Halmai Tamás: A Föld átváltoztatói
– Rilke-kommentár –
„…a legjobbak is csupán bolyonganak a szavak között, ha a legfinomabb árnyalat, csaknem elmondhatatlan tapasztalat kívánkozna a nyelvükre.”
(Levelek I/168.)
„S ha mondhatnék még valamit, csak annyit: ne higgye, hogy aki itt vigasztalni próbál, az gondtalanul él az egyszerű és békességes szavak között, melyekkel Önt olykor bátorítja. Az ő életét szomorúság és keservek igazgatják, s messze elmarad az Ön élete mögött. De ha másként volna, akkor soha nem találta volna meg éppen azokat a szavakat.”
(I/283.)
1
Értőn rajongott Rodinért, és rajongva értette Oroszországot. Mikor a tárgyakkal keresett közös nyelvet: az angyalokkal talált. Pártfogói nem egyszerűen egy létművész költőt támogattak, hanem új líratörténeti korszak megszületését segítették.
Rainer Maria Rilke (1875–1926) első művei még a posztromantika horizontján, szecessziós-szimbolista versnyelven fogták vallatóra a mindenséget – de kései művészete (különösen az Orpheusz-szonettek és a Duinói elégiák) már a klasszikus modernségből kivezető szellemtani utakra derített fényt.
Költészetének motivikus rendjéről és gondolati szigoráról legbiztosabban talán Báthori Csaba esszéiből értesülhetünk – aki fordítóként a szonetteket s a Levelek négy nagy kötetét is jegyzi. Utóbbi kiadvány (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2014) lapról lapra meglep valami frissel, valami örökkel. (Az egyik legnagyobb európai költő a prózai munkáiban is tündökletes stilisztaként áll előttünk.)
A Franz Xaver Kappusnak írt, ars poeticát nyújtó levelek vagy a Lou Andreas-Saloméval folytatott lelki-szellemi dialógus nagyobbrészt ismert részei a Rilke-életműnek. Amint azok a vissza-visszatérő gondolatok is, melyek a magányban érlelt szellem világértő érzékenységét taglalják; a gyermekkor szüntelen ihletet rejtő örökkévalóságára emlékeztetnek („A művészet: gyermekkor” [I/235.]); a tárgyi-dologi valóság néven nevezhető autonómiáját dicsérik; a műalkotás valóságnál igazabb létmódját ecsetelik; a mezítlábas természeti energiák zsongó nyugalmáról értesítenek (arról, mely egyszerre oltalmaz és ösztönöz); a szeretet (és a szerelem) mint nehéz munka félreértett szépségéről eszmélkednek, s az érett, érdemi kapcsolatok-kapcsolódások esszenciáját is abban ragadják meg:
„…két magányosság oltalmazza, határolja és köszönti egymást” (I/274.).
2
Ezek a – rendre értekező prózává emelt – magánüzenetek a személyes alkotói hitvallást is művészetfilozófiai nyelven fogalmazzák meg. Ez nem pusztán nyelvi-poétikai módszertan kérdése, de létbeli alapállásra is visszamutat:
„A műalkotás: valami végtelen magányosság hordozója, és semmi más eszköz nem alkalmatlanabb a megértéséhez, mint a kritika. Csak szeretettel lehet megragadni és megőrizni emlékezetünkben; csak szeretet lehet méltányos vele szemben.” (I/157.)
„A dolognak helye van, a műalkotásban megtestesült dolognak azonban (Kunst-Ding) mozdíthatatlan talapzata; megfosztva minden véletlentől, megtisztítva a homálytól, kihántva az időből és beleoltva a térbe: a műalkotás maradandóvá vált, képes az örökkévalóságra. A modell csupán látszik, a műalkotásban megtestesült dolog azonban létezik. Ezért az egyik roppant erővel meghaladja a másikat, s a műalkotás a természetben mindenütt megtalálható lét-akaratnak csöndes és fokozódó megvalósulása.” (I/192.)
„Valamiképpen nekem is dolgokat kell teremtenem; nem plasztikai, hanem írásos dolgokat – valóságokat, melyek a kézművességi tudás eredményei. […] Talán magában a nyelvben rejlik ez a kézművességi tudás?” (I/199–200.)
Rilke az esztétikumnak ontológiai jelentőséget, a műalkotásnak létalkotó s emberteremtő kompetenciát tulajdonít:
„Ebben rejlik a mű roppant éltető ereje annak számára, akinek létre kell hoznia azt – hogy összefogja azt az embert: a csomó a rózsafüzérben, miközben az élete imát mormol; egységének és igazi lényének örökké visszatérő, kezébe letett bizonyítéka, mely mégis csak neki nyilatkozik meg, és kifelé névtelenül hat, csupán úgy, mint szükségszerűség, mint valóság és létforma.” (I/405.)
„Mert hát soha ne feledkezzünk meg arról, hogy legfőbb feladatunk a formateremtés.” (III/1411.)
A részvét kis köreiből a szeretet teljességébe irányul a levelek lépte, léptéke. A párizsi kitaszítottakról így ír a költő:
„Senki nem gondol rá, hogy gyermekkor szunnyad bennük is, mely veszendőbe megy, erő, mely megbetegszik, és szeretet, mely egyszer egykettőre kilobban?” (I/175–176.)
Ugyanez az érzékenység fordul a természeti létezés – üdvöt ígérően – eredendő minőségei felé:
„Kezdem már gyanítani, ami új; a virágok gyakran oly sokat mondanak nekem, s az állatok a legszokatlanabb ösztönzésekkel szólnak hozzám. És néha már az embereket is így tapasztalom meg, valahol életre kelnek a kezek, szólásra emelkednek az ajkak, és mindent nyugodtabban s nagyobb méltányossággal veszek szemügyre.” (I/196.)
Magasabb absztrakciós fokon pedig a szeretet antropológiai szükségszerűsége hív életre ontológiai ethoszt:
„Keveset tudunk, de hogy nekünk a nehéz dolgok felé kell tájékozódnunk, az olyan bizonyosság, amely soha nem hagy el bennünket; áldás az, ha magányos az ember, ugyanis a magány nehéz; ha valami nehéz, az eggyel több ok arra, hogy megtegyük.
Szeretni, ez is jó dolog: a szeretet ugyanis nehéz. Az ember és ember közti vonzalom: ez talán a legnehezebb feladat, amelyet meg kell oldanunk, a legnagyobb erőfeszítés, a végső próba és kihívás, olyan munka, amelyhez viszonyítva minden más munka csupán előkészület.” (I/270.)
A feminin alkotói energiák és a magány érlelte új ember antropológiai (és antropológiát meghaladó) összekapcsolása látszólag az ezoterikus utópiák észjárását követi. Valójában egy metafizikus létbizalom jegyében alkotja meg az eljövendőt – a ráérző remény motívumaiból:
„S lehet, hogy a nemek közelebbről rokonok, mint hinnénk, és a világ nagyszerű megújulása talán abban áll majd, hogy férfi és nő – megszabadulva minden tévedéstől és kelletlen érzéstől – egyszer csak nem ellenlábasként érzékelik egymást, hanem mint testvérek és szomszédok, s úgy egyesülnek mint emberek, annak érdekében, hogy közösen hordozzák – egyszerűen, komolyan és türelmesen – a nemiség súlyos terhét, melyet vállukra rótt a sors.
De a magányos ember – a kezével, mely kevésbé hajlamos a tévedésre – már most előkészítheti és felépítheti mindazt, ami egyszer majd sokak számára lehetségessé válhat.” (I/171.)
„Egy szép napon (s emellett manapság, főleg az északi országokban, már megbízható, világos jelek szólnak), egy szép napon megjelenik előttünk a lány és az asszony, és neve már nem pusztán a férfi ellentétpárját jelenti majd, hanem valami önmagában álló dolgot, valamit, aminek hallatán nem gondolunk többé kiegészítésre vagy határra, csak az életre és a Létre – és ez lesz a nőies ember.
Ez a haladás átváltoztatja majd a szerelem-átélést, ami jelenleg merő tévelygés (és a meghaladott férfiak akaratával eleinte ellenkezik), mégpedig alapjaiban változtatja meg, s olyan kapcsolattá fejleszti, amely ember és ember viszonyát kívánná jelezni, és már nem férfi és nő kapcsolatát. És ez az emberiesebb szerelem (amely végtelenül kíméletesen és halkan, és kötődésben-eloldódásban is szépen és világosan teljesül majd) ahhoz a szerelemhez fog hasonlítani, amelyet mi most küszködve és fáradságosan előkészítünk, a szerelemhez, amely abban áll, hogy két magányosság oltalmazza, határolja és köszönti egymást.” (I/273–274.)
„Csak jóság van, és nincsenek nemek” – írja majd Pilinszky a Levél című versében. Androgüni távlatok? Angyali reminiszcenciák? Lesz talán jövő, melyben már csak a nyelv tesz különbséget az egyetlen között… De addig is – erre bizonyos szerzők bizonyos írásai a kötelezvények – nyílhatnak legalábbis eszméleti utak egy metatudat dimenzióiba:
„Nem, kedves barátom, nem férne össze az angyalok szenvedélyességével, hogy nézők legyenek csupán; ők a cselekedetek terén ugyanúgy túlszárnyalnak minket, mint ahogy az ő fejük felett Isten a cselekvés ura… én őket tartom a beavatkozás par excellence mintáinak – és ebben csak-csak igazat ad nekem, barátom, hisz én erről eddig is bizonyságot tettem: mert ugyan engem (aki ugyancsak alaposan a dolgok és az állatok világa felől érkezett) az a vágy vezérelt, hogy az emberi szférában gyűjtsek tapasztalatot, lám-lám: egyszer csak az azon túlterjedő, angyali szféra vált birtokommá, és ezért ugrottam át az embereket és pillantok vissza rájuk szívélyesen.” (II/833.)
A hitbéli, metafizikai vagy vallási érdeklődés megmutatkozásai egytől egyik kitüntetett és tanulságos szöveghelyek a levelekben. A nem talált (avagy elveszített) Istenhez teológiai linearitásokat fölforgató sejtelem pásztorolná vissza a címzettet (és immár az olvasót is):
„Miért nem gondolja inkább, hogy Ő az eljövendő, aki örök időktől fogva létezik, a Jövő, egy faág végtelen gyümölcse, amelynek mi vagyunk a levelei? Mi tartja vissza attól, hogy az Ő születését kivetítse a leendő időkbe, és saját életét úgy élje, mint egy fájdalmas és gyönyörű napot, amely egy hatalmas terhesség történetének része? Hát nem látja, hogy minden, ami megtörténik, szakadatlan kezdet, – és nem lehetséges-e, hogy az Ő kezdete, hiszen minden első lépés önmagában gyönyörű? Ha Ő a legtökéletesebb, akkor a csekélység nem előtte áll-e, hogy kiválaszthassa magát a teljességből és bőségből? – Nem szükségszerűen Ő-e az Utolsó, aki mindent felfog magában? És mi volna a mi értelmünk, ha Ő, akit annyira óhajtunk, már létezett volna?
Ahogyan a méhek a mézet összehordják, úgy préseljük ki mi is a Legédesebbet mindenből, és építjük Őt. A csekélységgel kezdjük, igen, a szerénnyel, aprósággal (csak legyen tetteinkben szeretet), a munkával és utána a nyugalommal, egy csepp hallgatással vagy egy kis magányos örömmel, mindennel, amit egyedül – társak és követők nélkül – megteszünk: így kezdjük el Őt, akit nem fogunk megélni, ahogy a mi elődeink sem éltek meg bennünket. És mégis itt vannak ők, akik régen elmúltak, mibennünk: ők a hajlamaink, ők sorsunk terhei, ők a zúgó vér ereinkben, és ők a mozdulat, amely az idő méhéből felszáll.
Létezhet valami, ami megfoszthatja Önt a reménytől, hogy egykor Benne, a legtávolabbi, legmagasabb térben magára talál?” (I/220.)
Később is a megteremthető vagy inkább kimunkálható Isten eszméje fénylik föl végső konklúzióképpen, blaszfémiát is vállaló eltökéltséggel:
„…és most már tudom: hogy Isten lesz csak, a jövőben. Lesz, és azok, akik magányosak, és kivonják magukat az időből, ők építik Őt, építik a szívükkel, agyukkal és kezükkel, – a magányosan alkotók, akik mű-alkotást hoznak létre (azaz: jövendő dolgokat), ők építik Őt, ők kerítik be Azt, aki egykor majd lesz, ha beteljesedik az idő az örökkévalóságban. A magányosak egyetlen mozdulata sem vész kárba, és a fájdalom, amelyet viselnek, mutatja a jövendő útját. Minden esemény, amely megtörténik velük, annak a dolognak tükörképe, amely a jövőben létezik. Minden csak lesz. Azonban mi vagyunk az előfutárok és a jósok.
Ezért ami bennem bizalom, az a magányosak iránti bizalom; ami szeretet: irántuk való szeretet. A magányosakban, akik nem hagyják megtéveszteni magukat, a próféták lelkében, akik nem jósolnak, azok életében, akik nehezek némaságuktól és édesek ki nem öntött vágyaiktól: bennük születik majd meg az Üdv.
Ó, mennyire előresietett Krisztus. És milyen gyorsan talál egy ilyen ámokfutó… még nagyobb ámokfutókat – mert ekkor Isten nagyon hamar múlttá válik, mint minden, amiről beszélünk.” (I/238.)
Ugyanez a gondolati ív, a melankólia színeit is magára véve:
„Nem tárgyalhatnánk-e egyszer úgy az Isten történetét, mint az emberi szellem mintegy soha birtokba nem vett tartományát, azt a mindig meghiúsított, kihagyott, végül is elszalasztott esélyt, amellyel élni lett volna egykor idő, elszántság és eltökéltség, s amely abban a térben, ahová kiszorítottuk, lassanként olyan feszültséggé torlódott össze, amelyhez képest eltörpül a magában álló, örökké szétszórt és kicsinyesen ösztönzött emberi szív összes erőfeszítése?” (II/1145.)
„…a kegyelem, vagy nevezzük bárhogy, Isten és miköztünk feszülő hontalanság…” (II/811.)
Nyelv és gondolat valóságalapító kompetenciáján elmélkedik egy újabb mondat – összhangban a huszadik századi nyelvfilozófiák és kognitív tudományok fölismeréseivel:
„S gyakorta egyenesen úgy rémlik nekem: elegendő, hogy egy nagy dolgot elgondoljunk, s az – már ezáltal! – elpusztíthatatlanul létezik!” (I/401.)
Az univerzum mint élő egész teorémája egyidejűleg hajlik vissza mítoszok előtti idők archaikus-aranykori eszméleti rendjébe, s előlegezi-óhajtja a beváltható remények új világosságát:
„Ó, mi meg csak számolgatjuk az esztendőket és latolgatunk, és abbahagyunk és elkezdünk valamit, és a kettő között: merő habozás. Holott a világ egyetlen szerves egész, egyik dolog rokon a másikkal, valamikor megszületett és gyarapodik és azonossá válik önmagával… s a mi feladatunk lényegében csak az, hogy jelen legyünk, de hitelesen, de rendíthetetlenül, mint az anyaföld, igazodva az évszakok ritmusához, világoshoz és sötéthez, és illeszkedjünk pontosan a térben, nem kívánkozva nyugodni másféle égtájban, mint befolyásoknak és erőknek olyan hálózatában, amelyben bizonyossággal uralkodnak a csillagok.” (I/436.)
Hogy a csodát a csodálkozás lelkülete (a gyermekdedség szellemisége) invitálja a világ életébe, ugyancsak föl-fölbukkanó sejtés:
„Meg kell teremteni azt a képességünket, mely lehetővé teszi, hogy úgy tegyük rá kezünket a földre, mint az első ember.” (I/438.)
„Csoda ez, csoda: hogy minden megjön a maga idejében, és soha semmit nem lehet kicsikarni, de ha egyszer itt a tapasztalat, akkor elháríthatatlan.” (II/712.)
„…és hogyan is vonhatnánk ki magunkat azon kötelesség alól, hogy csodálattal fogadjuk ezt az Istentől reánk bízott világot, amelyben bizonyára az összes előkészület tapasztalata megadatik számunkra minden jövőbeli és örök csudálkozáshoz!” (III/1402.)
A katekizmusok szabályzati szigorától tántorítja magát távolokba a hit bevégezetlen gesztusa helyett a szeretet emberségét ajánló magatartás:
„…a hitnek, ennek az Isten iránti kényszernek nincsen helye többé ott, ahol valaki Isten felfedezésével kezdte…” (III/1740.)
„Hit! – olyan nincs, szaladt ki majdnem a számon. Csak az van – a szeretet.” (III/1744.)
A keresztény túlvilághit dogmatikáját igazítja életszerűbbé a „földivé kell válnunk” szelíd imperatívusza:
„…pedig nekünk, egyelőre, ameddig itt vagyunk, és rokonai vagyunk a fának, virágoknak és az anyaföldnek, a legtisztább értelemben földinek kell maradnunk, sőt – hadd mondjam ezt ma még – földivé kell válnunk!” (IV/1887.)
A szív holisztikus látószöge is többször megnyílik (jó néhányszor az élő Isten tapasztalatából táplálkozó zsidó, arab, egyiptomi, keleti vagy orosz/ortodox hitvilágok iránti rokonszenv jegyében):
„…a szív a legközvetlenebb részvétellel gondol végtelen rokonságainkra, öntudatlanul illeszkedik a rétek és a fák és a hold kínálta örömhöz, amely soha nem eszmél önmagára, és csak később – a közös egységben – Istenben azonosul önmagával.” (III/1387–1388.)
„…egész életemben nem törekedtem semmi másra, mint arra, hogy felfedezzem és élettel telítsem szívemben azt a pontot, amely képessé tenne, hogy a Föld összes templomában egyforma joggal, egyforma azonosulással imádhassam a mindenkori legdicsőségesebb Fennebbvalót.” (III/1800.)
E gondolatiság a létteljességből a szubjektum és az objektum illúzióját is kiiktató, nemkettős (nonduális) keleti gondolkodásmódokkal érintkezik (az alábbi idézet a szonettek és az elégiák szellemiségét magyarázza):
„Aki az élet szörnyűségét valamikor, végleges érvényű döntéssel nem képes helyeselni, sőt azt dicsőíteni, az soha nem fogja elfogadni létük elmondhatatlan, nagyszerű megbízásait, az csak a külső körön járkál, az – ha majd egyszer megszületik a döntés – ráébredhet: sem eleven nem volt, sem halott. A szörnyűségnek és boldogságnak azonosságát felmutatni, ezt a két arcot ugyanazon isteni főn, sőt ezt az egyetlen arcot megvilágítani, amely hol ilyennek, hol olyannak mutatkozik, mindenkori tapasztalati szemszögünk adottságai szerint…” (IV/1952.)
A mindebből szüremlő gondolatok például Teilhard de Chardin krisztokozmológiájával vagy a ma népszerű spirituális és önismereti iskolákkal (elsőrendűen talán Ken Wilber integrál szemléletével) éppúgy érintkezést mutatnak, mint az asztro- és a kvantumfizika alapvetéseivel:
„A természet, környezetünk dolgai, használati tárgyaink esendőek és ideiglenesek: de addig, amíg itt vagyunk, ők a mi birtokunk, örömünknek és nyomorúságunknak tapasztaló testvérei […] …igen mély benső fokon kell megérteni és átváltoztatni ezeket a tüneményeket és tárgyakat. Átváltoztatni? Igen, hiszen az a feladatunk, hogy ezt az átmeneti, esendő Földet olyan mélyen, szenvedélyesen és szenvedések között szűrjük át magunkba, hogy lényege – »láthatatlanul« – ismét feltámadjon bennünk. […] …miközben a drága láthatót és megragadhatót folyamatosan átültetjük természetünknek láthatatlan rezgéseibe és izgalmaiba: természetünk pedig megint új rezgésszámokat iktat az univerzum rezgési szféráiba. (Mivel a különböző anyagok a világegyetemben csupán különböző rezgési alakzatok, ilyen módon nemcsak szellemi természetű intenzitásokat készítünk elő, hanem – ki tudja – új testeket, fémeket, csillagködöt és csillagképeket.) […] A földnek nincsen más menedéke, mint hogy láthatatlanná változzék: bennünk, akik lényünk egyik felével részesei vagyunk a Láthatatlannak – legalábbis részesedési jegyünk van –, és gyarapítani tudjuk földi létezésünk ideje alatt láthatatlan birtokunkat – egyedül bennünk mehet végbe a Láthatónak ez a tartós és intim átváltoztatása láthatatlanná, látható és kézzelfogható létezésből a függetlenségbe, ahogyan saját sorsunk – belül, szakadatlanul – egyszerre válik láthatatlanná és jelenvalóvá.” (IV/2260–2261.)
Bárha lennénk, lehetnénk – egyszer s mindenkorra, azaz már most – a Föld átváltoztatói! Abban az eszméleti régióban, ahol szabadság és szeretet: szinonimák. – Hiszen az ember nem kategória, hanem folyamat. Nem konstans, hanem drámai lény. Identitását egyetlen pillanat sem rajzolja véglegesre. Csak, talán, a halál. Az élet átmenetek és változékonyságok rögzíthetetlenül káprázatos rendszere; összetűnünk és szertemosódunk, s közben egyetlen feladatunk, hogy – Iancu Laura szép szavával – helyeseljük egymás életét.
3
Nemcsak egész költészete s prózai művei tanúskodnak róla, de gazdag levélhagyatékából is a tekintet tisztaságának igénye sugárzik; Rilke a szakrális fókuszt kereső pillantás költője (mint nálunk, bár más tónusokhoz folyamodóan, majd Pilinszky lesz):
„Én nem tehetek másként: az emberi dolgokban mindig rögtön a szentség jeleit keresem (nekem csak ebben a szférában válik érthetővé és szükségszerűvé minden)…” (II/811.)
Ebből az alapállásból származik „a mélyben minden törvénnyé alakul” (I/170.) végső bizodalma és „benső életünk mélységes dimenziói”-nak (IV/2139.) fürkész tisztelete. Ahol pedig mélység s magasság összeérintkezik, netán identitást cserél? Ott a tévhiteket birtoklók sem térhetnek ki a szabadság, sőt a szabadulás angyali garanciái elől:
„Semmi más nem a miénk, csak a türelem. […] Minden dolog angyala vigyáz reám.” (III/1778.)
Illusztráció: Rilke
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Kháron ladikján az irodalomban és a képzőművészetben →
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
