Napút-köszöntők (45.)
Kocsis István
Szondi Napútja
Mindenekelőtt bevallom, hogy nem szívesen, hanem legyőzhetetlen szomorúsággal írok a megszűnő Szondi-Napútról. Legyőzhetetlen szomorúsággal bizony, mert Szondi György barátom arra kért, búcsúztassam én is el a Napút című folyóiratot… És mit tehetnék? Búcsúztatom. Megjelenik még egy száma, amelyben búcsúbeszédem megjelenik? Ez már nem érdekel.
A legfontosabb most az lenne, hogy lebeszéljem a barátomat a nyugdíjba vonulásról, de tudom, hogy nem lehet.
Mit is sugalmaztam az eddig elmondottakkal? Megszűnik legjelentősebb folyóiratunk (mely néha olyan jelentős és terjedelmes lett, hogy szerkesztője kénytelen volt évkönyvnek nevezni), de búcsúztatásakor nem a folyóirat rejtélyeit kell megfejtenünk, hanem a Szondi Györgyét.
Napok óta e rejtélyek megfejtése a legfőbb gondom, néhányat le is írtam, mégpedig olyan elégedett hangnemben, mintha azokat a rejtélyeket valóban megfejtettem volna, de másnap már azokat is megfejthetetlen rejtélyeknek minősítettem.
Feltettem önmagamról is a legsúlyosabb kérdéseket. Elsőként azt, hogyan lettem én a Napút munkatársa, hisz semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy folyóiratokba írjak.
Mikor és miképpen jelent meg az első írásom a Napútban? Hát erre még megfelelő választ is tudok adni. Ide is írom a válaszom, hogy hitelesebb legyen írásom a Napútról.
Az első Napkútnál megjelent drámakötetemet, A királynő aranyból van címűt még Szondi György adta ki. A következő hármat (A kitüntetés, Találkozás a Fényhídon, Az aranykapu kulcsai) már a fia, Szondi Bence…
Igen, a könyvkiadást átadta a fiának, Bencének, a folyóirat-szerkesztést megtartotta magának… Nekem meg is indokolta, hogy miért: ha Bence fia már az ország legjobb tördelőszerkesztője, ki lenne alkalmasabb, hogy a magyar könyvkiadás legalkalmasabb felelős szerkesztője legyen… A következő három drámakötetet így már ő adta ki.
Én mit tehettem ekkor?
Mindössze megköszönhettem az apának és a fiának, hogy legjobb drámáimat – Jászai Mari (A megkoszorúzott; 2014), Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit legendája; 2014), „Magyarországnak fényes tüköre” (Hunyadi Mátyás; 2000–2014), A kiválasztott (Báthory István; 2015), A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája; 2016), A nagy játékos (Martinovics Ignác; új változat, 2014), Megszámláltatott fák (új változat, 2015), A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna; 2015), A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Korona; új változat, 2016), Fényhíd (monodráma három estére, három színésszel Széchenyi István életéről: A huszárkapitány, A tizenkettedik lánc, Döbling; 2016), Crescence (Széchenyi Istvánné Seilern Crescence; 2016), Déryné (2015), Nem zárjuk kulcsra az ajtót (1978), A Tér (Bolyai János; 2001-2017), A kitüntetés (Bolyai Farkas és János; 2016), Magellán (2016), Találkozás a Fényhídon (Széchenyi István és Seilern Crescence; 2017), Árva Bethlen Kata (új változat, 2012), Vincent van Gogh (2012), Tárlat az után (Van Gogh és Gauguin; új változat, 2017), A Fény éjszakája (Németh László és hősei; 2013) stb. (A királynő aranyból van, 2016; A kitüntetés, 2017; Találkozás a Fényhídon, 2018; Az aranykapu kulcsai, 2020) – ők ketten adták ki négy terjedelmes (670, 800, 637 és 390 oldalas) kötetben.
De Szondi György még azt is bebizonyította nekem, hogy legalább annyira ismeri az én munkásságomat, mint én az övéket.
Hogyan is ismertem meg Szondi Györgyöt, a Napkút Kiadó és a Napút folyóirat szerkesztőjét?
Nem is olyan régen, tizenegy esztendővel ezelőtt kaptam egy hivatalos levelet Szondi György aláírásával, amelyben az állt, hogy a következő lapszámot azon jelentős személyiségek vallomásával szeretné megtölteni, akik 1940-ben születtek, tehát rövidesen „hetvenkedni” fognak.
Miután elolvastam, félretettem a levelet, és megfeledkeztem a megtisztelő felkérésről.
De néhány hét múlva Szondi György felhívott, és figyelmeztetett a felkérésre…
És akkor következett az a különös beszélgetés – tartott legalább egy órát, amelyben ő arról igyekezett engem meggyőzni, miért érdemes írnom életem elmúlt hetven esztendejének azon legfontosabb sorsdöntő eseményeiről, amelyeknek köszönhetően bekerülhettem a nyolcvanhat jeles hetvenes közé…
Az én érvelésem így kezdődött: – Ha őszintén elmondom életem azon történeteit, akkor eggyel kevesebben lesznek az évkönyvében a jeles hetvenesek… Engem kihagy. Mert kiderül a jelentéktelenségem…
– A jelentéktelensége? – kezdte valódi csodálkozással. – Akinek irigyei azt állítják, hogy több tucat drámájának legalább 500 bemutatója volt. Ez sok ezer előadást jelent, nem? Olyan darabjai is vannak, amelyekben Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc meg Darvas Iván játszottak… Az Árva Bethlen Kata című monodrámáját pedig sok színésznő sok százszor játszotta. József Attila-díja is van. Az ilyen, pénzjutalommal is járó díjakat a jelentéktelenek szokták kapni?
– 2000-ben pedig – vágtam én is vissza – felfoghatatlanul nagy megtiszteltetésben volt részem: a Szent István államjogi és egyházügyi reformjának ezredik évfordulója alkalmából a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ünnepi darab megírására kért fel. Hámori József volt akkor a miniszter. Rám bízták, kiről írjak, s én Mátyás királyt választottam főszereplőnek. A darab címe: „Magyarországnak fényes tüköre.” Elfogadták, megdicsérték. Elküldték a színigazgatóknak… És hány bemutatója lett? Egy se. A korabeli színházigazgatók azt állították, azért nem vállalják a darab bemutatását, mert a színmű Mátyás királya annyira hagyománytisztelő, hogy a kizökkent időt akarja helyreállítani, ahelyett, hogy alkalmazkodna azokhoz a nyugat-európai eszményekhez, amelyek megteremtették a mai liberális ideológia győzelmének az előfeltételeit.
– Ezt most már nem mondanák ki ilyen nyíltan – próbált megnyugtatni.
– De nem is mutatnák be… – mondtam.
– Szerintem sem.
– Sokan feltételezik –, hogy a magyar színházi élet nagyjai megbecsülik, örömmel és várakozással olvassák a darabjaimat, de engem már rászoktattak a direktor urak (tisztelet a kivételnek), hogy újabb drámaköteteimet többé ne adjam át (de el se küldjem) színházi életünk hatalmasainak. Bizonnyal szégyellnem kellene, hogy miért, de én most kimondom: nem másért, mint azért, mert azok el sem olvassák…
Nagyon fontosnak tartom Szondi Györgynek az erre adott válaszát:
– Szóval drámaírói mellőzöttsége miatt érzi magát jelentéktelennek! De mi köze a drámaírói mellőzöttségnek a jelentéktelenséghez?… Mint ahogy az sem biztos, hogy mint sértettnek illő lenne e megítélésen felháborodnia. Mert az ilyen minősítgetésnek semmi értelme… Tiltakozni ellene sincs semmi értelme… S ha valamelyik barátja vagy tisztelője erre azt mondja vigasztalásképpen, hogy éppen az ellenkezője az igaz, hisz sokan tartják korunk legjobb magyar drámaírójának, akkor e minősítést sem érdemes komolyan venni, és védekezésképpen hivatkozni rá, csak legyinteni érdemes mindkét esetben, s nevetgélni azon, hogy mit is jelent az az irodalomban, hogy legjobb… Hisz azt is jelentheti, hogy legrosszabb…
Ettől kezdve anekdotázva beszélgettünk a drámaírói siker, illetve sikertelenség képtelenségeiről… Még olyat is mondtunk, hogy a sikertelenség sokszor a legjobbak közé tartozás bizonyítéka, hisz legtöbbször az a sikertelen, aki kimondja, mi a legfontosabb, azután meg arról, hogy nincs ebben semmi különös, mert a sikeresség sokszor éppen a jelentéktelenség bizonyítéka, hisz igen gyakran az sikeres, aki arról ír, amit legkönnyebb felfogni, vagy mindent annyira leegyszerűsít – talán fel sem fogván, hogy a leegyszerűsítés hamisítás –, hogy könnyen felfoghatóvá válik. A mai írók igazságos rangsorolására így 200 év múlva, jobb esetben 100 év múlva kerülhet sor…
Amikor eddig jutottunk, akkor újra felvetette, amit a levelében: írjam meg vallomásomat a Nyolcvanhat jeles hetvenes című évkönyv számára… De nekem még voltak érveim ez ellen…
Az egyik: semmi jelét sem látjuk annak, hogy az én drámaírói munkásságom meghatározó hatással lenne a mai magyar színházi életre, azaz – gátlástalan őszinteséggel szólva! – színházi életünk leghatalmasabb személyiségei engem mintha nemcsak mellőznék, de tudomásul sem vennék a létezésemet… Színházi fesztiválokon, konferenciákon – amelyekre rendszerint „elfelejtenek” meghívni – sosem hivatkoznak rám, még emlegetni sem emlegetnek…
Elgondolkodva válaszolt:
– Azon tévhitük alapján, hogy időszerűtlen! Ez nem bosszanthatja, derűlátását sem csökkentheti még akkor sem, ha elfogadja az ítélkezésüket. Miért nem? Mert az időszerűtlenség egyik pillanatról a másikra átváltozhat időszerűséggé… Időszerűtlenség, időszerűség! Így is tegye fel a kérdést: időszerűtlenségem vajon nem annak a következménye, hogy időszerűtlenül korszerű vagyok? Legidőszerűtlenebb és ugyanakkor legkevésbé korszerűtlen! Mi lehetne ennél megnyugtatóbb?!
– S ha én ezt is megírom az évkönyvük számára, közli? – kérdeztem.
– Közlöm… Nem ennek alapján tekintem időszerűnek, de ha röviden írja meg, közlöm… Ha hosszan írja meg, akkor egy következő folyóiratszámban…. Ami hitelesen van megírva, azt, ha nem is éppen a legközelebb megjelenő számban, de közlöm.
Ekkor állapítottuk meg azt is, hogy az írók, újságírók közül azok az igazi gazemberek, akik írásaikban – mások parancsára, jól megfizetve hamisítanak, hazudnak.
Mindezekről azon a telefonbeszélgetésen csak nagyon röviden szóltunk, de később biztatott arra, hogy írjak tanulmányt a drámaírás és a színházak ellentmondásos viszonyáról. Írtam is egy hosszú tanulmányt, A drámaírás és a Színház címet adtam neki. Megjelent a Napút 2014. évi 4. számában, majd a Napkút Kiadónál megjelent első drámakötetem előszavaként. (A királynő aranyból van, 2016.) Ebben részletesen megírtam, hogy milyenek voltak az erdélyi, felvidéki, délvidéki bemutatóim, de beszéltem a finnországiról is. Magyarországon elsősorban Budapesten, Egerben, Kecskeméten, Veszprémben, Debrecenben, Győrben, Gyulán és Békéscsabán játszották a darabjaimat, s természetesen nem szerénykedtem: bevallottam, hogy nagy sikerrel.
Különösnek csak azt tekinthette mindabból, amit elmondtam, illetve megírtam, hogy az első magyarországi színházi bemutatóimról mint olyan hatalmas sikertörténetről beszéltem, amelyről ma már én magam sem hinném el, hogy nem álom volt, hanem valóság, ha nem tudnám, hogy létezett egy rendelet – valamelyik művelődésügyi miniszternek a rendelete vagy másvalakié? –, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát. Azt írta elő ez a rejtélyes rendelet, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, az nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást. Én első magyarországi színházi bemutatóim idején nem tudtam erről a rendeletről, amelynek hatálytalanítása szerencsére hosszú ideig váratott magára, ezért érezhettem úgy annak idején, hogy folyton az történik velem, mintha kezdő drámaírónak álcázva a legkisebb királyfi lettem volna kedvenc mesémből.
Volt olyan esztendő, amelyikben már-már elhittem, hogy még a világhír is szárnyára kap, ha nem védekezem méltóképpen…
Arról, hogy világhírnek a drámaírókat általában megrontó veszélye engem is megkörnyékezett, a finnországi utamon szereztem tudomást. Így emlékszem erre a Napkút Kiadónál megjelent drámáim fentebb már említett első kötete Előszavában: “Nagy drámaírónak képzelhettem volna bizony magamat a hetvenes évek közepén! Amikor a finnországi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabját láthattam… Hannu Launonen és Ilka Firon fordították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művésznő játszotta Bethlen Katát… És az elbizakodottság veszélye is megkörnyékezett, mert közvetlenül a finnországi utam előtt a Radnóti Miklós Színházban a Tárlat az utcán című darabjában Bessenyei Ferenc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pedig Van Goghot. Ugyanott játszotta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje című monodrámámat. E nagy megtiszteltetés drámaírói önbizalmamat is bizonnyal jócskán megerősíthette, amikor elindultam Finnországba! Ahol én – életemben először és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé soroltattam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesíthetetlen volt! Ha véletlenül azt mondtam, hogy másnap sízni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajomat, kijelentettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, akkor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sípályán a felnyergelt ló is! Mondtam egy finn tisztségviselőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érdemel. Komoly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Millert ugyanilyen tisztelettel fogadták. Mindent félreértett szegény! Mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyanolyan tisztelettel fogadták, mint engem.”
És hazaérkezésem után drámaírói önbizalmam, öntudatom és biztonságérzetem tovább erősödhetett, mert néhány évig még semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy a magyar drámaírás a közeljövőben drámai helyzetbe kerül…
Aztán egészen váratlanul elkezdődött a magyar dráma elsenyvesztése tervének a megvalósítása, mégpedig annak a rendeletnek a hatálytalanításával, amely előírta, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást… Aki aláírásával elrendelte a drámai helyzet kialakításának az elkezdését – nem tudjuk ki, de bizonnyal a művelődési minisztérium egyik főtisztviselője (minisztere? államtitkára?) –, talán nem is tudta, mit rendel el, mert nem is rendeletet kellett aláírnia, hanem egy meglévő rendelet visszavonását szentesítenie… Nem emlékszem arra, melyik esztendőben történt, de még a rendszerváltozás előtt… Vagy később? Amikor oly nagy dolgok történtek, hogy ennek a rendelet-visszavonásnak a pusztító hatására senki sem gondolt? … Talán ezzel magyarázható, hogy még az áldozat-jelöltek, a drámaírók sem emlékeznek rá, pontosan mikor történt…
„Nem tudom bizony – emlékszem vissza –, mikor történt, mert a győztesek ugyan hatalmas győzelmüket fülsiketítő diadalordítással ünnepelték, de elhallgatták, hogy pontosan mit ünnepelnek… Csak azt kiabálták, hogy a magyar színházak visszanyerték szabadságukat, a színházigazgatókra és főrendezőkre többé senki nem kényszerítheti akaratát… Csak a következő évadokban derült ki, hogy a magyar színházak arra nyerték vissza szabadságukat, hogy a magyar drámairodalmat nem létezőnek tekinthessék. Természetesen annak a rendeletnek a hatálytalanítását ünnepelték, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát, de ezt elmulasztották bevallani … Az áldozat-jelölt drámaírók közössége s a színházak nézőközönsége pedig azért volt hosszú ideig annyira gyanútlan, hogy a méltó védekezést elmulasztotta idejében elkezdeni, mert fel sem fogta, mi történt, hisz a rendelet visszavonása mellé nem rendeltek semmiféle tiltást, s azt nem is foglalhatták volna bele, hogy többé nem ajánlatos magyar színműveket játszani… És a vidéki színházak vezetői ki is válogatták bemutatásra a biztosan sikeres magyar vígjátékokat, zenés bohózatokat, a budapesti színházak több direktora pedig úgy értelmezte a rendelet-visszavonást, hogy liberális szellemiségű magyar drámát továbbra is játszani kell, mindössze azokat a drámákat kell mellőzni, amelyeknek szerzői korszerűtlenül a legfontosabb magyar sorskérdéseket világosítják meg drámájukban, de főképpen azokat, amelyeknek szerzői ahelyett, hogy korszerűen kicsúfolnák a magyar múltat, korszerűtlenül a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságait vallják egybehangzóan és következetesen magukénak, azt elsősorban, amely arról szól, hogy a magyar színjátszásnak a régebbi korok magyar hagyományait méltóképpen meg kell becsülnie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését.
A magyar színjátszás Aranykora nagyjai hitvallásának bűvöletében élő magyar drámaírók rövidesen tapasztalhatták is, hogy nincs többé szükség magyar drámára…
Eléggé felfoghatatlan mindazonáltal, hogy én oly hosszú ideig észre sem vettem a magyar dráma elhalásával fenyegető drámai helyzet kialakulását… Mit hozatnánk fel a mentségemre? Mindössze azt, hogy nem vettem tekintetbe, hogy drámáim között sok a monodráma, s hogy a magyar dráma elsenyvedésével járó drámai helyzetben a monodráma tulajdonképpen kivételes helyzetet élvez azáltal, hogy bemutatása továbbra is a színházak vezető színművészei akaratérvényesítő lehetőségein múlik? Így történhetett?
De az én derűlátásomat mintha az is igazolná, hogy a közelmúltban két jelentős színház több darabomat is műsorra tűzte: az egri Gárdonyi Géza Színház és a budapesti Új Színház. Utóbbi műsorpolitikája egyébként válasz a fentebb emlegetett rendelet-hatálytalanításra, következésképp csak magyar drámát tűzhet műsorra. De remélem azt is, hogy az egri és a budapesti új bemutatókat nem véletlennek, hanem szükségszerűnek tekinthetem… Miben is hasonló e két színház? Mindkettőnek ugyanaz a hitvallása, amely az enyém is? Amely hitvallásnak köszönhető a XIX. század második felében kibontakozó Magyar Színházi Aranykor? (Ennek lényege: a magyar színjátszásnak méltóképpen meg kell becsülnie a régebbi korok magyar hagyományait – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni küldetését.)
A bemutatók sikerei mintha valóban az én derűlátásomat igazolnák.
Sorolom:
A 2013–2014-es évadban a Gárdonyi Géza Színház nagy sikerrel mutatta be A Fény éjszakája című drámámat Beke Sándor rendezésében és Blaskó Balázzsal a főszerepben. A következő évadban (2014–2015) a Jászai Mari (A megkoszorúzott) című monodrámámat mutatta be a Gárdonyi Géza Színház (Bodor Németi Gyöngyi kiváló alakításában és Blaskó Balázs rendezésében). Ugyanezen évadban az Új Színház mutatta be Az áldozat (Szent Margit legendája) című darabomat – Koncz Andreával a főszerepben, Nagy Viktor rendezésében – rendkívül nagy sikerrel.
Ezután (a 2015–2016-os évadban) az Új Színház bemutatta A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája) című darabomat ugyancsak Nagy Viktor rendezésében és Koncz Andreával a főszerepben – talán még nagyobb sikerrel. A 2016–2017-es évadban a Gárdonyi Géza Színház pedig a Tárlat az utcán című darabomat mutatta be Beke Sándor kiváló rendezésében s a főszereplők: Káli Gergely és Tunyogi Péter hiteles és emlékezetes játékával. És e bemutatót rövidesen követte az Új Színházé: a Megszámláltatott fáknak a 2016-ban megjelent változatát mutatta be Csiszár Imre rendkívül hatásos rendezésében és Viczián Ottó lenyűgöző főszereplésével.
Mindehhez sietek hozzáfűzni azt is, hogy drámáimat az utóbbi évadokban Magyarország és a Kárpát-medence más jelentős színházai is játszották, illetve játsszák. A 2017–2018-as évadban a békéscsabai Jókai Színház mutatta be az Árva Bethlen Katát Czitor Attila rendezésében és a kiváló Liszi Melinda alakításával. Ugyanezen évadban a Szatmárnémeti Északi Színház A megkoszorúzott (Jászai Mari) című darabomat mutatta be, a mai erdélyi színjátszás legjelentősebb személyisége, Tóth-Páll Miklós kitűnő rendezésében és Kovács Nikolett lenyűgöző alakításával. A 2018–2019-es évadban Vas-Zoltán Iván rendezte meg ismételten az Árva Bethlen Katát – és ismét magas színvonalon! – a budapesti Tesla Színházban. A címszerepet Gubik Ági alakította hatalmas sikerrel.
Fentiek mintha valóban az én derűlátásomat igazolnák, de olvasóim és nézőim többsége mégsem a valódi drámaírói elégedettség bizonyítékának tekinti, amit felsoroltam, hanem inkább törekvésnek önmagam megnyugtatására, hisz ha manapság Magyarország összes színházai közül négy komolyan veszi, hogy létezik egy Kocsis István nevű drámaíró, de a többi valóban tudomásul sem veszi létezését, akkor nem is vélekedhetnek másképpen.
Felsorolom azok közül a darabjaim közül, amelyeket egyetlen színház sem játszott soha, legalább azt a néhányat, amelyek talán a legjobb drámáim:
A kiválasztott (Báthory István), A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Korona), „Magyarországnak fényes tüköre” (Hunyadi Mátyás), Fényhíd (monodráma Széchenyi Istvánról három estére, három színésszel), Crescence (Széchenyi Istvánné Seilern Crescence), A kitüntetés (Bolyai Farkas és János), Találkozás a Fényhídon (Széchenyi István és Seilern Crescence)…
Nem emlékszem arra, mit mondott Szondi György azon az emlékezetes estén, miután telefonon megtartottam kiselőadásomat a drámaírás és a Színház viszonyáról, de arra már igen, hogy még mielőtt letette volna a kagylót, én meggondolatlanul hozzáfogtam újabb vallomásom kifejtéséhez.
Arról beszéltem, hogy nagyon szégyenletes oka van annak, hogy drámaíró lettem.
Azzal kezdtem rejtélyes vallomásomat, miért kezdtem el éppen én drámát írni 19 éves koromban, éppen én, aki mielőtt egy nagy drámai helyzet főszereplőjévé vált volna, annyira tisztelte az irodalmat, hogy biztos voltam benne, sohasem lesz bátorságom drámaírás vagy novellaírás céljából tollat ragadni.
– Különös drámai helyzetet éltem át… Azzal kezdődött, hogy egy nagy nagyon nagy hibát követtem el! Helyettes, azaz képesítés nélküli tanár voltam egy községi iskolában, de elvállaltam egy másodállást is. Oktató lettem egy sofőriskolában. Úgy kezdődött, hogy az egyik oktatóról kiderült: analfabéta. Szükség volt egy írástudó helyettesítőre. Ehhez volt kamasz-önbizalmam, de semmiféle képzettségem, semmi tudásom. Tanítványaim mindenben jobbak voltak, mint én. Ezt be is tudom bizonyítani. Egy nagyon félelmetes történettel…
– Az áldozatok száma? – kérdezte Szondi György.
– Egy se… De én előbb azt hittem, hogy mind a huszonnégy tanítványom, akik a teherautó rakterén ültek… Én azt éltem meg, hogy…
– Azt élte meg, hogy nagyon szerencsés… Ha jól írja meg, közlöm a Napútban… Ha nagyon hosszú lesz, megjelenhet a Napkút Kiadónál… 23 kötetet már megjelentettünk… De ami ebben a történetben, amely a szerencséről szól, de egy hatalmas dráma felelőseként élte meg, valóban ott a dráma… Hány éve történt?
– Fél évszázada…
– Ha fél évszázad alatt nem írta meg, sosem fogja…
– Megírtam, de rosszul…
– Az a gyanúm, hogy most arról fog beszélni, amit legszívesebben elhallgatna…
– Azt hallgatnám el legszívesebben, hogy mindig elégedetlen vagyok a könyveimmel, s ha egy-két évtized múlva valami arra késztet, hogy ismét elolvassam, drámák esetében például az, hogy egy színház be szeretné mutatni, újraírom…
– Mennyi idő alatt?
– Megtörtént már, hogy tovább tartott az újraírása, mint az első változat megírása.
– S a színházak ezt kivárják?
– Nem mindig…
– S ha nem várják ki, akkor mintha belebetegedne. Így van?
– Főleg azért, mert nincs lehetőségem megakadályozni a bemutatót…
– Akkor örülhet az új helyzetnek… Annak, hogy nem kötelező legalább egy magyar drámát bemutatni egy évadban…
– Ennek ellenére semmi sem aggaszt jobban, mint az, hogy nem kötelező… Egyre kevesebben fognak drámát írni… Esetleg felkérésre… De a felkérésre írt darabok többsége megnézhetetlen és olvashatatlan.
– Sikerülhet is.
– Sikerülhet… Ha olyan darab megírására kérnek fel, amelyet felkérés nélkül is megírnék.
– Tapasztalatból mondja?
– Igen…
– Hányszor történt ez meg?
– Egyszer.
– Minden darabot újra szabad írni?
– Nem…
– Melyiket szabad s melyiket nem?
– Csak azt a drámát szabad újraírni, amelynek témájáról bizton állíthatjuk, hogy örök érvényű. Kényes a kérdés, mert ha már fel mertem vetni, arra a megválaszolhatatlan kérdésre sem kerülhetem el a választ, hogy melyek azok a drámáim, amelyekről nyugodt lélekkel megállapíthatom, hogy témájuk örök érvényű. Azoknak a történelmi drámáimnak a témája örök érvényű, amelyekben nagy, közismert történelmi személyiségek küzdenek meg önmagukkal és ellenfeleikkel… És melyek azok a drámák, amelyeket nem szabad újraírni? Ezek természetesen az ún. társadalmi drámák, amelyekben a szerző saját mindennapjainak a tapasztalatait dolgozza fel, és állást is foglal saját kora drámai küzdelmei sajátos kérdéseinek a megítélésében. Ez állásfoglalás elsősorban politikai, s a drámaíró már csak azért sem változtathatja meg, mert így saját múltjának a meghamisítójává is válna.
Mindezek előrebocsátása után bevallottam a következőket is:
„Én bizony igyekszem tökéletesíteni a drámáimat, valahányszor ez igyekezetemnek értelmét látom. (Ha újra kiadhatom, ha ismét műsorra tűzik valamely darabomat…) És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi ennek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megközelíteni. Ha úgy érzem, hogy egy drámai helyzet igazságához közelebb kerültem, akkor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig írtam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi darabom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugyanazok a két darabban. Pedig nem akartam, hogy így legyen. Azért volt szükségem az új »színjátszó személyekre«, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A korona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bolyai Jánosról is írtam egy új monodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák című drámám »tökéletesítésén« négy évtizeden át dolgoztam. De nem kedvetlenül! (A 2014-ben befejezett változatával egyelőre nagyon meg vagyok elégedve.)”
– Köszönöm kiváló válaszait. Nem csalódtam, kiállta a próbát. Gratulálok.
– Mi van? Engem most vizsgáztatott?
– Minden szerkesztő vizsgáztatja a szerzőit. Már akkor sejtettem, hogy szerzőm lesz, amikor nem válaszolt arra a levelemre, amely azt ajánlja fel, hogy feltétel nélkül beveszik egy elitcsapatba… Még egyetlen kérdésre sem válaszolt, már tudtam, hogy szerzőm lesz…
– De remélem, ezzel még nincs vége a mai vizsgáztatásnak. Ha a szerkesztő vizsgáztathatja a szerzőt, akkor a szerző is vizsgáztathatja a szerkesztőt.
– Egyetlen darabját sem olvastam. Színházban most hány megy?
– Kettő.
– Egy monodráma és egy sokszereplős.
– Nem tőlem tudja… Tehát tájékozódik, mielőtt felkeresi a vizsgáztatandót.
– Nem mindig.
– A többi író könyvét, akit jeles hetvenesnek valakik kiszemeltek, olvasta?
– Egynek a könyvébe beleolvastam… Többre nem futotta az időmből.
– És jeles hetvenes lesz, vagy megbuktatja?
– Bizonyára ráébredt, hogy én tulajdonképpen nem buktathatok meg egyetlen hetvenévest sem, ha már felkerült a jeles hetvenesek listájára.
– Engem akkor miért vizsgáztatott?
– Én egy kiadónak és egy folyóiratnak vagyok a szerkesztője.
De Szondi György, a jeles szerkesztő most abbahagyja a szerkesztést. Mivel tántoríthatnám el elhatározásától?
Legszívesebben Püski Sándor figyelmeztetését ismételgetném, aki 95 éves korában bevallotta barátainak, hogy ő még nem nyugdíjas. (Ezt nyilván úgy értette, hogy nem hajlandó abbahagyni a könyvkiadást.) Döbbenten vettük tudomásul e felfoghatatlan igazságot, de azért megkérdeztük, hogy miért nem, és a válasza ugyancsak megnyugtatott minket. Csak ennyit mondott rezzenéstelen arckifejezéssel: Minden komoly ember tudja, csak nem hangoztatja, hogy aki nyugdíjba megy, az megöregszik… Látván az elképedést az arcunkon, hozzáfűzte: Ha nem értitek, mire akarlak titeket figyelmeztetni, mondom érthetőbben: – A jókedvvel végzett munka fiatalít. De ha még mindig nem értitek, mondom még érthetőbben: – Csak az az ember nem öregszik, akinek nincs ideje öregedni. – Ezt a szép tanítását még négyszer megismételhette. A 100. születésnapján is megpróbáltuk volna rávenni, hogy folytassa tanítását az öregedés legyőzésének titkáról még meggyőzőbb szavakkal, de a századikat már nem érte meg. Dolgozó emberként vonult be földi világunkból az örökkévalóság birodalmába.
Milyen jó lenne, ha Szondi György barátom még százesztendős korában is szerkesztené a Naputat, amely az ő „nyugdíjba vonulásával” akkor is megszűnne, ha százan jelentkeznének fiatal munkatársai közül, hogy folytatni akarják a Napút szerkesztését.
***
A rekonstruált beszélgetések mondatgazdagsága is drámaírói erényekről tanúskodik. Magam az elhangzottakat már nem tudom visszaidézni. (Szondi György.)
***
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
