Karner András: Három tárcanovella
Annuska
(Bulgakov parafrázis)
A Luxembourg-kert gondozott parkjában, közel a nagy vízmedencéhez, melyben rendes körülmények között számtalan játékhajó vitorláját szokta dagasztani a szél, két tanárember üldögélt. A napszemüveges, középkorú férfi, bizonyos Jean Dubois, élvezve a késő ősz napsütést, kényelmesen elnyújtózott a kerti szék támláján. Társa, Jacques Legrand, egy nyurga fiatalember hosszú haját hippisen copfba fonva viselte, kezében még mindig a jegyzeteit szorongatta, amivel a közeli iskolából kollégájával együtt ebédidejükben kiszaladtak.
Mindkettejük arcát sebész szájmaszk takarta, így a szokottnál hangosabban kellett beszélniük, ha meg akarták érteni egymást; de mint óraadó tanárok, ezt már megszokták a ricsajozó diákok forgatagában. Ráadásul az osztály nagy részét többgenerációs, avagy frissen bevándorolt afroázsiai családok csemetéi tették ki. Ezek voltak a hangadók.
A héten is, többen elhagyták az osztálytermet, amikor „a szólásszabadság republikánus erényeiről” kívánva értekezni, felkínálta a lehetőséget: „maradsz vagy kimész”-diplomatikus ajánlattal. Az előadás témáját a sajtóban korábban megjelent és számos véres terrorakciót kiváltott Mohamed-karikatúrákkal kapcsolatos vita képezte.
Ebből azután kisebb bonyodalom kerekedett, ugyanis a muszlim hitű diákok vérmesebb szülei az igazgatónál tiltakoztak az eljárás ellen. Az internetes felületeken pedig Dubois tanár urat szidalmazó és fenyegető bejegyzések láttak napvilágot. De – gondolták a felvilágosult oktatók –, laikus államberendezkedésű köztársaságban élünk, ahol már több mint száz éve törvényileg külön választották a világi és egyházi oktatást, s napjaink ateista-liberalista világszemlélete legalizálta még az amúgy szentségtörő szólásszabadságot is. Ezt maga a köztársasági elnök is úton-útfélen hajtogatta.
– Na és mit mondott neked az igazgató? – kérdezte Legrand kíváncsian, átmenetileg elhúzva a maszkját a szája elől, hogy végre haraphasson egyet a szendvicsből. Szívesen ivott is volna, legalább egy dobozos sört, de a kert kihalt volt, mint a Szahara, sehol egy árus, vagy nyitva tartó kioszk.
Ez az átkozott COVID vírus járvány már egy éve – éjszakai kijárási tilalommal, kötelező maszkviseléssel, éttermek-bisztrók bezárásával – felforgatta a francia emberek többségének hagyományos életvitelét.
Paradox módon még a negyvenes német megszállás alatt is tömve voltak a kávéházak és éttermek, míg most állig felfegyverzett rendőrjárőrök ellenőrzik a közegészségügyi rendszabályok életidegen betartását. Bár tisztában voltak azzal, hogy világjárványról van szó, a növekvő munkanélküliség, a gazdasági megszorítások és a csőcselék rombolással párosult állandó tüntetései kezdtek az agyukra menni.
A két tanár észre sem vette, hogy időközben egy furcsa öltözetű alak settenkedik a közelükbe. Pepita zakót és törött lencséjű csíptetős szemüveget viselt; a szomszéd padon ülő, fekete ruhás figurával beszélgetett, aki ezüstfejű sétapálcájával a park kavicsos földjére rajzolgatott.
– …az igazgató azt mondta – jutott végre szóhoz két harapás közt Dubois, – hogy a maga részéről tesz az összes idióta karikaturistára, de miután állami alkalmazottak vagyunk, jobb óvatosnak lenni, s ha nem akarok nagyobb bajba keveredni, hát fogjam be a pofámat… s hogy Allah, Mohamed vagy a Sátán léteznek-e, az őt egyáltalán nem érdekli a XXI. században Párizs kellős közepén, továbbá, ha állásának veszélyeztetése nélkül megtehetné, hát elküldené az anyja keserves kínjába a köztársasági elnököt, a kulturális minisztert meg az összes idemenekült tevepásztort…”
A pepita zakós ekkor lépett oda hozzájuk. Tisztelettel meghajolt és szája előtt megigazította a maszkját, mintegy jelezve, törvénytisztelő állampolgár.
– Kedves Barátaim, elnézésüket kérem, hogy megzavarom társalgásukat, de akaratlanul is meghallottam néhány mondatot és szeretnék valamit kérdezni.
Azok ketten meglepetten néztek fel.
– Mit óhajt, uram? – kérdezték, szinte egyszerre.
– Ha jól értettem, az önök igazgatója, s talán önök maguk sem hisznek a Sátán létezésében. Márpedig nekem elhihetik, hogy létezik…
Dubois és Legrand zavartan pillantottak egymásra. Püff neki, már csak ez az őrült hiányzott nekünk. Most mi a fenét csináljunk?
Az ismeretlen azonban mintha csak olvasott volna gondolataikba, zsebéből gyűrött névjegyet halászott elő és feléjük nyújtotta.
– Önök most nagyon csúnyákat gondolnak rólam magukban, de higgyék el, nem tréfálok. Wagner úrnak – ezzel könnyed mozdulattal a szomszédos padon üldögélő társára mutatott –, a fekete mágia professzorának titkára vagyok, és meghívásunk van ma estére a Moulin Rouge revübe. A járványhelyzet miatt ugyan – itt köhintett –, az előadás publikum nélkül zajlik, de több TV csatorna közvetíti élőben az eseményt…
A két tanárember kissé megkönnyebbülten, de nem minden aggodalom nélkül fogadta a logikusnak látszó magyarázatot. Dubois zavartan forgatta kezében a cirádás, régimódi névkártyát.
– Azt is tudom – folytatta kellemetlen, recsegő hangján a pepita, hogy ebédidejük rövidesen lejár és vissza kell menniük az iskolába, ezért…
Ekkor a szomszéd padon ülő figura felkelt és hozzájuk lépett. Kalapját lengetve üdvözölte őket.
– Elnézésüket kérem, uraim, titkárom tapintatlansága miatt, amivel megzavarta pihenőjüket. Viszont az valóban igaz, hogy én a fekete mágia professzora vagyok és este előadásom lesz az önök oly híres mulatóinak egyikében, nevezetesen a Moulin Rouge-ban. Mélyen fájlalom azonban – itt hirtelen maga is szájmaszkot vont az arca elé -, hogy a pandémia miatt csak a TV képernyőkön keresztül mutathatom be tudományomat…
Dubois hebegve szakította félbe.
– De mit akar tőlünk? Már megbocsásson, de az efféle babonás sületlenségek sem a színházban, sem a tévében nem érdekelnek bennünket.
Észbe kapott, hogy nagyon modortalan az idegennel szembe, így kényszeredetten még hozzáfűzte :
– …bár lehet, hogy majd megnézem a produkciót valamelyik csatornán.
Kedves barátom, maga már a televízióban sem láthatja az előadásomat…
– Aztán miért nem? – fortyant fel Dubois. Ez az alak talán már a privát programjaiba is bele akar szólni?
– Hát csupán azért, mert …ad egy – és itt a mágus számolni kezdett az ujjain – Annuska rövidesen eltöri az olajos üveget….
A két tanár félig nevetve, félig ijedten kacsintott össze. Most már haladéktalanul rendőrt kell hívni, mielőtt ez az őrült valami botrányt okoz.
Mostanában ugyan tucatjával járőröznek az állig felfegyverzett kommandósok városszerte, de per pillanat egy nyavalyás zsaru sem akart feltűnni a közelben.
– És mi lesz „ad kettő”? – kérdezett vissza váratlan szemtelenséggel Dubois.
A professzor elmosolyodott.
– Ad kettő az lesz, kedves uram, hogy önt lefejezik…
Ez már aztán több volt a soknál, Dubois felpattant ültéből és sietős léptekkel elindult a Luxembourg kert kijárata felé.
– Te csak maradj… én már így is késésben vagyok… – kiáltotta vissza kollégájának, s valami furcsa grimasszal próbálta értésére adni, tartóztasd fel, megyek segítséget kérni.
Cipőtalpa alatt megcsikordultak a kavicsok, amint a bokrok takarásában futásra váltott. Agya zsongott, szemei előtt feketés-lila karikák táncoltak; az utcára érve egyenesen nekiszaladt egy fiatal lánynak, aki meglepetésében a földre ejtette a sarki fűszeresnél vásárolt holmikat. Egy üveg étolaj szilánkokra törve, tócsában ömlött a járdára.
Dubois megcsúszott és hanyatt vágta magát. Fejét belevágta a járdaszélbe, de azt még homályosan látta és hallotta, hogy „Ins Allah”-kiáltással egy suhanc ugrik rá, és a kabátjából egy széles pengéjű konyhakést ránt elő.
Dubois feje a másodperc törtrésze alatt a járdára gurult.
A lány eszelősen sikongatni kezdett, de a támadó már messze járt.
Eközben a magára maradt Legrand végre lerázta magáról a két dilis alakot, és az utolsó falat szendvicsét lenyelve a sarki bisztró teraszán kért egy pohár sört.
A pincéren szintén maszk volt, a bejárati ajtón felirat jelezte, hogy felszolgálás csak a teraszon.
Épp megitta a sörét, amikor pokoli szirénázással rendőrautók tucatjai száguldottak el mellette. Nyugtalanul indult az iskola irányába. Útjában keresztezett egy csoportosulást a kert falánál, ahol rendőrök faggattak egy falfehér szőke lányt. Amint elment mellettük, még hallhatta beszélgetésük foszlányait:
– Nyugodjon meg kisasszony, nyugodjon meg, kérem… Először is, hogy hívják?
A lány sokkos állapotban, mintegy hipnotizálva motyogta:
– Anouchka… Anouchka Dujardin vagyok…
KEMENES IRÁNBAN
Kemenes gondolataiba mélyedve céltalanul bolyongott az OMÉK ’90 Kiállítás és Vásár standjai között. Cége, a Vakcina és szérumtermelő Vállalat (VSZV) impozáns pavilonnal mutatkozott be a magyar mezőgazdaság és állattenyésztés szeptember első hetében megnyílt seregszemléjén. A Hungexpo protokollfőnökének közlése szerint tizenegy óra körül magas rangú iráni delegáció látogatása volt várható. Fogadásukra Kemenest jelölték ki, akit ez a tény nagy elégtétellel töltött el. Történt ugyanis, hogy néhány hónappal korábban a vállalat vezérigazgatója, a Külkereskedelmi osztály vezetői posztját betöltő Kemenes fölé egy minisztériumból ejtőernyőzött kádert, bizonyos Z. Gábort nevezett ki főosztályvezetőnek. Persze rövid idő alatt kiderült, hogy a szakmához semmit sem konyít, viszont – folyosói pletykák szerint -, elhárító tiszt volt a szíriai magyar nagykövetségen. A 89-es politikai fordulat után került a Földművelésügyi minisztérium állományába. Becsületére legyen mondva, az első pillanatban bevallotta szakmai alkalmatlanságát és mindenben szabad kezet adott Kemenesnek. Z. Gábor megtépázott idegállapotára is hamarosan fény derült egyre furcsább viselkedése kapcsán. Órákig ült íróasztalánál a semmibe révedve, miközben ömlött róla az izzadság. Egy szép napon pedig a kolléganők arra panaszkodtak, hogy egy revolverrel hadonászva próbál imponálni nekik. Végül a személyzeti főnök is jobbnak látta sürgős eltávolítását, így Kemenes visszanyerte a vállalati hierarchiában eredetileg elfoglalt pozícióját.
Időközben az iráni miniszterelnök által vezetett népes delegáció átviharzott a kiállításon, majd megérkezett a VSZV pavilonjához. Mindnyájan fekete európai öltönyt, de nyakkendő nélküli, amolyan ázsiai szabású fehér inget hordtak. Többnyire hollófekete, erős szálú szakállat viseltek, a Louvre-ban őrzött perszepoliszi fragmentumokon látható marcona perzsa katonákra emlékeztetve. Kemenes udvariasan köszöntötte őket, majd röviden ismertette a vállalat történetét, tevékenységét és termékeit. A sajtófőnöknek átadta az angol nyelvű dokumentációkat, ezután a delegáció, testőreik és titkosrendőrök gyűrűjében, amilyen rohamtempóban jött, úgy el is tűnt. Annyit azért elárultak még, hogy minden állatgyógyászati termék, valamint a témába vágó nemzetközi kooperáció érdekli őket, ezek lehetőségét kétoldalú kormányközi tárgyalások keretében megvizsgálják.
És valóban, alig telt el néhány hét elutazásukat követően, amikor a Földművelésügyi Minisztérium az iráni fél vizitjének magyar szakértői delegációval történő viszonzásáról értesítette a Vállalat vezetőségét.
Így történhetett, hogy egy szép októberi napon a VSZV képviseletében Kemenes csatlakozott a H. Péter államtitkár vezetésével Teheránba induló kormánydelegációhoz. A tizenöt-húsz főt kitevő csoportban ott voltak az amúgy rövidesen megszűnő Timpex vezérigazgatójától kezdve a magyar húsfeldolgozó ipar, a vágóhidak és egyéb ipari létesítmények fejesei. Kemenes előbb feszélyezve érezte magát a nagykutyák társaságában, de aztán kezdte élvezni a fura szituációt; a politikai változások következtében egyesek már csak fél fenékkel ültek magas pozíciójukban, és keserű szájízzel amolyan jutalom utazásnak fogták fel a kiküldetést, míg mások ugyanazon okból kifolyólag frissen elfoglalt hivatali beosztásuk bűvöletében csak kezdték szokni a protokolláris kényeztetést.
A delegáció a Budapest-Frankfurt-Teherán útvonalon, a Lufthansa menetrend szerinti járatával indult. Irán, pontosabban az Iráni Iszlám Köztársaság ebben az időben épp hogy kezdte kiheverni az 1980-88 között lezajlott irak-iráni háborút és annak következményeit. Mint arról Kemenes később saját szemével meggyőződhetett, a tízmilliós főváros, Teherán hétköznapjait ez egyáltalán nem befolyásolta. A delegáció hivatalos programjai mellett lehetősége volt szabadon sétálni az óriási városban, ahol többsávos utakon hömpölygött a nyugati márkájú autók tömege, s apró arany ékszert vásárolni feleségének a bazárban, ahol viszont a koldus a földön ülve, a mocsokból eszegette a lapos kenyérféleséget és köztudott volt, hogy a közeli piactéren nap mint nap a „saria” szerinti csonkításos vagy lefejezéses bírósági ítéletek végrehajtása folyik. Az 1979-es iráni forradalom elűzte az Amerika barát Reza Pahlavi sahot és teokratikus iszlám köztársasági rendszert vezetett be. Az első számú vallási vezető, Khomeini ajatollah, aki párizsi száműzetéséből tért haza a monarchia megdöntésekor, ez idő szerint már halott volt, de kultuszát a városban lépten-nyomon megtalálható portréi nagyban ápolták. A politikai és vallási helyzet ellentmondásosságát jelezte, hogy a sah hírhedt titkosrendőrségének foglyai még mindig a földalatti börtönökben sínylődtek. Az angolul is olvasható propaganda-plakátok a rendszer legszélsőségesebb USA- és Izrael-ellenességéről árulkodtak.
Ezen dolgokról a delegáció tagjai csak suttogva beszéltek egymás között, és a frankfurti átszállásra várva úgy döntöttek, hogy a pesti duty free-ben vásárolt whiskyket az államtitkár poggyászában kell feladni, mert az diplomáciai mentességet élvez, tehát nem kobozhatják el. A feladatot az államtitkár kabinetfőnökére lőcsölték. Sajnos rövidesen kiderült, hogy a Lufthansa több jegyet adott el a kelleténél, minek következtében – diplomáciai bonyodalom ide vagy oda –, csak az államtitkár utazhat el a járattal, míg a slepp csak egy másik, hajnali géppel követheti.
Kitört a pánik. Ha nem az államtitkárral együtt érkeznek meg, akkor valószínűleg vámvizsgálat lesz, s a szeszes italokat elkobozzák. Mit tegyenek? „A hajnali indulásig megisszuk, amit csak tudunk!” – adta ki a parancsot a kabinetfőnök.
A lemaradókat a légitársaság költségére egy reptéri hotelben szállásolták el, így a Dóm és a Majna part környékén tett rövid séta és korai vacsora után nekiálltak a poharazgatásnak. Túlzásba azért mégsem vihették, mert számítani kellett a hajnali ébresztőre és beszállásra. Azért derekas munkát végeztek.
Az iráni légitársaság Boeing Jumbo Jetje dugig megtelt utasokkal, sok volt a férjüket kísérő, fekete csadoros, gyerekeket cipelő asszony. A két és fél órás úton a gyerekek bőgtek és sivalkodtak, így nem sokat aludhattak. Még sötét éjszaka volt, amikor a teheráni reptér betonján landolt a gép és a rájuk várakozó kisbuszba ülve a szállodába hajtattak. Az elegáns szálló elnöki lakosztályának folyosóján meglepetésükre a pizsamás államtitkárba botlottak, aki idegesen érdeklődött kabinetfőnökétől a fogkeféje hollétéről.
A reggeli és a minisztériumi bemutatkozás időpontjáig még hunyhattak egy nyúlfarknyit. Kemenes a 15. emeleti szobája ablakából semmit sem látott a sötétben, így ébredése után meglepve pillantotta meg az alant elterülő hatalmas városrészt, háttérben egy óriási hegyvonulattal. A néhány napos hivatalos programban szerepelt egy főváros közeli kirándulás libegővel, utazás és látogatás a shirazi vágóhídon, majd a perzsa birodalom hajdani központjában, Perszepoliszban.
Teheránban megmutatták nekik az ex sah fényűző palotáját, benne az elhúzható tetejű pompás vetítőtermet, ahol az uralkodó éppen aktuális feleségével filmeket vagy jobb híján a csillagos eget nézték. Közismert volt a dollármilliókat felemésztő perszepoliszi partija, amit 1971-ben „Irán 2500. születésnapja” alkalmából rendezett közvetlen Párizs-Perszepolisz légihíddal az egyik legelőkelőbb francia étterem ételkölteményeinek felszolgálására. Végtére kétszáz külföldi állam- és kormányfőt ill. uralkodót kellett elkápráztatni.
Történetünk idején sokkalta szerényebb fogadást adott a magyar fél a teheráni nagykövetségén, ahol előkerültek a hétköznapokban nélkülözött szeszes italok. Kemenes baráti körben sokáig mesélte nagy nevetve azt a sztorit, hogy a szállodába visszatérve a liftben egy ausztrál pofa – nyilvánvaló elvonási tünetei miatt –, irigyen és egyre értetlenebbül szaglászott a Kemenest és társait körüllengő whiskyszag forrása után. Másik mulatságos kalandja a családostul tartós külszolgálatot teljesítő Mimpex-es ismerőse ebéd meghívása volt, aki saját maga „gyártotta”, kenyérből erjesztett házi sörrel kínálta.
A magyar delegáció a fővárostól mintegy ezer kilométerre található Shiraz városába utazott vendéglátóik kíséretében. A másfélórás repülőút kényelmes és eseménytelen volt. A kabinablakból csak a vörösesbarna kietlen kősivatagot láthatták.
Shiraz az ország ősi települése, úgy 1500 méter magasan egy fennsíkon fekszik. A régmúltban karavánok pihenőhelye volt, majd az évszázadok folyamán a régió egyre fontosabb mezőgazdasági és ipari-kereskedelmi központjává vált. Itt került sor a szakmai programként beiktatott vágóhídi látogatásra. Kemenes, aki hozzá volt edződve poros és büdös takarmánykeverő üzemek és állatfarmok mustrájához, kajánul figyelte az „impexes” fejesek fintorgását. Persze az igazán naturalisztikus részlegek és munkafolyamatok megtekintésétől maguk a házigazdák kímélték meg őket.
Délután a Shiraztól 65 km-re fekvő Perszepoliszba utaztak autóbusszal. Az ógörög név azt jelenti: „a perzsák városa”. I. Darajavaus király Kr.e. 515-ben kezdte építtetni a szertartási palotából, lakóegységekből, kincstárból és erődítményből álló hatalmas épületegyüttest. Bár Nagy Sándor hadai a perzsák athéni pusztításaiért revansot véve már Kr.e. 330-ban felgyújtották, a későbbi korok arab és mongol pusztítása után még mindig egy fenséges romváros tárul korunk látogatói elé. A domborművek és a hatalmas méretű szárnyas bikák kontúrjai élesen rajzolódtak a kék égre a rozsdabarna sziklák előterében.
Ez volt a hab a tortán, a delegáció hivatalos programja a teheráni visszautazással véget ért. Ferihegyi megérkezésük után a protokoll-váróba kísérték őket, ahol H. Péter államtitkár úr nyilatkozatot adott a sajtó megjelent képviselőinek. Elégedett volt a kinti tárgyalásokkal és nagy reményeket fűzött a bimbózó magyar-iráni külkereskedelmi kapcsolatok alakulásához.
A hivatalos ceremónia után igen közvetlen gesztussal felajánlotta a tanácstalanul álldogáló Kemenesnek, hogy szolgálati autójával hazaviteti, ha a sofőr őt már letette útközben. Kemenesnek hízelgett a figyelmesség, de arra gondolt, hogy a Rózsadombról (hol máshol is lakhat egy államtitkár!) jóval később ér majd az újpesti panellakásába, mint egy direkt taxival. A megtisztelő ajánlatot azonban nem akarta visszautasítani.
Óriási volt a meglepetése, amikor negyedórával később a szolgálati Mercédesz a kőbányai lakótelep egyik lépcsőháza előtt fékezett. Úgy látszott, az államtitkár friss kinevezése még nem tette lehetővé a beosztásához méltó káder-lakás megszerzését. H. Péter azonban zavar nélkül a kezét nyújtotta és jó pihenést kívánt.
Kemenes megadta az újpesti címét a sofőrnek. „Talán még belőlem is lehet egyszer államtitkár” – gondolta magában mosolyogva és elégedetten dőlt hátra a kocsi kényelmes ülésén.
BABITSNÉ sz. Tanner Ilona
– Ilonka, hogy magának milyen szép szemei vannak! …jelzem, még mindig nem akar felszaladni hozzám egy teára? Megmutatnám a bélyeggyűjteményemet! – nevetett nagyot a külügyi titkár saját szellemességén.
A lány felvetette tengerkék szemét a Remington billentyűiről és megvetően pillantott Dr. Pósalakyra.
– Mondtam már magának Miklós, hogy szó sem lehet ilyesmiről…
– Hát jó… – sóhajtott epekedőn a férfi -, de aztán ne csodálkozzon, ha a mai ínséges időkben egyszer csak munkanélküli lesz, mert találtunk egy alkalmasabb titkárnőt! Na, diktálok tovább… írja kisasszony…
Ilonka dühödten püfölte a gépét. Özvegy édesanyjára és két kiskorú húgára gondolt, akikkel az ő jövedelméből kellett megélniük. A tradicionális katolikus nevelést kapott Ilonka már került olyan helyzetbe, hogy szerelemből maga ajánlkozott fel katonatiszt ismerősének, de az nősülni nem szándékozván, nem kért a csábító kalandból. Korábbi munkahelyein rendre megkörnyékezték a főnökei, akiket viszont ő utasított vissza, ezért is változtak munkaadói a szokásosnál sűrűbben. Apja, amíg élt, nem tudta mire vélni a dolgot. Itt a külügyben jól érezte magát, azt hitte, végre huzamosabb időre megragad. Mire befejezték a levelet, úgy döntött ezt az állását azért sem adja fel.
Kihúzta az írógépből a Magyar Királyság Római Nagykövetségének címzett levelet, és miközben aláírásra átnyújtotta, látszólagos fesztelenséggel odavetette:
– …maga olyan erőszakos Miklós… de, tudja mit? Elfogadom a meghívását, csak előbb van egy kis elintézni valóm a József körúton…
Munkaidő után felszaladt volt egyetemista barátja lakására és kertelés nélkül közölte vele, hogy korábbi barátságukra tekintettel – itt és most – tőle várja, hogy asszonnyá tegye a főnökével való randevúja előtt.
Dr Pósalaky egy szomszédos cukrászdában várt rá. Kávézás közben kiolvasta a Pesti Hírlapot, majd amikor a lány betoppant, fizetett, és az utcára kilépve leintett egy arra haladó fiákert.
Mire beesteledett és városszerte kigyúltak a gázlámpák, a külügyi titkár úr is elégedetten csukhatta be Ilonka mögött legénylakása ajtaját.
Néhány hónap múlva azután a két látogatásnak egy nem várt harmadik lett életre szólóan szomorú következménye. Ez egy nőgyógyász rendelőjében zajlott illegálisan és ettől fogva Tanner Ilona többé nem remélhetett gyermekáldást.
Annál több időt töltött erotikus versek írásával és a magyar irodalmi élet fénylő csillagainak behálózásával. Megismerkedett Babits titkárával, az ugyancsak költő Szabó Lőrinccel, aki akkoriban a „Maison Frida” belvárosi bordélyház és a Babitscsal megosztott lakás közt ingázott. Ilonka Szabó Lőrinc szeretője lett a Nyugat költői köreibe való bejutás reményében. Egy idő után a költő megkérte a kezét és el is jegyezte.
Már épp az esküvőjüket tervezgették, amikor Babits és Szabó Lőrinc egy bizalmas beszélgetésén kiderült, hogy Mihálynak is megtetszett az irodalmi babérokra törő csinos, ambíciózus leány. Ő maga benne lévén már a korban, a családalapítás gondolatával foglalkozott. Lőrincnek ekkor támadt az ötlete: ha Babits annyira szimpatizál Tanner Ilonkával, hát vegye el ő feleségül.
Nosza, épp a Centrál kávéházban üldögélő két poéta egymás tenyerébe csapott és felhívták Ilonkát. Ilona először viccnek vette aktuális vőlegénye közlését, de miután Babits a telefontölcsért átvéve maga is megerősítette a leánykérést , egy nagyot nevetett és igent mondott.
Esküvőjük 1921 januárjában zajlott le, otthonuk a Reviczky utcai lakás lett. Néhány éven belül azután Babitsnak, az esztergomi Előhegyen vásárolt kertes alkotóházába költöztek. Ádáz névre keresztelt kutyájuk jókedvűen szaladgált a kertben, csak a hőn remélt gyermek nem akart megszületni. Mint a nyájas olvasó tudja, nem véletlenül.
Ilonka ontotta írásait és költeményeit, Babits pedig a „Nyugat”-nál igyekezett megjelentetni azokat az Ilonkának kitalált Török Sophie írói álnéven. Ilonka-Sophie néha magára hagyta irodalmi bálványát és zavartalanul randevúzott alkalmi barátokkal avagy leszbikus hajlamú hölgyekkel.
Múltak az évek. Babits befejezte a Divina Commedia fordításának heroikus munkáját. A Pokol, a Purgatórium majd a Paradicsom énekeinek elkészültével elégedetten simított végig a testes könyv borítóján. Lelkében még ott zsongtak, daloltak a rímek és az élet értelmének megfellebbezhetetlen dantei kvintesszenciája:
„Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
De folyton – gyors kerékként forgatott
Vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”
(XXXIII. 113.145)
Ilonka bátyja, Tanner Béla többször meglátogatta őket az esztergomi bukolikus birtokon. Megtetszett neki a házaspár takaros cselédlánya, Irma.
Addig tette a szépet a lánynak, míg az kénytelen volt bejelenteni a nagyságos asszonynak, hogy biza, nagy bajban van.
Ilonka először meghökkent, aztán a tőle megszokott praktikus szabadossággal valóságos kis családi összeesküvésbe kezdett.
Ő maga egy kisebb sérvműtétre volt előjegyezve, amit egyenlőre elhalasztott, Irmát haladéktalanul falura küldte, Mihállyal pedig előkészítették a „colpo di scena-t.” Mikor Irma világra hozta kislányát, Ilonka haladéktalanul jelentkezett a sérvműtétjére, majd a faluról felhozott babával, mint saját gyermekével jelent meg a világ előtt. Természetesen a legnagyobb titokban elvégezték az örökbefogadási eljárást és a kicsi Babits Ildikó néven bevonult az irodalomtörténet lapjaira.
Mindenki elégedett volt a családi puccsot követően: Irma megmenekült a szégyentől, Béla egy nem kívánt házasságtól, Babitsék pedig hozzájutottak az oly annyira hiányzó kisbabához. Teltek az évek, Ildikó kedves lényével betöltötte a házaspár irodalmi szentély-számba menő otthonát. Csak már iskolás korában kezdett lustácskának bizonyulni, s a költő külön latin leckeórákra fogta. Ilyenkor eszébe jutottak az újpesti gimnázium katedráján töltött évei és minden pedagógiai fortélyát bevetette.
Aztán elkövetkeztek a rettenetes évek. A költő egy napon szólni akart, de nem jött ki hang a torkán… Orvosi vizsgálat utáni diagnózis: kezdődő gégerák.
Ilonka összeomlott. Kezelések, otthoni ápolás, szanatórium. Állandó lelkifurdalások közepette ápolja, csak amikor már végleg nem bírja a borzalmakat, akkor megy alkalmi ismerőseivel „vigasztalódni”.
A legékesebb szavú magyar költő pedig némaságra kárhoztatva, füzetlapokon üzen családjának és a döbbent utókornak. A „poeta doctus” hosszas szenvedést követően 1941 augusztus 4-én indult el Dante és Vergilius nyomán a földi-égi Poklon, s a Purgatóriumon át, hogy érdemei szerint megérkezzék az örök szeretet és megbocsátás Istenéhez a Paradicsomba.
Babits Mihály özvegye azonban tovább járta a földi pokol bugyrait. Fogadott lányuk megtudta, hogy nem vér szerinti gyermek, s nevelőanyjával való kapcsolata örökre megromlott. Még együtt laknak, de a másik elől kulcsra zárt szobában külön-külön. Ismét egy világháború pokla, ostrom, szovjet megszállás, Rákosi diktatúra….
Az új rendszerben Babits persona non grata. Felesége nyomorog, a politikai és irodalmi hatóságok megfosztják érdemi örökségétől. Babits Ildikó kalauzként dolgozik és elköltözik otthonról. Ilonát ideg-összeroppanással a Tündérhegyi szanatóriumban kezelik. A betegtársak közül senki sem áll szóba vele. Magányában egy rövid időre beutalt fiatalasszony, Koháry Sarolta szolgál vigasztalásául. Megígérteti vele, hogy be nem fejezett regényét halála után tovább írja és megjelenteti…
Egy zord téli napon Babitsné sz. Tanner Ilona, írói álnevén Török Sophie, a társalgó rácsos ablaka mellé húzza karosszékét. Kezében vaskos könyv, Mihály összes verseinek gyűjteményes kiadása. Sovány kezével szelíden végigsimít a borítón. A könyv magától kinyílik egy sokat olvasott helyen. Tekintete a lap alján piros ceruzával megjelölt verssora esik:
„Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
Bizalommal tudnék én is Annál
Megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
S úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!”
Ilona szemeiből könnycseppek buggyannak elő, végigfolynak ráncos arcán és leperegnek a verseskönyv lapjaira.
Illusztráció: BABITSNÉ sz. Tanner Ilona (fh. a Babits-család fotója, PIM)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
