A BÁBJÁTÉKOS (Levélfa, 49.)
A kilencvenéves Szakonyi Károly köszöntése
Az 1931. október 26-án született Szakonyi Károly ma ünnepli kilencvenedik születésnapját. Pontosabban mi, akik köszöntésére itt most összegyűltünk. Kilencven év nagy idő – kevésnek adatik. Nekem külön szerencsém, hogy már mint fiatal íróval is találkozhattam vele – egy épületgépészeti szakmunkásképző magyartanáraként. Talán nem érdektelen számára sem, ha most, fél évszázad múltán fölidézem, miként jellemezte őt a korabeli tankönyv: „Szakonyi Károly […] nemcsak fiatal író, hanem a fiatalok írója is. Ez a novellája [az Idegen házban] is a mai fiatalok életében jelentkező összeütközést, idegen szóval: konfliktust dolgozza fel.” S a tanulóknak mit jelentett egy ilyen feldolgozás? Meg kellett látniuk „a nagyüzemben dolgozó brigád élete és életfelfogása”, illetve az újdonsült feleség, „Regina és családja élete és életfelfogása” közötti különbséget – azt, hogy a szocialista brigád összetartáson alapuló erkölcsisége magasabb rendű a szövetkezeti tulajdonforma keretei között működő após pénzt előnyben részesítő kispolgári szemléleténél. Milyen jó, hogy legalább ezen túl vagyunk már! De nem azon, amit e novellájából is akár későbbi művei ismeretében, immár „szabadon” kiolvashatunk. Amit pl. drámái, az Életem, Zsóka, az Adáshiba vagy a Hongkongi paróka is megjelenítenek. A hiteles értékeken alapuló életforma elvétésének kockázatát. Hogy e művek talán legismertebb jelenetére utaljak: az Adáshiba kerekes székben színpadra tolt szereplője, a szomszéd Szűcs úr a krimi-nézés hevében észre sem veszi a vele esett csodát: hogy fölkel és jár! – miként az otthoniak, a Bódog család tagjai sem. A mű Krisztus-alakmása, Emberfi Krisztosz is kénytelen belátni kudarcát: ezeken a csoda sem segít! Mintha egy bábjáték figuráit keltené életre az író. Igazi bábokat igazi életre. Az általa teremtett helyzetek komikumát a végletekig, az elképzelhetőség határán szinte túl is feszítve. Frenetikus hatással. Ezért, ha erre gondolok, Rilkével, a magyar Rilkével mondhatom: „El fogom / tűrni az irhát és a drótot és / bamba arcát. Itt. Előtte vagyok. / Ha kihunynak is a lámpák, ha azt / mondják is: Vége – s szürke léghuzattal / meg is csap a színpadról az üresség, / s ha nem is ül már néma őseim / közül velem itt senki, nő se, sőt a / kancsal barnaszemű fiú se: mégis / maradok. Mindig van látnivaló.” Igen, ezért – mert Szakonyi Károly színpada telve látnivalóval: a „táncos” ahogy „álruhában van, polgár lesz belőle / és konyháján át megy be a lakásba.” Ezért nem kellenek neki, Szakonyinak sem „a féligtelt maszkok, / inkább a bábu. Az telt.” E teltség játékosaként látom őt, Szakonyi Károlyt a bábszínházat elhagyva is – mert „hús-vér” emberfigurái éppily teltek és elevenek pl. szociografikus ihletettségű műveiben: a Portások enyhén groteszk színezetű vagy a Milyen nap van ma? tragikus hangvételű hangjátékában. Vagy a talán családtörténeti regénynek készülő újabb novelláiban, mint pl. a háborús múlt szövetét a hegeli „különös”, az ún. kisember néma tragédiáival felvérző kisciklusában, a Törzsvendéglőben.
Néhány Szakonyi-könyv borítóképe
„Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?” – Babits Mihály kérdésére Szakonyi Károly eleveneket és holtakat a jóság és az emberszeretet varázslatával megelevenítő írásművészete a felelet. Köszönet érte, az alkotót pedig jó-egészség- és alkotókedv-kívánatokkal a többiek nevében is hadd köszöntse ezúttal a szerkesztő. Drága barátunk a kilencvenediken, Szakonyi Károly, jó kedvben, bőségben Isten éltessen sokáig!
Suhai Pál
Czigány György
Díszlet-darabok Szindbád színpadáról
Szakonyi Károlynak, régi szeretettel
Ahol a hold
glóriáját egy poros akácra kötözte,
mint anyád barátnői ölelkeztek össze
a fűzfák, templomuk a kert, lám félik
az Urat, míg a félhomályban félig
elhalt sikoly szökik, ahogy meleg
szél bujdosik az élveteg
petúniák között. S ott a sötét
udvar mélyén, mint rejtelmes denevérek, köréd
gyűlnek csapongva e halk sikoltások.
A fogadó folyosóján már mások
futkosnak, halk viháncolásuk átfon,
kövérkés és lágy tapintású, bársony
keblű fiatalasszonyok víg lihegése átcsal
(tán eléd sietnek szagos kaláccsal)
miközben gyúlnak mindenütt az orcák.
A langyos tavaszi esők fehérre mosták
a menyecskék térdét, testüket is megmártva
a zápor valcerében. Eső után hársfa
leheletként a dáma, a hajnalodó
liget szagával, mint mohó
ölelkező rímek ama Vitéz
verseskönyvében, tovaleng. Kinéz
felhő ablakain, arany világol
(s míg lakodalmi méz csorog az ágról)
égi gázlámpa gyúl most pont ott,
ahol a jókedv úgy csapódott
falnak, mint űzött kismalac –
csak a csend nyüzsög, álmodó piac.
Már ismeretlen – mosolytól válunk…
De ha föl nem kopik az állunk
még láthatunk csodát,
hogy alvó mezőn át a folyó partja
felé sárga szamarait mint hajtja
amott a hold.
Baranyi Ferenc
Legyetek barátok
2021. szeptember 26.
Pontosan emlékszem: 1958. december 15-én a Múzeum kőrúton a Kálvin tér felé igyekeztem. A Bródy Sándor utca sarkánál Kézdi Gyuriba botlottam, aki egy nálunk valamivel idősebbnek látszó férfiúval beszélgetett. Gyuri színművészeti főiskolás volt akkor, én pedig bölcsészhallgató, no meg reményteljes ifjú poéta. Az Eötvös Kollégium tollforgatóinak szerzői estjein színészpalánták adták elő a verseinket, az enyémeket minden esetben Gyuri, vastapsra ragadtatva legtöbbször a publikumot.
Barátom volt már tehát, úgy is üdvözöltem őt azon a decemberi délelőttön. A társaságában lévő komoly fiatalembernek csak biccentettem némán. Gyuri elcsodálkozott:
– Hogyan? Ti nem ismeritek egymást? A tegnapi Népszabadságban együtt jelentetek meg. Ő Szakonyi Károly, fiatal novellistáink legjelesebbje. Legyetek barátok.
Valóban: az előző napi Népszabadságban megjelent versem tájékán egy Szakonyi-tárca is olvasható volt. Megvallom őszintén, Karcsi nevével akkor találkoztam először.
Attól kezdve figyeltünk egymásra, hamar össze is barátkoztunk, ahogy Gyuri kívánta. Karcsi a Marika nevű presszóban rendszeresen találkozott fiatal pályatársakkal, hívott engem is közéjük, neki volt köszönhető, hogy már a kezdetekkor megismerhettem korosztályom számos kiválóságát.
Egyébként mindkettőnknek a Magvető Kiadó Új Termés sorozatában jelent meg az első kötete, favorizált orgánumunk pedig – 1961-től – az Új Írás lett. A lap irodalmi estjein sűrűn szerepeltünk együtt, Pesten és vidéken egyaránt. Hadd idézzem fel az egyik legemlékezetesebbet:
Szeged, egyetem, aula. Baráti vacsora az Új Írás-est után. Négy fiatal író (köztük Szakonyi és Héra Zoltán), valamint az egyetem néhány prominense ül az asztalnál. A figyelmes szervezők mind a négy ifjú titán mellé odaültettek egy-egy bölcsészlányt társalkodónőnek. Olyan hamvasak voltak, hogy semmiféle hátsó (parázna) gondolat fel nem merülhetett velük kapcsolatban. Tudni lehetett, hogy az ifjú hölgyek vacsora után elbúcsúznak majd s ki-ki hazatér a szálláshelyére: ők a kollégiumba, a toll szilaj forgatói pedig a rideg szállodába. Egyedül Szakonyi társalkodónője ütött el a többitől: érettebb volt és nem is lány már, hanem asszony. Sőt: elvált asszony! A legjobb műfaj. A pályatársak már a vacsora alatt gyűlölni kezdték Karcsit, elképzelték, hogy hazakíséri ezt a vadítóan szép fehérszemélyt és hajnalig vívja vele a szerelem csodálatos csatáját.
Egy négyágyas szobába voltak bekvártélyozva a fiatal literátorok. A hoppon maradt hármak komoran hazatértek, lefeküdtek, de nem tudtak aludni. Héra Zoli ült az ágyban és sötéten meredt maga elé.
Egyszer csak halk kaparászás hallatszott az ajtón. Szakonyi Karcsi lépett be, bőrig ázva. Lerítt róla, hogy a kapuban kezet fogtak vele és hazaküldték.
*
Héra Zoli szemüvege diadalmasan villant meg a sápadt villanyfényben. Tudnivaló volt, hogy csecsemő kora óta dadog. Ezért a mondat, amelyet kiröppentett a száján, imígyen hangzott el:
– Há-há-hálistennek, e-ez se du-dugott.
Ezzel hátrahanyatlott és megnyugodva elaludt.
*
Karcsikám! Ne haragudj, hogy épp ezt az esetet idéztem fel, de olyan jó küzdelmes ifjúságunk derűjére is emlékezni most, amikor nagyon elkomorult körülöttünk a világ. Megöregedtünk, Te kilencven éves lettél az idén. Előkerestem egy cikket, amelyet rólad írtam hat évtizeddel ezelőtt, az Egyetemi Lapokban jelent meg. Néhány sor belőle:
„Szakonyit sosem láttam dühöngeni, még csak indulatosnak sem, de harsányan hahotázni sem halottam soha. Az ilyenekre mondják, hogy sótlan ember. Karcsi viszont kicsit sem sótlan attól, hogy se hő, se hó. Ő az állandó hőmérséklet, a harminchat fokos láz. Csöndes derű sugárzik belőle mindig, élénk szemeiben folyton érdeklődő kíváncsiság bujkál. Ritkán szól, akkor is igen halkan, de amit mond, annak veleje van, sőt legtöbbször igen mély humora is.”
Tudod, mi a nagyszerű? Hogy ma is leírhatnám szóról szóra ugyanezt rólad. Az a Szakonyi maradtál a lényeget tekintve, akit megszerettem annak idején s akit ma már testvérként szeretek.
Szívemből kívánom, hogy még sok-sok éven át „hass, alkoss, gyarapíts” – úgy, ahogy eddig tetted.
Ölel:
Baranyi Feri
Farkas László
Hát ide jutottunk!
2021. szeptember 27.
Kedves I. Károly! Együtt indultunk az Új Írás színeiben 61-ben, Te novellistaként, én kéziratvadászként, és ezen a maratoni távon, hol rögös, hol örömös úton eljutottunk a 90-es kőig. Én versszakos voltam, de volt megbízásom novellakéregetésre is. Emlékszel, első fölszisszenésem akkor volt, amikor a Nemzeti Színházhoz szegődtél, és megírtad első drámádat, az Életem, Zsóká-t. Kritikát írtam róla a lapunkban, és féltékenyen ezt a címet adtam neki: „Novellista vagy drámaíró?” Úgy véltem, egy folyóiratban fontosabb a próza. Féltettelek a színháztól. (Nem ok nélkül: később is sok teremtő erődet működtette, még a klasszikus prózák színpadi feldolgozása is. – Nem sikertelenül…) De jöttek az új meg új műfajok, a hangjáték, a tévéjáték, a tárcák, jegyzetek, arcképek, groteszkek, kiderült, hogy dekatlonista vagy, és megnyugodhattam, hogy lapomnak is jutott belőlük bőven. Már a régi Új Írásnak is, majd a Tekintetnek, és most az interneten újjászületett ujiras.hu-nak is.
Egy szkeccset is ajándékoztál a Palackposta-rovatunknak, idemásolom, megköszönve, és hogy más is hadd olvassa.
Lapzártakor érkezett
Egy lap Széchenyi Naplójából, júl. 4.
A tér… Adam C(lark) biztosan idetalál. Milyen lelkes kivitelező volt! Emlékszem, mennyit mérgelődött, „Nem jönnek ki idejében a láncok” etc. Meleg ez a nyári nap, körülöttem nyüzsög a tömeg, sok az idegen, a forgalom szédítő, ahogy özönlik a hídról… Várom a mérnököket, hogy megvizsgáljuk a híd állapotát. Siralmas! Rosszabb, mint mondják. Eszi a rozsda, omladozó, maholnap életveszélyes. Gyalogosokra meg fogatokra terveztettem, nem ekkora autókra, buszokra! Szörnyű bűz a motorokból… Tüzetesen végignézünk mindent Tieneyvel és Adammal. Precíz angolok, ráadásul Adam skót. Nem értik, hogyan lehetett ennyire elhanyagolni. C(lark) Tieney kifakadt: hát nem tudják, micsoda remekművet hagynak pusztulni?! Vigasztalom őket, hogy most már tárgyalnak a felek… Zab-hegyezés, jegyezte meg Adam. – Ekkor egy járólap megcsúszik a talpam alatt, majdnem nyakam szegtem. Elvesztem a türelmemet. Fuckyou! És beintek: Tudjátok ki fog nektek legközelebb hidat építeni?!.
De az irodalmi szövetség mellett köszönöm neked barátságunkat, közös pódiumi fellépéseinket, csavargásainkat. Párizsban és Moszkvában, színházban és kocsmában, nálatok és nálunk. Jó volt együtt szerkeszteni honlapodat a „digitális halhatatlanok” számára, és az antológiádat a Kossuth-díjasok sorozatban.
Hát arra emlékszel-e, hogy majdnem csapdába csaltalak? – Amikor „baráti kezek” megszüntették az Új Írást, 91-ben, Juhász Feri úgy rendelte, sértetten, hogy temessük el egyszer s mindenkorra. De amikor győzködtem, hogy tudnánk pénzt szerezni, s legyen ő Tiszteletbeli, s valakivel én folytatnám a munkát. „Kire gondolsz?” – kérdezte. „Szakonyi Karcsira.” Elgondolkozott, s azt mondta: „Vele szívesen. Derék fiú. Beszélj vele.”
Másnap a rakparton egy órát sétáltunk, latolgattuk, hogyan csinálnánk. Egyszer csak azt kérdeztem, s ki fogja visszaadni például közös barátunk gyenge, vagy rázós drámáját. Te is elgondolkodtál, s azt mondtad: „Igazad van. Maradok az írásnál.”
Te vagy az ujiras.hu fájának bőven termő ága, hadd illusztráljam kapcsolatunkat – ha már levéllel köszöntelek – néhány kézirat fogadó levelem részletével. Láttatva, hogy mit megengedhettem magamnak.
Fuck you! Igaza van Stefi grófnak! Pedig megígérte, hogy építtet egy másik hidat is, hosszában a Dunán, Wientől Szerbországig. – Egyik végén a fő burgermaister, a másikon a glávnüjminister fognak integetni egymásnak…
Azám! pénteken délelőtt, meg kora délután szabad vagyok, mert a masszőz megsérült, lemondta a keddet és a csütörtököt, kimehetünk a P.-be… L.
*
Kedves Károly, irodalmi vezér és kancellár, (az írás) igen jó, személyes is, tárgyias is. A honor a vírus után szerkesztőségünkben elfogyasztható. Kiváló, de el nem váló tisztelettel, Farkas elszerkesztő
*
Daragoj Karel! Az a „fikció?” kedves, pajzán utalás volt a szerelem édes, átélt, hiteles, élményre valló ábrázolására, s mondjuk meg, a bíráló irigy, egyszersmind barátian örvendező megjegyzése, hogy csak nem a novellaíró személyes érzelmei sejlenek át a szerelmi öröm és féltés érzékletes leírásain?
Persze, ismerem a novella rokonát, tudom, hogy autentikusan elsajátítottad a kort, az íróelődöt, a sorsát, de hát nem árt, ha tehetség építi belőle az elbeszélést, bizony a te gazdagon megjelenítő és selymesen folyó, természetes mondataiddal.
A Vremja, és annak frontembere, Vlagyiszláv Vlagyiszlátovics Volf boldogan közli az írást, és máris rakosgatja a rubeleket (jav. kopejkákat) a (kasszából) kiemelt honorárium kupacára!
VVV.húúúúúúúúúú! /ez farkasüvöltés volt (jav. volf)
*
Karcsikám, igen szép, nemesen, elegánsan szép, és szomorúan szép, életesen, hitelesen. Meg fölidézi bennem azt a remek tárcát, a nyári pesti utcáról – hogy tudsz festeni! Atmoszférabajnok vagy! Akár kettesével is szívesen közlöm ezeket a szivárványos, érzékletes, ízes-szagos tárcákat, szívet érintő pillanatképeket. Kösz. – Kérem a következőt! – Nem rossz gyerek az, aki mellett virrasztva ilyeneket lehet írni! Ölellek benneteket – és Erzsike mondta, hogy lehet kapni olyan hűvösgépet, amelyikért nem kell falat bontani, és nem fúj betegséget! Farkasok
*
Tisztelt Szerző Úr. Tata ma azzal fenyegetett, hogy a jövő héten meghív bennünket meg Kornisst. Én csak úgy megyek, hogy viszek két üveges sört, és a magam poharából iszom, a magam szájával, maszkon át. Jó éjszakát.
– Holnap fönt lesz a lap. És tessék szentferencváros futballt nézni… Könyökcsókkal, F. Laci
*
(Köszönet egy kéziratért) Vendéglős Uram! Megjött 1 törzsvendég,(az írás) a szokott asztalhoz ültettem, öltözéke díszes, elegáns, és egy korszak illatát varázsolta ismét hozzánk. Mint jó pincér, örömmel köszöntöttem, hajtókájáról letöröltem a fölösleges pontocskákat. Majd kiszóltam a konyhába Monika anyónak, hogy szépen tálaljon neki. Visszavágott, hogy Toportyán Úr, maga megint bőbeszédű. Ne fecsegjen, mert kirúgatom a tulajjal. Alázatos tisztelettel F. L. vezetőpincér
*
Ideírok egy levelet, amely nem kézirathoz, hanem Szakonyi Károlynak a főművéhez, Bence fiához gratulál.
Gyönyörűséges, káprázatos, tündöklő, elragadó… Remekművű koprodukció. A szemében bölcsesség, töprengő értelem, nagy tehetség, világámulat. Büszkék vagyunk mindhármatokra. Korban Gerdához, érettségben Karcsihoz közelebb. Mindkettőtökre hasonlít, de hisz együtt álmodtátok őt. Legyen szép élete, sok öröme mindhármatoknak. – A három pilisi remete, Laci, Erzsike, Monika
Végezetül egy kis csokorban – hogy méltatásod is szerepeljen ebben a levélben, – néhány mondatommal illusztrálom, milyen érdemeidért sorollak a legelsők közé mai irodalmunkban. Egykori s újabb kritikáimból idézek. Hogy lásd, egy olvasó barát mi mindenért hálás, például, hogy a főszerkesztőség helyett az írást választottad. – Ezeket a jegyeket tartom én a legfontosabbaknak. Ez a te portréd.
…és a levélíróé. Szakonyi Károly vendégségben Farkas László pilisi házában
…Szerencsés pillanatban érkezett az irodalomba, az ötvenes évek végén. A szolgáló művészet visszaszorulása, a sematizmus enyhülése idején, amikor szabadabban kezdett lélegezni az irodalom, s új területeket hódított meg. A korábban indult nagy prózaíró nemzedék, Sánta Ferenc, Fejes Endre, Szabó István, Csurka István, Moldova György mellé a lapszerkesztők is, az olvasók is éppen ekkor kerestek hasonlóan őszinte szavú, póztalan, egyszerű beszédű fiatal elbeszélőket. Így lett Szakonyi is szívesen látott írója a kiadóknak, az Új Írásnak, Kortársnak s a többi lapnak, Gerelyes Endrével, Galambos Lajossal és sok más pályatársukkal együtt.
…Ezeknek a pasztell novelláknak a hatását nem is a témák érdekessége, a helyzetek izgalma adta, hanem az elbeszélő hang őszintesége, a leírások hamvassága, a beszéltetés természetessége. A jeleneteket életre keltő írói tehetség. A pszichológiai érzékenység, az írói beleélés képessége, a mindent megérteni akaró vizsgálódás – mindaz, ami a későbbi időszakokban is az írások fundamentuma maradt.
…Mélyebben szól a dráma egy általánosabb jelenségről, a kispolgári mentalitásról, a felületes, anyagias, egymás iránt közönyös szemléletről. Ül az ember a képernyő előtt, a mű-világ bűvöletében, szólamokkal veszi körül magát, divatjelenségek foglalkoztatják, s elhárítja, nem akarja észrevenni mások álmait, gondjait, s egy értelmesebb élet parancsait. A beszűkült személyiségnek ez az éles szatírája azért nagy hatású, mert szereplői nem gonoszok, még csak nem is értéktelen idegenek, hanem esendő szeretteink. A család a mi családunk, a vétkesek mi magunk vagyunk. Végső tanulsága azonban keserűbb: ezen a kiüresedett világon a csoda sem segíthet. Ismét eljő Krisztus, albérlőnek ebbe a családba, de fel sem ismerik, igéit nem hallgatják meg, csodatételein meg sem lepődnek. A nyitott szemű, még fogékony fiú pedig hiába akarja felrázni a többieket, nem hallgatnak rá, hitével maga marad. Bűneitől senki nem akar megszabadulni. Az emberiség nem alkalmas, nem méltó a megváltásra.
Ez a szép alkotói pillanat, az Adáshiba megszületése azért is fontos, mert itt mutatkozott meg színesen, áradóan Szakonyi humora, komédiázó kedve. A párhuzamos beszélgetésekben, amikor egyik sem figyel a másikra. A tévét nézők blőd kommentárjaiban. Mulatságosan kijátssza minden lehetőségét annak, hogy ez az Emberfi „valami horgász, olyan halszagú”, s milyen dolog ez, hogy mezítláb jár, meg fennkölten papol… Novelláiban eddig is meg-megcsillant, itt kivirágzott hol szelíd, hol csípős humora, s ettől kezdve mind gyakrabban élt vele, újabb drámáiban, hangjátékaiban, tárcái fanyar meditációiban. A nyers, alpári tréfákat kerüli, ízléséhez a finom csipkelődés áll közelebb, a nem fölényes, de pellengérező irónia.
…Ettől kezdve otthonos az abszurd világában, a groteszk ábrázolásmódban. Nem válik azonban az irracionális elemek szolgálójává, hanem eszközeivé nemesíti őket, mindig az emberi sors és jellem marad a fontos. A csodás és bizarr elemek, az anakronizmusok, a képtelen fordulatok, a sejtelmes, álombéli, lidérces valóság nála sosem cél, nem édes játék, hanem a természethű ábrázolás, s a teljesebb – és érdekesebb, újszerűbb – valóság bemutatásának szolgája.
… De a drámai novellák hangzása sem monoton. Jellemző eszköze, hogy szelíd tájképpel, bársony nyugalommal, szinte idillel indítja a történetet, s lassan fellegesedik, sötétül, válik szorongóvá majd tragikussá az elbeszélés. Sétál az író a fényes őszben, romantikus, ódon, romló házra bukkan, majd egy porcelánbabára, – s így jut el a gyászos, iszonyú történethez. Szelíd hegedűszó indít egyre zaklatottabbra forduló cselekményt, édes dallamok kísérnek egy hátborzongató rejtélyt.
Indulása éveiben könnyebb volt elsorolni domináns témáit: katonaélet, családi históriák, úti élmények… Megsokasodtak a helyszínek, az alakok, a konfliktus-fajták. Ételbárban találkoztatja szereplőit. Egyik novellája egy hűség története a hajógyári éjszakában, a másiké egy megcsalásé, a napfényes Granadában. Az özvegyek a temetőben ismerkednek össze. Tábori postalap jut az író kezébe, s mögé rajzolja az elfásultan, érzéketlenül ölő katonát. Egy impresszió, egy táncosnő emléke indítja hangulatos, festői novellára.
…A kilencvenes években még két újdonsággal lep meg bennünket. Előbb megteremti, mint új műfajt, az Álomirodalmat. Már korábban is hangolt erre, A mennyország kapujában című novellájában idézte meg Zelk Zoltán és Galsai Pongrác szellemalakját. Most sorra előhívja a múltból többi elvesztett íróbarátját, alkotótársát, és képzelt, álmodott találkozásokkal rajzol róluk, érzékletes és mulatságos kisportrékat. Afféle Így írtok ti is ez, személyiségük és írásaik stílusparódiája. Beszédmódjukkal, írói eszközeikkel is jellemzi őket. Fűszeres iróniával, de nagy becsüléssel és gyengéd szeretettel.
S a drámabemutatók, cikkek, adaptációk, hangjátékok és gyérülő novellái megjelentetése közben az ezredforduló idején előáll egy újabb meglepetéssel, egy új hangú novellafüzérrel, a Pál apostol szigetei-vel. Mintha elege lenne az itthoni zaklatott világból, a távoli, falusias görög szigetekre menekíti hőseit, s ebben a kicsit álomi, kicsit archaikus, régies törvényű és szokásrendű környezetben mesél hallomás után rekonstruált vagy teljesen fiktív történeteket. Nagy szenvedélyeket, törött szerelmeket, szenvedő és boldog embereket ábrázol, ugyanolyan bensőséggel s a mindennapi életnek – görög szigeti életnek! – a finoman stilizált rajzolatával, a tájnak s a mindennapi életnek a reális mikrokozmoszával, mint legjobb korábbi novelláiban.
S a barnára égett fényképeken mintha a családi fotók fényeit látnánk.
…Ezidőben írtam rólad a kritikát Szakonyi Károly őszikéi címmel. A következő írás így érkezett: Itt küldök egy kis télikét… S amikor valami kamaszosat mondtál, rád szóltam: Ejnye, Károly, ne feledd, hogy te vagy napjaink Jókaija és Mikszáthja… Melyikük szeretnél lenni? – Szakonyi, mondtad…
A hatvanéves barátság után szívvel köszönt
Farkas László
Gyorgyovich Miklós
„Csupán” egy olvasó
2021. szeptember 27.
Kedves Pali! Igazán sajnálom, hogy Szakonyi Károlyt nem ismertem személyesen. Amit mondhatok róla, az csupán az a tisztelet, amit novellái kiváltottak belőlem. Szerettem őket, mert valamiről szóltak, valahonnan valahová vezettek, volt elejük, közepük és végük, egyszóval életszagúak voltak. Antikváriumokat járó, tartalmas, jó olvasnivalók után kajtató énem soha nem tudott ellenállni a Szakonyi-köteteknek. Amit találtam, megvettem, amit megvettem, elolvastam, amiket elolvastam, pozitív élménnyé lettek bennem.
Amit még írhatok, azt – úgy gondolom – mindenki más is papírra veti: Az pedig az Adáshiba c. dráma. Nagyon eltalált, nagyon frappáns, nagyon korunknak szóló darab volt. Különös tekintettel arra, hogy megírása idején csúcsra járt az ateizmust erőszakkal hirdető materialista felfogás. Bátor tettnek éltem meg keletkezését, előadását, tévében való bemutatását. Az írónak így személyes ismeretség nélkül is őszintén kívánok jó egészséget, s még termékeny éveket.
Üdvözlettel: Miklós
Németh István Péter
Az ősbűnök modernitása
avagy Szakonyi Károly éremmé forrasztott két novellája mint érettségi tétel
Tapolca, 2021. szeptember 28.
Kedves Író Uram! Ahelyett, hogy a születésnapi köszöntők szokásos módján korára még csak célzást is tenni merészelnék, engedje meg, kérem, hogy rögtön mondandóm közepébe vágjak. Minap a régi Lyukasóra számait lapoztam fel, s egy vidám kompániáról készült fotón Önt láttam nem kevésbé vidáman.
A Lyukasóra 1997-es évfolyamának Bertha Bulcsu-emlékszámából ollóztam ki ezt a fotót, s őriztem meg egy albumba ragasztva – most a Szakonyi-születésnapra idézem
Szakonyi-novella elemzését választottam tehát (rögvest kettőt is) diákjaim érettségi tételéül. Talán meg fog lepődni kívánságomon. Szeretném, ha a szélrózsa minden irányába eljutna rendhagyó elemzésem, mert ezúttal nem osztom Ottlik nézetét, aki azt kívánta az ellenségeinek, hogy legyen belőlük tananyag! El tudom képzelni, hogy a maturandus szépen felel a Szakonyi-tételből, mondjuk Balatonfüreden, s társaival már hamarost koccint is az izgalmak után a Hatlépcsősben a sikeres vizsgára, s a bitumen fölött öt centivel lebegve leereszkedik a kikötőhöz, ahol az író egyik novellájának hősnője még most is várja fiatalkori szerelmét. Igen, a nagy Őt. S hogy most szerencsésebbek és boldogabbak lesznek, mint egykor voltak.
Ezzel kívánok Önnek boldog születésnapot. Isten éltesse, kedves Szakonyi Károly még sokáig!
I.
Egy írót legméltóbban úgy köszönthetünk, ha olvassuk, sőt újraolvassuk műveit. (Így vagyok valamennyi kedves szerzőmmel egy idő óta.) A drámák, a novellák és a tárcák közül Szakonyi Károly két miniatűr szépprózájára lapozok. A bűntény című novelláskötete 25 esztendővel ezelőtt látott napvilágot. A rövid és míves elbeszélések központi motívuma a bűn. Méghozzá az ősbűn, amit Ádám és Éva követett el, nem is az Úr, de egymás ellen: elveszítették szép együtt-létezésük terét és idejét, s a paradicsomi állapotból kiűzetve meg kellett ismerniük a szenvedést. Dosztojevszkij (vagy Arany János!) szeretetre éhes és megváltatlan hősei juthatnak eszünkbe a kötet olvasásakor: pokol az, ahol nem lehet szeretni. Ahol emberi kapcsolataink szüntelen tönkremennek, ahol a találkozások nem válthatják be ígéretüket, ahol – Weöres Sándor szavával élve – „a sorsok közt nincs találkozás”, s ahol Pilinszky szerint „az ágy közös, a párna nem”.
A legintenzívebb emberi érzés a szerelem, szomorú, hogy miatta annyi a hazugság. Néha érthetetlennek tűnő mulasztás miatt hűl ki egy életre szólónak indult kapcsolat. Erről szól az Érintés című novella. A nyári forróságban úszó szőlőskert maga az éden. Legalábbis az lehetne. Elvesztését az éden fájának ábrázolása anticipálja: a fiatal lány és fiú egy kidőlt fára (!) ülnek le először, hogy egymás közelében lehessenek. A találkahelyen egy meszelt falú ház is áll, de már elhagyottan. Egy-két napig tart e szerelem-közeli némajáték, amely során, láthatjuk, nem történik tulajdonképpen semmi, míg végül egy viharos nyári zápor nyakukba nem zúdul:
Egyik napon váratlan vihar tört ki, be kellett menekülniök a házba. A fiú szakította be a korhadt ajtót. A fülledtségben a zivatar tombolása fogta körül őket. Azon a délutánon megérintette a nő kezét. Ujjaik összekulcsolódtak; az elhagyott házban megcsókolták egymást. Forró és puha volt a csók; a fiút végtelen boldogság öntötte el, szíve hevesen vert, de hang most sem jött ki a torkán, csak nézte, nézte ámulva és szerelmesen a kreol nőt.
Hirtelen vonult el a vihar. A nő kedvesen, ám szomorúan megsimogatta ujjai hegyével a fiú arcát, aztán kilépett a még párás udvarra. Mire a másik követhette volna, már eltűnt.
Nem találkoztak soha többé.
De a fiú örökre emlékezett erre a délutánra, amikor feltámadt benne a vágyakozás a nő iránt, akit azután keresett, keresett egész későbbi életében.
A fiú soha többet nem találkozik tehát a lánnyal, holott – Szakonyi hangsúlyosan megismétli az igét – kereste, kereste. Maradt a kevéske, de feledhetetlen múlt. S bennünk a mulasztás és következményének tudata.
II.
Az Érintésben nem találunk neveket. Csak fiú van, és lány van. A kötet záródarabjában a lány már érett nőként szerepel. Egy nő a kikötőnél a rövid elbeszélés címe és hőse. Nem nehéz a lányra ismernünk az Érintésből, a könyv elejéről. Mintha ugyanaz a lány lenne, s várná szerelmesét. Szakonyi a „vár” igét többször is használja a szövegben, sőt a mű végén egymás után háromszor is szerepelteti a szót. A kikötőnél várakozó nő éppen olyan forró nyárban áll, mint amilyenben valaha a szőlőben része volt a fiú mellett:
A nyáresti forgatagban, a Balaton partján egy nő áll a hajókikötő korlátjának dőlve, és a távolba kémlel. Nem a tó messzeségébe, hanem a városka vízhez vezető, lejtős utcáját figyeli csaknem mozdulatlanul már órák óta. Merev derékkal, felvetett fejjel néz, pillogni is alig mer, nehogy szem elől tévessze azt, akit vár.
Vajon kit várhat?
[…]
Már egészen sötét van. Neszeznek a kacsák, mozdulatlan hattyúk ringanak a csendes vízen.
Ő csak vár.
Vár, vár. Éjszaka lesz, késő éjjel, ritkul a forgalom, itt-ott elhallgatnak a zenekarok is. Magános autók búgnak fel, motorkerékpárokon suhannak el a párok. Néptelen lesz a part, átlátható a kékes fénnyel kivilágított, partra ereszkedő utca.
Senki sem jön a part felé. De a nő csak áll ott, és vár. Kémleli a távolt. Egészen belekáprázik a szeme. Egészen belemered ebbe a várakozásba. Mert hátha… Hátha. Hátha éppen ma, ezen a forró éjszakán…
Az elbeszélés helyszíne jellegzetesen Balaton-parti település, annak is egy kikötője, mólója. A magányos nő feszülten figyel a lejtős utca forgatagára – a sétálók között feltűnik-e végre a nagy Ő? Évek teltek el, vagy csak az aznapi órák? Nem érdekes. Csupán a várakozás ténye. Sem a hajó utasai között, sem a mólóra lejtő dombról nem jön, akire vár. Hogy magánya még fájóbb legyen, tévedésből egy édesanyja mellől elsodródott kislány csimpaszkodik szoknyájába: „– Mama! Mama!” Egyébként gyönyörű az alkonyat, az este: „Ragyog a tó. A naplemente okkersárga-vörösre festi, változik a szín percről percre.” Az örök változásban csupán a nő alakja mozdulatlan. Fiatal párok tűnnek föl. Egy lány farmernadrágos fiút ölel és csókol, a lány olyan, mint amilyen ő volt hajdan a szőlőskertben. Fokozható-e még a kínja? Szakonyi, a lélekbúvár képes rá! Egy napbarnított férfi szólítja le a várakozót, tüzet kér. A nő szavak nélkül, tekintetével utasítja vissza a férfit. Az meg: „– Kiáll ide, aztán meg milyen nagyképű!” Két ellentétes szerelemfelfogás ütközete ez, de az egyre nagyobb nyüzsgésben hogyan is vehetnének tudomást róla az emberek? És mi? S az író?
Szakonyi Károly humanista szemléletét, a remény lehetőségét a háromszor is megismételt mondatszó hordozza – ez zárja a novellát: „Egészen belemered ebbe a várakozásba. Mert hátha… Hátha. Hátha éppen ma, ezen a forró éjszakán…” Hátha! Igen. Mert „Várakozásban hozzátok meg gyümölcseiteket.”
Búzás Huba
Levél a szellem diadalmát becsülőkhöz
2021. szeptember 30.
Kedves kultúrakedvelő Színházlátogatók, tisztelt irodalomszerető Olvasóközönség! Jeles eseményt ünnepelünk ez év október 26-án. Levelem eme sorai korunk zseniális színpadi szerzőjét, hazánk első számú dramaturgját, a jeles novellistát és regényírót, a kultúra lovagját, a köztiszteletnek örvendő kreatív közéleti személyiséget köszöntjük, aki 1931. október 26-án született Budapesten. Emez jellemzőkből, életút-adatokból mindenki kitalálhatja: a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Szakonyi Károlyról beszélek, a Kossuth- és József Attila-díjas íróról, aki 90. életévét tölti be a jelzett őszi napon. Igen, a Magyar Írók Egyesületének elnökéről, a LYUKASÓRA című reprezentatív irodalmi, művészeti folyóirat címzetes kiadójáról, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjáról, a Francia Drámaírók Szövetségének tagjáról, a Csokonai Nemzeti Színház dramaturgjáról és címzetes örökös tagjáról, a Magyar Művészeti Akadémia Színházi Tagozatának alapítójáról szólok (aki azonban 2013. elején ez utóbbi szervezetből kilépett), valamint egyidejűleg személyében a KORTÁRS, az ÚJ IDŐ, az ÚJ ÍRÁS folyóiratok tanácsadó testületének eminens tagját is köszöntöm.
Honnan érkezett a szellem diadalmainak e különféle csúcsaira ünnepeltünk? Nagyapja még uradalmi cseléd, parádés kocsis, apja pedig vendéglős volt – akárcsak Petőfi apja is, „a jó öreg kocsmáros”. Gimnáziumi tanulmányai befejezését követően osztályrésze a munkásélet maradt: kocsikísérő volt és betanított munkás (a gépek mellett éjszakai műszakban a világirodalom klasszikusait olvasta), majd rézkarcügynöknek csapott föl, később azonban – 1963 januárjától – végképp a színház világához szegődött, mint a Nemzeti Színház dramaturgiai ösztöndíjasa. Különböző színházaknál sajátította el a színpadtechnika tudományát – művészi fokon. Első drámája: az Életem, Zsóka. Az Adáshiba – keserű komédia (2 felvonásos színmű, Vígszinház, 1970) – hozta el számára a folytatódó sikert, amely azóta is tart; e mű groteszk látásmódja révén a közönség minden korban magára ismert. Alkotói pályája színesebbnél színesebb, jobbnál jobb művekkel gyarapodott (nem sorrendben, mindössze példálózva): a Gongatás a gangon, A barátság könyve, A bűntény, a Tudatom, jól vagyok, Bolond madár, Túl a városon, a Francia tanya; elbeszélések, regények, színpadi adaptációk, rádiójátékok, tárcanovellák. Írásai humanista gondolkodású, érzületű szerzőre vallanak, akinek művészi talentumai az évek során egyre inkább kiteljesedtek, emberi nagyságához pedig kétség sohasem fért.
Személyiségéből sugárzik a kultúra elmélyültsége, a kreativitás – mind a tradicionális, mind a modern műveltség sajátjai. Ismeretségünk hamar barátsággá nemesedett: emlékszem találkozásainkra az Írószövetségben, a LYUKASÓRA szerkesztőségében, a Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászda teraszán, Balatonfüred sétányain. Ellátogatott a Rátkai Klubba, ahol (talán 2007-ben) a Hajnali tótágasok című verseskötetemet mutattuk be Csermely Zsuzsa zongoraművész, zeneszerző közreműködésével. Később két lírai eposzom, valamint egy ötfelvonásos történelmi-lélektani drámám – Janus Pannonius című – lektorálására vállalkozott. Kölcsönös nagyrabecsülésünk hátterében tán az is motozott, hogy beszélgetéseink során visszarévedő baráti szeretettel emlegette – a sajnos korán elhunyt – Bertha Bulcsu írót, novellistát, közös barátunkat, ki négy éven át gimnáziumi éveim padtársa volt (ma szobra áll Balatongyörökön).
Ünnepeltünket számosan és méltán írófejedelemnek tartják. Ha zsenialitását kéne jellemeznem, mi mindent mondhatnék felőle? Eredetiségéről annyit, hogy természetesen műveinek azon vonásait dicsérik leginkább, amelyek legkevésbé hasonlítanak pályatársai műveihez. Ennek részleteiben vélik észrevenni, meghallani azt az egyedit, amely művészetének legsajátabb lényege. E méltatóival szemben vallom, hogy – bár e véleményalkotások többnyire helyesek – alkotásainak legegyénibb esztétikai értékei mégis éppen azok, amelyek szellemi elődei maradandó irodalmi értékteremtéséhez is vezettek, a drámatörténeti hagyományok erősítéséhez, majd részbeni, ízléses megújításához. A drámaírás tradíciói nélkülözhetetlenné teszik például a történelmi érzéket, a történelmi tények és következményeik tárgyilagos megítélésének képességét. Írónk judíciuma (és ez természetszerűen vonatkozik a regényíró ítélőképességére is!) teszi lehetővé az időtlen és az időszerű megítélését, kreativitása kibontakozását, valamint ezek ötvözését, szintézisre emelésüket. Korszerűsége e módon terebélyesedik tudatosabbá. Jelentősége a múlt íróihoz való viszonyításon mérhető: amikor művei minden addigi műalkotások irodalomtörténeti hierarchiájába illeszkednek, amikor a múlt értékeit a jelen módosítja. Elmondhatjuk, hogy Szakonyi Károly magas intellektusa érvényesült: az időtlen és az időszerű (az újszerű?) ötvözése által oly irodalomtörténeti magaslatokra hágott korszerű és értékálló művei megalkotása révén, mint előtte a magyar irodalomban kevesen. Magába szívta az európai szellemet, valamint hazája történelmének tüzetes ismeretét, mítoszait, az ősi hagyományt, melyhez hozzáadta saját varázslatos egyéniségét. Kilencvenedik éve magasában éreznie kell: mindezek által teljesítette „küldetését”, műveivel gazdagította mind a magyar, mind a világirodalmat.
Mi pedig – kultúrakedvelő színházlátogatók, irodalomszerető olvasói – a jeles napon, azaz október 26-án napközben (akárhol is időzünk: közlekedési dugóban, villamoson, szórakozóhelyen vagy otthonainkban) egy-egy üdvözletet suttogunk gondolatban (netán félhangosan is) további egészséget, lankadatlan alkotóerőt kívánva hazánk és korunk e kiemelkedő írásművészének. Hiszem, hogy így lesz! Azon a napon én – baráti üdvözletül – felállva mondom el nyolcvanadik születésnapjára írt verses köszöntőmet – melynek, remélem, egyetlen szava sem évült el az elmúlt évtizedben! (Megjelent a LYUKASÓRA 2011. 5. számában.) Íme:
Újjászületések
Szakonyi Károly 80. születésnapjára
a hátsó ajtó kulcslyukán belesve látlak,
ej, mit neked a napfogyatkozás, ahol
tolong világunk emberfaunája,
tudod te jól, épp nyolcvanévesen
képében újjászületett
Chagall a Hárfázó Dávid király magánya:
ragyognak óezüstjei s a feketék,
rózsáll az álombéli Jeruzsálem,
míg ő porrá sosem lesz jeltelen,
örök bohócruhát visel,
mint kísértet-mivoltunk, élj akár (csak alkoss!)
csapszékek, sanzon városában, egyre megy:
hisz pánerotikus a lét, e mámor,
ha nem tehetlen eljövő napok
bozótosában tévelyegsz
Fenséges tekintetű írótársának további újjászületéseket kíván baráti szeretettel
Búzás Huba
Kocsis István
Szakonyi Károlynak, 90. születésnapjára
2021. október 14.
Kedves Karcsi! Kilencvenedik születésnapod alkalmával miképpen ünnepelhetnélek, hisz tudván tudom, köszöntőmben semmi nem szerepelhet, ami nem rendkívüli, hiszen ha most – választván a legkönnyebb megoldást – a szokványos jókívánságok kifejezése után mindazt megismételném, ami dicséretképpen elhangzott a magyar történelem legnagyobbjairól szóló darabjaimban, hogy méltóképpen megtisztelhessem születésnapodat, talán ki is váltanám tisztelőid többsége gratulációját, de Te valódi, röntgenszemű drámaíróként felismernéd, hogy írótárshoz méltatlan megoldást választottam, s igen hamar unottan vagy – félévszázados barátságunkra való tekintettel – megbocsátó, elnéző mosollyal hagynád abba irományom olvasását…
Köszöntőmet mindazonáltal dicsérettel kezdem, mégpedig annak megállapításával, hogy amikor én a hetvenes évek közepén (talán 1974-ben) megismertelek, Te voltál Magyarország, illetve az egész Kárpát-medence legünnepeltebb, sőt legmegbecsültebb színműírója, mégpedig elsősorban az 1970-ben bemutatott Adáshibának, a korszak művelt világa legszórakoztatóbb, ugyanakkor legidőszerűbb vígjátékának köszönhetően. Az Adáshibát a Pesti Színház mutatta be Várkonyi Zoltán rendezésében, de a következő évadban már tíz magyar színház játszotta egyszerre. De nemcsak a magyar színházak játszották. 1971-ben már Helsinkiben mutatták be, de játszották Bécsben, Párizsban és Moszkvában is. Fel sem fogták – vagy felfogták, de nem merték beismerni –, hogy a darabnak félelmetes a mondanivalója. Nem láttam még ennél szomorúbb vígjátékot. Arról szól – és ezért időszerű –, hogy az ún. műszaki-technikai civilizáció felfoghatatlanul gyors fejlődése milyen veszélyekkel is jár… Hogy útja nemcsak veszedelmekkel van kikövezve, de az emberi lét minőségének a romlása is bekövetkezik általa. (Első állomásai a gőzgép és robbanómotor feltalálása – melyek nélkül nem lehetett volna a világháborúkat meg a rablóbékéket az emberiségre erőltetni, de annál is rombolóbb hatású lesz a televízió, majd a számítógép.)
De én most egy olyan veszedelemről is szólok, amely nem ama iszonyatos gyorsasággal fejlődő civilizáció következménye, s talán illetlenül éppen abban a köszöntőben, amely a Te hatalmas írói teljesítményed rejtélyei közül éppen drámaírói sikereiddel foglalkozik… De talán mégsem illetlenül, mert aligha van annál nagyobb rejtély, hogy amikor az Adáshiba, a Hongkongi paróka, valamint más kiváló vígjátékaid és az orosz irodalom remekei (elsősorban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése és A félkegyelműje) méltó dramatizálásai által alkotott „varázslataid” bemutatói után kb. egy évtizeddel a magyar drámairodalom – eléggé felfoghatatlan ügyességgel előkészítve – végveszélybe kerül, akkor Téged a veszély előidézői megkíméltek, a magyar drámaírókat sújtó nagy változástatást nem éreztették Veled – nem szeretetből vagy tiszteletből, nem is azért, mert úgy gondolták, hogy az „ezerfejű cézár” legszeretettebbjét, legtiszteltebbjét kockázatos megsérteni, hanem azért, mert Téged megfélemlíthetetlennek, legyőzhetetlennek hittek… Legegyszerűbben fogalmazva: féltek Tőled… A rejtélyes hatalmadtól féltek… Hatalmad rejtélyét nem tudták megfejteni, de úgy szokott lenni drámai helyzetekben, hogy minél rejtélyesebb valakinek a hatalma, annál félelmetesebb…
Még mielőtt elmondanám, mit tudok a magyar drámaírást sújtó nagy veszedelemről, arról szólok, miért tartottak Téged hatalmasnak, legyőzhetetlennek…
Annak a Szakonyi Károlynak a megsértését tartották kockázatosnak, aki már bizonyította nehezebb, veszedelmesebb időben legyőzhetetlenségét, éspedig azzal, hogy úrrá tudott lenni azon a nagyon nehéz drámai helyzeten, amelyben a tét éppen az volt, hogy abbahagyja a drámaírást, vagy nem hagyja abba. Akkor, 1963-ban (amikor a nagy, sokszor végzetes megaláztatások még mindennaposak voltak) szirénhangon (tehetségét, támogatottságát hangoztatva, jövendőbeli hatalmas sikereit jósolgatva) kérték tőle, hogy hajtsa végre azt a „jóindulatú”, sőt első darabjának értékét, hitelességét csak növelő utasítását olyan hatalmasságoknak, akik oly magasságból szóltak le színházirányító szolgáiknak, hogy még nevük elhallgatása is kötelező volt…
A 2016-ban megjelent könyvedben (Függöny fel!…) hitelesen és hatásosan megírtad ennek történetét, Karcsi barátom, mai ünnepeltünk! Az ország első színházának vezetői úgy tettek, mintha semmiség lenne a kért változtatás, amely a Te jelentős darabodat „mindössze” jelentéktelenné változtathatta volna, Téged pedig valódi drámaíróból engedelmes kegyenccé; s bizonnyal nem is kételkedtek abban, hogy engedelmeskedsz, hisz ha „meggondolatlanul” nemet mondasz az igen helyett, kiváltván a jóindulatú hatalmasságok haragját, kényszerítvén őket, hogy betiltsák azt a darabodat, amelyet oly megtiszteltetés ért, hogy éppen az ország legjelentősebb színháza tűzte műsorára… De Te mindenki (a Téged engedelmességre biztató főnökeid és az érted aggódó rendező- és színészbarátaid meglepetésére kitartottál a nem mellett, aminek valóban az lehetett volna a következménye, hogy megszűnik minden esélyed arra, hogy belátható időn belül az ország valamely színházában felhívhasd a figyelmet drámaírói tehetségedre…
Említett könyvedben megjelent egy leveled, amelynek első olvasása közben én, aki akkor már sok monodrámámat láttam színpadon vagy tévében (de megírtam már azt a monodrámát is, amelynek címe alá – Fényhíd – kénytelen voltam odaírni, hogy „monodráma három estére, három színésszel Széchenyi István életéről”), felkiáltottam, hogy végre egy drámaíróról szóló olyan monodráma szövegét olvasom, amelyet méltán nevezhetek monodrámai minőségében felülmúlhatatlannak…
Abban a levélben, amelyről bevallod, hogy olyan felindult lelkiállapotban írtad, amilyennek az átélésére senki emberfiát nem tartottál soha képesnek, pedig meg sem címezhetted, hisz nem tudhattad, kinek írod… Nem mérlegeltél semmit, nem voltál tekintettel semmiféle veszélyre, kiöntötted keserűségedet, hogy elviselhessed elviselhetetlen lelkiállapotodat.
„Másnap – írod vallomásodban – bevittem a színházba, átadtam Osváthnak, hogy továbbítsa, jutassa el oda, ahol a próbák beszüntetéséről döntöttek.”
Olyasmiről is írsz e levélben, amit 1963-ban talán senki nem lehetett képes felfogni…
Te nem engedelmeskedtél, nem is engedelmeskedhettél, mert felfogtad, hogy milyen felfoghatatlanul súlyos bűn elkövetésére akarnak rávenni… Abban az esztendőben sok embertől kértek hasonlót… Vagy súlyosabbat… Például azt, hogy államférfiként árulja el saját népét és idegen hatalom érdekeit szolgálja. Vagy bíróktól azt, hogy ártatlanokat ítéljen el. Vagy az írótól azt, hogy parancsra hazudjon.
Az ilyen engedelmeskedőt „hasonmásnak” nevezhetjük, az ember hasonmásának… Miért is? A hasonmás az a bukott ember, aki képes volt megszakítani minden kapcsolatát az Égi Világgal. Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek.
Nem könnyű kioltani a lelket, de az ember megteheti. De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg. Azaz a felfoghatatlanul nagy bűnökkel.
A hasonmásról mondja az Evangélium, hogy az örökhalál a büntetése.
Te, Karcsi, arról írsz vallomásodban, hogy felfogtad, mit követelnek Tőled, és méltó választ adtál… Igazi, nagy drámaíróhoz méltó választ… Mi történhetett volna, ha nem ismered fel a veszélyt? Megírtad:
„Elnézést, nyers leszek: Önök a Rácz-ügyben azt kívánják, változtassak a figurán. Én szükségesnek tartottam így ábrázolni, tehát kívánják, hogy tegyek ellenemre. Mondjuk, megteszem. Máris kettős érzéssel: engednem kell – biztatom magam, mert szeretném, ha a darabot bemutatnák. De meggyőződésem ellenére engedek, tehát megalkuszom, s máris bánt a lelkiismeret. Ám engedékenységem ad némi hasznot, míg ellenkező esetben bajt veszek a nyakamba. Az ember inkább szeret enni, mint éhezni. S látom, hogy így kell tenni, holnap megint engedek valamiben, holnapután megint, hiszen Szakonyi okos, jó fiú, lehet vele szépen beszélni. Hova jutok? A végén már egyáltalán nem azt teszem, amit valaha akartam, csupán a súrlódásokat kerülöm ki, lényegtelen dolgokat fogok írni, s csak azt lesem, mint vélekedik X, Y, Z, hogy jaj, ne legyen ismét vita és minden menjen simán.
Egyszer aztán majd, akárcsak Rácz, belenézek a tükörbe, és megkérdem a rám tekintő arctól, ki vagy te? S az is visszakérdez, ki vagy te?… S vagy cinikus leszek, vagy – és ez a jobbik eset – felkötöm magam.”
Lehet, hogy nem hallottál akkor még, fiatal korodban a hasonmásról, s arról sem olvashattál tanulmányt, miért kell félni a hasonmássá válástól jobban, mint a haláltól, de pontosan, hitelesen írtad le… Ebből legyőzhetetlenségedet, megtörhetetlenségedet ismerhette fel az, aki olvasta…
A lényeg: az Életem, Zsóka drámaíróvá avatott, a levél legyőzhetetlennek, megtörhetetlennek elismert drámaíróvá…
Ha a levél olvasói közül az, aki dönthetett, nem hátrál meg, mi történt volna? Te nem hátráltál volna meg, inkább otthagyod az egyre jobban szeretett színházi világot… Bizonnyal a prózaírásba menekültél volna… Lehet, hosszú ideig nem közölték volna novelláidat, regényeidet, de a prózaírást nem hagytad volna abba… Aki megírta az Emberi üdvözletet (amelyet én a legjobb írásodnak tartok), az hogy is tudta volna abbahagyni…
A leveledet valóban csodálkozva és csodálattal olvastam, mert mintha valóban részlet lenne egy, A drámaíró drámája című darabból… Aki kicsit is konyít a drámához, felfogja, hogy ennek a darabnak a hőse legyőzhetetlen: ha megsemmisítik, akkor is győz… Akkor is, ha mint győztesnek „csak” az örökkévalóság a jutalma.
Valamit azért most már illene megfejtenem: miért nem beszélgettünk sohasem, sem az Írószövetségben, sem máshol a drámaírókat fenyegető veszélyekről… Nem ismertük fel? Vagy akkor, amikor még a szakosztályi üléseket megtartottuk, mert úgy éreztük, érdemes, még meg sem született az a döntés, amely mintha végveszélybe sodorná a magyar drámaírást…
Mostanában sokat gondolkozom erről. Milyen veszedelem fenyegette a drámaírást? Hogy Te nem ismerhetted fel a veszélyt, azt meg tudom érteni. Veled nem éreztették… Fentebb már szóltam arról, hogy szerintem miért. Nem azért, mert felfogták, hogy Magyarország, valamint a Kárpát-medence, sőt talán az egész Közép-Európa legsikeresebb színműírójával hiába is éreztették volna… Hiába, mert felismerték, hogy hatalmad van, felismerték, hogy legyőzhetetlen vagy… De most az is eszembe jut, hogy én sem ismertem fel idejében… Beszélgetni szeretnék Veled erről, de hogy engem mi tévesztett meg, azt már most elmondom:
Egészen váratlanul kezdődött el a magyar dráma eljelentéktelenítése tervének a megvalósítása… Aki aláírásával elrendelte a drámai helyzet kialakulásának elkezdését – nem tudom ki, de bizonnyal a művelődési minisztérium egyik főtisztviselője (minisztere? államtitkára?), talán nem is tudta, mit rendel el, mert nem is rendeletet kellett aláírnia, hanem egy meglévő rendelet visszavonását szentesítenie… Nem emlékszem arra, melyik esztendőben történt, de még a rendszerváltozás előtt… Vagy később? Amikor oly nagy dolgok történtek, hogy ennek a rendelet-visszavonásnak a pusztító hatására senki sem gondolt… Talán még az áldozat-jelöltek sem, a drámaírók sem… Tőled megkérdezhetném, emlékszel-e rá, hogy mikor… De ha leghamarabb csak a születésnapodon találkozom veled, akkor nem kérdezem meg… Talán elrontanám e kérdéssel a jókedvedet…
Egy másik drámaíró barátommal, aki szintén nem emlékezett rá, mikor történt, sokáig töprengtünk, hogy lehetséges az, hogy éppen erre nem emlékszünk pontosan… Talán azért nem emlékszünk rá, mikor történt – próbáltuk meg igazolni feledékenységünket –, mert a győztesek ugyan hatalmas győzelmüket fülsiketítő diadalordítással ünnepelték, de elhallgatták, hogy pontosan mit ünnepelnek… Csak azt kiabálták, hogy a magyar színházak visszanyerték szabadságukat, a színházigazgatókra és főrendezőkre többé senki nem kényszerítheti akaratát… Csak a következő évadokban derült ki, hogy a magyar színházak arra nyerték vissza szabadságukat, hogy a magyar drámairodalmat nem létezőnek tekinthessék. Természetesen annak a rendeletnek a visszavonását ünnepelték, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát, azt, amely kimondta, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást… De a drámaírók többsége s a színházak nézőközönsége azért volt hosszú ideig annyira gyanútlan, mert fel sem fogta, mi történt, hisz a rendelet visszavonása mellé nem rendeltek újabb tiltást, például azt, hogy tilos magyar színműveket játszani… És a vidéki színházak ki is válogatták bemutatásra a biztosan sikeres vígjátékokat, zenés bohózatokat, a budapesti színházak több direktora pedig úgy értelmezte, hogy liberális szellemiségű magyar drámát továbbra is játszani kell, mindössze azokat a drámákat kell mellőzni, amelyeknek szerzői „korszerűtlenül” a legfontosabb magyar sorskérdéseket világosítják meg drámájukban, de főképpen azokat, amelyeknek szerzői ahelyett, hogy „korszerűen” kicsúfolnák a magyar múltat, „korszerűtlenül” a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallják egybehangzóan és következetesen magukénak, azt elsősorban, amely arról szól, hogy a magyar színjátszásnak a régebbi korok magyar hagyományait méltóképpen meg kell becsülnie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését.
Mindazonáltal abban is reménykedtünk, hogy sem vidéken, sem a fővárosban nem áll be minden színházvezető szolgalelkűen a valódi magyar drámaírás felszámolását szorgalmazó ünneplők közé. A magyar színjátszás Aranykora nagyjai hitvallásának bűvöletében élő magyar drámaírók azonban rövidesen tapasztalhatták is, hogy nincs többé szükség magyar drámára… Én viszont ismételten bevallom, hogy azok közé tartoztam, akik hosszú ideig észre sem vették a magyar dráma elhalásával fenyegető drámai helyzet kialakulását… Pedig én nem kerültem olyan kivételes helyzetbe, mint Te: én nem élhettem át győztesként a drámaíró drámáját, mint Te az Életem, Zsóka próbáinak a megszakításakor… Bennem akkor miért nem tudatosult idejében, hogy drámai helyzetbe kerültünk?… Mi tévesztett meg? Az hogyhogy nem ébresztett rá a valóságra, hogy sokszereplős drámáimat nemcsak hogy műsorra sem tűzték a nagy hatalmú direktorok és rendezők, de el sem olvasták. A dramaturgok, régi ivócimboráim – akikkel egykor együtt dramaturgoskodtunk a televízió drámai osztályán – árulták el nekem, hogy el sem olvassák. Azok közül a direktorok közül is sokan így megváltoztak, akik régebben darabot kértek tőlem, és be is mutatták. A dramaturgok bizonnyal tudták, hogy milyen változás történt, de talán kíméletből hallgatták el a teljes igazságot… Rájöhettem volna persze segítség nélkül is, rá is jöttem, de később, mint illett volna… De amikor rájöttem, az is világossá vált számomra, hogy hosszú ideig mi tévesztett meg. Kitalálni sem nehéz, hogy mi. Most már ki is tudom mondani, hogy mi. Csak az, hogy drámáim között sok volt a monodráma (sokkal kevesebb, mint a sokszereplős, de azért sok), amelyek bemutatása a színházak vezető színművészei akaratérvényesítő lehetőségein múlott.
De be kell vallanom a másik okát is a gyanútlanságomnak. Az, hogy nem viselt meg olyan nagyon, mint természetes lett volna, hogy a magyarországi színházak számára kezdek érdektelenné válni mint drámaíró, azzal is magyarázható, hogy ez időben kezdtem egyre komolyabban venni a történetírást… Hogy is történt? Évtizedeken át tanulmányoztam a történetírás hiteles forrásait, hogy minél jobban megértsem azokat a drámai helyzeteket, amelyekben hőseim diadalmaskodnak vagy elbuknak. Kutatásaim eredményeinek összefoglalása és könyvekben való megjelentetése pedig mintha azért lett volna fontos számomra, mert méltóképpen szolgálhatják a történelmi drámáimnak a megértését.
Mindeközben tovább örvendezhettem monodrámáim sikeres bemutatóinak. És az azokat követő banketteken őszinte örömmel fogadtam a gratulációkat, és nem is töprengtem azon, reménykedhetem-e abban, hogy a jövőben sem tekinti sokszereplős színműveimet, amelyek azért egyre szaporodnak, az egész magyar színházi világ nem létezőnek.
De reménykedhettem volna: a közelmúltban két jelentős színház több sokszereplős darabomat is műsorra tűzte: az egri Gárdonyi Géza Színház és a budapesti Új Színház. És én az egri és a budapesti új bemutatókat nem véletlennek, hanem szükségszerűnek tekintettem, és reménykedve kérdeztem: – Most töprenghetek azon, hogy véletlenül vagy sem? Miben is hasonló e két színház? Mindkettőnek ugyanaz a hitvallása, amely az enyém is? Amely hitvallásnak köszönhető a XIX. század második felében kibontakozó Magyar Színházi Aranykor? A bemutatók sikerei mintha engem igazolnának.
És most abba is hagyom a panaszkodást meg a dicsekvést is, mert ha nem tenném, fennállna a veszélye annak, hogy elfelejtem, hogy én most csak azért kezdtem saját darabjaim fogadtatásáról írni, mert a Téged köszöntő soraimat fogalmazván felismertem valami hasonlóságot a Te drámaíró sorsod és az én drámaíró sorsom között… Azt ismertem fel, hogy mintha mindketten viszonylag sértetlenül éltük volna meg, hogy elkezdődött az a támadás a magyar drámaírás ellen… Nem egyformán, de nem is folytatom, hogy miképpen, mert ezzel még arra késztetlek, hogy vigasztalj, védelmezz, pártfogolj, mint régen az Írószövetségben, amikor a drámai szakosztály összejövetelein meg a választmány ülésein elég gyakran találkoztunk…
Igen, írás közben mintha elfelejtettem volna, hogy nem a szakosztály elnöke Szakonyi Karcsihoz szólok, hanem a 90. születésnapját ünnepelni készülő barátomról, és bocsánatot is kérek tőle eltévelyedésemért… Bocsásd meg, Karcsi, hogy képes voltam így eltévelyedni… Ha nem olvasom újra a Függöny fel!… című könyvedet, akkor talán ez nem történik meg… Abban Lengyel György sugalmazza Levélféle Szakonyi Károlynak című vallomásában (mely szerintem méltán jelent meg e kötet függelékeként), hogy Te nem véletlenül dramatizáltad Dosztojevszkijnek a legjobb regényét, amelynek a legkülönösebb, legrejtélyesebb hőse, Miskin herceg mintha te lettél volna.
„Bevallom – írja Lengyel –, mindig úgy éreztem, hogy közted és Miskin herceg között nagyon sok a lelki azonosság. A jóság, az embertársaid iránt érzett szeretet és megértés, az értük érzett aggódás és felelősség és mindenekelőtt a jóságba vetett őszinte hit mindkettőtök alaptulajdonsága. Ahogy az évek során egyre mélyebben megismertelek ’lélektől lélekig’, úgy érzem, hogy bennünket legtöbbször Miskin és Emberfi (azaz Jézus Krisztus az Adáshibában) lelkével, szemével nézel, mindig megértően, védőn és szeretettel. Az embertársaid iránt érzett bölcs és érzékeny szeretetet, a segíteni akarás óhaját Te is a hitedből kaptad és kapod, mint Miskin herceg.”
Drámaírótársaid is felismerhették volna, amit Lengyel György. Mert amikor Te voltál az Írószövetség drámai szakosztályának az elnöke, a drámaírókkal tartott összejöveteleken úgy viselkedtél, mint Miskin herceg… Ezeken az emlékezetes üléseken úgy elnököltél, mintha drámaírótársaidat meg akarnád menteni a kiszolgáltatottá válástól… Mindössze egyetlen drámaíró gondjaival-bajaival nem törődtél: az önmagadéival.
De most már – köszöntőm ismeretében – minden tisztelőd megértheti, miért nem beszélgettünk sohasem, sem az Írószövetségben, sem máshol a drámaírókat fenyegető veszélyekről… Mert nem ismertük fel idejében.
Volna még vagy ötven oldalnyi mondanivalóm a drámaírás és a Színház viszonyáról, de amit még elmondhatnék, egyáltalán nem szívderítő, tehát nem illendő beszélni róla egy komoly születésnapi köszöntőben, ezért már csak egy jókívánság kifejezését engedem meg magamnak: remélem, hogy 90. születésnapod méltó megünnepléseképpen azok, akiknek ma hatalmukban áll, visszavonatják azt a rendeletet, amely végzetes következményekkel járhat… Figyelmeztetésül: sok országban van érvényben kortárs hazai dráma írását ösztönző rendelet (köztük olyan is, amely kimondja, hogy a színházak csak olyan évadban kapnak állami támogatást, amelyben bemutatnak legalább egy kortárs hazai drámát)!
Ha e jókívánságom teljesítése közhírré tétetik 90. születésnapod méltó megünneplése színhelyein, akkor ünneplésed történelmi jelentőségűvé válik, s a messze utókorban is írhatják magyar drámaírók visszaemlékező kötetükben, amit Te Függöny fel!… című, bemutatóidra emlékező kötetedben elég gyakran: színházigazgatók és rendezők látogattak meg otthonodban egyetlen céllal: drámát kérni Tőled, hogy az új évadban bemutathassák. És ha így lesz, akkor talán nem is tűnik fellengzősnek második jókívánságom se:
Kívánom, hogy Isten éltessen sokáig, s még annak feltételeit is teremtse meg, hogy századik születésnapodon a Kárpát-medence legalább száz magyar színháza mutassa be a legújabb darabodat, mai legjobb barátaid pedig jókedvvel koccinthassanak az egészségedre, mégpedig valamelyik előadás előtt, szünetében és után.
Kocsis István
Illusztráció: A kilencvenéves Szakonyi Károly köszöntése
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
