Erdélyi György: Szuvenír
Gondolatok egy színpadi játék születéséről
A nyolcvanas évek közepe táján Szabados György barátom ismertette meg velem Benedikty Horváth Tamást, aki a hatvanas évek elején a szegedi egyetem joghallgatója volt. ’56-os „tevékenységéért” letartóztatták és vizsgálati fogságban töltött nem kevés időt. A várható vallomás alakulását elősegítendő, időnként „kezelésbe” vették, ami azt jelentette, hogy többször úgy megverték és megrugdosták, hogy félig megvakult és csaknem egészen megsüketült. Szóval a „kesztyűs kezet” az ő esetében bátran elfelejthetjük. Két évig menekült ide-oda az országban, így próbált eltűnni. Állást sokáig nem kapott. Azt nem tudom, hogy az egyetemet később sikerült-e befejeznie. A hatvanas évek közepétől gyakorlatilag szabadfoglalkozású író. Versekkel kezdte, különös, szikár, fanyar hangulatú költeményekkel, melyeket lassan kiszorított a próza. A kilencvenes évek végén az Egy Húron Pendülünk gyermekcsoportommal színpadra vittük egy írását, ami a Mozgó Világban jelent meg és a szétvert 1973. március 15-i tüntetésről szólt, ahol személyesen megjelent Petőfi Sándor is. Nyertünk is vele valamilyen fesztivált. A gyerekek szerették, a pedagógusokat, felnőtteket megosztotta. Tamásról a kilencvenes évek elején egy rövid portréfilmet készített a Duna Televízió Jeli Ferenc rendezésében, melyet Szabados György nagymarosi kertjében vettek fel. A forgatáson részt vett Tamás barátja, Temesi Ferenc író is. Ekkor találkoztam először a Szuvenírrel, egy részletet olvastam fel belőle. Nemsokára megkaptam Tamástól a könyvet, más írásaival együtt. A Szuvenír-részletet közben több alkalommal ismételten elmondtam, különböző 56-os rendezvényeken és feltűnt, hogy milyen rendkívüli hatást gyakorol a hallgatókra a hangzó szöveg drámai ereje.
Nagyon érdekes a Szuvenír kiadásának története. Ugyanis kétszer adták ki, de egyszer sem jelent meg. Az első – két kötetes – kiadást már a megjelenésekor betiltották. Tamás még tudott keríteni valahonnan néhány példányt – ebből kaptam én is. Az ötvenedik évfordulóra a minisztérium írt ki pályázatot mindenféle megközelíthetőséget figyelembe vevő történelmi, hadtörténeti, jogi, irodalmi (novellák, regények) művek számára. A bírálóbizottság végül 14 művet tartott megjelenésre méltónak, köztük volt a Szuvenír is. Az ünnep előtt néhány nappal nagy, reprezentatív könyvbemutatót tartottak az Irodalmi Múzeum dísztermében. Ott volt a tizennégy mű szerzője, ott voltak a megjelent kötetek, volt ott laudáció, hangzó részlet a művekből. A Szuvenír részletét én mondtam, kívülről, ez nagy meglepetést keltett. És volt ott minden, rádió, televízió, írott sajtó, interjúk, riportok születtek, volt tejjel-mézzel folyó vendéglátás, de olyan gazdag, melyhez foghatót még nem láttam. És mindezek után soha, semmiféle fórumon, sehol egyetlen szó sem hangzott el róla, egyetlen filmkockát sem lehetett látni, ahogy fotót sem. Teljes volt a némaság. A könyvesboltokba egyetlen kötet sem került a tizennégy közül mind a mai napig. A szerzők egyetlen fitying honoráriumot sem kaptak a műveikért. A kiadó röviddel ezután eltűnt, megszűnt, vagy megszüntették, nem tudom.
Az én Szuvenírem bemutatója ez előtt a könyvbemutató előtt volt néhány nappal, ezért tudtam kívülről a bemutatott részletet. Hogyan lett a millió szereplőt, számtalan idősíkot felvonultató nagyregényből egy szereplőre és egy bábura redukált kamarajáték, az, úgy gondolom, több, mint rendhagyó. Ezer oldal, tíz évet, generációkat mozgató saga számomra nem volt járható út. Ki kellett ollóznom azokat a szövegeket, amelyek kizárólag a kivégzés éjszakájára, magára a kivégzésre és a közvetlen ezek körül történtekre vonatkoztak. Amikor ezzel elkészültem, rendelkezésemre állt egy komoly mennyiségű anyag, aminek, úgy látszott, csak neki kell állni. Mindössze az volt a kérdés, hogyan, milyen módon, milyen eszközökkel lehet ezt az előadást létrehozni? Nem láttam az alapvető dolgokat sem. Ki mondja el a szöveget? A félholt nem mondhatja. Akkor ki? És hogy kerül oda? És mi köze egyáltalán az egészhez? Maga a szöveg olyan messze volt mindenféle színháztól, mint Makó Jeruzsálemtől. Hogyan lesz ebből az egészből színház? És élő, eleven, mert csak akkor érvényes. Úgy álltam, mint szamár a hegyen, rettentő ostobának éreztem magam, már-már bántam, hogy az egészbe belekezdtem. Aztán, ahogy nemcsak a csodában, de néha a valóságban is lenni szokott, olyan Pallasz Athéné kipattanása módján pillanatok alatt meglett a megoldás. Éjjel álmodtam valamit, láttam is valamit, reggel elmentem futni az erdőbe és mire hazaértem, megvolt a hogyan. Innen aztán nem is volt más hátra, mint másfél évi gatyarepesztő munka, fejtörés, felfedezés, letörés és gyerünk neki újra. Boldog pillanatok valaminek a megtalálása ügyében. Aztán kiderült, hogy használhatatlan, amit találni véltem. És ezerféle szöszmötölés tárgyakkal, kellékekkel és magával a szöveggel. Húzni, húzni, mert még mindig sok. Milyen legyen a tér? Hosszú idő óta játékaim a brooki üres térben játszódtak. Nagyon szeretem Beckettet, az ő világa számomra alapvetés. Legkedvesebb darabjaim egyike a Godot-ra várva. Egy idő után tudtam, hogy a Szuvenír tulajdonképpen egy anti-Godot, mert míg az a reménnyel kezdődik és a reménytelenségben ér véget, itt éppen az ellenkezője történik. A semmi, a Halál, a reménytelenség világából jutunk el a reményig. S ha már Godot, miért ne állhatna az én játszóterem közepén a becketti kopár fa a regénybeli bokor helyett? Megvan a látvány. De mi lesz a zene? Mert zene kell! Kutatás, keresgélés. Nem jó. Ez se. Ez se. Na végre. Rövid! Hosszú! Halk! Hangos! Felvétel. Nem jó a közös dinamika! Javítás. Javítás. Az óra meg ketyeg. Na végre, megvan. De nem ezek az igazi nehézségek. Mert ott van a figura. Az alak, akiről ez az egész szól. Én nem játszhatom Sanyit, akit, ha rosszul is, kétszer fejbe lőttek. Talán csak Kantor az egyetlen, aki ezt a dolgot megbízhatóan meg tudná oldani, az ő darabjainak főszereplői jobbadán halottak. És akkor jön az ötlet, a bábu. A bunraku, ez a nagyszerű japán bábszínház hozta az ötletet. De a megoldás más, mint ott. Sanyi nem mondhatja el a történetet. Idegen sem, csak olyasvalaki, aki végig jelen volt. És ki más lehet az, mint a Lélek, minden eleven ember mozgatója, ha hisz benne az ember, ha nem. Bár mondják emberi lényre néha, hogy lelketlen, ami igen súlyos ítélet. És a halál küszöbén a lélek elhagyja a testet és visszatér a… de jó lenne tudni, hogy hova. Talán az Úr zsámolyához? De ezt a Sanyi-lelket visszafordítják félúton, hogy várj csak, eredj vissza, még nincs vége, térj vissza hozzá, segíts neki. És visszafordul, visszatér és több tucat halott között találja a még élő testet a tömegsírban. A valóság határai nem mindig ott húzódnak, ahova képzeljük. Müller Pétert, az írót, ugyancsak 56-ban, szétlőtték az utcán. Müller Péter golyókkal a testében, halálközeli állapotban ott feküdt a kövezeten, patakzott belőle a vér. És Müller Péter néhány méter magasból nézte végig az egészet. A földön fekvő nem látott, hallott, nem fájt, nem érzett szinte semmit, mert csak a láthatatlan, lebegő Müller látott, hallott, emlékezett helyette. Másvalakik, a klinikai halál állapotából visszatértek elmondják élményüket az odaátról, ahol nem a semmi és a sötétség az úr, hanem hihetetlenül pontosan érzékelt gyönyörű víziók sokasága.
Mi az a másik a test mellett? A lélek? Vagy valamiféle energia? Akarat? Miféle energia, akarat az élni akarás? Az biztos, hogy nagyon nagy erő. De fontos, hogy fölcímkézzük? Nos, ezt a valamit, ezt az addig eleven testből kiszakadt Lelket kellene eljátszani, aki most a teste nélkül pőrén ott van a külső világban, ahol csak Sanyival együtt járt, de Sanyi most nincs, csak ő, egyedül. És segíteni hívták vissza, hát segít, ahogy tud, mert azt az összetört fél-Sanyit neki kell ízről-ízre összerakni, megreparálni, életre kelteni. Na, ez már közel jár ahhoz, ami dráma lehet, ha… De milyen ez a Lélek-Sanyi? Éppolyan, mint az Ember-Sanyi, vagy kicsit más? Vagy nagyon más? És hogyan mozog, így egyedül? Saját gesztusokat nem használhatok, az biztos. A vége felé meglett ez is. Évekkel ezelőtt Benedek professzor meghívott betegei közé játszani és mesélni. Figyeltem a mozgásukat, főleg abból építkeztem. Időközben elkészült a bábu-Sanyi, aki hasonló ruhákat kapott, mint amilyeneket én fogok viselni.
Egy idő után nem volt más hátra, mint összerakni, összeérlelni az egészet és aztán várni a csodára. Ami ebben az esetben egy sikeres pályázat lett volna. Csodák persze ilyen esetben is meglehetősen ritkák, három sorban értesítettek, hogy pályázatomat elutasították, fellebbezésnek helye nincs, punktum. Végül is volt gimnáziumi osztálytársam, Urbán Gyuszi rendelkezésemre bocsátotta a Fővárosi Művelődési Ház körcsarnokát, ott volt a premier és még két előadás. Aztán még négy-öt másutt. Hiába próbálkoztam újra, meg újra, igazán nem kellett szinte senkinek. Egy-két előadást sikerült még szerveznem, két emlékezetes volt ezek között, az egyik a Fonó Budai Zeneházban, a másik az IBS színháztermében, ahol Geszler Mihály barátom kamerája megörökítette az itt látható egyik utolsó előadást. Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni az előadás életben tartásáért, pedig higgyék el, mindent, amit lehetett, megtettem érte. Kritika sem igen foglalkozott vele, egyetlen írásról tudok, ami eljutott hozzám, Szaló Péter írta és a Poliszban jelent meg.
Befejezésül jó szórakozást kívánnék, de tudom, hogy ez a nézőnek legalább olyan nehéz teher, mint nekem volt létrehozni ezt az egészet. Súlyos dolog, ami itt megjelenik, hálás lehetek, ha van, aki végignézi az egészet. Köszönet érte.
Illusztráció: Szuvenír (fh. http://www.erdelyigyorgy.hu/szuvenir.html)
Ezek is érdekelhetik!
Szondi György Utassy József-díjas! | Díjátadó | Filmfelvétel →
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Filmfelvétel →
Hoppál-Kovács Edit: Ha láthatnál repülni | Könyvbemutató | Filmfelvétel →
