanem tőlem tartana, riadt szemekkel pislog rám a sarokból. És hogyhogy semmije sincs a kabátján kívül, se táskája, se ásványvizes palackja, se fogkeféje? Hova utazik valaki februárban egy szál dzsekiben?
Vele zárkózzunk össze reggelig? A hálózsákokkal, a laptoppal, a szótárakkal, a gyerek iskolatáskájával?
Az ülések kihúzhatók, az egész fülke egyetlen ággyá alakítható.
A mellettünk levő fülkében három svéd lány kényelmesen „berendezkedett”, egyikük már alszik is. Tolakodjunk be hozzájuk?
A szégyenlős fiút arcát vizsgálgatva úgy döntök, jó gyerek ez a mi útitársunk. Talán szeretetteljes családban nevelkedett, de az utóbbi időkben rettenő traumák érhették, ezért rángatóznak az arcizmai. Az arca furcsa szimmetriája alapján azt gondolom, román, Santiago de Compostelában futottam össze ilyen fizimiskájú egyetemi hallgatókkal.
Megkérdezném, honnan jött, melyik egyetemre jár, de annyira félénk, olyan zavarban van, hogy a fejét is alig meri felém fordítani.
Mi a kislányommal a kihúzott üléseken aludni próbálunk, a fiú félálomban, riadtan kuporog a saját ülésen, még a lábát sem meri a szemközti ülésre feltenni. De az arca még mindig idegesen rángatózik.
Mi történhetett vele? Kirabolták? Valakik csúnyán megalázták?
Nem hallgat zenét, nem figyel ránk, a pillantását belefúrja a vállam mögött gomolygó sötétségbe.
Micsoda kaland! Elalvás előtt átkozom magam, hogy sajnáltam a pénzt couchette-re.
Hajnali ötkor egyenruhás osztrák és olasz rendőrök keltenek.
Az egész vonatot átkutatják, mert valakik kirabolták a hálókocsiutasokat. Egy angol turistacsoport épp az ablakunk előtt átkozódik. Elátkozott, dermesztő hideg árad az Alpok völgyeiből, most közel lehetünk az I. világháború rettentő mészárszékeihez, irdatlan katonatemetőihez. Doberdó, Isonzó. A kislányomnak mesélem, hogy Pali bácsi nagypapája valahol itt esett el, az útitársunkhoz fordulok, keksszel kínálom, és neki is mesélek pár szót az I. világháború nagy csatáiról – végtére is ez közös történelem.
A fiú elmosolyodik, és végre megszólal. Pakisztánból jött, gyalog kelt át Iránon, aztán Törökországon, most Párizsban él. De sehol sem jó, csak akkor érzi magát biztonságban, akkor nyugszik meg, ha utazik. Mert mindenhol fél. Ha megy a vonat, akkor egy kicsit – nagyon-nagyon kicsit – képes aludni.
Én mosolygok, és közben arra gondolok, eltöltöttünk egy éjszakát Európa megrontójával/megmentőjével, akiből én csak egy traumatizált kamaszfiút látok. Aki nemcsak tőlünk, hanem az övéitől is halálosan retteg, talán ezért utazgat rémült árnyékként városról városra valami uniós szabadjeggyel. A keze reszket, ahogy a kekszért nyúl.
A kalauz unottan int a peronon diskuráló utasoknak. Vége, nem várunk tovább! Visszatuszkolja a szerelvényre az elrabolt kofferok miatt dühöngő angolokat. Végre, végre! A vonat vonakodva újra elindul. Hogy aztán a cölöpökre fektetett síneken, a felkelő nap fényében megérkezzünk Velencébe.
Jó arra gondolni, hogy mi nem vagyunk teljesen elveszettek. Hogy ott az a romos palota. Hogy Effie néni, a velencei szállásadónk már vár ránk a Dorsoduoro negyedben. De a város látványára semmilyen álmodozás nem készíthet fel. Nyoma sincs a télnek, a tévékben beharangozott „ítéletidőnek”, hétágra süt a nap, mint egy útikönyvben. Mintha sohasem esett volna a hó Bécsben, és csak álmodtuk volna a szabályos gúlákká formált hókupacokat, a katonatemetők fölött süvítő szelet.
A pályaudvarról kilépve hímes szalagként tekergőzik a lábaink előtt a Canal Grande.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezem az útitársunkat.
– Szörnyű – motyogja a fiú. – Félelmetes.
Illusztráció: a könyvborító s Máté Péter fotójának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Meghívó →
Ünnepi koncert a Nemzeti Múzeumban | Meghívó →
Plamen Dojnov: Mások hangjai | Könyvbemutató | Meghívó →
