Meral Ozan: A hegy kultusza a török mitológiában
*
Újabb fejezetközlés a Bevezetés a török mitológiába (Szerk.: Fatma Ahsen TURAN, Meral OZAN; 2016) című tanulmánykötet hamarosan magyarul is megjelenő fordításából.
Az előzőt lásd itt: http://www.naputonline.hu/2021/01/08/mehmet-aca-a-sas-a-torok-mitologiaban/
*
Bevezetés
A hegyek fensége és ereje mindig is tiszteletet és biztonságérzetet, meredek szikláik félelmet, titokzatosságuk kíváncsiságot ébresztett az emberekben; s a titokzatosság metaforákat teremtett. A szólások és közmondások, a versek, népdalok és siratóénekek, a népi eposzok (desztánok), mesék, elbeszélések és regények éppúgy, mint a népi kézművesség termékei és az öltözködés, de még a névadás hagyományai is hordozzák a hegykultusz nyomait. A török népi kultúra és a szóbeli hagyományok valamennyi területén találkozunk a hegyekkel kapcsolatos motívumokkal. Tegyük hozzá, hogy Anatóliában nem lebecsülhető azoknak a hegyes helyeknek a száma, amelyeket szentnek tartanak, és szartartások rendezése céljával látogatnak.
A hegykultusz a mitikus gondolkodásmódban játszott szerepe miatt kapott ily nagy jelentőséget a nép mindennapi életében és irodalmi alkotásaiban. Miközben a régi törökök a világnak (a kozmosznak) és eredetének a megértésére törekedtek, az ıduk jer-szub (‘áldott/szent föld-víz’) fogalmának kialakításakor a mitikus értékkel együtt megvetették hiedelemrendszerük alapjait is.
Abdülkadir İnan megállapítása szerint a hazát jelentő és óvó jellege miatt szentnek tekintett jer-szub felfogás nem más, mint egy rituális értékké emelt kulturális örökség; majd a továbbiakban leszögezi, hogy a jer-szu, azaz a haza „Ötügen és Budun barlangos hegyeit és erdeit” jelenti, s ebben a megközelítésben a „legfontosabbat a hegy képviseli. A hegy ezt a kiemelkedő jelentőségét más tulajdonságai mellett a hiedelem szerint benne élő áldott szellemeknek köszönheti. A téma megértéséhez mindenek előtt azt kell látnunk, hogy a szóban forgó titkos erők miért foglaltak el fontos helyet a népi hitvilágban; majd a hegyek megjelenéséből származó, illetve a szentségük forrásául szolgáló többi tulajdonságaik mibenlétére kell rávilágítanunk; s végül a hegynek tulajdonított értékekről s ezek funkcióiról, a hegyekhez társadalmilag kapcsolódó rítusokról s ezek változásairól is kell szólnunk.
A hegykultusz a régi törököknél
İnan fent idézett megállapítása szerint az iduk jer-szub a haza fogalmát fejezi ki. Ennek értelmében minden török törzsnek és nemzetségnek volt egy iduk (‘szent’) hegye, A kínai forrásokból, a legendákból és a feliratokból tudjuk, hogy a törökök a hegyektől vették erejüket, és az isten kegyes jóindulatával, illetve a titokzatos szent szellemek által védett hegyeket tekintették hazájuknak. A legismertebbek az orhoni feliratok. Közülük a Tonjukuk feliratban például a göktürkök hazájára támadó ellenség kapcsán ez olvasható: „tengri, Umaj ve jer-szub basza berti”, vagyis az ellenséget „az isten, Umaj anya és a föld-víz szellemek segítségével győzték le’.
Ez a feliratokban tükröződő felfogás a legendákban él tovább. Az ujgurok vándorlásának legendája szerint például a kínaiak a törökök szent hegyét, a Kuttagot szeretnék megszerezni, hogy megfosszák őket az erejüktől, s ezért ezt a hegyet kérik a törököktől annak fejében, hogy a török kán fia elvehesse a kínai hercegnőt. Julun Tekin, a türk kán meggondolatlanul átengedi a hegyet, mire a kínaiak feldarabolják, és a maguk földjére szállítják. E szörnyű szerencsétlenség után „a vizek kiszáradnak, a zöldek elsárgulnak, a levegő ködössé válik”, úgyhogy az ujguroknak el kell hagyniuk hazájukat. Ilyen legendát többet is idézhetnénk. Ha a legendákat és a feliratokat összehasonlítjuk, a mitologikus megközelítés és a kozmikus valóság egymásba olvadásának lehetünk tanúi.
E ponton a kutatók álláspontja eltér egymásól. Bahaeddin Ögel szerint például a feliratokban szereplő „hegy” nem mitikus elem, hanem valóságos helyek megjelölésére szolgál, nem titokzatos vagy legendás megjelölések, hanem valóságos, ismert hegyek megnevezései. Így van ez többek között az ujgur Bajan-csur kagán feliratában szereplő „Kömür tag” (‘szén hegy’) esetében is. Ögel a feliratokra támaszkodva valóságos földrajzi névnek tartja, mint ahogy a „Tönges Tag”-ot is. Ögel a feliratokban előforduló „tagda szigun” (‘a hegyben rejtőzz el’) kifejezést is konkrét értelműnek gondolja: szerinte nem kell benne mitológiai nyomokat keresni. Idéz példát a türk rovásírásos tunhuangi török kéziratokból is: „tag jerke” (‘a hegy helyén’), a Tonjukuk feliratban olvasható „Tinesi oglı yatig matag” (‘a hegy, ahol Tinesi fiának yatırja található’) meghatározást pedig a turkesztáni „Demir Kapı”hoz (‘Vaskapu’) közeli helyként határozza meg.
Másképpen szólva Ögel a példákkal azt bizonyítja, hogy az említett helyekhez nem kapcsolódnak mitológiai történtek, ezek a kifejezések csakis a valóságos helyekre vonatkoznak, mégis meg kell jegyeznünk, hogy a mitológiai gondolkodás és a valóság/ a megéltek között csak nagyon vékony a választóvonal. Igaz, a példákban ma is ismert/megállapított valóságos földrajzi helyek szerepelnek, ugyanakkor azonban a mitikus gondolkodás nyomait is felfedezhetjük bennük. A mitológiai elemeket tartalmazó desztánok korában a szentnek tartott hegyek később a szent szellemek, majd a szent haza képviselőivé váltak, sőt olyanok is vannak közöttük, amelyek még ma is „szent zarándokhelyek”. A későbbiekben hozunk is majd példákat.
A göktürk feliratokban az „Ecsümiz apamiz tutmis jer-szub”, azaz az atyáink által irányított jer-szu (‘ föld-víz’) kifejezés İnan szerint a hazát jelenti. Ebben az értelemben a jer-szuk a mitikus gondolkodás fontos összetevői, hiszen a hegyek, elérhetetlen magasságuk, meredek szikláik és elhagyatott területeik azon túl, hogy a hazát, titokzatos erők helyeit is jelölik.
A hegykultuszt „a kő- és szálláskultusszal szintézisben” látó Fuzuli Bayat kiemeli, hogy ez a kultusz az eredetmítosz tulajdonságait mutatja, hiszen „minden törzsnek és nemzetségnek van egy-egy szent hegye” és „a nemzetség a maga ősét azonosítja a hegy szellemével”. Másként szólva Bayat a természetkultuszt és a mítoszt egy közös kultuszhoz, a hegykultuszhoz köti. Mehmet Ali Tanyeri is leszögezi, hogy a szent hegyek később „mind az áldott lelkeket, mind az áldott hazai földet képviselik, s erre az Ergenekont hozza fel példának. Ebben a mítoszban (‘a „feltámadás” desztánja’) akárcsak a göktürk feliratokban szereplő Ötügen is szent hely, és aki nem ura ennek a helynek, annak a hatalma nem lehet teljes. Ebből a szempontból figyelmet érdemel az orhoni feliratokban, pontosabban a Kül Tigin emlékművének déli oldalán a 3. és 4. sor:
3 „(…) Türk kagan Ötüken yis olurszar ilte bung jok. Ilgerü Santung jazika tegi szüledim, talujka kicsig tegmedim. Birigerü
Tokuz Erszinke tegi szüledim, Tüpütke kicsig (teg)medim. Kurıaru Jincsü ög(üz)…”
(Ha a török kagán az erdejében lakik, országában nincs gond. Keleten a Santung síkságáig sereget küldtem, majdnem elértem a tengert. Délen a Kilenc Erszinig sereget küldtem, majdnem elértem Tibetig. Nyugaton átkelve az Indzsi folyón…)
4 „kecse Temir Kapigka tegi szüledim. Jirigaru Jir Bajırku jiringe tegi szüledim. Buncsa jirke tegi
joritdim. Ötüken jisda jig idi jok ermis. Il tutszikjir Ötüken jis ermis …
(a Vaskapuig sereget küldtem. Északon Jir Bajirku területéig sereget küldtem. Ilyen sok helyre küldtem. Ötüken erdejénél nincs jobb. Ötüken erdeje volt az országalapításra való hely…)
Amint a felirat leszögezi, az a jó, ha a kagán az Ötüken erdejében lakik; nincs nála jobb hely, ezért itt kell hont alapítani. Látható, hogy a mítosz és a valóság elválaszthatatlanul táplálják és erősítik egymást. A következőkben különböző szempontok szerint vizsgáljuk ezt az összefüggést.
A hegy, az isten lakóhelye
A régi törököknél elterjedt volt az a hit, hogy az egekben elképzelt istenhez való elérés legmagasabb pontjai a hegyek, ezért az isten lakóhelyének is tekinthető a hegy. Amikor İnan arról beszél, hogy „a magas hegycsúcsok közel vannak az éghez, és távolból kéknek látszanak”, rámutat arra, hogy a valóság kelthette a török nemzetségekben azt a képzetet, hogy az égben lakik az isten. A hegykultusz nyilvánvalóan az égisten-hittel összefüggésben alakult ki, ezért illetik őket a „szent, áldott” stb. jelzőkkel. A téma kutatói közül Hikmet Tanyu arra is rámutat, hogy ez a hit tovább élt az iszlám elfogadása után is, és mint a következőkben látni fogjuk, a hegyeket továbbra is szentnek tekintették.
A hegy szertartások és „kérések” helye
A szent helyeknek és hazának tekintett hegyek imádkozás céljával látogatott szertartás-központokká is váltak. İnan szerint az altaji törököknél a legfontosabb kultusz a hegykultusz. Beszámol arról, hogy a nép a szentnek tekintett hegyek tiszteletére szertartásokat rendez, és ezek keretében imádkozik. A témához másképpen közelítő Fuzuli Bayat leszögezi, hogy miután „az erdő, patak, fa stb. is csatlakozott a mitikus jer ana (‘föld anya’) komplexumhoz, idővel a szellem vonatkozásában is jelentőségre tett szert”, így a hegyeket és szállásokat a saját szellemükön kívül különböző más szellemeknek és lelkeknek otthont adó helyekként határozza meg, és rámutat arra, hogy olyan iduk (‘szent’) helyek ezek, ahol rituálék zajlanak.
Mint láttuk, akár hazaként, akár jer anaként tekintsék is, a hegykultusz a hegyben magában rejtőző szentségek és az ezek számára rendezett szertartások eredője. A szertartásokon az ima mellett áldozati állatok vágása is szerepelhet. A hegyeket a hála és köszönet kifejezésének helyeként is tekinthetjük.
A hegyekben élő jer-szu szellemek miatt ugyanazokon a szertartásokon az imákban kérések is kifejezésre jutnak, hiszen mint Abdülkadir İnan is hangsúlyozza, ezek óvó szellemek: ők „irányítják a göktürkök sorsát”. Vagyis, ahogyan Mehmet Ali Tanyeri mondja, „a szent hegyekben élő jó szellemek uralkodnak a törökök jövőjén”. E titokzatos védelmező erőknek köszönhető, hogy az emberek eljárnak a jer-szu szellemek lakóhelyére, s a közelükben biztonságban érzik magukat. Ezért, amikor a hegy, az erdő, a fa és a víz szellemei (vagyis a jer-szub) számára áldozatot mutatnak be, rendszerint kívánnak is valamit.
A kérést leggyakrabban a fára kötözött vászondarabokkal, rongyokkal fejezik ki, amelyek éppen úgy, mint a sámándobra kötött rongyok, „jalmá”-nak, azaz vér nélküli áldozatnak számítanak. A vászonrongyok felkötözésekor az isten oltalma alá húzódva fejezik ki szívük kívánságát, tehát a hegyek a fent említett tulajdonságaik mellett olyan helyeknek is tekinthetők, ahol az emberek az istenhez fordulnak kívánságaikkal. Ezért nevezhetjük a hegyeket a „kérés helyé”-nek is.
Az hogy napjainkban yatırok sírja vagy türbék közelében álló fákra vászondarabokat kötnek, ennek a régi hitnek a továbbélését jelenti azzal a különbséggel, hogy a jer su szellemek helyét időközben a velik (‘szent ember’) és erenek (‘szent ember, dervis’) foglalták el, az áldozatokkal és a felkötözött rongyokkal a jer szub helyett az ő lelkükhöz szólnak.
A hegy élettér és a biztonság helye
Fuzuli Bayat a hegykultusz vizsgálata során társadalmi és gazdasági szempontból közelítve a kérdéshez megállapítja, hogy a gyűjtögető-vadászó életmódot folytató törökök számára a hegy központi jelentőségű, hiszen itt találhatók az állatok, és ez az emberek megélhetésének a forrása. A vadászattal foglalkozó népről szólva vallási-mitológiai megközelítéssel pedig külön aláhúzza, hogy a hitben a legfontosabb szerepet a vadászzsákmányt nyújtó hegyszellem játssza:
„A hegynek ezeket a gazdáit, az emberekhez hasonlóan énekelő, beszélő, táncoló, veszekedő, vitatkozó lényekként képzelik el. A hegy védelmezői és az állatok patrónusai − az altaji törökök világlátásának megfelelő alakot nyertek. A prototörökök legrégibb megélhetési módja, a vadászat hatására elképzelt hegyszellem természetszerűleg a legrégibb jer-szu kategóriába tartozik. Elmondható, hogy amiként minden hegyes területen élő török nemzetségnek van nemzetségfája, védelmező törzsi hegyeik is vannak.”
Nyilvánvaló, hogy az élettérnek tekinthető hegynek ez a tulajdonsága összefügg a régi törökök életmódjával, de emlékeztetnünk kell arra is, hogy a török mitikus gondolkodásban a hegyek nem csak az emberi életnek nyújtanak teret: állatok és növények lakóhelyei is. A turfani szövegekben talált göktürk kéziratok között az Irk Bitigben szereplő Jajlak Dagim (‘legelő hegyem’) ebből a szempontból érdemes figyelmünkre:
„Én egy szarvas vagyok. Kimegyek legelő hegyemre (jajlak tagima), és ott töltöm a nyarat (jajlalar turur men). Boldog és vidám vagyok. Tudjátok meg, ez így jó.” (Thomsentől idézi Ögel).
Ezeket a szarvas szájába adott szavakat Ögel álommagyarázatnak tartja. Az kétségtelen, hogy narrációról van szó. Az elbeszélő én (egy szarvas) elmondja, hogy boldogan és vidáman tölti a nyarat. Ez amellett, hogy a hegyi legelők jó földjéről ad hírt, ha tipológia megközelítéssel a szarvasfigurát vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy ebben a környezetben az állatok is nyugodt körülmények között élnek, vagyis a hegyek mind az emberek, mind a többi élőlény számára biztonságos életteret nyújtanak.
Hegy- és a határ(vonal)felfogás
Topográfiai szempontból a hegyeknek két területet elválasztó határ(vonal) funkciója is van. A göktürköket és a kirgiz törököket elválasztó Kögmen dagit például Ögel fontos és szent hegyként írja le, ugyanakkor hozzáteszi, hogy „az arab földrajtudósok műveiben is” jelentős hegyként szerepel. A hegyek mind a mai napig földrajzilag határt képeznek, de átjárót is biztosíthatnak. A hegyek reális funkciói a népi epikában és a népi hiedelmekben kozmikus/mitikus jelentést nyerhetnek: a legendákban és a költészetben a hegyek az élet és a halál közötti határt, az egyik világból a másikba való átmenetet jelenthetik. A mesékben, desztáanokban és legendákban számtalan példára bukkanhatunk. „A hegyek, akárcsak az erdő, a másvilágba nyíló kapu funkcióját látják el: a titokzatosnak és az ismertnek a határát képezik” − hívja fel a figyelmet Bayat.
A hegy a rend(szer), az újjászervezés központja
Az egyik göktürk feliratban, a Kül Tigin emlékmű keleti oldalán szerepel a sokat idézett mondat: „a városbeliek felmentek a hegyre, a hegyen lévők lejöttek”, amely a második göktürk állam idejére (681-682 körülre) utal. Ebben Ögel a törököknek egy a hegyekhez kapcsolódó tulajdonságát látja: „a török nép újra mozgásba jön, cselekszik”, vagyis a törökök mobilitásáról beszél, hozzá kell azonban tenni, hogy a hegykultusznak egy másik fontos eleme is kifejeződik itt, amit világosabban látunk, ha a folytatási is elolvassuk:
11 „(..) Kangim kagan yiti yigirmi erin taşıkmış. Taşra
(Kán apám, tizenhét férfival kiment. Kint)
12 jorıjur tijin kü esidip balikdaki tagikmıs,
Tagdaki inmis, tirilip jitmis er bolmis. Tengri küç
birtük ükangim kagan szüszi börü teg ermis, yagisi
konj teg ermiş. Ilgerü kurigaru szülep ti(r)m(is) kubrat(mış). (K)amagi…
(hallották, hogy mennek, a városbeliek felmentek a hegyre, a hegyen lévők lejöttek, összegyűltek, hetven férfi lettek. Minthogy az isten erőt adott, kagán apám katonái olyanok voltak, mint a farkasok, az ellenség meg mint a bárányok. Keletre, nyugatra katonát küldött, összegyűltek. Mind…)
13 jiti jüz er bolmıs. Jiti jüz er bolup ilsziremis,
kaganszpramıs budunug, küng edmis kuladmıs
budungug Türk törüszin icsginmıs budunug ecsüm
apam törüszincse yaratmıs, bosgumia. Tölisz Tardus
(budunug anda itmis)”
(hétszázan lettek. Hétszáz férfi az ország nélkülivé, kagán nélkülivé vált népet, a rabszolgává, szolgává vált népet, a török törvényeket elhagyó népet az ősök szokása szerint megalkotta, megnevelte, Tölisz, Tardus a népét ott megszervezte.”)
Ha a fenti sorokat és a szóban forgó emlékmű keleti oldalán lévő feliratot az elejétől elolvassuk, láthatjuk, hogy a „tudatlan” és „rossz” kagánok miatt a török nép elveszítette országát, és hosszú ideig az ellenséges (kínai) iga alatt kellett élnie. A továbbiakból kiderül, hogy a helyzet megváltoztatása céljával 17/70/700 vitézével „kilépő” Iltiris kagán fellázadt az elnyomók ellen. A kagán a hegyekben összegyűjtött vitézeivel a hazájától (országától) megfosztott népet „az ősök törvényei szerint újra „megalkotta, megnevelte”, vagyis újjászervezte, tehát azok a szavak, hogy a kagán hadjáratba indulásakor a városban lévők a hegyre, a hegyen lévők a városba mentek, nem csak a nép mozdulását, azaz „mobilitását” jelentik, hiszen a szövegből kiderül, hogy egy szétszóródott nép újjászervezéséről van szó. Ilyen szempontból tehát a hegyek a rend helyei is.
A hegy mint mértékegység
A hegyek a fentiekben látott kozmikus és mitikus funkció mellett a török kultúrában metaforikus jelentést is kaphatnak. Mindenek előtt a szólásokban és a közmondásokban találunk erre bőségesen példákat. Ma is használjuk például a dağ gibi çamaşır (‘hegynyi mosnivaló’) kifejezést, amely tulajdonképpen az elvégzendő munka nagyságára utal, vagyis a funkció tekintetében a hegy mértékegységként szerepel. A régi elbeszélésekben és a feliratokban is találkozunk ezzel a használattal. Például az egyik göktürk feliratban előforduló „kemikler dag gibi (jigilip) jattı” (‘a csontok hegyként (felhalmozódva) feküdtek’) mondat a sokaságot, közvetve pedig a fájdalom nagyságát fejezi ki. Miként Ögel is utalt rá, „később a török irodalomban más hasonló példák is emlékeztetnek erre a fordulatra”. Ögel példájában „a holttestek hegyként feküsznek”, vagyis a hegyek egyik tulajdonsága a nagyság, a sokaság, a kiterjedés mértékének prezentálása.
A hegyek más tulajdonságai
Természetes a hegyek más jellemzőit is említhetjük. Leggyakrabban − mind a mai napig − az erőt, a nehézséget vagy a gazdagságot szimbolizálják. A hegy az elbeszélő hagyomány gyakori témája; az egyik legismertebb történet a hegyeket átfúró Ferhaté. Versek, dalok, siratók, legendás és titokzatos történetek gyakori motívumai, szólások, közmondások és tanító jellegű mondások szereplői. A névadásban, az öltözködéskultúrában, képzőművészetben is találunk hegy motívumos díszítéseket. Röviden: a népi kultúra valamennyi területén − a legkülönbözőbb értelemmel és funkcióban − megjelennek a hegyek.
A „szent hegyek” kultusza Közép-Ázsiában és Anatóliában
A török világ szent hegyei közül legelőször a göktürkök Ötükenje jut eszünkbe. Az ujgurok Kuttagja, az altajiak Altaj hegyei, a hunok Tiensanja, a kalmükök Bajanaulja említhető még.
Abdülkadir İnan megállapítása szerint az altaji sámánok szent hegye az Altaj, s itt a hegykultusz régi és általánosan elterjedt az altajiak között. A különálló csoportot alkotó hegyszellemek nem az égben vagy a föld alatt laknak, mint a többi szellemek. „Abban a körben élnek, ahol az emberfia”. Ezeknek a szellemeknek három csoportja: a jer-szu szellemek, a „yezim tajka” (‘jéglelkek’) és az Altaj hegy szellemei. Általános nevük az ee, vagy a ‘gazda’ jelentésű jezim-pij. Ezeket a szellemeket megszemélyesítik, bizonyos hely vagy hegy gazdájának, azaz helyi szellemnek tekintik.
Ugyancsak İnan szerint a kazáni törökök a Hodzsalartav hegyet tisztelik, szertartásokat rendeznek, és áldozatot vágnak le neki. A baskírok szent hegye az Ural, s itt találkozunk a Tura Tavval. Ennek a hegynek áldozatokat mutatnak be, és úgy hiszik, különböző bajok érik azokat, akik rossz szókat szólnak. Hikmet Tanyu szerint Turkesztánban a Sir-Abad városa közelében lévő Karatağ számít szentnek. A hiedelem szerint egy szent ember sírja található a tetején, s ez az üzbég Lakaj nemzetség által látogatott hely. Ezen a szent helyen évente egyszer közösen áldozati állatot vágnak, és a fákra „rongyokat” kötöznek.
Anatóliában szinte minden vidéknek megvan a saját szent helye (hegy, domb stb.), amelyeket gyakran látogatnak is, ahol egy szent ember halt meg, és türbéje is található, de lehet az akár egy hős sírja is, vagy egy volt derviskolostor helye. Említhető például az Ankaránál az 1400 méter magas Hüseyin Gazi Dağı tetején álló türbe; Balıkesirnél az Edremit-öböl mellett az 1800 méter magas Kazdağları hegyekben 1767 méter magasságban található Sarıkız csúcs, az Erzurum Şenkaya Teketaş falunál lévő Katırıs Baba tepesi, amelyet a gyermektelenek látogatnak, hogy ott áldozzanak és imádkozzanak; vagy a Keykubad Hisarı, ahonnan a városban is lehet hallani „a dombról kiabáló lányok” hangját − , tehát Edirnétől Karsig, Sinoptól a Taurusz hegységig sok-sok hely található.
Bár mindegyiknek megvan a saját jellegzetessége, közös vonásuk, hogy gyógyulás reményében látogatják a környékbeliek, imádkoznak, kívánságaik kifejezésére áldozatot mutatnak be, és az ágakra vászondarabokat kötnek. Ahogyan már említettük, ezeken a helyeken nem a jer-szubhoz, hanem a hiedelem szerint ott nyugvó szent emberek lelkéhez imádkoznak.
Összefoglalás
Kutatások bizonyítják, hogy a török mitikus gondolkodásban a hegykultusz igen sokágú kulturális elemként van jelen, amely különböző területeken, különböző formákban, legalábbis nyomokban mindmáig tovább él. Alapjellemzői:
1. A hegy szent hely. Mindenek előtt az Ötüken. A hegy jatirok, és sírok helye; mint az éghez a legközelebb található hely, szertartások, imák és átkok helye és áldozatok bemutatásának színtere.
2. A hegy biztonságos hely. Olyan hely, ahol az ember védelmet talál, ember és állat meghúzódhat, mind az ember, mind az állat- és növényvilág védelem alatt áll.
3. A hegy a rend és az élet helye. A hegy a rend megtestesítője, ugyanakkor „otthon”, vagyis a hazát és a házat jelenti, ahol ember és állat megélhetést, életteret talál.
4. A hegy mértékegység: a nagyság, sokaság, kiterjedés, erő, gazdagság stb. mértékének összehasonlításakor használják.
5. A hegy értékegység: kincs, gazdagság stb. szimbolikus értékkifejezője.
6. A hegy határ(vonal). Ahogyan valóságosan elválaszt két területet egymástól, mitológiai értelemben két világ között átjárót képez.
Röviden: a török kozmogonikus és mitikus narratívákban a hegy valóságos és kozmikus felépítésével, metaforikus jelentéseivel és szimbolikus értékével a török népi kultúrában mitikus jelleget öltve és kultuszt teremtve kincset érő kulturális örökséggé vált.
Fordította: Tasnádi Edit
Illusztráció: fh. festmény forrása: Haydar Hatemi, lachinhatemi.blogspot.com
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
