Németh István Péter: Az utolsó vándorköltő a Balatonnál
Berda József utolsó, saját maga által is szerkesztett verseskönyve, az Égni! Elégni! című kötet 1964-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.
E kiadvány 308. oldalán található az a bélyegnyi költemény, amely egyike a Tapolca melletti Szent György-hegyről küldött halhatatlan irodalmi postáknak. Hogy a versszerető Olvasók e tájon, s az országban fogalmat alkothassanak e négysoros szerzőjéről és a művet övező keletkezési körülményekről, ahhoz okvetlen tudnunk kell azokról a becsülésekről s baráti gesztusokról, amelyeket Berda a Balaton-felvidéken kapott az itteni emberektől.
Berda József (László Gyula rajza, 1955)
Fonay Tibor Révfülöpön nagyra értékelte Berda József szabadságvágyát és szegénységpártiságát. Az újpesti Szent Gellért utcában volt egyetlen szobás lakása, ahonnan – Fonay halmozásával érzékeltetve útját – elbarangolt, elbolyongott, elcsavargott, elzarándokolt egészen a Balatonig: „…így lett részese vidékünk életének is. Törzshelye ugyan a Pilis, de vidékünkhöz sem volt fukar. Monográfusa, Vargha Kálmán írja róla, hogy 27 esztendőn át volt ágyrajáró özvegy Pákozdi Damasztinnál. Szállásadónője 1959-ben hunyt el. A kapzsi rokonok örökség gyanánt elvitték Berda szobájának bútorait, még ágyát is. Nem véletlen, hogy ezek után szívesen tartózkodott vendégként a költő olyan vidéki intézményekben, ahol lakni és írni egyaránt lehetett. A szigligeti alkotóházat többször felkereste, tapolcai barátait nemkülönben. Az alkotóház emlékkönyvében található sorai 1965. május 27-i keltezésűek.”
Genius loci
Mosolygó Dunántúl tündéri tája: Szigliget!
oly vidámmá varázsoltál ittlétem alatt,
hogy újra kóborgó kamasznak éreztem magam.
ki hegyeken, réteken víg csikóként szalad!
(A vers megjelent Berda József Ostor és olajág című kötetében. 1957. 109. p.) A költő Szigligetről már könnyebben elérte Takáts Gyula becehegyi és Tatay Sándor badacsonyi tuszkulánumát.
Fonay Tibor, aki a népi írók barátja és követője volt, a tapolcai barátokat is megnevezte, le is festette szavakkal azt a vidám kompániát, amelynek központi figurája Berda József lett: „A tapolcai Marton László tanárral, a szenvedélyes szervezővel járja a vidék útjait, erdeit, s Cserhát József akkori könyvtáros-költő volt az útitársa, kísérője. Így járták hol kettesben, hol hármasban – Szigligetről – Tapolcáról kirajzósan – a Szent György-hegyet, Badacsonyt.” (Fonay Tibor: Emberek a tájban. Nemesgulács. 1989. 18. p.)
Cserhát József költő és Marton László tanár úr Tapolcát választotta, hogy itt, a Balaton közelében teljesíthessék be irodalmi küldetésüket. A balsapusztai születésű költő itt bizonyította be, hogy a népi indíttatású alkotók milyen bravúrosan bánnak az antik metrumokkal, s hogy e klasszikus mértékben is milyen jól, s milyen biztonságban érzik magukat bármely témáról szóljanak. Marton László Szerencsen irodalomtörténeti kutatásokkal, s főképpen a szervezői képességeivel hívta föl magára a figyelmet: a Fáy András Társaság főtitkárának is megválasztották. Személyesen ismerte többek közt József Attilát és Móricz Zsigmondot. Fiatalon találkozott Berdával, együtt újságíróskodtak. (Marton komoly érdeme, hogy az ötvenes években, Tapolcára kerülve, újraélesztette a jó értelemben vett Batsányi-kultuszt.) Amikor Berda Józsefet Tapolcára hívta, nem a borivástól férjeiket féltő asszonyok bosszantását tartotta szem előtt, hanem egy elsőrendű magyar poétával gazdagíttatta azt a költő-névsort, akik verseikkel többet tettek a Szent György-hegy s a Tapolca-környék hírnevéért, mint azt hirtelen fölmérhetnénk. Sajnos, Berda egészségi állapota esztendőről esztendőre egyre aggasztóbb lett. 1962. február elsején még a városligeti Ezerjó étteremben ülte körül az asztalt fővárosi barátaival Berda, ám napokon belül a füredi szívkórházba kellett kivizsgálásra mennie. Onnan írta Tapolcára Marton Lászlónak a következő postát:
Kedves Lacikám,
hát lám, ide kerültem! Talán a hónap végéig leszek itt, ha meg nem szökök addig. A fogyókúrás kosztot még elviselném, csak ama szigorú tényeket nem, hogy szívem romlott állapotján kívül hipertóniám – vércsapolás vala – és „cukrom” is van. Injekciók egymás után, és több röntgenezés. Ha erre jársz, látogass meg – de előbb írj. Ölel mindnyájatokat: Berda Jóska
A korabeli sajtót is föllapozhatjuk. A veszprémi Napló 1965. január 31-i számának Fórum című kulturális mellékletébe az imént emlegetett tapolcai helytörténész, Marton László írt az Égni Elégni! megjelenése ürügyén a költőről, akihez beteglátogatóba Tapolcáról vonatozott át Balatonfüredre:
„1962. február közepén levelezőlapot kaptam Balatonfüredről. [Minden valószínűség szerint a fentebb idézett rövid levélféléről van szó! NIP] Berda József költő írt, hogy a szívkórházban gyógyítgatják.
Délután három óra volt, amikor Tapolcáról beérkezett a vonatom. A szívbeteg Jóskát azonban nem ágyban, hanem a vasútállomáson találtam. Engem várt. Az utasok között már messziről feltűnt magas, imbolygó alakja a téli szürkületben.
– Hát Te itt…? – kérdeztem nem kis meglepetéssel.
– Igen, fennjáró beteg vagyok…
Útba esett – ezúttal is – egy „borkápolna”, a Kisfaludy TSZ poharazója. A költő nem először fordult meg a helyiségben, hiszen bizalmas viszonyban volt már a kiszolgálóval, s a vendégek közül is többen üdvözölték. Aztán: hóna alatt szorongatta az „alátétet”: papírba csomagolt szalámit, sajtot, keménytojást, és egy kis kenyérkét – akárcsak szíve szerint is hazájában, Újpesten. Tehát felkészült érkezésemre.
– Nézd, milyen matt fénye és kitűnő zamata van ennek a „füredi”-nek! Orvosaim engedélyeztek egy kicsikét… Írva vagyon: „A butát még butábbá, de a bölcset még bölcsebbé teszi” – kezdte szokott derűjével és a gyöngyöző pohárra mutatott.
– Tudom, hogy sok érzelmes vallomást írtál a borhoz. Örömmel látom, hogy jól érzed magad bortermő vidékünkön… Akárcsak a szigligeti alkotóházban, ahol sokszor megfordultál.
– Hát hogyne… hiszen itt Füreden is vannak jó embereim, akiket meg szoktam látogatni, megszakítván az utat, amikor Szigligetről hazafelé megyek. Most készülő kötetemben („Égni! Elégni!”) külön ciklust szentelek Fürednek, s még a „majdnem borízű” savanyúvízről is írtam…
– Na… ez lesz az egyetlen vers, amelyet vízről írtál.
Közben megmutatta – szokása szerint – aznapi postáját: Kónya Lajos és Takáts Gyula költők kézírásos levelét. Panaszkodott, hogy egyre elviselhetetlenebb a magányossága, dupla altatókat szed, szívével is baj van. Majd elindultunk a fürdőtelep felé. Megtekintettem a költő ideiglenes rezidenciáját, a műemléknek nyilvánított Horváth-házban, mely jelenleg a szívkórház egyik épülete. Kétágyas szobában lakott, egy igen rokonszenves vasutassal.
– Nem zárdában, hanem helikoni szanatóriumban érzem magamat, a szeretet és megbecsülés minden jelével. Az igazgató főorvos és kezelőorvosom is vendégül látott már – dicsekedett.”
Szunyoghy András (sz. 1946-) kisgrafikája Berda Józsefről
A költő tehát barátokra talált Füreden. Gyógykezelését meghosszabbították, hogy megnyugodjon konokul zakatoló s fáradó szíve.
Azóta megjelent „Égni! Elégni!” című verseskötete is.
A kötetben szerepelt a Balatonfüredi változatok című ciklusban a Marton-írásban is fölemlegetett Kossuth-kút dicsérete. Horatius a bandusi forráshoz írt ódát, Berda a füredihez egy epigrammányi laudációt:
Savanyúvíz
Mintha Füred oldottabb bora
folydogálna titkos földi
ereken által, – olyan az ízed.
Savanyú víz vagy bár, de majdnem
Gyenge borízű ital: ideg és gyomorgyógyító!
Ó, jó kedvet adó forrás! ne száradj ki soha
és légy időtlen időkig szomjúságot
csillapító vigaszunk!
Természetesen a savanyúvíz (Erdélyben borvíznek is nevezik) s a szőlő levének érdemeit nem lehet egy lapon emlegetni. Kettejük közt Berda József újabb versben tesz igazságot:
Füredi fellángolás
Bármily testet gyógyító savanyúvized;
ennél is több, lelket gyógyítóbb
bátorságra bűvölőbb borod, mely Pannónia
gyöngyeként mosolyog reánk most, mikor
tüneményes tájad remetéjeként köszönti
egyik szent szerelmesedet a máshol
feltámadt újabb helikoni társaság,
Keszthely helyett immár Balatonfüreden!
S lám, itt van előttünk Berda költészetének kvintesszenciája! Ugyanis sohasem italokról, ételekről mondja versbeszédjét, hanem azok a kortyok és azok a falatok mindig a teremtés csodájának, a létezés dicséretének szép ürügyei. Az ószövetségi zsoltárok és Szent Ferenc Naphimnuszának ujjongó fölsorolásai („Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott…” /Képes Géza fordítása/ ) jelennek meg tolla alatt a 20. században újra. Egyrészt pontos tárgyiassággal, de versbe szedett gombáin, gyümölcsein és borospalackjain a szakralitás hamva dereng, vagy éppen a megszentelődés csöppjei csillannak meg. A kreatúrák közül nem egyszer s nem csupán az asztali örömök fölött mutat eucharisztiába hajló csodát, de még a bazalthegyre is áldozópapként tekint:
Tiszteletlenség nélkül
Reád profán „püspöki” áldásom adom,
borivók búcsújáróhelye: Badacsony!
Berda József mintha lélekkel átitatódott (lélektől is ittasult) világában az életszentségek közé kerülnének a józanul profánnak tetsző jelenségek. Mintha Szent Ferenc elragadtatását élhetné át bármelyikünk a Gyógy téren a költő versével:
Szerencse
Most kitisztított kalapomra, sérült
kezemre pottyant egy-egy verébpötty.
Lám, míly szerencsét hozott ez a jó
doktorokkal megáldott Füreden!
Egészség s jó szerencse éltesse a
betegeket s emberségükkel munkálkodó
orvosainkat is egyaránt; „legbabonásabb”
jókívánatom szerint, ámen.
A madárürüléket (a verébpöttyöt) olyan kedvesen, annyi finomsággal verselte meg Berda, ahogy József Attila egyik szerelmes költeményében a havon lévő jézusi bárányganét, az agnus mergát. Vasadi Péter költészetében teljesedett ki napjainkra a teremtés minden elemének megszentelődöttséget valló és hirdető hierofanikus ábrázolás. Vasadi Péter fél évszázaddal később ma Berda lába nyomában jár a pesti piacokon és a balatonfüredi sétányon egyaránt: Bögrével mérve a rozs, / markolni való búza, / tök, szilva, karalábé, / te gyönyörű. Föld / termése, emberi munka / gyümölcse, térdre, igenis. / Itt a kövön. Tedd most / le kosarad. Le a zsákot. / Áldd meg a piacot… (VP: Veszteglés piacon)
Keresztelő Szent János csupán vízzel kereszteli meg a hozzájáruló embereket a Jordán folyóban, ám ígéri, eljön majd Ő, a nálánál is nagyobb, aki tűzzel teszi majd: Jézus. Ez a fény- és hő-jelenség lesz uralkodó Berda József négysorosában, amit a Szent György-hegyre írt. Egry József festményein, olaj-pasztelljein találunk hasonló káprázatokat, s – Weöres Sándor szavaival – a tájba olvadva, s így abba belevesző emberalakot. Egyrészt valóban a Jézusi tűzzel való keresztelést asszociálják Berda verssorai és Egry finom párában elénk termett szentjei és halászai (megfesti a Keresztelőt is a Balaton partján), másrészt a millió évvel ezelőtti vulkáni tevékenység diabolikusan vagy inkább isteni erő segítségével is hegyet formázó, teremtő képsorait. Berda József a kihűlt hegyet nem hogy élettelennek ábrázolná, de megszemélyesíti. ’Háborgó’ hegynek nevezi. S mert hogy az ősanyagok közül nem víz nemű, hanem szilárd és száraz földről van szó, a ’háborgó’ jelző – túl a termodinamikán és a geomorfológián vagy tektonikán – a tanúhegy-képződmény szellemi-lelki nyugtalanságára, születésétől tartó tevékenységére vonatkozik. Fizikai jele, hogy időnként valóban megmozdul a bazalthegy belseje, s a magma felől olyan enyhébb földrengés-szerű impulzusok érik a tetőt és az oldalt, hogy a legelésző csorda szétszalad. (Szétszaladt, mert hát a 21. században már nem találunk nyájat a Szent György-hegyen.) Viszont a szőlők megvannak még, sőt új telepítésekből olyan új és mégis a régiek ízeit idéző borok forrnak ki szüretek után, amelyek a helyi nedűk több évszázados, sajátos zamatát is őrzik. Berda József bár nem mondja ki a ’bor’ szavunkat, de az egész hegyet, illetve annak termést adó gazdag lelkületét azonosítja a borral – hiányos metaforájában. A Szent György-hegy esszenciája a pohárba kívánkozó s megivásával értelmét, megszentelődését is elnyerő: ital. A szakralitásba emelt hegy és leve csak látszatra statikus, azonban bennük a teremtés dinamikája uralkodik. Berda képteremtő fantáziája a legegyszerűbb, már-már legföldhözragadtabb valóság-elemekből látomásos, filozofikus lírát tudott létrehozni. S páratlan a magyar költészetben, hogy nem csak a tárgyiasságot és az a fölött lebegtetett ideavilágot keretezte be kétszintes miniatűr darabjában, hanem azt is, ami a kettő között van. A tárgyi világot (a hegyet) és az üdvtörténetet (amelyben a Szentlélek, a lélek a forró bazalttól a boron át az emberig hat) az ember világa fűzi egybe. Az ember nevezte meg az évszakokat, miután tagolódni látta az esztendőt, strukturálódni emígyen az időt, s az ember volt, aki a másikának sikerét, nagyságát látva éljenzésbe fogott elismerését kifejezve. Németh László szavával élve: ekként is helyeselte a társa életét. Berda a kis Szent György-hegyi versének utolsó sorában a nyár után a telet említi, de akkora gazdagságot, hevet érezve minden jóslás, hegyet-biztatás nélkül summázza csak ontológiai optimizmusát, amely mindenekre vonatkozik. A Szigligettől Tapolcáig nyújtózó szép Balaton-felvidéki szögelletre, a tájra, mint az ember alkotó műhelyére:
Szent György-hegy
Az ízek tüzes szentlelkének
Háborgó hegye vagy.
Éljen nyári hevületed,
– téged nem győz le a fagy.
Berdának 1964-ben, s még több alkalommal sikerül beutalóhoz jutnia a visegrádi vagy a szigligeti Alkotóházba. Egyre nehezebben látja el magát.
Marton László írása 1965 januárjában jelent meg a veszprémi napilapban, feltehetően azért, hogy a kortársak örömet szerezzenek, biztatást adhassanak a beteg költőnek.
Berda József 1965 áprilisában megkapta a József Attila-díjat, s az esztendő végére megjelenik verseinek gyűjteményes kötete. (A nyomdai előkészítésüket már nem tudta vállalni.)
1966-ban elmegy Tamási Áron temetésére. Végakaratában azt kéri, hogy Marton László barátját értesítsék Tapolcán… Július 5-én hajnalban kórházi ágyán hunyt el.
*
Rainer Pál régész-történész ásatási zászlaja
Illusztráció: fh. László Gyula és Háry Gyula rajzai
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
