Kozsák Rudolf Árpád: Úton (két vers)
Úton
Azt hittem, soha nem lesz vége az útnak,
és csak a Napot követjük,
hogy aztán nézzük,
ahogy lebukik a víz mögé
aztán újra csak úton legyünk,
hogy közben elsuhanjanak mellettünk városok,
hegyek, emberek, erdők, szántók,
aztán álmainkban gyorsan pergő,
fénylő képekké váljanak, és mosódjanak el,
hogy aztán csak vágyakozva gondoljunk vissza rájuk.
Józsi bőröndje
Józsi megkért, hogy hozzam el a bőröndjét a javítóból
a bőrönd a város másik végén volt a Lehel térnél
kiváltottam, és elkezdtem magam után húzni
úgy tettem, mintha turista lennék és megindultam,
akárcsak a város, én is lomha voltam a nyári melegtől
hiába volt üres a bőrönd, egyre nehezebb lett, ahogy
ismerős házak, terek, helyek, repedések, fénytörések
közt bandukoltam hazafelé – aztán
az ócska metró reszketve siklott a múlt megállói közt
majd a villamos az olvadó síneken csúszkált a
melegtől kába, ideges és szórakozott emberekkel a belsejében
én meg álltam köztük a bőrönddel, ami egyre nehezebb lett
mert mindenféle emlékkel, hangulattal, érzéssel telt meg
amit ez a furcsa, ronda, szépséges város adott nekem
amikor leszálltam a villamosról, alig bírtam levenni
Józsi bőröndjét, aztán csak hazahúztam és azon gondolkodtam,
hogy majdnem az egész életem elfér benne,
aztán kipakoltam lassan belőle, hogy üresen adjam vissza.
Illusztráció: Címzetlen skicc
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
