Hoppál-Kovács Edit: Három kispróza
Hűtlenek álma
Az őszi konferenciát Prágában rendezik. András csatlakozik hozzám, felváltva vezetünk majd. Jó félórája várok rá. Felkeltettek a kölykök hatkor, a paplanom alatt találom őket minden utazás előtt, ráadásnak ma eldugták a slusszkulcsomat is. Új fajt hoztam létre, aries lupust. Báránybőrbe bújt farkaskölykökkel élek együtt. Zizeg a zsebemben a telefon. Éva az, még aludt, amikor kilopództam a lakásból. Panni és Zozó lelkére kötöttem, hogy hagyják békén, amíg éhesek nem lesznek. Ahogy nézem, ez nagyjából ötven perccel később bekövetkezett. Megbeszélünk néhány praktikus dolgot. Mostanában ennyire futja egy négyéves és egy ötéves mellett. Felveti, hogy elhozná anyámat, amíg távol vagyok. Jó ötlet, ő valahogy jobban viseli a parancsnoki üzemmódot. Én nem vagyok képes egy fedél alatt létezni anyámmal hosszabb ideig. Egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy az arcomba ne tolja, mennyire csalódott, hogy otthagytam a praxist. Idegesítően felsőbbrendűnek hiszi magát. Azzal a fölényes figyelmességgel szeret bennünket, ahogy csak az orvosdinasztiák perfekcionista feleségei tudnak szeretni. Felér egy átokkal. Négy éve gyógyászati segédeszközöket forgalmazok, anyámat az sem hatja meg, hogy ügyvezető lettem.
András közeledik a járdán. A legjobb emberem, mégis rohadtul bosszant, ahogy feszegeti a határokat. Vajon észreveszem-e majd, ha engem is ledarál a multiközeg. Nem erodált-e máris, seggfej vagyok, vagy csak leszek. Vajon az dühít ebben a pedálgépben, hogy kezdek hozzá hasonlítani, vagy az, hogy annyira különbözünk. Az utóbbit remélem. Mindjárt beszól, hogy nekem X5-ös jutott, mintha érdekelne, ez jár a pozíciómhoz. Azt mondják, egy puhapöcsnek tart, mert nem dugtam meg senkit a cégben. Két éve vettem fel a kórházi kapcsolatai miatt. Egyszer meglátott egy félmaratonon, azóta ő is jár futni rendszeresen. Nem csodálkoznék, ha a helyemre ácsingózna.
– Szevaaasz, bocs a késésért, elfelejtettem beállítani a telefont. Tegnap átugrott hozzám egy régi évfolyamtárs, kicsit túltoltuk. Majd megállhatnánk egy kávéra.
– Meg fogunk, csak húzzunk végre.
– Látom, kifényezted, állat – harsogja tele az autót.
– Nem én fényezem, mint tudjuk, Linda mosatja hetente, a többivel együtt. – mondom fricskázva. Magamban dohogok, elindulunk.
Az Andrássyra érve enyhén rálépek a gázpedálra, szinte üres mind a két sáv. Jól fog esni egy korsó csapolt Flek. András telefonálgat. A többiek már egy órája elindultak, őket is felhívja, van egy sejtésem, mit remél a közös vacsorától. Pár hónapja vettem fel a két lányt. Középszerű termékmenedzserekből Dunát lehet rekeszteni, ők remek párost alkotnak. Felpörgették a belassult csapatot, gőzölög a tesztoszteron, egészséges csoportdinamika alakul. Éppen ezt akartam.
András elcsendesedik, fejét belenyomja az ajtó és az ülés közé gyűrt méregdrága sálba. Egészen hervasztó, nem bírom ezt a farokméregetést a márkákkal. Már az autópályán vagyunk. Apám üzent, elolvasom, ha megállunk. A motor visszafogottan dörmög, suhanunk a tejfehér ködben. A gomolygó vatta úgy ölel körbe, mint gyerekkoromban a vastag gyapjútakaró apa tágas karosszékében. Karácsony másnapján átjöttek az unokatesók, éjfélig filmeket vetítettünk, az utolsó morzsáig felzabáltuk anyám zserbóját.
Talán ezekkel az estékkel kezdődött az én mániám is. Amikor Éva megtudta, hogy háromszázhetvenkét filmem van katalogizálva, ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy hangszigetelt moziszobánk. Imádtam azt a két évet, amikor szombat délutánonként kinyitottunk egy üveg Telmo Rodríguezt és késő estig iszogattunk, miközben szerelmeskedtünk, filmet néztünk. Aztán becsapódott Zozó, s ahogy kinyílt a világra, úgy szorultak háttérbe a Kill Bill véresen abszurd pillanatai, vagy a Zabriskie Point kultikus sivatagi jelenetei. Idejét sem tudom, mikor néztünk filmet Évával a saját örömünkre.
Megállunk egy kávéra. Cserélünk, András élvezkedhet. Nem akarok beszélgetni. Hagyom, hogy félig lehunyt szemhéjamon keresztül belém szivárogjon az áttetsző fehérség. Prága előtt néhány kilométerrel András ébreszt. jól ismerek itt mindent, vezetek a Corinthiáig. Kristálytiszta levegő csapódik az arcomba a résnyire lehúzott ablakon.
Becsekkolunk, innentől jön a szokásos forgatókönyv. Ebéd után mindenki kap húsz percet a nagyteremben. A román termékmenedzser következik, Elena Zan. Tavasszal már beszélgettünk, még fociztunk is együtt a csapatépítőn. Abban is remek volt. Gyakran néz rám. Legalábbis ez az érzésem. Talán még karcsúbb lett, a formás mellek izgató közelsége és az otthonom hatszáz kilométeres távolsága ijesztő dimenziókat nyit bennem.
Csavarogni akarok egyet a városban. Lelépek vacsora után, amint lehet. A délutáni program végén elismerő szavakkal nyilatkozik a regionális nagyfőnök, hat havi bónuszról kapom meg a kimutatást, a metszett üveg kortárs szobor mellé. Elena mellettem ácsorog. Holnap városnéző túrára megyünk, súgja oda, csak nekem. Bénítóan sugárzó zöld szeme fürkész. Örülök, hogy nem nyomul. Erőt veszek magamon, kimentem magam a pácból. Évát már ebédszünetben felhívtam skype-on. Egy pillanatra elgyötörtnek tűnt az arca, de amint a birkasok rácsimpaszkodtak, velük nevetett. Képzelődöm, talán éjszaka is a könyvet fordította, vagy ezt gondolni egyszerűbb most nekem.
Kilépek a zajos utcára, ma tudok ellógni, holnap parti lesz. Mászkálok, tervek, számok nélkül, csak úgy. Bolyongok talán két órán keresztül, már régóta nem az unásig látogatott épületeket akarom látni, csak éppen tudni, hogy a helyükön vannak. Prága különleges karakterét egyszerre adja a középkori állapotokat megőrző belvárosi rész, a folyón átívelő hidak, a város közepén zöldellő erdő, és a keskeny utcák sokasága. Karcolja a bőrömet a novemberi szél. Szűk, macskaköves utcában találom magam, a fények a nedves, fekete négyzetekről az arcomba tükröződnek. Megállapodom egy lepattant krimónál. Szűk lépcsőn megyek le a szuterénbe, mutogatom nevetve, mit szeretnék. Negyedóra múlva gőzölög a knédli a tányéromon, a csülök és a savanyú káposzta mellett. Elégedetten terülök el a padon, ahol hely jut egy foghíjas, svájci sapkás szobafestő mellett, még fél korsó csapolt Fleket lehajtok az első falatok előtt. Ezért jöttem. Ezért a néhány óráért. Két további korsóval rendelek, ücsörgünk, egymás vállát lapogatva, kiderül, hogy szomszédom beszél magyarul. Megkóstoltatja velem a bramboráčkyt is, mesteri burgonyalepény fokhagymás tejföllel. Újabb kört iszunk, most én hívom meg, végre semmi bonyolult, semmi kötelék. Elégedetten gurítom le a hely specialitását. Hát, miért nem ezzel kezdték! Ez valami pazar. Közben jól elszaladt az idő.
Szégyenkezem egy pillanatig, amiért ilyen erővel szakítom ki magam aktuális díszleteimből. Éjfél után érek vissza a szobámba. Reggel váltunk néhány üzenetet Évával. Elmúlik az aggodalmam. Fodrászhoz megy, és talán lesz ideje tekerni egyet a Városligetben. Anyám főztjét eszik.
Reggeli után futólépésben megyek a nagyterembe, csoportokba verődünk, már csak rám vártak, indul a buli, nem meglepő, Elenával egy csapatba kerülök. Kódolt térkép segítségével kell eljutnunk hat helyre, kapunk hozzá egy tuningolt Trabantot, a miénk narancssárga, kiegészítve egy helyi segítővel. Szelíd szemű fizikus hallgató, nem sokkal később kiderül róla, hogy elképesztő vezetési rutinnal gyűri maga alá a járgányt, száguldunk keresztül-kasul a városon. Jim Morrison pörget bennünket extázisba, a kazettás magnóból. Úgy tűnik évszámtól függetlenül, ezen a beavatáson minden egyetemista átesik. The Doors, létük alapja. Az én medikusi éveim is Morrisonnal kezdődtek. Tom Waits-szel folytatódtak és Laurie Andersonnal fejeződtek be.
Beszélgetésre nem sok idő marad, a játékos hévbe új izgalom vegyül. Már Bob Dylan megy. Élvezem az út minden pillanatát.
Sajnálom, hogy az évek alatt kirakatkocsmává sekélyesedett U Fleků lesz az utolsó állomásunk, de két korsó Budvartól elillan csípős iróniám, és közelebb ülök Elenához. Angolul beszélek, idegen a hangom, ismeretlenek a szavak, amik előtörnek, idegen városban, idegen vér pulzál bennem, feloldódik a habos sörben a maradék lelkiismeretem. Megbicsaklásom nem tart tovább néhány percnél. Visszamegyünk a szállodához. Jön az eredményhirdetés, fölényesen nyerünk, Elena ragyog. Mindkettőnket megölel, engem egy kicsit hosszabban. Kapunk egy üveg Becherovkát, muszáj este meginnunk, mondja, én pedig csúszom a lejtőn. Idegen nyelven káromkodom. Görbül a tér és az idő, fogy a levegőm. Többen táncolnak már kisebb csoportokban, mindig is utáltam ezt.
Nincs időm agyalni, mellém lép Elena, arra kér, lassúzzak vele. Hirtelen a svájci sapkás mellé kívánkozom, a kispadra. Tudom, hogy figyelnek bennünket, az ilyesmit azonnal kiszúrják a kollégák. Néhány perc után Elena megérzi, hogy feszengek, nem kínoz tovább, poharakért indul a Becherovkához. Alig megy el, rövid sikítást és üvegcsörömpölést hallok az egyik oszlop mögül. Mire odarohanok minden csupa vér. Elena megcsúszott, a törött üvegdarabok több helyen felhasították a bőrt a karján. A pincérnek szólok, induljon elsősegély dobozért. Egy pillanatra lefagyok, a szűk koktélruha oldalt felhasadt, izmos combjai kivillannak.
András pillantását kapom el, mekkora tahó, gondolom, de nincs idő most erre, hozzák a fertőtlenítőt és a kötszert, szerencsére nem kell összevarrni a sebet. Felsegítem Elenát, az egyik körfotelhez kísérem, mindenki megnyugszik.
András dülöngélve közeledik, önelégülten leül közénk, én hamarosan elköszönök. Elena integet, kacér mosolyt vélek felfedezni cseresznyepiros szája körül, talán csak optikai csalódás. A Becherovka behatolt az összes sejtembe, robbanni készülök, de valahogy eljutok a szobámig. Nem tudom kinyitni az ablakát, biztonsági zárat építettek be, esélyt sem adnak szédülésre, sem oxigénre. Behúzom a függönyöket. Azt hiszem hánynom kell. Kiokádni magamból ezt a sóvárgást. A zuhany alá állok, a húst fejti rólam a jéghideg vízsugár.
Éppen csak leoltom a villanyt, amikor puha lépteket hallok, valaki beoson a szobába, nyitva hagyhattam az ajtót, csodálkozom egy pillanatig tompán, de máris a paplanom alatt érzem az izmos test könnyed siklását. Minden kontrollt elveszítek, csókol, ölel, harap. Belemarok, a kemény combok közé fúrom magam, hallom, ahogy zihál, ettől még jobban begerjedek, nyelvemmel simítom a nyomokat. Csukott szemmel zuhanok egyre mélyebbre. A film elszakad.
Idegesítő zajra eszmélek, a mobilom csörömpöl, azt hiszem. Fáj a karom, a fejem, zsibbad a lábam. Istenem, mekkora egy barom vagyok! Nem bírtam ki…
Visszaájulok. Kínzó álom gyötör, Zozó néz rám sírva, könnycseppek folynak az arcán, Panni kiabál velem, soha, de soha nem adom vissza a kulcsodat, nem mehetsz el itthonról, csaló vagy apa, csaló… szélvihar kap fel, megcsavar és földhöz ver.
Csuromvizesen térek magamhoz. Felülök. Hogy kerülök a fürdőszobába. Szétszaggatott testrészeimet húzom magam mögött. Kint egészen világos lehet már, a függöny résein beszűrődő fénycsóva megrajzol egy kecses lábfejet. Ennyi látszik Elenából, ez is pont elég. Lerogyok a fotelbe. Fel kellene keltenem, de képtelen vagyok közelebb lépni az ágyhoz. Mélyen alszik. Talán még nálam is többet ivott az este.
Kapkodva pakolok. Nem ébresztem fel. A bőrönd kerekei idegesítően pattognak mögöttem a hosszú folyosón. A konferenciaterembe igyekszem. Osonok, mint egy piti kis tolvaj. Minek kellett ez. Kockára tenni a normális életemet. Ki fog derülni, kattognak kétségbeesetten agyam szétesett maradványai. Mindig kiderül.
Elena az étteremből lép ki, lefagyok, hogy tudta ilyen gyorsan összeszedni magát. Észbontóan néz ki. Érzem, ahogy lángolni kezd az arcom, attól is, ami történt, amiatt is, hogy egyedül hagytam. Megvár. Jaj, ezt ne! Ekkor lép hozzám a recepciós, rémesen beszél angolul. Valahogy kinyögi, nagyon sajnálja, de ezt a levelet, amit a kezembe nyom közben, a kollégájának kellett volna eljuttatnia hozzám, tegnap a vacsora előtt. Nem értem, mondom, kitől jött ez a levél. Sajnos, ezt nem tudom, tárja szét a karját, és ott is hagy. Nem nézek Elena felé, elindulok vissza, a bejárat környékén vannak még üres fotelek. Lopva mégis visszapillantok, de őt már nem látom. Ólomsúlyok húznak le. Kinyitom a borítékot.
“Boldog születésnapot! Tudom, őrültség, de arra gondoltam, hogy utánad jövök, és itt töltjük a hétvégét, mint régen! Anyád bevállalta a kölyköket. Andrást és a recepcióst beavattam, adott kártyát a szobádhoz. Maradj vacsora után a bulin, amíg akarsz. Később átmegyek hozzád. Előttünk a hétvége, végre kettesben. Szeretlek. Éva”
Fel akarok ébredni. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mire összerakom, mi az úristen történik. Émelygek. A recepciós mosolyogva sandít felém, hiába nézek rá mogorván, jön. Már megint az a szörnyű kiejtés… ön szerencsés ember, a felesége elképesztően kedves nő. Boldog születésnapot uram, egészségére, teszi hozzá bájologva. Dupla eszpresszót és egy csokipiramist kapok. Az étterem specialitása, kacsint rám.
Az első szekcióra nem megyek be. Kevésen múlik, hogy ne kezdjek hangosan beszélni, ahogy szoktam, amikor egyedül vagyok.
Tehát, ha egy mondatban összegezni akarom a történteket, akkor megcsaltam a feleségemet a feleségemmel, és olyan részeg voltam, hogy ezt észre sem vettem. Az igazi hír az, hogy egy fasz vagyok. Mert én képzeltem eddig Évát egy törékeny, konzervatív nőnek, akivel csak egyféleképpen lehet csinálni. Bassza meg. András meg tudott mindenről. Simán hagyta volna, hogy összejöjjek Elenával?! A kis féreg! Bassza meg!
Felmegyek Évához. Mosolyogva nyit ajtót. Fodrásznál voltam, mondja ki a nyilvánvalót. Rövid és szőke lett a haja, a középhosszú, világosbarnából. Évek óta nem néztem hosszabban a szemébe. Éppen olyan vadul ölelem meg, mint éjszaka. Játékosan beleharap a nyelvembe. Vissza kell mennem, még két szekció lesz, ebéd után folytatjuk, mondom felszabadultan. András a kolléganőkkel utazik. Vasárnap délig miénk ez az új Prága.
Hazafelé végig én vezetek. A Fény utcai piacon teszem ki Évát, még beugrik néhány apróságért. Apám hív, be tudok-e nézni hozzá a rendelőbe. Éppen araszolok a Margit hídon, ha meg tudsz várni, akkor igen, mondom. Közel egy óra telik el, mire odaérek. Belesüppedek a jó öreg székbe. Nem reagáltál az üzenetemre, néz rám szemrehányóan. Basszus, apa, ne haragudj, csapok a térdemre, elfelejtettem elolvasni. Már veszem is ki a zsebemből a mobilt – „Ne hajolj el túlságosan, Éva utánad megy. Szülinapi meglepetés” – ennyi az üzenet. Miért írtad ezt apa, nézek rá csodálkozva. Nem tudom, ilyen céges bulikon mi szokott történni, én csak figyelmeztetni akartalak, feleli cinkosan. Hát, ez óriási, apa, a francba… kezdem a felháborodást, aztán elharapom a mondatot. Köszi, de nem terveztem félrelépni. Ez így talán nem hazugság, gondolom hozzá. Jól van, csak mintha az utóbbi időben kissé megfáradtatok volna Évával, örülök, ha jól telt a hétvégétek, dörmögi apám.
Van még valami, fiam, tulajdonképpen erről akartam veled beszélni. Vedd fontolóra végre, hogy átveszed-e a betegeimet. Nyugdíjba mennék lassan. Türelmetlen lettem az emberekkel.
Ezen még gondolkodnom kell, mondom meglepetten.
Kiköltözhetnétek a kertes házunkba, mi meg bemennénk anyáddal a városba, nagy már nekünk az a kert, folytatja rendületlenül. Úgyis kinövitek hamarosan azt a lakást, teszi hozzá.
Apa, lassíts, kérlek! Remek évem volt. Ki akarom élvezni minden pillanatát, találj ki más szülinapi meglepetést. Anya beszélte tele a fejedet, mondom ki dühösen. Látom rajta, hogy igen.
Mire hazaérek, a kölykök alszanak. Anyám is elment. Éva az előszobában vár, szeretem ezeket az apró ráncokat a szája körül. Átölelem, úgy, ahogy akkor. Felolvad a karomban, ráteszi a talpát a lábfejemre. Lépdelünk a hálószobáig. Az éjjeliszekrényen vár egy üveg Telmo Rodríguez.
Néhány héttel később hív a főnököm, Teams-en tartunk megbeszélést. Stratégiaváltás van, racionalizálás. Februárban a cseh ügyvezető kapja meg a magyar részleget is. Megszűnik a pozícióm. Nem ér teljesen váratlanul. Elena írt nekem. Őket korábban tájékoztatták. Leépítik a csapatomat is. Javaslatokat kérnek tőlem, kit érdemes átvenniük, András nincs köztük.
Napok óta csörög a telefon, a kollégák azt várják tőlem, mondjam meg, mi legyen. Nekem éppen fogalmam sincs. Azt hiszem, most már tényleg puhapöcsnek tartanak. Anyám dühöng, hallom a hangján, hogy ilyesmire számított, lúzer vagyok.
Furcsán megkönnyebbülök. Egész jó végkielégítést kapok, Éva mégis elsápad a hírre.
Nem mondtam neki, hogy a konferencia után kíváncsiságból megpályáztam egy háziorvosi praxist Győrben. Tegnap jött meg a válasz, hogy májusban kezdhetnék. Aztán meglátjuk. Talán saját céget alapítok. Ő sem mondta még, hogy ismét apa leszek. Előkerül egy újabb üveg Rodríguez, Lanzaga no.08039. Ezúttal csak én iszom. Vannak különösen jó évjáratok.
A következő mindenképpen izgalmasnak ígérkezik.
Csokimikulások
Azon a bizonyos napon, kora reggel óta fátyolszerű köd szitált, nyirkos lepel tapadt a városra. Mint lázas, fáradt betegek, feküdtek az utcák üresen, magatehetetlenül. Néhol kinyílt egy ablak, a lakások elhasznált levegője sűrű, émelyítő páraként hömpölygött a házak között. A kiállított csokimikulások hűséges kiskatonaként vigyáztak a gyerekek álmára. Számuk napról napra fogyatkozott. A környék legkisebb lakásában egy fiatal nő később ébredt, mint ahogy tervezte. A gyerekek összegabalyodva játszottak Gombóccal. A fiú szótlanul tolta a gőzmozdonyt a farokból hajtogatott alagút alatt, előre-hátra. A kölyökmacska hamar elunta a neki szánt szerepet, lustán a kislány vádlijához gömbölyödött.
A környék legkisebb lakásában aznap elfogytak a csokimikulások. Ketten, meztelenre vetkőztetve hasaltak a tányérok között, arccal a kávéfoltos terítőre borulva várakoztak. Sorrendben, a vajas kenyér és a meleg kakaó után következtek. Csukott szemmel, szótlanul tűntek el a mélyben. Miután gyerekei ismét játékba kezdtek a szoba szőnyegén, a fiatal nő elővette mélyhegedűjét a kopottas, fekete bársony tokból, megvárta, amíg a szőrgombolyag az ölébe tekeredik, és elkezdett gyakorolni.
Egy kortárs szerző darabjával indított. Az első tétel a mélyhegedű kissé vontatott, szorongó dallamából nőtt ki, amely dinamikában és tempóban egyre fokozódott. Sokáig dolgozott a vonó, a nő ünnepi koncertre készült.
A combjára engedte a hangszert, kipirult arccal figyelte, ahogy különleges kisfia egyetlen szó nélkül, mint mindig, kislánya pedig cserfelve tologatja a színes építőkockákat, apró vonalakat karcolva a padló puha fájába, amelyről már az előző lakó idejében lekopott az utolsó fedőréteg. Elmosolyodott a két tökéletesen különböző gyermek igyekezetén, aprólékos mozdulatokkal visszatette a selyem takaróba a hegedűt, majd kilépett a szobából a környék legkisebb konyhájába, hogy ebédet készítsen négyüknek. Tejbegrízt és milánói makarónit. Férjét csak reggelre várta haza az ügyeletből.
A kislány és a kisfiú sokáig mókázhatott ebéd után, elmaradt a délutáni mese és a kötelező alvás is. A nő bekapcsolódott a mulatságba, a gyerekek közelebb másztak hozzá, egészen közel a lábához. Később furcsa állatokat rajzoltak a piszkos lapokra. A kisfiú fekete, kopasz fejű, szárnyas lényeket, a kislány óriásfülű pókokat. Az anyjuk havas tájat, szánkózó emberekkel. Gombóc a fiatal nő ruhájába mélyesztette karmait. Később feljebb mászott és a gombokat pofozta játékos hévvel. Viháncolva nevették ki a mutatványost.
Egyre sötétebb lett odakint, a lámpa fénye komótosan életre kelt. Az idő észrevétlenül várakozott.
A gyerekek megéheztek. Vacsora után a kislány megpillantotta az utolsó csokimikulást az ablakban. Izgatottan mászott az ágyra, fel, egészen a párkányig. A belső ablak reggel nyitva maradt. Bal kezével erősen kapaszkodott, amíg a másikkal elkapta a zsákmányt, majd visszaült a földre, testvére mellé. Tépték az ezüst és piros színű csomagolást, a kisfiú tapsikolt örömében. Húga rátenyerelt a csupasz mikulásra, egyetlen mozdulattal szétrobbantotta. Csokidarabkák vették körbe őket a padlón. Összeszedték a legkisebb édes szilánkokat is. Anyjuk nem sokkal később melléjük feküdt, régi karácsonyokról mesélt. Nehezen aludt el, a halántékán lüktető fájdalmas görcs nem akart szűnni. A hó éjfél körül kezdett esni. Amikor reggel kinyílt a bejárati ajtó, Gombóc észrevétlenül surrant ki a férfi lábai között.
Többé egyszer sem látták.
„Emlékkoncertet tartottak a tragikus hirtelenséggel elhunyt hegedűművész előtt tisztelegve. A belépés ingyenes volt, a szervezők becsületkasszában gyűjtöttek adományt a művész félárván maradt, két kiskorú gyermekének megsegítésére. A legjobb prímását veszítette el a megye.” – írták meg a napilapok.
Kitérő egyenesek
– a férfi –
A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza bizonytalanul. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék.
Most is ez van, mit is mondhatnék.
Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged.
Talán én se lettem volna gyáva és folyton részeg, ha nem akarsz mindenáron vigyázni rám. Ha belém rúgtál volna, amikor hajnali háromkor becsöngettem hozzád összehányt ruhában. Mondhatnám, hogy nem kellett volna eltűnnöd egyik napról a másikra, mert most mi van, semmi sincs. Te elváltál, én meg apa vagyok. Jól tetted, hogy leléptél, mert így nem nyírtalak ki, most meg itt vagy nekem egy pillanatra, hozzád érnék, a szemed alatti fényes csíkot simítanám, de nem teszem, mert Lili a gyerekeim anyja, és sosem bántott. Nyomom a Sweet Home Chicago-t, ez a kedvenced, mindjárt szünet lesz, addig kitalálom mit mondok. Mondhatnám, hogy a legjobb napom volt, amikor a 10-es úton vezetni tanítottál és annyira röhögtünk, hogy képtelen voltam fékezni, még az árokban is csak röhögtünk, amíg meg nem állt valaki segíteni. Te vagy az egyetlen nő, aki három napig sem bírt együtt élni velem. Mondhatnám, hogy bocsáss meg.
És most szünet van, mondhatnék végre valamit, de csak babrálok a Fenderrel, amit tőled kaptam, közben nézek rád és nem mondok semmit. Térdelek az erősítő mellett, leguggolsz, hozzám hajolsz és azt mondod, még mindig szeretsz, és én csak annyit mondok, én is téged. Már vége a szünetnek. Várj meg, nem rohanok haza, vagy tudod mit, gyere fel hozzám koncert után, mindenki elutazott, megmutatom hol élek. Jó, egyezel bele egyszerűen és visszaülsz a helyedre. A tincseid kiszabadultak közben, nézem milyen kicsi a kezed, mindig is kicsi volt, mint egy kamasznak. Vagy mégse gyere fel, mi értelme lenne. A többiek bámulnak, látom, készülődik valami, ők is tudják, hogy nem kellene beszélnünk, de én elindulok veled.
Gyalog megyünk, mondom, két éve gyalog járok. A szívem kiborult, húsz kilót fogytam azóta, mesélem büszkén, meg hogy vigyáznom kell, apám infarktust kapott. Hazaérünk, megyek előre, mondom, megállunk a konyhában, a százas izzó ellenem dolgozik. Esetlenül ölellek meg, szorítasz szótlanul, ez nem a te otthonod, az enyém, gondolom. Bánom, hogy nem a tiéd is, de nem mondom, mindegy most már, így alakult. Megmutatok minden zugot, zavarodottan tömöm magamba a fokhagymát, nevetsz, mindig is utáltad a szagát, amikor ettem, én meg tudom, hogy ez is mindegy, mert úgysem csókollak meg. Mellém ülsz, bekapcsolom a számítógépet, fényképeket nézünk, kacagsz. Elfelejtem, hogy a gyerekeimen mosolygunk, akiknek nem te vagy az anyja. Az összes vicces fotót mutatom Katkáról, ahogy vigyorászik egy vödörben, meg Borcsáról vámpír jelmezben. Liliről láthatsz képeket a falon. Mindent el akarok mesélni neked, ami utánunk történt velem. Reggelig beszélek, megéhezünk, pirítóst csinálsz, én meg főzök teát. Önző vagyok, alig kérdezlek a boldogtalan tíz évedről. Lemezeket válogatsz a könyvespolcról, elkéred őket, szereted, ahogy játszom. Visszahozod hamarosan, ígéred. Menned kell, mondom, nemsokára ideér a tanítványom. Kikísérlek, nyitom az ajtót, szótlanul megyünk le a lépcsőn. Fintorogva befogod az orrodat, hát, ez nem a diplomata negyed, mondom nevetve.
Állsz sután a vizeletfoltos járdán, és én nem mondhatom neked, hogy isten veled, csak hogy viszlát, most elutazom, jó buli lesz a zenekarral, ha megjöttem dumálunk, ígérem, mert még nem tudhatom, hogy tizennégy nap múlva, amikor Lili leviszi a gyerekeket a játszótérre, fáradt leszek, furcsán erőtlen, kicsit le is dőlök majd. Viszlát mondom, mert nem mondhatom, hogy isten veled, jó, hogy voltál nekem, és ne sírj majd nagyon, egyszer mindannyian elmegyünk.
Nem tudhatom, hogy én tizennégy nap múlva.
Viszlát, mondom.
– a nő –
Nyílik az ajtó, végre itt vagy, megint elkéstél, mondják elnéző mosollyal a többiek, nem lehet rád haragudni, én sem tudok. Sokat változtál, de nem számít, érzem, ahogy pirulok, a hajad teljesen ősz már, csak a válladig ér, a szemed körüli ráncok összekapaszkodnak. Félszegen mosolyogsz, kortyolok a borból, remeg a szám. Bámulnak többen, mi lesz ebből, én sem tudom. Hozzám lépsz, az összes vérem dübög a fülemben, jó, hogy látsz, mondod esetlenül, puszit lehelsz az arcomra, már be is kell állnod a helyedre. Ki tudja, beszélünk-e ma este, mindig olyan hülyén alakul. Csak nézzük egymást és hallgatunk. Megvárlak a koncert végén és csak ülünk csendben. Belefúrod a fejed a vállamba, mosolyogsz, a mutatóujjaddal simítasz egy csíkot az arcomra, én meg nem mondok semmit, csak sírok, amikor nem látod, legutóbb is, vagy hat éve. Mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.
Mondhatnám, hogy elváltam, nincsen gyerekem, és tudom, hogy neked van, kettő is, és boldog vagy, úgy hallom. Mondhatnám, hogy én meg nem. Hogy az elmúlt tíz évben minden héten megnéztem, hol játszol, és csak kétszer mentem el, mert feleség voltam, te meg sokszor részeg. Mondhatnám, hogy nekünk együtt kellene megöregednünk, egy csendes kis helyen, ahol az unokáink rohangálnak egy hatalmas kertben, te meg gitározni tanítod vasárnaponként a falu kölykeit. Esténként Pastoriust hallgatnánk, mert Pastorius örök, mondtad, és én elhiszem neked.
De mi van most, semmi nincs. Én elváltam, te meg apa vagy. A Sweet Home Chicago jön, az első hangból felismerem, én csak téged hallak, feszesen dörmög a Fender a kezedben, még tőlem kaptad, fáj a gyomrom, ha erre gondolok. Most itt vagy nekem egy pillanatra, a hajadat simítanám, az íves szemöldöködet, de nem teszem, mert apa vagy.
Mondhatnám, hogy a legjobb napom volt, amikor egy koncert szünetében mellém ültél, mindenki engem nézett, a rajongóid dühösen, a haverok sóvárogva, jó formában voltam, tizenhárom kilót fogytam akkor, hetekre tűntél el. Zavarodban kiégetted a cigivel a térdemen a harisnyát, a hüvelykujjaddal takartad a lyukat egészen a szünet végéig, és senkit nem engedtél a közelembe. Volt idő, amikor három napot sem bírtál ki másik nő nélkül. Mondhatnám, hogy megbocsátottam, mert tudom, hogy szerettél, és te is bocsáss meg, hogy nem tudtalak elviselni, de nem mondom.
Szünet van, odamegyek hozzád, a gitárral babrálsz, szédülök, még mindig szeretlek, mondom, homályos a tekinteted, azt válaszolod, te is engem. Talán megmutatod hol élsz, mondod bátortalanul, vége is a szünetnek, a helyemre botorkálok. Minek menjek fel, mi értelme lenne, gondolom. Aztán mégis megyek melletted szótlanul, eszembe jut az este, amikor nálam aludtál, bűzlöttél a rumtól, könyörögtél, szüljek neked gyereket. Szültem volna, ha nem engeded a női szájakat mint piócákat a testedre tapadni.
Bemegyünk a házba, az első emeleti lakásba, ahol nem velem élsz. Fényárban úszunk hirtelen. Megölelsz, remeg a lábam, csak szorítalak hosszan, alig tudok figyelni arra, mit mesélsz, fegyelmezett maradok, nem üvöltök, segítsen valaki, csak nézem a lányaid mézmosolyát. Itt ez a lakás egy másik élettel, szőke hajú babákkal, kislány ruhákkal, tiszta konyhával, egy másik nő gondos kezének lenyomatával. Kitérő egyenesek vagyunk, én már csak idegen lehetek, vágy nélküli barát, egy haver, akivel néha megiszol egy mentateát. Gondolom, de nem mondom. Közben fokhagymát darabolsz, jó ég, még mindig ezt eszed, kérdezem gúnyosan, de te nevetve befalsz egyszerre öt gerezdet.
Látom a lemezeket a könyvespolcon, jó pár dalod kimaradt az életemből, mondom, elviszem ezeket. Jó ürügy, gondolom egy pillanatig, muszáj lesz majd visszahoznom. Mennem kell, nemsokára megérkezik egy tanítványod, mondod, reggel lett, eszmélek hirtelen. Szótlanul megyünk le a lépcsőn, az orromat facsarja a bűz, ez nem a diplomata negyed, mondod nevetve.
Állok sután a vizeletfoltos járdán, elutazol a zenekarral, viszlát, hamarosan dumálunk, ígéred. Isten veled, gondolom, nem hinném, hogy találkozunk, nekem ez most túl sok lett hirtelen, gondolom, de nem mondom. Viszlát, vigyázz magadra az úton, jó, hogy már nem iszol, szépek a lányaid, mondom.
Isten veled, jobb lesz így mindkettőnknek, gondolom, mert akkor még nem tudhatom, hogy tizennégy nap múlva csörög a telefon, elmentél csendben, mondja majd egy rekedtes hang nekem.
Viszlát, üvöltöm, csak vicc volt, egy buta poén, hogy isten veled, ne hülyéskedj, nézd, mind itt vagyunk!
Illusztráció: Prágára az éj (fh. L. Afremov)
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Kétszáz esztendeje lappangó magyar kalandregény* →
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
