Napút-köszöntők (44.)
Elmer István
Szellemi eleganciával
A folyóiratok története általában az emberi feledéstörténetbe illeszkedik. A jelen – a mindenkori jelen – fontosnak és állandónak, természetesnek tartja a létezésüket, azután elég egyetlen nemzedéknyi idő, és egyik is, másik is megszűnik, kihullik, mint a pelyva. Megjelennek újabbak, s a velük felnövekvő generáció – ha még egyáltalán tud olvasni, nem is feltétlenül a betűfelismerés, hanem a szóértés, még inkább a gondolatértés szintjén – esetleg úgy vélekedik, a múlt avíttságába hullott megszűnőért aligha kár, hiszen mit is mondhatna el az ő életéről?
Ez a szellemi és érzelmi magatartás talán érthető. Különösen ma – persze lehet, hogy a múltbéli jelenekben mindig is hasonlóan vélekedtek a gondolkodó emberek –, amikor a létezés, tehát az élet érzékelésének aránya eltolódott horizontális irányba. A pillanat, az egyszerűen megragadható, a felszín (a kép, a zaj-zene, a mozgás-sebesség) tölti ki a mindennapokat, és vannak, akik erre a pillanatnyi horizontális valóságra szűkítik le az életüket.
A feledés részben érthető, máskor szomorúan tudomásul veendő folyamában, maradva az irodalmi folyóiratoknál, mégis vannak olyan teljesítmények, amelyek átütik az idő múlásának zubbonyát. A huszonharmadik évfolyamába lépett Napút, homlokcíme szerint az irodalom, a művészet és a környezet gondolatkörét befogadó folyóirat most lelép a megjelenés színpadjáról. Lelép, de nem múlik el, új megnevezés illeti meg ettől kezdve: a maradandóság dicsérete.
Három fogalom kívánkozik ide: minőség, mélység és sokszínűség. A folyóirat a kortárs irodalom és szélesebb kitekintéssel a magyar kultúra, illetve művelődés, valamint a társadalom kérdéseit mindig is megfontolt igényességgel tárgyalta. Nem ragadták el pillanatnyi divatok vagy olyan divatos szerzők, akiknek eszméi vagy a maguk erkölcsi, alkotói hitele rövid időn belül érvényüket veszítették. Ez nem jelentette ugyanakkor azt, hogy olyan szerzők és olyan nézetek ne kaptak volna helyet, amelyek vitára késztettek, amelyek koránt sem találtak egyöntetű elfogadásra, de a szerzők szellemi és erkölcsi téren egyaránt hitelesen vállalt gondolatkísérletbe fogtak. Ezzel a folyóirat teret adott az egyik legnagyszerűbb, az intellektuális lét és magatartás jelzőoszlopának nevezhető esszé műfajának (amely a felszínen csúszkáló szellemlovagok sokadalma számára aligha meglovagolható kísérlet – az esszé, essay kifejezés eredeti jelentésére utalva).
Egy folyóiratnak, ha homlokán viseli az irodalom megnevezést, kötelessége a kortárs irodalom felkarolása-felölelése, részben az újonnan született művek közlésével, részben az azokat bemutató, elemző recenziók és kritikák megjelentetésével. A prózára is igaz, a versekre még inkább, hogy a megjelenő írások sokasága közt meg-megcsillan egy-egy alkotás, amelyek a pillanat-horizonton túl maradandónak bizonyulnak. Ha találomra felütöm a Napút számait, előbb-utóbb bekövetkezik az ilyen jótékony szembesülés. Íme, egyetlen példa: a lengyel-magyar Konrad Sutarski Hová rohansz? Európa? című versének kezdősorai. „Hova rohansz Európa ebben az iszonyatos zűrzavarban / milyen bika rabolt el és környékez manapság is / téged legszebb nőjét a világnak / téged aki Dantét és Schillert nemzetted / az Akropolist a Louvre-t és a Capri szigetet teremtetted / téged aki a keresztet napjainkig lelked fölött őrizted…”
A vers azután választ ad a feltett kérdésre, mert hiszen minden, kissé ébredő elmének szembe kell néznie azzal, hogy „önfia vágta sebét”, emlékeztetve Nemeskürty Istvánnak a magyar romlásokat kutató-elemző történelmi esszéire. Önfia vágta sebét – vágja ma is egyre mélyebbre, elsősorban azzal, hogy feladta-feladja minden civilizáció megtartó lényegét, amire azután az összes többi – önazonosság, kultúra, erkölcs, gazdaság – épülhet, s amit Sutarski a következőképpen fejez ki: „aki a keresztet napjainkig lelked fölött őrizted”.
A mélység a következő címke, melyet odaragasztani kívánok a távozó Napút emlék-testére. Olyan korban, amikor sokan talán úgy gondolják – és eszerint élnek is –, hogy az élet kimerítődik az egzisztálás, a lélegzés és nem lélekzés(!) horizontális síkján, ezzel a korszellemmel szemben, népszerűségre ugyan nem számíthatóan, mégis szükséges, vagy éppen annál inkább szükséges a létezés vertikális mélységére emlékeztetni. A Napút szerzői nem ragadtak meg felszínes, könnyűnek ígérkező keresgélésnél, valamely pernahajder eszmécskének hódolva jópofa, szelleminek nevezett bon mot-val elütve a hamiskártyás játékot. Ebben persze nagy segítségükre voltak a lapcsinálók, a szerkesztők, akik a felkéréseket és olykor a kéziratok visszautasítását egyaránt a régi normának a jegyében tartották elfogadhatónak: az esztétikum első számú kritériuma a tisztesség.
A mélységhez hozzátartozik a következő magatartásforma: konzervatívnak lenni és a tradíció jegyében eljárni. Mert mit jelent az előbbi? Conservare, mondták a latinok, s arra gondoltak, valami jót, valami szépet, valami értékeset megőrizni, megmenteni. Tradere, ugyancsak a latinokhoz fordulva: ezt a jót, szépet, értékeset átadni a fiaknak és leányoknak, a következő nemzedékeknek; hogy majd ők hozzáadják a maguk értékeit, amelyekkel szélesíteni, gazdagítani lehet – és szükséges – a horizontális és vertikális létezés-mezőt egyaránt. Ehhez az igényhez szép szolgálóként (servitorként) járult hozzá a Napút.
Harmadikként a folyóirat sokszínűségét említem. A magyar irodalom és szellemi élet rég nem látott – talán még sosem volt mértékű – megosztottságának, az árokásásnak vagy más szóval a szekértáborokba tömörülésnek az idejét éljük. Az árok és a szekértábor persze már eleve ellentmond a szellemi igényességnek, aki erre vetemedik, máris öncsonkításban vétkes. Magam is jó néhány alkalommal növekvő szomorúsággal váltam kénytelenül tanújává ennek az öncsonkító hevületnek. Emlékeztetnék az 1990 után különböző írószövetségekre és szervezetekre bomló – nagy kár, hogy nem egészségesen, virágjában kibomló – mozgásokra, szétrajzásra, amikor a különböző csoportosulásoknak – voltunk talán ezek képviselőiként heten az asztal körül – még a legkisebb közös többszörösben, egy, a filmes törvényhez hasonló irodalmi törvény gondolatában-ajánlásában sem sikerült egyetértésre jutnunk, mert egyik-másik csoport magának vélte kisajátítani a teljes magyar nyelvű irodalmat a műfordítások világával együtt.
A Napút szellemi eleganciájával egyszerűen túllépett ezen, nem volt hajlandó tudomást venni a tökmagjankók (legyenek akár nőneműek is) acsarkodásáról, hanem innen is, onnan is, mindenfelől kért és kapott kéziratokat, egyetlen kritériumot tartva szem előtt: a maga számára meghúzott zsinórmértéket. Méltatlannak vélte a szellemi önégetés poklában vergődni. A folyóirat Fazekas Mihálytól vett szelíd mottója: „A szélességet az ég derekán keresztül…” Adynál vulkanikus formát ölt: „Milyen hígfejüek a törpék… / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.”
Folyóiratok születnek, majd megszűnnek, hiszen ami az időben jön létre, az előbb-utóbb az időben véget is ér. A Napút – legjobb meggyőződésem szerint – nem jut Atlantisz sorsára; véget ér ugyan, de nem süllyed el, hanem (minden patetikus felhang nélkül) ott marad a szellemi hajózás óceánján világítótoronynak.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
