Kovács katáng Ferenc: Tizedekre tördelt terek
– beszélgetés Turai Kamillal –
Jobban kell bíznunk nyelvünk ősi,
romlatlan üzenetében.
***
…az angyalok még tudnak magyarul
Az ötvenes évek
Gyula. A szülői ház, a család, az indíttatás. Hogyan teltek ezek az évek?
TK: Albérletek, főbérletek után öröklakásos otthonommá Európa egyetlen középkori épen maradt téglavára vált. Körös-körül a Fekete- és Fehér-Körösökkel, horgászva-vadászva, a csónakázó tavon korcsolyázva-hokizva. A nyarakat anyám rokonainál, Pusztaszeren töltöttem: búbos bankák, szalakóták, jégmadarak jegenyekoszorús társaságában, jéghideg gémeskútvizeket, birkatejet iszogatva. Utoljára a Vár u. 28-ban laktunk.
Stanczik-Starecz Ervin* említi, hogy Turai ükapád ”Festő Hegedűs György igric és boszorkánymester is.” S nagyapád ”…a 48/49-es forradalom szívós katonája.” Szólnál néhány szót a felmenőidről?
TK: Apai őseim, a Betyók besenyő vonalon kapcsolódtak valamiképpen a nagyszentmiklósi kincs Boilau-Beatu rovásírásos olvasatához. György nagybátyám, aki világhírű földijéhez hasonlóan abszolút zenei hallással rendelkezett, 24 évesen jómódú nemesi mátkájával, Molnár Rózsával összekötözötten lett öngyilkos. Festő Hegedűs György anyai ükapám – ha nem is ”boszorkánymester” – de mélyen vallásos tudós-táltosként élte életét a kecskeméti Mária-városban, a róla elnevezett domb, tó, tanya ölelésében. Igaz, egyszerre több helyen is látták, parancsolt a természeti jelenségeknek, s animisztikusan állattá bucskázott. Természetszerűen vesztette el fél lábát a 48-as szabadságharc forgatagában. Úgyhogy unokái kacagták, ahogy falába megperzselődött aludtán a pásztortűz parazsán. Apukám maszek szabómesterként küszködött a külvárosban a Rákosi-pribékek sintérhadával, anyukám hat hold rozsföldes kuláklányként utálta a kommunistákat.
A hatvanas évek
elviselni a kínt boldogító (Visszatekintés)
Nekem egy szovjet katona kötötte meg az úttörőnyakkendőmet. Rá három évre őrsvezető lettem, s ma ebből csak arra lehetek büszke, hogy a zászlóvivőm elnök-püspökségig vitte. Neked hogy sikerült átvészelned a mozgalmasdit?
TK: Édesanyám, hála Istennek, beíratott hittanra, az egzisztenciális fenyegetések dacára. Vasárnaponta az Erkel-gimnáziumban a ”magyar költők Leninről” országos középiskolai tanulmányi versenyen Füst Milán ”Jelenés” című remekművével jutottam be a döntőbe. Merthogy a nagymester az ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Jézus Krisztus?” lelkes ovációt a felszaba-dúlás után ekként szimpatizálta: ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Vlagyimir Iljics.” Ez legalább olyan gusztusosan hangzott. Amikor később egy villámcsapásszerű Isten-jelenés nyomán – elhagyván a szegedi bölcsészkar magyar-olasz szakát – átjelentkeztem a teológiára, természetszerűleg felkerestek a kócos-vereshajú III/3-as belső elhárítási aktivisták, hogy súgói munkakörbe alkalmazzanak, ám jóízlésem tiltakozott. Mégpedig mindvégig, noha végigkísértek az orv próbálkozások (katonaságnál, munkahelyen).
Ha jól sejtem, komoly irodalomelméleti tudással felvértezett, érett fiatalember lehettél már ekkor is. A középiskolában mik voltak a kedvenc tárgyaid? S önszorgalomból mivel foglalkoztál?
TK: Időm jó részét a gimnáziumban a versenyszerű atlétika (középtávfutás) töltötte ki. Igyekeztem megfelelni: ”jó tanuló, jó sportoló” érdemérmet érdemeltem ki, sorra nyertem a területi versenyeket szakosztályomban. Másodikban irodalomtanárunk, Aradszky Pali bácsi felfedezett egy hosszabb lírai eposz-dolgozatom révén (úgy járt, mint aki ”horgász, csali-giliszta-ásás közben kincses ládikára akad”). Attól kezdve – Juhász Ferenc-i, Nagy László-i mintára – folyamatosan verseltem. Egy időben napi két szonettet: ”villan a lába a kannak / s elfeketedve rohannak / holdagyarú elefántok/ vad tüzek üszke a fákon”. Éjszaka a fürdőszobában Kierkegaardot, Spinozát fedeztem fel.
A gimnázium választóvonal az ifjak életében. A koedukált osztályok kezdetét éltük. Szülővárosod fura figurája, Simonyi Imre bátyánk épp akkortájt vethette papírra: ”Hát mondd, nem sírnivaló, / hogy még mindig ilyen avas, / ásatag módon, / – mint a dürgő fajdkakas – / tollammal bűvölöm a nőstényt?” (Negyven-ötven évvel később valami hasonlót magad is papírra vetettél: ”hajdanta 1500 métert versenyszerűen futottam a pályán / most tollammal karikázok s kerítem be a zsákmányt” (Az éjszaka áhítatából). Te sem maradtál hát érintetlen. Gimis hódításaidra lennék kíváncsi.
TK: Tizenhat éves koromtól tíz éven át önkéntesen vállalt, elszánt és nem sejtett szigorú cölibátusban éltem. Száz kilométeres futóedzéseim kontójára osztálytársaim a”remete” csúfnevet próbálták rám. Majd, megtérésem után katolikus főiskolai-akadémiai-teológiai stúdiumaim (ferences novíciusként, pázmányos-civil ókeresztény irodalomtörténészként, újplatonikus filozófusként) normál menetben tartottak nőtlen keretekben. Ha kitartok, még talán Szűzmáriás szentté is kenődhettem volna. Egész életemben hajtott az abszolút szerelem illúziója. A ”Boldogasszony ódák” misztérium-kötete ebből a heroikus re-paradicsomozódási (Ádám-Éva egységes) hadjáratról szolgáltat egy szeletet, csupa-csupa színes kudarccal fűszerezetten. Majd talán ezután, ha nagy leszek, sikerül!
A hetvenes évek
tűrd vitéz virtus sikerét s kudarcát (Tökéletes kör, Alföldi gyászpompa)
Elszakadás a szülői háztól. A szegedi egyetem. Sima ügy?
TK: Korántsem. Bőszített, fullasztott kollégista-társaim Dantét-Campanát hanyagló semmittevése, leány-szeminaristák frivol talján-fecsegése, csicsergése. Hirtelen a szomszédos püspöki palotába katapultált a Jóisten, ahol szinte fellélegeztem. Ott aztán elcsábított a ferences ”Donna Paupertas” angyali édessége. Mindent megtettem, hogy elengedjenek Esztergomba. Winkler Lajos szakadár-titkár professzorunk révén a hajnali kápolnás püspöki miséken ministrálva igyekeztem elbocsátó levelet szervíroznom. Végül is a dilemmát az oldotta meg, hogy a kollaboráns rektorátus kizárt, miután megtagadtam, hogy az országos bolsevik választási bohóckodásban részt vegyek. De még a városból is pucoljak el, kötötte lelkemre a szögedi rendőrkapitány elvtárs.
Átiratkoztál a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. Tudomány és hit és élet. Szerteágazó tanulmányok. Mellette mire futotta még az idődből?
TK: Miután kicsúszott alólam a kolostori ellátás, éveken át magamnak kellett gondoskodnom fennmaradásomról, a jövendő megélhetés legcsekélyebb reménye nélkül. Az az igazság, hogy nem kellettem én se az egyházamnak, se a hazámnak. Egyéves betanított kertészi jövedelmemből próbáltam az albérletet és tanulmányaimat finanszírozni, hiszen – főállású egyetemistaként – hivatalosan munkaviszonyt se létesíthettem. Mígnem megszánt egy – a teológiát levelezőn végző – operaházi osztályvezető-helyettes, s alkalmazott illegális órabéresként. Vizsgajegyzeteivel sokat segített akkoriban egyebekben a későbbi egri érsek, Ternyák Csaba is. Kezdetben Heidegger-szeminarista voltam a mélyen empatikus Nyíri Tamásnál, de félrehívott, hogy nála nem lehet doktorálnom, mert a szakfilozófiát a marxista ELTE tartja fenn magának hatalmi szóval. Így aztán diplomamunkámat ókeresztény irodalomtörténetből védtem meg Vanyó Lászlónál. Életre szólóan kitartó monográfiámat a harmadik századi egyiptomi újplatonikus Plótinosz biztosította. Kétkötetes Plótinosz-disszertációmat már ismét csak Nyíri Tamás filozófiai tanszékére küldtem el postai úton. Elfogadta, postafordultával.
A nyolcvanas évek
az ember ördögi örvény (Egyelés)
Miért pont Kecskemét?
TK: Áperte, akkorra költözött át későbbi feleségem Gyuláról Kecskemétre. ”Véletlenül”. De ”nemvéletlenül” fent említett ükapám legalább öt fokozaton keresztül hárította el az akadályokat ős-városi visszatérésem elől. Annak előtte jó félévig külön-albérleteztünk házas-társammal. Ezernyi akadály fogadott, mígnem egy hatezer fős vállalat ezerfős építőipari munkásszállásán mindenesi-kultúrosi beosztást kaptam. Az Akasha-szférából szemlélve, persze, emelkedettebb ez a száműzetési misszió. Gondolj csak arra, hogyan fog kezet Gyuláról-Kecskemétről Erkel s Kodály, hogyan ért szót egymással Dürer és Katona (akinek drámáját és a Himnuszt Erkel zenésítette meg). Új korunkban pedig a monumentálisan komor Kohán György és a szentferencien dévaj Tóth Menyhért köti össze ezt a két magyar szívcsakrát. Itt ahhoz is hozzá kell szoknunk, amibe Katona József is belepusztult. A Bak-jegyű, téliesen dermedt kecskeméti homok ugyan fogadja és foganja a spirituális gyümölcsöst, de nem szüreteli virágozva. Itt bizony Dögkúttá poshad a Forrás.
Alföldi gyászpompa (Maecanes Kiadó, 1990) az első köteted. Stanczik-Starecz Ervin nem takarékoskodik a dicsérő szavakkal: ”…meglepő képzettársítások […]elementáris erővel szómag-hasító fényt, energiát, nyelvi lökéshullámokat zúdítanak a versekbe mélyedőkre”.
Hány év verstermését tártad az olvasók elé a 200 oldalas kötetben?
TK: Hát igen, örökösen példaértékű-példamutató barátom, Stanczik-Starecz Ervin, akit nem kell bemutatnom, vesékbe látó misztikus bölcs. Huszadik évemre addigi versgyakorlataim rávezettek a krisztusi ősszó keresésére. Anélkül, hogy hallhattam volna a tibeti budhista “tumo” mágikus hatalmáról, egy hetes lelkigyakorlaton égettem magam a “láng” fenomenonját, hogy aztán a “mágnes” hasonlóan végzetes végtelenével szembesítsem, s orgiasztikus originalitással egyesítsem “lángmágnessé”. Hasonlóan a “cseresznyeboglyát”, “ólomóceánt” stb. Ezekből aztán sorokat, strófákat formáltam, amíg csak bírtam. E darabokat ítélte Vasadi Péter “zseniálisnak” s osztotta oda Pilinszky Jánosnak. A továbbiakban a szkíta-trák-görög ritmusú strófák kerítettek hatalmukba, s mantra-ismeretek nélkül hagyatkoztam rá a Magyar sillabák sibillai karakterére, a hang-elemekig energetizálva a Logosz-nyelvet. A Maecenas Kiadó egyébként – terveink szerint – az általam lefordított összes Nietzsche-verssel közösen, társbérletben adta volna ki az “Alföldi gyászpompát”. Ámde akkorára, 1990-re megorrontván, megelőzött minket a “Lyra mundi” szerkesztősége.
A kilencvenes évek
a bőr alatt a hús
a hús alatt a csont
a csont alatt a lélek
a lélekben az Isten
(Fejlődés)
Közeleg november, Pilinszky János születésének 100. évfordulója. Emlékéve kapcsán óhatatlanul eszünkbe kell jussanak a Pilinszky-díjasok is. Az azóta feloszlott kuratórium évente egyszer díjazásban részesítette azokat a Bács-Kiskun megyében élő és dolgozó pedagógusokat, írókat, költőket, művészeket és újságírókat, akik munkásságukkal, életművükkel és kiemelkedő alkotásaikkal hozzájárultak a nemzeti kultúra értékeinek, emlékeinek védelméhez, megőrzéséhez és fejlesztéséhez, a köz- és magánerkölcsök nemesítéséhez.
Mire emlékszel a díj átvételével kapcsolatban?
TK: Egyrészt a Pilinszkyvel történt találkozásomra emlékeztem. (Ezt a “Vár” folyóiratban felidéztem.) Másrészt, máig az adja számomra eme díj felülmúlhatatlan értékét, hogy a zseniális művészettörténész-magyarságtudóssal, Pap Gáborral együtt kaphattam meg. Ráadásul 30 éve és elsőnek, a költőnek-festőnek egyaránt kiváló Goór Imre személyesen javasolt engem a díjra. Márpedig a Forrás szerkesztőségében ő az egyetlen makulátlanul becsületes és megbízható alkotóművész. Az az igazság, hogy igazándiból én meg sem érdemeltem ezt a díjat, annyira elütő lírám a Pilinszkyétől. Bár fél évszázada élek a P.J. szellemiségéből, csodálom és kívülről fújom, vajmi ritkán merültem az ő lélegzetelállító mélységeibe és szárnyaltam Nap-lángú magasságaiba. Egyetlen kismester, a Gulág-szenvedett kristályos piarista öregdiák, Antalfy István kapta meg méltán bíráló bizottságunktól ezt a költői elismerést.
A kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanítottál. Néhány évvel korábban, a Duna túlpartján, én egy műszakin. Akkor még létezett egyfajta osztályfőnöki rendszer. Sok kulturális eseménybe, aktivitásba sikerült beleszédíteni a diákokat. Neked milyen tapasztalataid voltak, milyen hatásod lehetett a rád bízottakra?
TK: Feltehetőleg kellően mély benyomást gyakoroltam, hiszen ifjú tanítványom feleségemként fiúgyerekekkel ajándékozott meg. Négy fő tárgyam a húsz esztendő során (mivel előtte rendszerváltó-tényfeltáró újságíróként harcoltam 3 évig, annak előtte pedig 9 esztendeig munkásszállói mentőangyalként): vallásfilozófia- és történet, kultúrantropológia, művészetfilozófia, magyarságtan. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy Istenemnek, Hazámnak, zseniknek és átlagembereknek a szolgálatára lehettem. Tanítva tanultam magam is: a létmegértés imbolygó territóriumán. Sok ezer hallgatóm közül, szerencsére, sohase kellett senkit se megbuktatnom. Sőt, Metafizikám jóvoltából éveken át a pesti Károli Egyetem bölcsészkarán is taníthattam, mégpedig a szakralitás bűvöletében.
Számtalan kiállítást nyitottál meg. Tóth Menyhért festészetének jó ismerője vagy. A képíró bölcs címmel (1995) társszerzőként kötetet is jelentettél meg róla. Honnan ered a képzőművészet iránti érdeklődésed?
TK: Talán nem véletlenül Festő Hegedűsök az ősök. Inkább az a meglepő, hogy a Zeneakadémián nem professzorkodtam, noha operaházi tag voltam. Plótinosz, az ókori egyiptomi görög, egyebekben a középkori és reneszánsz esztétika meghatározó apostol-irányítója. A nagy triász, Leonardo-Raffaello-Michelangelo minden ecsetvonása mögött ott húzódik a Plótinoszt fordító-asszimiláló Ficino és Mirandola újplatonikus bölcselete. Valóban, alkalmat szolgáltatott sok-sok festőművész, hogy ezernyi kiállításon mutathassam be értékérzékeny munkálkodását. Még ismeretlen zsenikre is ráirányíthattam a figyelmet. (Elsősorban a kétegyházi Eyas-Kovács Józsefet említhetném, akinek több száz világremekét az itteni városháza légópincéjébe menthettem, s azóta se történt meg elkerülhetetlen áttörése. Ellenben pusztul az életmű.) A környékbeli művészeken túlmenően több erdélyi mester munkálkodását értékelhettem, boncolgathattam átfogó ismertetésekben. Az idén adta ki az Antológia Kiadó ”Sütő Éva sajátos édenisége” c. kötetemet avatott grafikus feleségemről. Mostanság két rejtett helyi nagyság oeuvre-je foglalkoztat: Dénus Kiss Jenőé és Vámos Zoltáné.
Általában új kötete megjelenésekor keresik fel, faggatják az írót. Ez most rendhagyó eset, egy negyed századdal korábban megjelent műved kapcsán kérdezlek részletesebben. A Magyar metafizika Stanczik-Starecz Ervin szerint: ”…nyelvi-filozófiai napkitörés. […]Ajánlatos és segíti a Turai-művek megértését a Magyar metafizika boncolgatása. A mű igen egyszerű nyelvezetű, de hasonlóan az apályhoz: a visszahúzódó hatalmas víztömeg /pl.: őstörténetünk, vallás, az ember ontológiája, világegyetem, Isten, semmi és valami, nyelvünk stb/, mely meg van mozgatva a könyvben, neutroncsillag tömörségű, de korántsem semleges kisugárzású; a parton milliárdnyi fölszikrázó kérdés marad, mint a föveny csillogó homokszemei.”
Hogy látod, értő olvasók kezébe került, befogadást nyert e műved?
TK: Tapasztalataim és csak a három Varga (Zsigmond, Csaba, Géza) kutatásai alapján leszögezhetjük: a hunmagyar-szkíta ősnyelv. S minden nagy filozófus nemzet (ógörög-német) a nyelvből (a Christos-Logoszból) közelítette a Létet (Platón, Böhme, Heidegger). Negyedik x-emig kínlódtam – miután monográfiát szenteltem a görög Plótinosznak, a latin Scotus Eriugenának, a német Nietzschének – gyötrődtem kutyául, hogy nincs igazi magyar filozófiai szisztéma (hacsaknem a vörösfasiszta tömeggyilkos Lukács Györgyé). Végre 1992 év végén másfél hónap alatt kiszakadt belőlem a Magyar Metafizika, az első tőről-metszett magyar mantra-filozófia-rendszer. Azt vártam, immár negyedszázada az első kiadást követően, hogy írástudó-gondolatbiztos fiatalemberek tucatjai fogják bővíteni-javítani ezt a mintát. Sajnos, a bölcs-jelöltek – hozzánk hasonlóan – bedolgozók és szalagmunkások a nihilista-analitikus gender-multiknál. Egyelőre még telecsövön tart a sumér-szkíta (Torma Zsófia által feltárt) világkultúra elpackázása, lepöccintése. Míg az átkozott Trianon-fasizmus dühöng Európában, nem is várhatom, hogy a Szentkorona evangéliuma érvényesüljön.
A fent említett kötet hátsó borítóján a következőket olvashatjuk: ”Nemzeti kultúránk semmiképpen sem erősödik meg a következő évszázadokban, hacsak nem támaszkodhat szilárd bölcseleti bázisra.” Eltelt 25 év, haladt a világ előre?
TK: Laura-lányom – négy apró fiúgyerekét nevelendő – itt kínlódik heti 70 órás műszakban egy hektikus világhír-portálon. Noha nemzetközileg summa cum laude színkitűnőre értékelt Simone Weil-Pilinszky irodalomtörténészi doktorátussal és Írószövetség által preferált többszörös ”Év versei” költészettel, kötetekkel rendelkezik – nem kell a szakmájában. Se az egyetemeken, se a szerkesztőségekben. Mit várjunk hát ettől a pusztulásra ön-ítélt világtól? Szokom mondani: sajnos, a mi Istenünk hosszan tűrő. Igaz, ezáltal ússzuk meg mi is. Vigasztaló viszont, hogy jó viszonyt tart egymással Jeruzsálem Istene meg a Magyarok Istene!
Pap Gábor művészettörténész kötetbeli ajánlása szerint ”…tipikus értelmiségi olvasmány: csak úgy árasztja magából a továbbgondolásra alkalmas nyelvi – és nem csak nyelvi! – ötletsziporkákat.” Szorult-e általad kiegészítésre a 2003-as új kiadás? És várható-e, hogy a 100. tétel után (Tökéletesség és tömörség) újabbak következzenek?
TK: A filozófiai életművemet, boldogan jelenthetem, 30 esztendeje lezártam.
Szembesültem, szembesítettem ”olvasótáboromat” az ógörög, skolasztikus latin és német ontológiai bölcseletekkel. Sőt, megalkottam az első magyar lételméleti szisztémát. Kell ennél több? Ennyi se. Mindebből semmi! Van idő. Csak idő van. Telik az örökkévalóságból. Eláll! Egyébként bölcselet a személyes, személyiséges hitelesítő energiaháttér nélkül semmit se ér, vallja Hamvas. Nos, én lobbantottam ily gondolatos sziporkát. Bízvást, elharapódzik a tűzvész! Megvillant horgászásóm alatt Attila aranykoporsójának a sarka. Mások kiemelik majd ezt a becses ereklyét.
A kétezres évek
nem lehet szépen énekelni
ha pusztában szól puha énekem
(Nem lehet)
Furcsa ellentmondás, időben közeledve napjainkhoz, vajmi keveset tudni erről az évtizededről.
TK: Akkorra esik gyerekeim felcseperedése. Laura Nápolyban, Leuwenben szigorlatozott, Kristóf történész-politológus hallgatóként okozott örömöket. Hunor fiamért pedig életreszóló-halálraszánt tusákat kellett vívnom, hogy nehogy elragadja a boszorkányos örvény, egyenest Norvégiába s a Nirvánába. Az évtized elején, a balbitang hőzöngés-fergeteg ellen polgári körökbe tömörültünk. Meghívtuk (magam többször is) Badiny Jós Ferencet, Karátsony Gábort, Kiszely Istvánt, Varga Csabát többek közt. Majd eget verő, égvívó tüntetések a sátáni gazember, Gyurcsány és bandája ellen. (Lányom ott tolongott a lovasroham tömegében.) Szép kis idők voltak azok. Kijött a főiskolákra, egyetemekre az ukáz, hogy – megszorítások címén – még egy tollszárat se szabad beszerezni rektori engedély nélkül.
A kétezer-tízes évek
…a szemtelen szennyen győz a szelíd szellem
az írás a magamra-ébredés eszköze
az olvasónak ehhez semmi köze
(Hódítóhadjárat, Boldogasszony ódák)
Új fejezet az életedben a Boldogasszony ódák című misztériumgyűjtemény? A 2016-os megjelenését hogy fogadta a kritika, az olvasó?
TK: Húsz év alatt ezernyi vázlat-misztériumot írtam, csupa 28 (1+2+3+4+5+6+7) sorban. Hullámzó sors-katalógusomat. Beteljesítő női nulláimat (oo) a nekem dukáló egyetlen 1 mellé: a 100%-ot. Kétségbeestem fatális sikertelenségemen. Házasságok, szerelmek, trubadúr-tamburaszólók. Semmi. Aztán egyszer csak megkönyörült az Isten. Te Turai, ugyan meglehetősen silányak ezek a fércelmények, de mindenhatóságommal mégiscsak felturbózom őket, ha már ennyire buzgómócsingkodol – ámen! S lőn: Bertha Zoltán feltétlenül kiadásra támogatta, Turcsány Péter boldogan vállalta kiadását (csakhogy a gonoszlélek szív-artéria-szakadással halálba döntötte pomázi kismotoráról). A kritika, úgy látszik, úgy fogadta, hogy kár volt kiadatni. Hatodik esztendeje egyetlen sor nem jelent meg háromszáz oldalas könyvemről. Még lesújtó sem. A mai magyar irodalom dicsőségére!
A kétezer-húszas évek
védelemre szorul ma Európa
mert hitetlen szodomiták uralják
(Rózsafüzér)
***
hosszú sétaút
van előttem-mögöttem
végtelenbe fut
(Homokfúvás)
Nem tudom elképzelni, hogy a hasonló korúak nyugodt, nyugdíjas életét éljed. Mik az álmaid, a terveid?
TK: A járvány idején szembesülnöm kellett hintálló istenhitemmel. Eme hónapokban lejegyeztem három “katedrális”-“époszt” (Bertha és Vámos Zoltán epitetonja). 14 etapban a “Kálváriát”, 15-ben a “Rózsafüzért”, 16 darabban a “Dévit”. Ezek az etapok-darabok 4-4 görög-ritmusú antik strófák. Egyre-másra a paradicsomi Ádám Éva (avagy platóni gömb, kínai jin-jang) mítoszát-misztériumát-misztikáját sugallják-sugározzák-forszírozzák. Hiszen most is csak, mint kamaszgyerekként, eredendő bűnömet akarom jóvá tenni. Eleget tenni Krisztus egyetlen parancsának: légy boldog! Az meg nem megy egyedül. Ádám csak Évával teljesedhet be. Egyszóval: üdvözülni szeretnék, hogy fentről pásztorolhassam-pártfogolhassam szeretett nemzetemet. Úgyszólván: az emberiséget.
Turai Kamil feleségével (fotó: Sal Antal)
*
Dr. Turai G. Kamil** 1952-ben született Gyulán. Szülővárosában, az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1970-ben. A szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsész karán kezdett tanulni magyar-olasz szakon, majd beiratkozott teológiára a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. Diplomát az ókeresztény irodalomtörténeti tanszéken kapott. 1987-ben védte meg doktori disszertációját.
1981 óta él Kecskeméten, előbb könyvtárosként, majd újságíróként, 1991-től pedig óraadóként a Tanítóképző Főiskolán dolgozott. 1993-ban kapta meg a főiskolán kinevezését, ahol filozófiát, kulturális antropológiát, esztétikát, magyarságtant, vallástörténetet és etikát tanított.
Kecskeméti képzőművészeti tárlatok és galériák szervezője, nevéhez számos kecskeméti és vidéki festőművész felfedezése és bemutatása fűződik. Teológiai és filozófiai témájú publicisztikái közül kiemelkedő “A metafizika” c. könyve. Költőként az “Alföldi gyászpompa” című kötetével mutatkozott be. A Jelenlét című irodalmi lapban is jelennek meg versei.
Elismerései:
Pilinszky János-díj (1991)
Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj (2012)
Művei:
Alföldi gyászpompa (1990)
A képíró bölcs, Tóth Menyhért (Pap Gáborral közösen, 1995)
Magyar metafizika (1996, 2003)
Boldogasszony ódák (2016)
Hivatkozások:
*http://www.naputonline.hu/2019/05/03/stanczik-starecz-ervin-a-turai-jelenseg/
**http://www.bacstudastar.hu/turai-gabor-kamil
Idézetek:
Turai Kamil két verskötetéből és
http://www.naputonline.hu/2021/04/20/turai-kamil-rozsafuzer/
https://terebess.hu/haiku/magyar/turai.html
Illusztráció: Turai Kamil fotójával (Sal Antal felvétele)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
