Szűcs János: Tölgyerdőben
Elpárolgott az éjszaka sziluettje;
felébreszt az élettől hemzsegő reggel.
A tölgyes erdő színes zsongással
megtelt. Legyezőként szárnyait bontja
egy ördöglepke. Fekete folyamként,
sápadt bábokat cipelnek vandál
rabszolgatartó hangyák. Szőrös
hernyók araszolnak, kövéren;
a lelegelt ágakat hátrahagyják.
Napimádó, nektárra éhes méhek,
darazsak raja fürtökben lógva
zsolozsmázik. Lombok lőrésein át
a madarak lármával ágyúzzák
ezt az oázist. Olyan sűrűség van,
hogy szárba szökken a szitok, és
a fohász is; tüskét hoz az egyik,
virágot a másik. De a harmónia
hiánya nem bánt most, eszelősen
élvezem a kibontakozó káoszt.
Hab és penge nélkül emlékezetből
borotválkozom, mintha a tegnapi
tükörben megőrzött önarcképemen
minden vonás, redő, még a tekintet
is rendezetten retusált lenne.
Ráncaimmal együtt telem elvonul;
a vad szelíddé válik, a szelíd vaddá
aljasul. Ahogy mindig is kellene,
most minden bánat elférhet egyetlen,
sótól kéken ragyogó könnycseppben.
A tölgyfaerdő széltől zengő eolhárfa;
fényárnyak egymás ruhájában járnak.
Ebből a reggelből nem menekülök.
Minden szín, mozzanat fogva tart.
Várom, hogy a zöld labirintus alatt
rám szakadjon a fényáradat. Addig is
függőágyam bölcsőjében belső
csendem ringat; a teremtés isteni
nyugalma. Tavasz van. Tavasz!
Szűcs János a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. “Oaks at Sunrise” by Kathleen Hudson
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
